Megemlékezés a Skinny Puppy 41 évéről.

Elmenni méltósággal, a szétlyuggatott, megsebzett szívekben is megbékéléssel, fanyar mosollyal vagy teátrálisan, színpadon és sajtóban onanizálva egy utolsót még vicsorogva, már egyáltalán nem mindegy. Hát jó. Temessük el akkor ismét a sovány kiskutyát, ha már ez egy ilyen veszteséges év. Köszönjük meg az elmúlt 41 évet.

Bebikázás

A Skinny Puppy számomra mindig is az a fakó, sárga Wartburg volt, amit egyszer bebikáztam szakadó hóban egy vidéki Tesco parkolójában. A gazdája (mármint a Wartburgnak) azt se értette, hogy miért nem indul a fagyban az autója, habár még behörgött valahogy a hétvégi nagybevásárláshoz faluról. Nem tudta a gazdája, hol nyílik a motorháztető (sosem volt kinyitva előtte), nem volt bikázó kábele (azt se tudta, miről beszélek), fogalma sem volt az akkumulátorról és hogy az hidegben bizony megadhatja magát. A történetbeli Wartburg és a Skinny Puppy között igen sok hasonlóságot tudnék felsorolni. Egykor legenda volt mindkettő, egyedi és utánozhatatlan hangjuk volt, volt is gazdájuk, meg nem is. Egyikre sem kerül már OT-s rendszám, egyszer minden a zúzdában végzi. Ez a sorsa mindennek, ami egyszer létrejött vagy létre lett hozva, de nincs valójában igazi gazdája, se patinája, se megbecsültsége. Kár érte.

A Skinny Puppy első alkalommal, ráadásul párhuzamosan két szálon jutott el hozzám, mindkettő szinte majdnem egyszerre, természetesen másolt kazettákon. Még teljesen éretlen voltam az ilyenfajta ipari okkultizmushoz. Az egyik az 1989-es Rabies volt (tudom, leértékelt, lesajnált, alig jegyzett, rosszul sikerült album, de nekem nagyon tetszett!), nyers, tele felesleges hajlítgatásokkal, punkos dühvel, oktávnyi árkokkal, szaggatott gitárnyűzéssel és olyan alkalmazott sampler-tudománnyal, Rivers-féle horrorisztikus hidegrázással, amitől egyből ki is feküdtem. A másik még rosszabb élmény volt, maga a beteljesült para, az 1987-es Cleanse Fold and Manipulate, egy sokkal fagyosabb, fegyelmezettebb, visszafogottabb, jegesebb mű. Sokat kellett győzködniük a barátaimnak, hogy bizony ez ugyanaz a zenekar, csak teljesen más fénytörésben. Fénytörésből pedig volt bőven. A fekete amolyan akromatikus jelenség, tulajdonképpen a fény hiánya, amúgy elnyel minden fényt. A föld pedig elnyel minden vért, akár állatokét, akár emberekét, a színpadit meg egyszerűen csak felmossák. A föld viszont mindent elnyel. Ez a természete. Befogadóbb, mint mi általában.

A bánat, a harag és a fájdalom szakadéka

Senkit nem fárasztanék a Skinny Puppy hivatalos, kanonizált, sokszor elmondott, elmormogott (és nem ritkán elhazudott, kiszínezett, kimiskárolt) őstörténetével. Kismillió weboldal, Litany-ásatás, Wikipedia-cikk, interjú-töredék, eseménybeszámoló és YouTube-darab őrzi az emléküket, bárki utánaolvashat, összerakhatja a saját maga kis mozaikképét. Egykor még magyar nyelvű rajongói oldaluk is volt (skinnypuppy.hu), ásó kell csak hozzá. Ásóval bárkit agyon lehet amúgy verni, de lehet vele kertet építeni, előszedni dolgokat a föld mélyéről és el is lehet hantolni dolgokat. Ez már csak ízlés és rátermettség (gyomor) kérdése.

