Pár gondolat a Nemzetközi EBM Nap után

Fotó: Industrial Fusion Facebook

BLACK OUT-tal indítás

Még épp javában dolgoztam, pedig már erősen készülődnöm kellett volna, hogy meglóduljak az Edith irányába, de azért még előtte rápillantottam a Facebook-ra. A FRONT242 hivatalos közleménye ugrott rám, stílusosan és szakszerűen előkészítve. A TRANSMISSION 242 (ez nem csupán a a zenekar merch webshopja, hanem egyben a “sajtóközpontja” is) hihetetlen érzékkel dolgozott ismét. Lefagytam, megállt a kezem az egéren, kikapcsoltam a zenét. BLACK OUT.

A Nemzetközi EBM Nap összeforrt a FRONT 242 zenekarral, holott ezt nem ők találták ki. Minden év február 24-e az electronic body music és a rokonzsánerek lelkes és soha el nem fáradó rajongói által, alulról jövő kezdeményezéssel alapított ünnep. Nem felülről tolták ránk. Mi mindannyian, együtt teremtettünk belőle hagyományt. Aligha akadnak promóterek, zenészek, DJ-k, klubok és rajongók a sötét színtéren, akik kihagynák e a különleges esemény “felhordó erejét”. Erre a FRONT 242 megüzeni a rajongóinak, hogy elérkezett a visszavonulás ideje.

A hivatalos képen szereplő szöveget annak precíz és átgondolt megfogalmazása miatt lentebb magyar fordításban is megosztom az olvasókkal. Színtértörténeti jelentőségű marker ugyanis.

Fotó: FRONT 242 hivatalos Facebook oldal

BLACK OUT
Személyes üzenet rajongóinknak

Ma nehéz, de reményteljes szívvel fordulunk hozzátok, rajongóinkhoz, hogy megosszuk az utolsó koncertjeink hírét. Most arra készülve, hogy lehúzzuk a rolót FRONT 242 néven az élő fellépéseink előtt, az érzelmek tengerén navigálva találjuk magunkat.

Közel négy évtizede utaztunk együtt, felejthetetlen pillanatokat teremtve és megosztva a zene mélységes örömét. Több voltál számunkra, mint egy közönség; tágabb családunk tagja voltál, tanúja voltál fejlődésünknek, és osztoztál a csúcs- és mélypontjainkban.

Nem volt könnyű döntésünk, hogy visszavonulunk az élő fellépésekből, de fontosnak gondoljuk, hogy ezt a fejezetet egy jó hangulatú befejezéssel zárjuk le, megőrizve a FRONT 242 lényegét, amit megszerettetek. Szeretnénk olyan emlékeket hagyni nektek, amelyekben a zenekarunk a csúcson volt, tele energiával és szenvedéllyel.

Ezért meghívást intézünk hozzátok: csatlakozzatok hozzánk egy utolsó kalandra. Tegyük ezeket az utolsó koncerteket annak a hihetetlen utazásnak az ünneplésévé, amit együtt töltöttünk. Ígérjük, hogy olyan előadásokat nyújtunk, amelyek megragadják a FRONT 242 szívét és lelkét, és méltó búcsút veszünk a történettől, amit együtt írtunk.

(Fotó: Mothmeister)

Szívszaggató, de érthető, sőt, sajnos várható volt ez. A korral jár és a megfáradással. Míg az utóbbi megfordítható, az előbbi nem. 4 évvel ezelőtt a HIT_ISS03 (2020) magazinszámban már előrevetítettem ezt a lehetséges forgatókönyvet, azóta lefutott több covid, Jean-Luc felépült az infarktusából és visszatért a színpadra, még további száz vagy ezer show-t nyomtak le becsülettel. Most már tudjuk, hogy a BLACK OUT lesz tényleg a legutolsó. Ők is tudták ezt. A Skinny Puppy is tudta. Mindenki tudta. Tudja ezt egészen biztosan a Nitzer Ebb, a Front Line Assembly, a Die Krupps és még számtalan úttörő, nemzetközi sikereket befutott, több évtizedes zenekar, hogy a függöny bizony egyszer végleg lemegy és nem lesz több ráadás, nem lesz több backstage és turnébuszba, repülőre felmászás, se hotelszobák keményítőzött, fullasztó ágyneműhuzata.

Ha optimista akarnék lenni, most azt mondanám, hogy csak a live-ozás, meg a tekerős turnéknak van vége, hisz tudjuk, hogy aki egyszer zenésznek áll, az nehezen tud leállni ezzel. Hiszen még lehet(ne) jókat stúdiózni, ütős albumokat írni, benne maradni a színtérköztudatban. Azonban a hermetikusan elzárt remeteség, az élő bemutatás lehetősége nélkül ez csupán elázott papírrepülő lenne az orkánerejű szélben. Kétlem, hogy ez az út lehetséges, de semmi sincs kizárva, láttunk már nagy fordulatokat, és most hirtelen Vince Clarke és Boris Blank jutnak épp az eszembe. (Mindketten nemrég jelentkeztek fantasztikusra komponált, meghökkentően magas minőségű albumokkal. A 242 tagjaiban is emiatt bízom és reménykedem.)

