Így született a H.I.T. magazin

Egy kis magyar dark underground sajtó- és internet történelem

A kamaszkori információéhségtől, kezdeti behatásoktól a fanzinokig és első rajongói weblapokig

A negyedik szám megjelenése előtt a napokban a Klán-csoportban írta George Turoczy (Human Vault) barátom a következőket a H.I.T-ről:

„igen, én nagy élvezettel olvastam végig tegnap este… Igényes írások, nagyon jól megfogalmazott mondatok… érdekes vélemények és információk… 30 évvel ezelőtt ölni tudtam volna egy ilyenért papíros verzióban…most csak szuper boldogan olvastam végig a pdf verziót…”

Amellett, hogy ez a visszajelzés nagyon sokat jelent számomra, igazolja, hogy mégis érdemes ezzel foglalkoznom, egyúttal arra is késztetett, hogy visszatekintsek a múltba és végigzongorázzam azt a hosszú és kanyargós, sokszor kátyuzott utat, amelyen idáig jutottam, jutottunk. Elkezdtem előszedegetni a régi írásokat, szórólapokat, papírfecniket, adathordozókat, magazinszámokat és rendesen bele is estem a nyúl üregébe. Magam is megdöbbentem, annyi történet és emlék jön elő, mint jóllakott, zsíros egerek a kukoricagóré elbontásakor!

Úgy vélem, talán nem haszontalan, hogy visszafejtsem, felidézzem a magazin születésének kalandos előzményeit és körülményeit. Benne az akkoriban rám ható különféle tényezőket, termékeket, a hazai dark underground elektronikus színtéren – előttem, vagy velem párhuzamosan – alkotó formációkat, platformokat, alkotóbrigádokat, illetve a kezük és agyuk szorgos munkájának köszönhetően születő, online és hagyományos médiumokat. Hihetetlenül fontosak voltak ezek a stációk, benyomások, inspirációk számomra. Ugyanakkor rá is világítanak pár olyan összefüggésre, amelyekből talán még tanulhatnak is az utánunk következő próbálkozók. Sokaknak bizonyára egy vicces kis nosztalgiavonatozás lesz ez, ismerős állomások, emlékfoszlányok, weboldalak és személyek bújnak majd elő. Másoknak minden információ és tény teljesen új és érthetetlen lesz ebben a hosszú cikkben.

Történetileg a rendszerváltás utáni emlékeimről és az információéhségről, majd a fanzinokról, és az online magazinokról, közösségekről, blogokról, végezetül pedig a HUN INDUSTRIAL TECH szubkult magazin döcögős evolúciójáról, dilemmáiról, munkamódszereiről lesz szó, hogy eljuthassunk néhány tanulsághoz, az önálló egyszemélyes publikálás poklának legalsó bugyraiba, mindennek technológiai és közösségépítői “hiábavalóságához”. Mivel ez egy szubjektív írás, ezért nem állítom, hogy minden tény műszeres pontosságúan bemért lesz benne. Elnézést ezért, hisz évtizedeket fogok át remegő kezekkel. De valójában nem is ez a lényeg, hanem a közös szubkultúrtörténetünk szép és kissé bukolikus íve, amin el lehet csodálkozni percekig. De legfőképp: most le van írva.

Akkor hát sztorizgassunk is, és kezdjük jó messziről!

A kamaszkori információéhség és a kezdeti behatások

A 80-as, 90-es évek lázáig kell visszamennem, plázák akkor még nem igen voltak. A 80-as évek végén, majd a következő évtizedben a zenei újságírás és magazinkiadás Magyarországon igen gyöngécske lábakon állt. Ha információkat akartunk szerezni a kedvenceinkről, akkor választhattunk az Ifjúsági Magazin, a Bravo vagy a Popcorn közül.

Mondanom sem kell, hogy nyeglén és megkésve trendkövetőek voltak. Az akkor gyorsan terjedő divatos szintipop mellett más rétegigényeket aligha elégítettek ki. Elfért benne a Bros, a Duran Duran mellett a Pet Shop Boys, a Depeche Mode és a Bonanza Banzai. Rajongtam is értük, viszont ennél tovább nem merészkedett a nyomtatott sajtó. Az avantgard, az underground, a techno, az ipari zenék bizony nem kerülhettek bele ezekbe a sajtótermékekbe.

Többen közülünk barátilag másolt kazettákkal kezdtük az elvontabb zenékkel való ismerkedést. Már az is irtó nagy szerencsének számított, ha legalább a tokba gyűrt, kézzel körmölt vagy gépelt (a fénymásolás akkor még drága és kiváltságos dolognak számított!) borító nagyjából helyes volt, a zenekar és az album neve, címe stimmelt, a számok sorrendje és a felvételek címhelyessége viszont már nem biztos.

Ehhez képzeljük még el a rendszerváltást. A lebontott vasfüggöny mögötti nyugati csodavilágot, a bécsi bevásárlótúrákról hazacipelt telefonkönyv vastagságú színes kereskedelmi katalógusokat. Emlékszem, hogy apám valamelyik munkatársa kölcsönadott néha pár kilónyi Otto és más neves katalógust „nyugati áruk! színes tévé, számítógép, videómagnó, gyerekek!” felkiáltással, és ezeket nyálcsorgatva lapoztuk oda-vissza. Bámultuk benne gyerekként a hifi-tornyokat, a lemezjátszókat, olyan high-tech elektronikai berendezéseket, amelyeknek a létezéséről se tudtunk addig. Hiszen a fekete-fehér tévénkhez szalagkábellel hozzátoldott antennát is csak egy neoncső jelentette az erkélyen, és örültünk ha max. 3 adót be tudtunk fogni vele – többnyire zajosan. Tehát magyar fiatalként egy gyorsan megváltozó világban olyan mértékű információs vákuumban, fájdalmas hiányállapotban éltünk, hogy ezeket a mai fiatal generációk valószínűleg elképzelni sem tudnak.

A Popcorn, a Frontpage és a KGST piac ütközése

Világosan emlékszem rá, hogy még általános iskolában kötelezően előfizettettek bennünket valami orosz technikai magazinra (a nevére sajnos már nem emlékszem, de közben segítettek: Техника молодёжи) azzal a feltartott mutatóujjal demonstrált magyarázattal, hogy az majd segít az orosz nyelv tanulásában, ami akkoriban szintén kötelező volt és előbb-utóbb ismét az lesz. Hát jó, én is felírtam a nevem arra a listára (jelképesen), aztán havonta rendszeresen jöttek a számok. Az is egyfajta ablak volt nekünk a Világra, persze főleg Kelet felé. Olyan szenzációs, színes cikkek és leírások voltak benne az akkor csodának számító, lézertechnológiás CD-lejátszó működéséről, az űrrakétákról és repülőgépekről, hogy leolvadt az agyam. Sokat szótáraztam és kifarigcsáltam a képeket, kollázsokat készítettem az érdekesebb illusztrációkból, jól elvoltam ezekkel délutánonként, meg napközi után. Aztán az újságok elkezdtek kimaradozni, majd nem is kaptunk többet.