Dwayne Rudolf Goettel 1995-ös halálával viszont olyan karmikus és traumatikus események indultak el, amely újra és újra térdre kényszerítette a Skinny Puppy-t, onnantól kezdve szinte diszfunkcionálissá vált. Működött, elért még ugyan sikereket, briketté turnézta magát, de ha egy láncból kiveszel egy szemet, még ha vissza is kalapálod, sosem lesz ugyanolyan erős többé. Nagyon eltérő (sőt, megváltozott) személyiségek vitték tovább a zenekart onnantól. Egy súlyosan rosszul működő kapcsolat traumatizált túlélői – kétségbeesetten új élet kezdésének eszelős és kifelé kacsintós (side-projektek, bekapcsolódás mások turnéiba) vágyaival, mellékprojektek tömkelegeivel, néha átcsúszva az olcsóbb fajta tévés celebségbe, de benne is maradva az underground alternativitásban, romlott és romboló minták egész sorával terhelve. Ez volt a Skinny Puppy fennmaradásának éltető ereje és egyben önpusztító mérge is. Mint amikor szerencsétlen szülők eltemetik a közös gyereküket, aki életében arra volt hivatott, hogy értéket vigyen be és egybentartson egy igen rossz házasságot. Elgyászolni nem lehet, nélküle meg nem mehet. Nem véletlen, hogy a Mind: The Perpetual Intercourse és az utána következő szakasz volt talán a Skinny Puppy legfényesebb fénykora, maga a szakaszhatár. A Cleanse Fold And Manipulate, a VIVIsectVI, korábban említett, kissé kilógó Rabies és a Too Dark Park jelentette a klasszikus Skinny Puppy-t. Az 1992-es Last Rights (lásd a HIT_ISS05 számát 2022-ből, 66. oldal) és az 1995-ös The Process már epegörcsökkel teli delíriumos gyászmunka, onnantól pedig gördeszkás lejtmenet.

Nem ölhetsz meg valamit, ami nem halt meg (teljesen)

Még emlékszem német barátaim lelkendezésére 2000-ben. Előttem van az átszellemült arcuk, ahogy a drezdai Doomsday Fesztiválról meséltek és hogy ismét van Skinny Puppy. Sok nagy formátumú előadó volt jelen azon a két augusztusi napon, de mindenki csak a Skinny Puppy-ról lelkendezett. Eufória volt és remény-túltengés szinte mindenkiben. Talán a fesztivál utáni másnap Nivek Ogre és Cevin Key is úgy keltek fel, hogy van ebben még történetmesélési potenciál és hogy “még nem vagyunk halottak”, csak hogy utaljak az 1991-es Ain’t It Dead Yet? koncertfelvételre is, amely a Skinny Puppy legélesebb, legnyersebb, rögzített turnéemlékezete, amit semmi sem volt képes megelőzni (bár voltak azért erős live-recording kiadványok, még Budapestről is.)

Az Ain’t it Dead? akkor megerősítette a Skinny Puppy hírnevét, és ez volt az első olyan turné, ahol a csoport az ominózus szuperkonstrukciókat használta a saját fejlesztésű horrorszínházában, amelyek végül tartósan betöltötték a színpadi műsoraikat. Bábok, sziluettek, és a nagy fináléhoz még egy felrobbanó babakocsi is feltűnt a díszletben, teljesen lenyűgözve a megdöbbent rajongókat. A 2000-es reunion már csak purhab volt a penészes tortán, amit utána kiengedve, penészesen már senki sem akart volna még sokáig majszolgatni. Ehhez képest jött még 13 intenzív év, tele nagyszerű lemezekkel, olyanokkal mint a 2004-es The Greater Wrong Of The Right érdekes újításokkal, a 2007-es Mythmaker, amelyet Ogre már elhúzott eléggé a saját egyéni irányába, a 2011-es fantasztikusan árnyalt és az SP-életműben soha a megérdemelt helyére nem kerülő, szomorkás hangvételű HanDover, hogy aztán a mostanra már 10 évessé öregedett 2013-as Weapon zakatolása zárja végül a sort.