A megnyugtató fekete karszalag

Míg az Edith klubig elbotorkálok, ledöbbenek a budapesti szombat éjszaka erősen inváziós és ordenáré jellegén. A pénztermelő turizmus nevében úgy foglalták el a fővárost, hogy ehhez mindenki jócskán még asszisztált is. Félelmetesnek tűnt, de rögtön megnyugszom, amikor a fekete karszalag bent már a csuklómra kerül, ez már safe space, ide csak az jön, aki a fekete szubkultúra feketeöves mestere, vagy max. eltévedt. Ez változatlanul egy nagyjából könnyen behatárolható 40-50-es korosztály (és természetesen kisebb számban azért a 30-asok is reprezentálva vannak). Jött mindenki, aki csak tudott, még vidékről is, hogy egy kicsit félretegye, elfelejthesse a bánatát, a betegségeket, halálokat, elveszített, elsodort barátokat, a küzdelmes élet kellemetlenségeit, a morális válságállapotokat. Azért, hogy gépi ütemekre kiizzadja, kicsapassa, iszapleválassza, kitáncolja magából mindazt, ami odakint borzasztó és rémisztő. Ebben is egyek vagyunk. Felismerjük egymást. Ugyanaz a szenvedélyes rajongás kering, pulzál mindannyiunkban. Felhevülünk, kitörő örömmel ugrunk be a tánctérre, bele a pult sarkából ömlő működ sűrűjébe, amikor felharsan egy már több mint ezerszer lejátszott, hallott, rojtosra táncolt nóta. Ugyanúgy kezdjük előlről mindig. Ugyanúgy benne ragadtunk a múltban. Valami nagyon belénk vésődött, kitörölhetetlenül. Ezt a BIOS-t nem lehet csak úgy kiütni, kisütni. Maximum upgradelni lehet.

Körbenézek, cikáznak a színes fénycsíkok, ismerősök sziluettjeit látom mozogni a mindenkire egyedileg jellemző mozgásstílusával, izommunkájával. Olyan ez mint egy tiszta ujjlenyomat. Még ha csak árnyakat is látok az ünneplő közönség tagjaiból, akkor is pontosan tudom, hogy ki kicsoda. A pultosokon mosolygok. Nincs leesve épp az álluk, de a meglepődöttségük az arcukra van írva: Kik ezek a feketeruhás népek? Miért vonaglik gépiesen vagy bokszol a levegőbe mindenki még ebben a túlhaladott korban is? Miféle furcsa monoton zenékre bírnak ezek táncolni? Mi lehet abban olyan jó, hogy eksztázisban üvöltik egyszerre azt, hogy “ÁJJSZOLLÉTTT”? (Még mindig mosolygok ezen, nem is kellett meginterjúvolnom őket, hisz ott volt a fejük felett a láthatatlan gondolatbuborék. Pedig az Edith ráadásul még “szakosodott” klubnak is számít.)

Tranzitív színtér

A kapocs tehát világos. Az ilyen események és az elektronikus testzenék, indusztriálok, minimálelekro hangvonalak, basszusok vagy felgyorsítják, vagy lelassítják, de mindenképpen meg is hajlítják az időt. Van, aki egyszerre kortalanná válik, van, aki gyorsan és látványosan leépül. (Ugyan nem sok, de sajnos ilyenre is van példa). Van akinél PAUSE gombot nyom az idő és hajszálpontosan ugyanaz a lelkes ifjonci vibrálás járja át, mint 30-35 évvel ezelőtt. Ugyanarra a taktra ver a szív. Ugyanúgy izgatott készülődés előzi meg, a partiruhaszett kiválasztásától a kiegészítők, smink, haj, sőt, még a fogaskerekes műköröm elkészíttetése vagy egy reflexcsík felvarrása is ugyanennek az ünnepi készülődésnek a szerves részes. Megismétlem: ez tranzitív, és alulról és belülről jövő kezdeményezés! Nem pedig felső, autoriter parancs.

Mindenki keresi a helyét valamennyire a világban, önismereti és identitási kérdések darálnak bennünk folyamatosan, megpróbálunk tehát a régi szép emlékeinkbe, jeges gépi dallamokba, machine drum-képletekbe kapaszkodni, mert a mostani világ rohadtul rémisztőnek hat. Ez pedig egy sűrű szövésű kulturális kód, sem ember, sem természet, sem a “jótékony” állam nem képes eltépni a szövetét. Védőháló. Otthon. Life Support System.