A Popcorn viszont ott volt, és időnként lehoztak cikkeket az akkor begyűrűző német technóról. Volt egy kétoldalas zenekarbemutató meg riport a német zenei színtérről, akkoriban tört be a U96 a Das Boot-tal, az LDC a Die Schwarze Zoneval, az Interactive, Westbam, és még hosszan sorolhatnám. Azok az újságból kiemelt oldalpárok sokáig díszítették a gyerekszobám falát a poszterek között, ránéztem és furcsán beöltözött hősöket láttam. Kosárszámra hordtam haza a Technotrax és Techno House Takt kazetta sorozat darabjait a KGST-piacról, de emlékeim szerint vettem hegesztőszemüveget (szigorúan az iskolai farsangra – nem nevet!), és majdnem egy orosz Geiger-Müller csövet is. Viszont ott sajnos elfogyott a zsebpénzem, tehát az ott is maradt a földre leterített pléden.

Aztán az egyik barátom a kezembe nyomta a német Frontpage magazin egyik számát. Fényes papírra, fekete-fehérben és hiperszuper grafikával, furcsa, eddig sosem látott betűtípusokkal nyomott volt. Egy újabb fantasztikus információs kapu nyílt meg előttem és áradt be rajta minden, amire akkor vágytam. (Az utolsó Frontpage-szám Németországban 1997-ben jelent meg.) Már nem az orosz, hanem a német szótárat forgattuk ezután. Tele volt jobbnál-jobb cikkekkel, képekkel, interjúkkal a német techno zeneipar kincseiről. Teljesen eksztázisba jöttünk tőle, pedig nem is voltunk se techno, se house, se rave bulikon – hisz kölykök voltunk. Nem mellesleg nagyon irigyeltük őket, hogy náluk külön sajtója van ezeknek a zenének! Sabrinát, a Brost és Madonnát akkor már eléggé untuk, nem hozzánk szóltak az üzeneteik.

Még nem volt Internet, de volt Magyar Narancs és Wanted

Következő lépcsőfoknak tekinthető a belesodródás, a gimnáziumi évek mesés tudásra szomjazása. Akkor már hevesen iskolarádióztunk, stúdióztunk, VHS-kamerákkal ismerkedtünk, csodás korszak volt. Ráadásul az iskolai könyvtárunk volt annyira profi (örök hála az idősebb, de nyitott szellemű tanárainknak érte), hogy újságelőfizetésekkel is rendelkezett.

Fantasztikus volt rácsodálkozni az akkor még nagyalakú Magyar Narancs hasábjain, hogy írtak a Nitzer Ebb koncertről vagy például a Snoblesse Oblige részben a Front 242 Live Code lemezről, a Laibach NATO albumáról, az NSK-ról, a turnéikról. Alighanem szegény Marika néni (a könyvtárosunk) agyára mehettem, mikor naponta többször megkérdeztem tőle a folyosón, hogy befutott-e már a MaNcs eheti száma?

1995-től megjelent a piacon a Wanted magazin is, tágra nyílt pupillák és ámulat! Képzeljük csak el, egy vidéki magyar kisváros gimijében mekkora eufóriát jelentett az információhoz jutás! Teljesen képes volt átdrótozni az agyunkat, az enyémet mindenképp, és nagyjából ott döntöttem el, hogy én is újságíró akarok lenni. Aztán mégsem lettem az, de valahogy kicsit mégis.

Fanzinok világa, a NI_PRO és a HUNFLAST

A főiskolás évek már gyorsítópályára állítottak a sztrádán. Megismerkedni a számtech szakos fiúkkal, akiknek volt elegendő másolási kapacitása, hozzájutni valódi CD-khez (Nyíregyházán vettem meg életem első Frontline Assembly CD-jét, a Total Terror Part I-t a Nyírfa Áruház tövében működő lemezboltban), majd bejutni a számítóközpontba, sorban állni esténként, hogy végre hozzáférhessünk a Unix terminálhoz és egy órát internetezhessünk (ennyi volt az egy főre eső napi limit), felkutatni híreket, információkat, kapcsolatokat építeni a Világ más országaiban élő hasonló zenebarátokkal, feliratkozni hírcsatornákra, gopher-en keresni adatmorzsákat, villámgyorsan jegyzetelni füzetbe, dalszövegeket lementeni floppy-lemezre, ezek mindennapi adrenalinfröccsök voltak akkoriban és erős függőséget is okoztak. Hihetetlenül élveztem ezeket az éveket!

Akkoriban kerültem képbe a fanzinok világával. Amellett, hogy egy rövid ideig a főiskolai hallgatói újság főszerkesztője is lehettem (szerintem tévedésből, mert már az első szám kiverte a biztosítékot, mehettem is miatta rapportra), mindenféle underground nyomdai dolog, szamizdat, kézzel eszkábált, montázsolt, xeroxolt újság, röpirat, plakát eszelősen érdekelt. Mindent tudni akartam ezekről és ötvözni is akartam ezt a tudást a saját szerkesztői próbálkozásaimmal. Akkor már volt Windows 95, Word 97, Netscape Navigator, Microsoft Frontpage, QuarkXPress, nekiálltam beleásni magam mindenbe, amibe csak lehetett, tördeltem, kuncsorogtam és irtó sok pénzt fizettem a szkennelésért, a CorelDraw használatáért, és akkor még csak “betárcsázós” Matáv-vonalra kötött lomha modemek voltak. Csoda, hogy nem őszültünk bele, nem úgy mint szegény Apám, mikor megjött az első telefonszámlánk és meglátta.

Már előtte is voltak mindenféle érdekes, radikális, főleg punk-beütésű, vagy politikailag lázadónak számító fanzinok, mint például a debreceni Második Látás, a Genyó Szívó Disztroly, stb. igazi DIY-antikultúra, akcionizmus, ezekről a Magyar Narancs írt is cikket, Fogyassz és halj meg! (Radikális fanzinek – seres – 1996.12.12.) Emellett szép gyűjteményt lehet guberálni a neten, például itt: https://fanzine.blog.hu/

Az első magyar techno fanzint nyilván mindenki ismeri, ez volt a Vírus, valamikor 1991-1994 között, bár ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy meghatározó volt, még a Liquid Limbs is megemlítette egy interjúban.

Bár hozzánk a Mesés Keletre akkor még a híre sem jutott el, de fontos megjegyezni, 1995-ben jelent meg a Phobia fanzin első száma. Győr egyből világvárossá nőtt a szemünkben, mikor megláttuk, hogy mi születik azon a helyen. Kővári Péter, Pauer Péter és Bodrossy Márk akkori mércével mérve is kiváló minőségű, tartalmas, igényes fanzinjukat szerkesztették, elég rendesen magasra tolva a mércét.

Másolni akartuk és másoltuk is. Kötelező volt, bár csak 5 szám jelent meg belőle 1998-ig, utána webesítődött, de erről majd később. Aztán ott volt utána még a máig etalonnak számító, professzionális Gépszava (Gépkegyed), ami 1996 és 1997 között nagy formátumú „zeneinformációs technóújságként” négy számot élt meg. Az A. E. Bizottság ex-gitárosa, a techno ősatyja, hazai misszionáriusa és a Vörös Yuk & Kék Yuk klub alapítója, Bernáthy Sándor saját pénzéből finanszírozta, az elektronikus zenék mentén szőtt irodalmi, társadalomfilozófiai periodikának számított és a nyomtatott „független” zenei és kulturális sajtótermékek felső csúcsát képezte így is.