Mindegyik albumuk egyedi és kiváló volt, beleértve az összes live, bootleg, egyéb kompilációt, B-oldalas válogatást. Igen figyelemreméltó teljesítmény egy folyton a szétesés határán billegő, ezernyi társadalmi, háborús, abúzus-, környezet- és állatvédő témát évtizedeken keresztül feldolgozó, megemésztő, kihányó és visszaevő, felzajosító, médiaviszhangosító zenekartól, amely sajnos önmaga emlékzenekarává vált – lépésről-lépésre és hosszan elnyújtva.

Igen nehéz ebben a gyászban, hiányállapotban (jelenleg szó sincs európai és egyéb kontinentális búcsúturnéról, ez kb. gyakorlatilag a fél világnak bemutatott középső ujj) és a legutóbbi médianyilatkozatokban elcsöpögtetett (nem folytatjuk tovább így, de nem is mondunk semmi rosszat egymásra) morzsák szemből kitörölgetése közben összegezni mindazt, hogy mi lett volna mondjuk valóban méltó egy ilyen úttörő és sokat megélt zenekarhoz. Egy olyan zenekarhoz, amely tele volt botránnyal, perrel, csőddel, lerobbant járművekkel, átevickélve valahogy a hidegháborúból a modern információs háborúba. Kegyelemdöfés ez utóbbi, beleértve a kapitalizmus és a technokrácia feldolgozhatatlan embertelenségét is.

Merthogy az átmeneteink szerves részei voltak

Legtöbbünknek, a szélesebb értelemben vett generációnk tagjainak (zömmel a 70-es években születettekre gondolok itt most) a Skinny Puppy volt az az ipari horrorzenekar, amely már messze esett a Throbbing Gristle polgárpukkasztó, poszt-indusztriális, cut’n’paste kísérleti zajosságától, a Cabaret Voltaire egyenletes electro-kimértségétől, a különutas Front Line Assembly cyber-tech/társadalmi nyomorból kitörni vágyó harciasságától és a Front 242 full army technoid és olykor érző, táncoltató és kitartásra, emberességre, testkultúrára nevelő EBM-ségétől.

A Skinny Puppy a folyamatos átmenetek zenekara volt. Mind tematikailag, mind technikailag, mind politikailag. Eleve a szalagos technikáról, a kezdeti “karcsúbb” dobgépekről és analóg szintetizátorokról áttérés a MIDI és a hangminták tudatosabb használatára combos kihívást és tetemre hívást jelentett egyben, miközben az élet és halál között beszívott kötéltáncoló, hol laborsteril, hol meg gennyben-vérben áztatott aspektusát is tanította az életnek és a gyilkolás ezer tankönyvi példájának. Tele volt társadalmi kérdésekkel, bolygópusztítók, ember- és állatlemészárlók és felzabálók, felöklendezők, kizsákmányolók leszármazottainak bűntudatával, ólmosan nehéz politikai, kontroverz panaszokkal, elveszett és elkárhozásra ítélt generációk botladozó, lebénított mozgásával. A dadogó, visszhangzó fájdalmaikkal, ehhez a lélek és az elme hurokba ragadt, csapdákba ejtett, átfolyó szövegsorokkal tarkított szürrealista képeikkel tulajdonképpen csak aláfestettek egy nagyon is közös érzést: oltári nagy szarban vagyunk mind és bármit is teszünk, nincs menekvésünk.

Ezért haragszom most annyira a Skinny Puppy-ra. Mert ezt itt most feladták, belefáradtak, a személyi ellentétek súlyosabbak, mint a népnevelés sóvárgó igénye. Elvesztek a technológiai váltások egyre sűrűsödő, átláthatatlan erdejében, közösségeiket, fórumukat, weboldalaikat hátra- és magukra hagyták. Évtizedekig veletek voltunk, rengeteget szenvedtünk, de azért valamennyire élveztük is közben. Nesztek, egyétek, vigyétek, vegyétek. A mi színpadi művérünk volt, de nincs tovább, nincs tanulság. Hurcoljátok tovább, ha akarjátok, minket ez már nem érdekel, mert beleöregedtünk. (Más projektek várnak ránk.)

Rengeteg ma is aktív zenekar és szóló- és csoportos formáció zenei fáklyája volt és maradt is a Skinny Puppy. Megkerülhetetlen, és folyton útban lesz.