A fentiek okán újra meg újra megállapítom (tudom, ez már elcsépelt még tőlem is, meg hát dögunalmas), hogy sehol máshol nem tapasztalok ilyen szövetséget, testvériséget, közös referenciamezőt, udvariasságot, figyelmességet, tiszteletet. Jó, mindig akadnak persze kullancsszerű, tapadós, akadékoskodó, energiavámpír alakok (általában mindig ugyanazok), akiktől folyamatosan menekülni kell, vagy legalábbis arrébb tuszkolni, hogy hagyja már békén, keverni, figyelni, dolgozni a szegény DJ-t. De a többség nem ilyen szerencsére.

Színterek felvirágoznak, színterek hervadnak. Mi kösz, jól vagyunk.

Valószínűleg nagyon is átérzi ezt az a társunk, aki valamilyen oknál fogva (pl. meló, betegség, család, stb.) nem tudott részt venni a tegnapi eseményen, a szokásos össznépi találkozónkon. Nem az ő szívüket akartam most ezzel fájdítani, majd máskor bepótolják. De így is szép számmal jelen voltunk és egész sokan táncolva kitartottunk 4-ig. Ez nem csak reménysugár, de egyben markáns vektor is a jövőre nézve.

Ugyanis az electro-industrial, dark electro színtereket kutatva az a tapasztalatom, hogy színterek bizony visszaszorulnak, elveszítik helyeiket, közönségüket, közösségeiket, alkotóműhelyeiket, gyakran a zenekaraikat is. De ellenpélda is van szerencsére. Amikor valami visszatér, újra felvirágzik, és ha nem is őrülten látványos tömegbázissal dübörög fel újra, de masszívan tartja magát, összekapaszkodva fennmarad és ápolja szubkulturális hagyományait, támogatja a partiszervezőit, promótereit, DJ-it, zenekarait. Úgy látom, hogy nálunk ez a helyzet és ez valamiféle jobban körül nem írható büszkeségérzettel tölt ez el.

Üdítő látni, hogy még mindig van egy aktív, kitartó, hűséges, kemény mag. A szervezők, selectorok, ahogy örömtelien táncolnak a végén a jó zenékre együtt a széthajtott közönségükkel, na, az epic. Ezekért a pillanatokért (is) tartom sokra ezt az egész nemzetközi ebm-esdit. Elképzelem, hogy hasonló jelenetek zajlanak más országok sötét pinceklubjaiban, veretés, stompolás a sztroboszkópfényben. EBM United.

Köszönet a sok-sok mindenért.

Kedves Fatman, Kraak, Syncbutton, U-Lab!
Kedves Edith személyzet!
Kedves Mindenki, aki bármit is tett, bármivel is hozzájárult, hogy ez az este megtörténhetett!

Hatalmas köszönetet és hálát érdemeltek azért a szervezőmunkáért és kitartásért, amivel örömöt okoztatok nekünk, amivel csatakosra hajtottatok minket a ritmusrendezéssel, keveréssel, vendégszeretettel. Időnként a sarokról leselkedtem kicsit a pult plexifalán keresztül, hogy mégis mi mindent csináltok Ti ott bent fejhallgatóval a fejeteken, amitől kívül meg veszettül táncolnak a füstben és a cikázó fényekben. Én nem értek a DJ-skedéshez, mert nincsenek ehhez megfelelő kompetenciáim. De közelről láthattam, hogy megdolgoztok értünk, hogy teljes összpontosítással nyomkodjátok a gombokat, szkrolloztok végig-hosszig a készleten, rugózik az agyatok, szemetek és ujjaitok a berendezésen, hogy a szett az bizony széles, változatos, színes és kellőképpen energikus legyen. Hogy örömet okozzon nekünk. Minden pátosz nélkül mondom, de hálával tartozunk nektek ezért. Nélkületek biztosan nem forogna a színtér motorja. A magam részéről mindenki szettjét nem csupán profinak, a kötelező, elmaradhatatlan tiszteletköröket lefutónak, de erős meglepetésekkel teletűzdeltnek is tartottam. Ez a kultúraterjesztés egyik csatornája és higgyjétek el, nem egyszer hallottam embereket egymástól kérdezgetni a parti közben, hogy “most mi is szól?”. Úgy tűnik, hogy bármennyire is ráfüggtünk a stílusra, még mindig van mit tanulnunk, megismerkednünk más előadókkal, számokkal. Nektek viszont zenei adattárház a fejetek! Két lábon járó, fürge ujjú, eleven, enciklopédikus és kreatív Discogs-szok vagytok!

Ennyi jogos és megérdemelt dicséret után talán már csak annyit fűznék hozzá, hogy tartsatok ki, maradjatok velünk a továbbiakban is, és habár tudom, hogy nemzetközi az az EBM nap, de higyjétek el, hogy senki sem fog meglincselni benneteket azért, ha néha egy-egy tracket belefűztök a műsorba magyar előadóktól is. Volt, van és lesz is hozzá azért minőségi termés, ráadásul jó páran még nemzetközileg is jegyzettek. (Talán ezt még érdemes lenne megfontolni a következőkre.)