1996-ot írunk, bizsergetően gazdag időszak vette kezdetét, már javában működött a Tilos Rádió, épp indult a C3 Alapítvány, a Pararádió, lehetett ámuldozni az etoy csoport ténykedésein és hosszan lehetne sorolni még a szabadság ízét jelentő kultúrfalatokat. Akkor már annyira benne voltam a dolgok sűrűjében, hogy saját weboldalakat fabrikáltam magamnak. Abban bíztam, hogy a hasonló ízlésű, gondolkodású emberek majd csak valahogy rám találnak a neten.

Az egyik ilyen barkácsmunka a HUNFLAST (Magyar Front Line Assembly Állomás) lett. Tartalmazta az egyre inkább lassan hozzáférhetővé vált FLA-dalszövegeket és magyar fordításaikat. Akkor nem igazán volt még sok magyar nyelvű rajongói oldal a neten. Úttörőnek képzeltem magam. Aztán persze sorra jöttek be mindenféle magyar fanpage-ek, emlékszem, volt a Front 242-nek, a Skinny Puppy-nak, a Rammstein-nak is. Webringbe szerveződtünk, körkapcsolásos örömködés ment, végig lehetett klikkelni, IRC-chatszobák, ICQ-dialógusok mentek ezerrel. Adatbányászatom során felbukkant az egykori FLA-oldalamnak egy webarchiv-ból kimentett klónja. Az enyém jó darabig a http://emil.alarmix.org/hunflast címen futott. A tartalmakat pedig ide mentette át valaki, furcsmód még ma is él a link: http://users.atw.hu/jatszooldal/egyeb.html

hunflast.jpg
Így festett 1996-ban a HUNFLAST fejléce a “menürendszerrel”. Elég technikai, ugye?

A barátommal együtt lelkesen barkácsoltunk ilyesmiket. Közös munkánk eredménye 1998-ban a NI_PRO (Nehéz Idők Projekt Csoport) és a Nehéz Idők Káoszmagazin volt. Még megtaláltam pár gondosan eltett nyomatot. Azt írtuk „rendszermeghatározásként”: „a NI_PRO alapítótagjai a dolgok változtathatóságába és jobbíthatóságába vetett hitüket nem adták fel, éppen ezért önálló hallgatói kezdeményezésként megkezdték szisztematikus terjeszkedésüket.” Naívak voltunk, tendenciákat akartunk kutatni, kríziseket és magatartási, hatalmi, túlélési mintákat feltárni, megváltoztatni és megváltozni. Emlékeim szerint igen mérsékelt sikerünk volt, pedig még művészfilm klubot is szerveztünk valami kollégiumi alagsori helyiségbe. Nem nagyon értették ugyan a dolgot, csajozáshoz is kevésnek bizonyult. De legalább saját szerverrel rendelkeztünk, ami rá volt kötve a netre. Szétszórtunk pár szórólapot a főiskolán és a koliban, amellyel az online magazinunkra akartuk ráterelni a népet. Nagyon büszkék voltunk rá! Bár nem tartott sokáig a dolog, ugyanis ösztöndíjjal külföldre szöktem önmagam és az itthoni kevésbé fényesnek tűnő életkilátásaim elől.

A blogok és a portálok pedig az ajtón dörömböltek

A háromrészes cikksorozatom első részében végigszánkáztam a kamaszkorunk információéhségén és hogy miként nyíltak meg a Tudás Kapui (mellette később a 2009-es, de máig legjobb, legvaskosabb alapmű, a Mennyek Kapui az elektronikus zene évtizedéről, a nagyra becsült Kömlődi Ferenc és Pánczél Gábor tollából) előttünk. A második részben eljutunk a portál-ökoszisztémákig, amelyek mágneses szupervasútként löktek tovább a dark underground magazinkészítés irányába. Ezúttal is hatalmas tisztelet minden alkotónak és közösségkovácsnak!

Blog és portál boom!

Németország hihetetlen kincsesbányának tűnt zenei és élménygyűjtögetési szempontból. A rendszeres lemezturkálások, bolhapiaci körözgetések, feledhetetlen setét elektronikai klubestek, gótokkal és középkorral flörtölgetés, fesztiválok, mindenféle aprónyomdai termékek, zenei újságok, szórólapok, promóanyagok táskaszámra hazahurcolása tették színessé a mindennapjaimat. A Sonic Seducer, Orkus, Zillo (1989-2014), vagy a helyi kis dark underground szerkesztőcsapatok „promóújságjai”, az egyetemeken összeguberálható hallgatói kezdeményezésekből szárba szökkent, ingyenes elvihető periodikái, ezek mind meghatározó élményei és egyben inspirációi is voltak az életemnek és a munkáimnak, ahogy a mindenféle német és külföldi rajongókkal, klubnépséggel való éjszakai csevegések is. Voltam én akkor egyszerre minden. Hol tolmács, hol felfedező, hol értékmentő, de voltam webdesigner, art director, kollégiumi hálózati konfigurátor és rendszergazda teamtag is. Folyamatos készültségben álltam. Mindenféle “jóságoség” német szakkiállításokat, kulturális rendezvényeket látogattam, hogy valami érdekeset, kulturálisat, nyomdailag izgalmasat, design és tartalom szempontjából nyugati ezredfordulós innovációt szippantsak magamba.

Blogoszféra

Akkoriban indult el követhetetlen és kusza útjára az ún. blogoszféra. Talán pár magyar arc rendelkezett énblognak nevezett oldallal, ahová a mindennapi kis hülyeségeiket kiírhatták, zömmel ingyenesen hosztolt webhelyeken, abszolút barkácsmunkával és kellőképpen alternatív módon.

Bár a magyar blogtörténetiség nem jegyzi sehol, én akkor Az Intézet nevű blogot írtam. Ennek később még lesz jelentősége egy új EMPELDE album kapcsán. 20 év elteltével is működik az inspiráció, csak nem szabad semmit elfelejteni. Otthoni barátom a C4-et írta, ezekkel jól elvoltunk, elolvasgattuk egymás írásait, napi szellemi kalóriabevitel (mentolos Tic Tac 1970 óta létezett, de az meg nem ugyanaz, nem szellemi frissesség) és távirati stílusú hangulatjelentések voltak ezek, nagyon vártuk egymás blogposztjait és hol nevettünk, hol felvontuk a szemöldökünket.

Senki se tudta még akkor, mi is az az influencer, és hogy ezzel majd a jövőben marketingelni és pénzt keresni is lehet. De ha tudtuk volna, akkor is leszarjuk. A C4-re amúgy a Damage Reportban van is hivatkozás (Tornado-ra is). Valóban egy kognitív szempontból értékes és inspiráló blog volt, máig hiányoznak a magyar nyelvű online dimenzióból ilyen erős írások és metaforikus, húsba vágó fordulatok. (Erre egyébként gyakran próbálom is emlékeztetni magam, mikor elkezdem csépelni a billentyűzetet, hogy vajon kellőképpen C4-es stílusban írok-e? Lám, mit tesz 20 év után is az emberrel egy korábbi bevésődés?)