A Skinny Puppy Magyarországon

A zenekar összesen ötször lépett fel Budapesten:

1986. Fekete Lyuk

(Fotó az egykori skinnypuppy.hu oldalról megmentve.)

Setlist (nem 100% garantált biztosságú):

01 Assimilate
02 Smothered Hope
03 Brap
04 Deadlines
05 Dig It
06 One Time One Place
07 Last Call
08 The Choke
09 Glass Houses
10 God’s Gift (Maggot)
11 Burnt With Water
12 Antagonism
13 Film
14 Church
15 Far Too Frail
16 Icebreaker
17 The Mourn

2005. augusztus 15. Sziget fesztivál

Setlist:

01 Tormentor
02 I’mmortal
03 Pro-Test
04 Curcible
05 God’s Gift (Maggot)
06 VX Gas Attack
07 Worlock
08 Deep Down Trauma Hounds
09 Hexonxonx
10 Tin Omen
11 Spasmolytic
12 Hardset Head
13 Smothered Hope

2007. augusztus 10. Sziget fesztivál

Setlist:

01 Anger
02 Ugli
03 Dogshit
04 Tormentor
05 Politikil
06 Rodent
07 Pedafly
08 Worlock
09 I’mmortal
10 Dig It
11 Amnesia
12 Hardset Head
13 Fascist Jock Itch
14 Haze
—
15 Far Too Frail
16 Blue Serge

2010. augusztus 19. Diesel Club (Eurosolvent címmel bootleg-DVD is készült róla.)

Setlist:

01 Intro
02 Love In Vein
03 Hatekill
04 Addiction
05 Dogshit
06 Deadlines
07 Politikil
08 Pedafly
09 Rodent
10 Tormentor
11 Pro-Test
12 Morpheus Laughing
13 Ugli
14 Assimilate
15 Crowd Noise
16 Worlock
17 Shore Lined Poison
18 Brap
19 Far Too Frail

2017. június 5. Dürer Kert

Setlist:

01 Jahya (Instrumental)
02 Dogshit
03 Fascist Jock Itch
04 Death
05 Tin Omen
06 T.F.W.O.
07 Curcible
08 Hardset Head
09 Village
10 The Choke
11 Worlock
12 Killing Game
13 Assimilate
—
14 VX Gas Attack
15 Candle

Bootlegged, Broke And In Solvent Seas (2012)

10. Shore Lined Poison (Budapest)

Végezetül…

Hiába voltak zseniális performerek, teátrálisak, jelmezekkel, látványos show-val, hangterrorral operálók, élve boncolók, ha nem értették meg, nem érezték át saját súlyukat, jelentőségüket az egyetemes underground (független) zenetörténelemben. A kommunikációképtelenség, a búcsúturné közben odahányt interjús nyilatkozatok nem éppen felnőttes, érett és alaposan átgondolt gondolatok, még akkor sem, ha értjük ezeket. Bizonyára van az a pont, amikor már bikázó kábelért sem indulunk el, mert minek?

A Skinny Puppy bevégeztetettségével épp úgy vagyok, mint az Alan Wildert a Depeche Mode-ba messiásként visszavárók naív vakságával és csodavárásával. Bármi megtörténhet (és az ellenkezője is), de legtöbbször nincs remény. Már most várom viszont a Skinny Puppy újrakiadásokat, életrajzi írásokat, visszaemlékezéseket, valahonnan fiók mélyéről váratlanul előkerülő kincseket, kiadatlanokat. Lesz ott még szájtátika évek múlva! Láttunk már legendákat a sírgödörbe eresztve és onnan kimászva is. A Skinny Puppy legendájának talán az tett volna igazán jót, ha az első szétesés után nem állnak többet újra össze, viszont akkor lemaradtunk volna a 2. etapjáról és rengeteg személyes élménnyel lettünk volna szegényebbek itt, ebben a furcsa, ambivalens, tudathasadásos közegben. (Mondjuk ezt még azért szoknunk kell, de ilyen évek jönnek.)

Nyugodj békében, Puppy. Köszönjük azokat az évtizedeket, amikor velünk és értünk voltatok, támasztékul szolgáltatok.

Dig it, dig it. (Most már lefelé.)