A másik extrém hobbink a határon átívelő közösségi szerveződés volt, és mivel a digitális elithez tartozónak hittük magunkat akkoriban, a zenék is csordogáltak innen oda, onnan ide, a hub-ok őrült forgalmat bonyolítottak és még épp kimúlóban volt a Napster, átmeneti vegetálásban a DC, még nem volt a kanyarban a TPB, azért a „sharing is caring” legalább olyan fontos volt mindannyiunknak, mint a vérkeringés. Ma természetesen már más szemmel tekintünk mindezekre, de aligha volt ennél életképesebb kultúrmissziós tér a 20. és 21. század történetében! A gondolatok szabadon áramlottak. Kevesebb volt a zaj, több az inspiráció. Gyakorlatilag senki sem korlátozta, hogy kivel mit, hol és hogyan beszél vagy oszt meg. Némi elvágyódással tekintek vissza azokra az időkre.

Phobia, industrial.hu

Az IRC-n és a weben kb. 1998/1999 környékén indulhatott az egykori legendás Phobia fanzinos győri brigád örökítésével, az industrial.hu oldal, amely Magyarországon maga volt a megkérdőjelezhetetlen, abszolút mattfekete-vörös underground szubkulturális eredetmítosz, ernyőszervezet és megmondóplatform egyben. Ez volt talán a legelsőnek tekinthető, formálisan és igen lazán szerveződő „hungarian electro-industrial organization”, amelyből szárba szökkent annyi minden más a későbbiekben.

Úgy érzem, hogy méltatlanul kevés szó esik erről az igen fontos csoportosulásról. Pedig (máig respekttel gondolva rá) tervezetlenül és tudatlanul is kultúrmisszionárius, hol lazán és viccesen, hol szorosan kötődő baráti társaság jellege egyaránt megágyazott annak, hogy a dark underground és industrial ebm színtér Magyarországon gyökeret verhetett.

Maga a Győr-Szombathely tengely, a győri Rómer Ház vagy az Industrial.hu HQ fontos műhelyei, keltetői voltak a szubkultúra terjesztésének, követők tömörítésének, összekapcsolásának. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róluk és a tevékenységükről. Könnyesre nevettető, szabadszájú és időnként bosszankodós éjszakák emléke kúszik fel az agyamban. Felcsatlakozni valami egyetemi IRC-szerverre, belépni a “csatiba” (ma: “csopi”) és jelen lenni, olykor elárasztva mindenféle vitával, nehezen dekódolható én-üzenetekkel, poénokkal olyan volt, mint valami eszement hosszú nyaraláson csapatni őrült haverokkal egy kellemes, néhol viszketős buborékban. Hajnalig képesek voltunk szórakoztatni (és persze időnként jól fel is húzni) egymást. Viszont ez is az akcionista underground kultúrkommunikáció elengedhetetlen része volt. Ezekből a gyöngyszemekből egy csokorral meg is őriztem emlékül a H.I.T nulladik, BACKKATALOG számában. Remélem az egykori nicknevek gazdái nem neheztelnek rám miatta, a chatlogokon felnyerítés pedig mikrotápszer a léleknek manapság.

A machinemusic.hu Poór Róbert (Borg) és Liquid által menedzselt magyar nyelvű, az alternatív elektronikus zenék kedvelőinek szóló portál 2005/2007-ben indulhatott útjára, és egészen 2013. novemberéig  működött a sötét elektronikus és mindenféle gépzenék hírharsonájaként. Sok kiváló lemezrecenzió, partiajánló, beszámoló és zenei kishír pörgött az oldalon. Volt lehetőség felhasználói fiókot létrehozni, azonban „személyzet”, azaz szöveg és képbeszállítók, szerkesztői gárda hiányában folyamatos frissességben tartani a portált kemény megpróbáltatást jelenthetett. Máig nagyon hiányzik a porondról.

Bár nem feltétlenül a hazai dark underground „zenei szaksajtó” fősodrához tartoznak, viszont fontos szereplői a színtér alakulásának több oldalról is, ezért nem szeretném kihagyni a sorból az Ipari Szakadárok munkásságát sem. Kraak a sokrétű tevékenységével (szólóprojektek, DJ, rádiózás, mixelés, PeCsa DM Kisterem, Industrial Fusion, Vákuumcsomagolt Hegyilevegő, stb.) szintén a hazai dark szcéna főpapjának számít sok-sok éve.

Emellett Joseph Gogh (Lightphaser) volt még igen aktív, ő már szerkesztőként, neki volt saját 242-rajongói weblapja is, továbbá ipari linkparkot építgetett az industrial.webmania.hu-n, emellett emlékszem még egy fortunecity-s oldalára is. A cikkírás, zenei blogposztok, lemezajánlók és rendezvénybeszámolók terén számomra kimagasló és meglehetősen sokat látogatott olvasmány volt Alan The Wild blogja, melynek első bejegyzése 2009-re datálódik és egészen 2018-ig tartott ki. Bárki, aki ránéz a cimkefelhőre, láthatja, hogy mennyi és mekkora intenzív munka volt reflektálni a hazai és külföldi zenei tér újdonságaira, koncertek, fesztiválok setlist-jét gyűjteni, embeddelni, anyagot, forrást, kiadói információkat összegereblyézni és igényesen megírni. (Ma ki vállalkozik erre? Mi marad a pillanatnyi Facebook-folyamban, elérhető, visszakereshető, szintetizált formában?)

Alan The Wild ezért is fontos példaképem, mert ő keményen dolgozott ezzel közel egy évtizeden át vagy még régebb óta. Mindezt úgy, hogy más felületeket is ellátott a remek írásaival. Olyan hasznosságok és érdekességek is felbukkannak ám a régészkedés közben, mint például az Index fóruma, ahol több underground és ipari vonatkozású kérdés-válasz és persze nyegle kioktatás forgott a mélyen tisztelt fórumozók között, szemnyitogató, olykor feszítővassal feltépő, de időnként hasznos volt ezeket is olvasgatni. Neki kell állni gyorsan lementeni onnan mindent, ki tudja meddig lesz még elérhető az a magyar nyelvű internet-szénakazal! 2013-ban született egy nem túl hosszú életű blog a régi magyar szintipop és ebm zenekarokat bemutatva, sajnos ez sem húzta sokáig, pedig lehetne rá igény. Elnézést, ha bárkit is kihagytam volna, igen nehéz az adatrégészek élete!

A legvadabb magyar „divatdiktátor” cyberpunk-portál

2002. januárja. Valódi fordulópont a magyar underground zenei online “portálkodások” történetében. A trónkövetelő #megatokyo és #ld50 csoport, D4m4ge (Planetdamage) vezényletével útjára indította masszív portálját, az LD50-t, kezdetben még a http://cyberpunk.pardey.org címen, aztán pedig a bejegyzett ld50.hu-n. Bámulatos önszerveződés vette kezdetét! Szereztek területet, volt PHP-motor, fórum, chat, blog, ajánlók, mindenféle beöltözött goth modellek, rendezvényszervezés, klubélet, ajánlók, megmondás. Volt ott tényleg minden: totális ingerelárasztás, profilalkotás és keresztbe-hosszába császkálás! 2003-tól kezdve csak úgy dübörgött befelé a tartalom, az industrial.hu pedig sajnos lassú fakulásnak, ritkulásnak indult, míg végül ki nem múlt. A domain név is lekapcsolásra került. Akkoriban tettem is ajánlatot rá, hogy szívesen folytatnám, fenntartanám, fizetném, szervezném, táplálnám, de az alapító gazdái ezt másként gondolták (helyesen).

cp_pardey1.jpg
Az LD50 nyitódesign 2002-ben. Cyberpunk!

Az LD50 viszont meghatározóvá vált, én akkor még csak cinikusan „ledivatdiktároztam” őket, tény, hogy a külsőségekre igen sokat adtak. Viszont a látványos performanszaik, dj-estjeik, összetartó LD-s közösségük egyszerűen gyorsan felnőtté tették őket. Már nem lehetett tovább nem komolyan venni az alkotóbrigádot és a szinte mágnesként vonzott, nagy számú követőjüket. Az LD50 stábjában kitartásból és kreativitásból csöppet sem volt hiány. Annyira nem fértek már a bőrökben/bőrükben és latexükben, szűknek érezhették a nagy forgalmú portált és a szinte moderálhatatlanná vált fórumot, ezért valami új dologgal kellett előrukkolniuk. Mégpedig egy PDF-formátumú, masszív, angol nyelvű fanzinnal.

Ez volt a The DOSE, amely 2006-tól kezdve negyedévente megjelenő kiadványként indult (volna), a magyar klubélet és zenekarok külföldi marketingfigyelmére is apellálva – angol nyelvű cikkekkel, Budapest, Tokió, London és Párizs-tengelyen mozogva, erős villódzó neonfényben, cyberpunk-, zene-, divat- és japánimádattal. A The DOSE megjelenésével egy újabb kitörési pont jött létre. Ismét magasabbra került a léc és a PDF-számokat manapság átpörgetve is megállapítható, hogy ennyire jó értelemben véve extrém előállítású és tartalmú szubzenei magazin nem sok született idehaza a műhelyekben. Sajnos 4 szám után kifulladt az ígéretes alprojekt, pedig akár lehetett volna ez a magyar „Frontline” technoújság.

Máig lokálisba lementve őrzök még az LD50-ről egy interjút, amit a FA4S mesterével, Gazdag Istvánnal (akkor még Mumus) készítettek a kultcorner rovatban. Emlékszem, annyira makacsul és okosan előremutató, egyenes tartást, kristálytisztán logikus programot adó, bivalyerős gondolatok voltak benne, hogy a sok tipikus “eldés buliajánló”, modellmustra, meg élménybeszámoló között átszakított nálam valamiféle vastag téglafalat. Nehéz volt akkor nem követendő példaként tekinteni azokra a gondolatokra. Hadd idézzek két igen fontos üzenetet belőle, amelyek azóta is itt kattognak az agyamban és elkísérnek mindenhová minden alkalommal, mikor alkotni kezdek:

„nyomhagyás gyarló öröme”

A kreatív energiák mindenkiben ott laknak, némi motiváltsággal és kreativitással elõhozhatók, megmutathatók. (Itt szeretném megjegyezni, hogy rengeteg félelmetesen okos és tehetséges ember van. Nálam lényegesen tehetségesebb embereket láttam az önsajnálat mocskában fetrengeni, gyakran szó szerint, mert nem volt bennük elég kitartás és küzdeni akarás.)” Gazdag István

Megtiszteltetés volt felhasználóként és vendégszerzőként is jelen lenni. Igaz, túl sok alkotásom nem került a portálra, ugyanis mire igazán belejöttem volna, addigra az LD50 bezárta kapuit. 2012. április 23. hétfőn jött a rossz hírt hozó utolsó bejegyzés, mely szerint az LD50 11 év után leállítja működését és már csak kordokumentumként marad kint a kollektív emlékezet számára. A miértre a választ így fogalmazták meg a szerkesztőség tagjai, és ez bizony a H.I.T magazint is erősen elsodorta egy teljesen más irányba:

Három tényezõ tehet erről. A Facebook (változott a közösségi médiatérkép),
a szubkultúra (változott a szélirány) meg mi (mi is változtunk).

A H.I.T magazin születése és kristályosodása. (Meg a főbb dilemmák.)

hit_indu.jpg
Mindeki azt kapja, amit megérdemel.

A technológia nem rossz. Ha tudod, mit akarsz az életben, a technológia segíthet elérni azt. De ha nem tudod, nagyon is könnyen megeshet, hogy a technológia alakítja majd a céljaidat, és átveszi az uralmat az életed fölött. Ahogy a technológia egyre jobban érti az embereket, azon kaphatod magad, hogy már inkább te szolgálod őt, mint ő téged. Láttad már az utcán az okostelefonokra szegezett tekintettel őgyelgő zombikat? Szerinted ők irányítják a technológiát, vagy az őket?” Harari, 21 lecke a 21. századra. (Emberhekkelés)

hit.nervesaw.hu és industrial.blogter.hu a Mindenek árnyékában

Egész jó kis pezsgő szubkult élet volt tehát Magyarországon. Folyamatosan bővült az innen-onnan összeguberált tudásunk is, az online térben pedig egyre több vadabb akciót engedhettünk meg magunknak. Figyelgettük egymást, utánoztuk egymást, miközben kínosan próbáltunk nagyon egyediek is lenni. Én 2002-ben hazatértem külföldről, és tévesen azt gondoltam, hogy majd itthon jól megváltom a világot. Sikerre viszek valamit, amit még élvezek is. Ebben nem is tévedhettem volna nagyobbat. Beskatulyázhatsz, felcimkézhetsz a lúzer fiókba, de ki ne húzd többet, mert darabokra hullik!

Nem állítanám, hogy a HUN INDUSTRIAL TECH egyfajta ellenportálnak vagy konkurenciának készült volna. Egyszerűen csak nagyon akartam egy saját középutas felületet, miközben másokhoz is erősen kapcsolódni vágytam. Ez bizony ilyen játék. Főleg ha háromszor két pólus:

(#1) az örökké szegény Kelet és az örökké gazdag Nyugat,
(#2) a 20. és a 21. század, valamint
(#3) a digitális és az analóg Világ

közé kell beszorulni, csetleni-botlania annak, aki van olyan szerencsétlen, mint mondjuk én, hogy ezt a hármat egyszerre is bevállalja. Aki nem hiszi, csak próbálja meg! Ha a magazinkészítés a szenvedélyed, akkor is ezen rugózik majd az agyad, ha már egyébként egy tucat van belőle a neten. Papírújságok, portálok, kulturális és informatikai rendszerek döglenek meg, miközben PHP/HTML5/WordPress-motorizált, template-fancy portálok indulnak el, hogy Facebook-csoportok adják fel nekik végül az utolsó kenetet.

Amikor az egykori hit.nervesaw.hu címre „online magazinként” felkerült az első tartalomkompozíció 2004. október 5-én, akkor azt írtam a nyitóoldalon, szinte teljes eufóriában, mert valójában én sem hittem el:

„Egy szimpla kis álomnak indult, de annál több lett belőle. A Valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne. A H.I.T. indítása után 24 órával már száz fölötti látogatottságot produkált, és még mindig söpri be az elismerést kollégáktól, zenészektől, listatagoktól, cimboráktól, kluboktól.”

hit.jpg
Ez volt az első H.I.T címoldal 2004-ben. A bal oldali sávban egy szép mosógép dob belseje volt ipari-cyberpunk-zöldre retusálva.
Jobb oldalán a kalocsai Margit malom látszik, ahová rendszeresen el szoktam zarándokolni azóta is.

Az induláskor oltári büszke voltam magamra, pedig tudtam, hogy semmiben nem versenyezhetek a többiekkel. Sem erőforrásban, sem földrajzi hír-becsatornázottságban, sem IT-háttérben. Egyszerűen csak valami szép kis egyszerű, művészeti dolgot akartam magamnak. Egy saját bejáratú fanzin/ezine-felületet, amit én magam öntözhetek, tápoldatozhatok, és némi eszmei értéke is felfedezhető. Ha próbáltál valaha egy fénytelen betonpanelben citrusféléket túlélésre, új hajtásokra, termésre, ultramakacs művészpalántákat vallomásokra, bármilyen körülmény között nehéz embereket intelligens módon boldogulásra bírni, a személyes kínjaikat, elismeréshiányukat megérteni és átérezni, akkor pontosan tudod, hogy miről beszélek.

Akkoriban olyan keretet terveztem, ami igyekszik mindenféle színtérrel kapcsolatos dolgot, lemezkritikát, galériát, verseket, klubhíreket, boltokat, kiadókat, blogot szintetizálni. Belinkeltem mindenkit, akit akkor ismertem, és a SEO-ról még semmi fogalmunk nem volt. Nekem legalábbis nem sok, azt sem tudtuk, hogy mi fán terem, erről kevés szó esik manapság. Dizájnerkedtem HTML-ben, írogattam. Fontosabb volt, hogy jól nézzen ki, áttekinthető és logikus legyen a cucc, minthogy minőségi és jól átgondolt tartalom legyen rajta. Az ember ilyenkor könnyen belecsúszik WD40-nel, varrógép-műszerolajjal a szokásos klisékbe.

Sok igen depresszív, komor, rövid írás és hírfoszlány került bele tőlem is. Mégis volt egyfajta portál- és magazinjellege, de szerintem rengeteget hibáztam. Viszont fogalmam sem volt akkor, hogy merre tovább ezzel az egésszel. Hol láttam benne némi vigaszt és értelmet, hol pedig a pokolba kívántam, mert sok macerás munka volt vele. Én pedig mindig le voltam maradva lépésekkel. A tárhelyek, FTP-szerverek, domain-nevek is sorra hullottak ki alóla(m) és már nagyon untam a kuncsorgást az erőforrásokért. Nem volt nagy olvasottsága, de ezt betudtam annak, hogy a fővárostól 160 km-re egy vidéki kis megyeszékhelyen nem lehet ennél nagyobb durranást összehozni ebben az országban. Még az Interneten sem.

Aztán ott szúrtam el, hogy egyre többször elkalandoztam az IWIW, MyVIP, MySpace, majd a Facebook, és az akkoriban felfutott Blogter irányába is. Jobban esett valahogy blogolni ismét, kész felületet használni a tartalomkészítéshez. Sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint felciccenteni egy doboz sört a szőlőlugas árnyékában. Tehát a figyelmem széttöredezetté vált az akkori burjánzó social media világában, és kihagytam ám (akkor éppen fontosnak tűnő) köröket. Elvesztegettem az időmet, ugrándoztam portálokról portálokra, de nem voltam képes lepucolni a saját zanzás gondolatvilágomat, hitrendszeremet sem. Már untam a HTML-ben turkálást is, egyszerűen csak írni akartam – valakinek, bárkinek, bárhol.

Így született a többször masszívan megetetett, majd dicsfény nélkül pár év után igen gyorsan kimúlt industrial.blogter.hu, ahol keveredtek az énblog-jellegű és az underground zenei élményeket, kritikákat tartalmazó posztok és valamelyest kiváltotta azt is, hogy a magazinnal kelljen intenzívebben foglalkoznom. A Blogter felületét 2012-ben kapcsolták le, két évvel később az IWIW is megadta magát, LD50 megszűnés 2012-ben, machinemusic.hu megszűnés 2013-ban. Érezni kellett, hogy mennyire átrendeződőben volt az egész online marketing és médiapiac?

Óh, igen. Ráadásul ez még sajnálatosan egybe is esett azzal, hogy maga a műfaj, a színtér előadói, klubjai, közösségei, színterei, csoportjai is szépen lassan végelgyengültek. Ha nem is oszlottak fel, de jó időre eltűntek, vagy átrendeződtek. Kultiplex, Marco Polo, Filter, Pecsa, Gyár, aztán a Dürer, meddig soroljam? Bizony, ilyen trükkös volt az akkori kultúrpiaci Zeitgeist és nincs még vége. Most ugyan kinek tudnátok ezt a szemére vetni és vudu-bábukat szúrkálni lopott gombostűkkel? Ha láttam volna mindezt előre, szerintetek nem informatikai tárhely/host/domain-register/print/event organizer és social media céget alapítok már 1992-ben? Meddig élhetett volna ez itt szerintetek? Ezen a bús-édes-keserű komp-Magyarországon, amely mindenre annyira borzasztóan nyitott, és ahol akármilyen magazin max 4-5 számot vagy csak pár évet él meg?

ibt_design.jpg
Blogfejléc-evolúció, mert kellett a változatosság. A montázsok fotó-alapanyagai Pécsen, Kalocsán, Baján, Pakson, Szekszárdon és (bármennyire is meglepő) Mátészalkán készültek. Mindegyik valós helyszínen, valós objektumokkal, szép “iparista” felfedezői élményekkel, ugyanakkor ócska digitális fényképezőgépekkel és brutálrossz időjárási körülmények között, bíborvöröstől egészen a zöldig. (A 2008-ban fotózott zöld konténert meg is nézem, hogy ott áll-e még. Szerintem ott.)

A tartalomgyártás technikai oldalát is érdemes kissé szemügyre venni. A korábbi zenei portálokat és közösségeket is erősen befolyásolta, ha épp ki nem nyírta egy az egyben: az IWIW 2002-ben startolt, a Facebook 2004 februárjában indult, a Youtube és a magyar blogportál, a Blogter pedig egy évvel később 2005-ben. Ezek felfutásával új játszótereken lehetett tombolni, fórumozni, de a lájk-kultúra valahogy dominánsabban és virálisabban tudott terjedni, mint a levelezési listákon, IRC-n, ICQ-n, vagy Trillian-on. Közvetlenebb és direktebb visszajelzést hogy kapjon a tartalom készítője, a magazin hegesztője, a cikkek vagy blogposztok elcsüggedő írója? Hervasztó e mély tó, szép kis mementó, ugye? Majd a menő marketing-guruk beépítik mindezt a következő rentábilis digitális termékükbe. Én legfeljebb belezuhanok a kiszáradt gap-be, ahogy előttem mások is, akik – hozzám hasonlóan – átmeneti időkben nőttek fel.

A H.I.T cím és a logó története

Kalocsa felé haladva egyszer csak Fajsznál balra indexeltem és lekanyarodtam. Majd egészen a Dunáig lehajtottam a sötét grafitszürke, öreg hármas Golffal. Volt ott egy pár elhagyott izgalmas munkagép, sóderbánya, és sehol egy lélek. (Köszi, hogy hanyagul ott hagytátok nekem.) Előkaptam a digitális fényképezőmet, és bár már nem volt trendi szürkület, azért jókat fotózgattam. Ez lett belőle végül:

hit_logo.jpg
Mikor találsz egy ócska, leharcolt sóderkotró gépet egy elhagyott helyen
a Duna mellett, egyszer csak elkezd neked történeteket mesélni, és mégsem vághatod zsebre. Ezért átörökíted másképp.

A magazin nevén és logóján nem agyaltam különösebben sokat és egészen mostanáig nem is dokumentáltam ennyire pontosan. Az eredeti gondolatom az volt, hogy majd technikai cuccokról, hangszerekről, szoftverekről, DIY (“csináld magad”) dolgokról is írok. Meg lesz benne cyberpunk, költészet és jó kis ipari muzsikák tömkelege. Azt hiszem a HUN INDUSTRIAL TECH elég vagány (és főként hosszú) magazinnévnek tűnt akkoriban számomra. Bár a rövidítése, a H.I.T (+remény, +szeretet) ma már kicsit avíttasnak és nevetségesnek is hat, de megváltoztatni sem szeretném, mivel 18 év sűrű, csomós története van benne, amihez ragaszkodom.

Az összeforgatott elemekből álló, egyszerű kontrasztos logó egy egyenlő vastagságú hasábokból, szárakból álló hármas oszlopot alkot. Egy szétcsúszott DELTA, Kudlik Juli és a Philips hangtechnikusainak bátor próbálkozásai nélkül. A középső hasábot jobbról és balról támasztja a másik kettő. A H.I.T logó a középső függőleges oszloppal a nevető harmadikat jelképezi. Az akkoriban egymással erősen versengő (IRC-n ráadásul még heves szócsatában is álló) két nagy online portál között (industrial.hu és LD50.hu) előbukkanó “egyéb” kategória. Na az volnék én és a magazinom. Igen, bevallom, értetlenül figyeltem, hogy mi történik, és egy harmadik utat szerettem volna választani, több artisztikussággal és odafigyeléssel. A Sors iróniája, hogy a magazinnal ezt tulajdonképpen sikerült is elérnem, igaz, ehhez erőteljesen profilt kellett tisztítanom.

Profiltisztítás magasnyomású mosóval szakadó esőben

2010-re beláttam, hogy nincs és nem is lesz különösebben lehetőségem arra, hogy ott legyek. Ott lobogjak mindig az eseményeken, fényképezővel a nyakamban, diktafonnal a zsebemben. Egyszemélyes szerkesztőségként, riporterként nem csak az összes eseményről, lemezmegjelenésről tudjak előre, hanem aktívan jelen is legyek fizikailag, aztán minél hamarabb toljam ki szépen az összedobott tartalmat a portálra.

El kellett ehhez engednem mindazt, amire nem is lettem volna képes: elengedtem a partiajánlókat, a fotós eseménybeszámolókat, zeneipari gyorshíreket. Ezeknek valóban egy dinamikusan működő online portálon a helyük, legfeljebb blogon, amikor a beszerkesztés tényleg hamar meg is történhet. Rányomtál a gombra és kész, letudva.

Nos, a Facebook az e-mailben terjedő és a Földről hálistennek talán tényleg végleg kipusztult „Küldd tovább 10 embernek” típusú vicces, beágyazott, zenés Powerpoint-vetítések mellett valahogy ezt is magába szippantotta. Némileg az Insta/TikTok örökíti csak a tébolyt: mindenki mindenféle vackot, infót, gondolatot bármikor benyöghet, különösebb előszűrés, önkritika nélkül is. Ugyanakkor a hosszabb írásokat, tartalmakat már nem szívesen fogadta be sem a felület, sem az olvasó. Ezt a nagyobb kijelzőméretű okostelefonok megjelenése csak még tovább rontotta. Így jutottam viszont tovább – mindenféle baráti győzködés ellenére – az értékállóbbnak tűnő PDF irányába.

hit3.jpg

A sorozatszám hiba

A számok sorozatszámozását tekintve tartozom egy töredelmes vallomással az olvasóknak. Erre én is csak később jöttem rá, és már nincs mit tenni. A webes változat megszűntével készítettem 2010-ben egy nulladik számot. Ez egy visszatekintő BACKKATALOG kiadás volt, az első PDF, ami elkészült színesben. Ezt követte (sokkal inkább kezdte a sort) az ISS01, amely szintén 2010-ben jelent meg. Sokáig a honlapomról ez a két szám (tehát a nulladik és az első) volt elérhető. Természetesen bele is csaptam a lecsóba. Gőzerővel nekiláttam készíteni a következő számot. Azonban ott megtört valami a lendületemben, amely valójában három fő dologra vezethető vissza.

Elsőként mélyebben elmerültem a zenekomponálás és az EMPELDE körüli munkálatokba. Jobban izgatott az albumkészítés és a hangokkal történő kísérletezés, mint a szövegek buherálása gyorsan és figyelem nélkül elhaló platformokon. Másodikként az életem fókusza elterelődött a család-munka szerepeim irányába és kevesebb figyelmet tudtam fordítani a már döglődő zenei színtérre. Azért valljuk be, annyira nem is volt igazán miről írni, hiszen 2012-től elkezdett széthullani annyi minden, ahogy fentebb írtam is. A harmadik fő ok teljesen banális és nem is panaszkodásként, inkább csak tényként mondom. A magazinom különösebben senkit sem érdekelt. Fogalmam sem volt, hogy hányan szedték le és olvasták el. Visszajelzést, reagálást valójában sehonnan sem kaptam.

Az ISS02 már éppen félig elkészült, de befejezve valójában már nem lett. Ott állt évekig a laptopom merevlemezén egészen pontosan 2019 őszéig, amikor az álló és fekete-fehér-szürke formátumra áttértem merészen és néhány írást átvettem a félkész számból az ISS03-ba. Azt még máig nem döntöttem el, hogy mi lesz majd a kiadatlan ISS02-ben lévő anyagok sorsa, reciklikálás, befejezés, átvétel, újratördelés. Ez legyen csak szépen a jövő kiszámíthatatlan kis meglepetése, „a dobozból előkerült, talált misztikus anyagok” bizarr kis története. A lényeg az, hogy a 2020-as visszatérés után az ISS03-tól haladunk tovább a sorozatban. Ha úgy vesszük, nem is hazudtam, mert tényleg 2 szám előzte meg és most jön majd a negyedik, az ISS04. (2021. február 28.)

hit4.jpg

Azok az örökös „karbantartási” műveletek!

A pörgős online portálok, közösségi oldalak számomra nem pótolták azt a hiányt, amit a 90-es évek magánkiadású fanzinjai, és egyéb nyomdaipari termékei jelentettek. Egyszerűen hiányoztak a hasábok, a tördelés, a nagyobb lélegzetvételű írások és a DIY-kultúra. Így 2010-ben arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, bizony én DTP-zek. Editálok és kompakt, hordozható, elektronikus formátumban hozom létre a magam kis magazinját. A papírt és a nyomtatást már akkor is természetellenes aktusnak éreztem. Ugyanakkor a PDF könnyen másolható, monitoron és hordozható eszközök kijelzőjén is kezelhető, skálázható, mindemellett archiválható az esetleg érdeklődő utókor számára.

Sok hezitálás és mellékvágányok után tudtam csak megfogalmazni, hogy a másik fő bajom technológiai oldalról a platformok, portálmotorok, és közösségi médiafolyam kapcsán – a gyors interakciók előnye mellett – a megőrzés, gyűjtés, emlékezés, archiválás hiányhátránya.

Ha most megkérnélek, hogy emlékezz vissza 2015 őszére, milyen Facebook-posztokat olvastál vagy írtál akkor, meg tudnád tenni? Az algoritmusok csűrés-csavarása, a platformokon és – azok tartalmainak láthatóságán végzett – örökös „karbantartási” műveletek mulandóvá, gyorsan elporladóvá, és némiképp értéktelenné is teszik az alkotásokat. Akár cikkről, akár videókról, akár képekről vagy zenékről van szó.

A magazin viszont ott van. Kerek, egész, átgondolt, editált és lezárt időkapszula, amely odafigyelésre, türelemre, alázatra nevel. Amint elkészült, vége a tördelésnek és a korrektúrázásnak, és kiadásra, feltöltésre került, onnantól nincs tovább belenyúlkálás. Nincs deus ex machináció. Onnantól már az olvasóké. Az író-szerkesztőnek ezzel kell együtt élnie, és pont. A PDF magazin addig tartalmas olvasmány, amíg áramod, olvasóeszközöd és közöd is van hozzá (esetleg kinyomtatod magadnak). Bármi másról ez nehezen mondható el.

hunindustrial_entry_relaunc.jpg
Most mindenki ismeri innentől az ujjlenyomatomat. Előre szólok, hogy sütés-főzési, konyhai és egyéb barkácsbalesetek során picit átalakult már a mintázata. Szóval, Mélyen Tisztelt Bíróság, legyenek kedvesek ezt megfelelően validáltatni.
(korabeli nyálcsorgatós intro-oldalkép emzárolt párás konzervdobozzal a H.I.T-hez)

A magazin így vált tehát – némiképp dacból, bátorságból és hosszú, főleg magányos kísérletezési ciklusokból – évi egy számra limitált, „elképzelt” A5-ös méretű, fekete-fehér-szürkeárnyalatú, teljesen linktelen (a linkek egy idő után meghalnak, elterelődnek és a 404 olyan tragikus szám tud lenni!), dinamikátlan, kritikus, de igényességre törekvő, szabad kultúraterjesztő médiummá.

A célja most sem különösebben magasztos. Részese lenni, bemutatni, megőrizni emlékként a hazai dark underground színtér történéseit, megjelenéseit, hatásait, problémáit, kitekinteni egy kicsit a világra is közben. Néhol pedig elgondolkodtatni, szórakoztatni, és persze meghökkenteni. Nem fog versenyezni hirtelen eltűnő technológiai platformokkal és trendekkel. Nem támaszkodik „zajos” dialógusokra, fölös kommunikációs körökre, csupán szintetizálja mindazt, ami az egykor írógéppel lekopogtatott, tompa ollóval farigcsált, ragasztgatott és fénymásolt fanzinokban és a modern zeneipari újságokban, magazinokban, online portálokon egykor szerethető volt. Letöltöd magadnak, Veled van és Veled is marad. Aztán sok évvel később egy szép napon, mikor már nem is emlékszel rá, egyszer csak megtalálod a háttértárolódon, telefonodon vagy a tableteden és rácsodálkozol. „Nahát! Tényleg? Ilyen is volt?”.

Most őszintén, mégis: ugyan ki akarna ennél többet? Nekem ez… Boldogság.

Viszont volt két ígéretem, amihez tartom magam. Mert, “amit megígértünk, azt tesszük, és azt tesszük, amit megígértünk”.

 

 

Konklúziók:

  • Mivel nem ismertük fel a közös, szubkulturális érdekeinket, tereinket, történeteinket, alkotói potenciálunkat, ezért mindenki rótta a fárasztó, fölös (gyakran betegesen egós) és semerre nem vezető saját köreit. Én is, Ti is, más is. Egy csomó helyet, teret, időt, tech-zűrzavart, energiát megspórolhattunk volna. Ezt már nem tudjuk többet visszacsinálni, és senki sem tudja, tulajdonképpen egyik országban sem. Ez mind odaveszett, volt haszna ugyan egy ideig, lendített kicsit, de mégis odaveszett, tehát fátylat rá.
  • Ha nem tudod pontosan, hogy merre is akarsz haladni, mindegy, hogy bérből és fizetésből élő, meg nem értett művész, bűvész, életművész, író, zenész, sodródó asztronauta, asztrálutazó, sznob, opportunista, vagy épp oligarcha vagy, akkor soha, sehol nem fogsz kikötni. Eltékozolsz egy csomó kollektív érzést, tudást, energiát és lásd az első pontot. Adok zsepit, neked épp nincs, nem baj, nekem meg tele az összes zsebem vele. Némelyik használt ugyan, de itt van, tessék.
  • A technológiák és a trendek olyanok mint a felhők az égen. Jönnek, mennek, hol jég, hol hó, hol eső, hol meg hónapokig semmi sem hull belőlük. Néha örülsz nekik, hogy eltakarják a tűző napot. Máskor meg rimánkodsz, hogy tűnnének már el a francba, süssön végre újra a nap és legyen fény, meleg. Mindezt nem Te befolyásolod, ezért függetlenítened kell valahogy magad mindezektől.
  • Sosem késő összerakni a kollektív történeteinket, a furcsa kis evolúciónk aprócska szeleteit, keserédes pillanatait, állomásait, névtelen hőseit és áldozatait.
  • Ha majd lecseng a Nagy Téboly (lásd: Több tartást kérem! posztomat), és minden visszarendeződni készül az egyébként nonszensz “back to normal” magyarul: “vissza a normálishoz” Világba (ami talán nem is volt annyira normális, csak hát ezt szoktuk meg és ezt szoktatták meg velünk), akkor majd figyeljünk rá, hogy a nagy figyelem-hírnév-dicsfény-tülekedésben és egymás taposásában mennyire hosszú és rögös volt az út, és hol is lennénk most az összes bátor alkotó és valódi közösségkovács nélkül. Többen voltunk benne és mindenki kellett hozzá.