Krónikus fáradtság
jelengyűlölet, jövőutálat

Legszívesebben felmosónyéllel csépelnénk el ezt a jövőt…

(…de sajnos előbb eltörik. Mármint a nyél. Vagy mi. A krónikus fáradtságtól)

Felmossák velünk a padlót. Felmossuk önmagunkat a padlóról. Ilyen a krónikus fáradtságunk.

Legyél Te is CFS-es!

Szeretnél egy fiatalos és fejlődő csapat tagja lenni? Itt a lehetőség, jelentkezz most! Szenvedj velünk!

A krónikus fáradtság szindróma (Chronic Fatigue Syndrome: CFS) egy bonyolult betegség, amelyet legalább hat hónapig tartó extrém fáradtság jellemez, és nem lehet teljes mértékben valamilyen alapbetegséggel megmagyarázni. A fáradtság fizikai vagy szellemi aktivitásra rosszabbodik, cserébe pihenésre sem javul. További jellemző tünetek még, hogy az alvás nem frissítő, vagy egyáltalán nincs is alvásminőség, emiatt memória-, összpontosítási és koncentrációs nehézségek lépnek fel, netán szédülés, amely súlyosbodik, ha fekvésből vagy ülésből álló helyzetbe kerülünk. Bár legtöbbször még ennyi sem kell hozzá. Ez az állapot myalgikus encephalomyelitis (ME) néven is ismert. Néha ME/CFS néven rövidítik. A legújabban javasolt kifejezés rá a szisztémás terheléses intolerancia betegség (SEID).

A krónikus fáradtságszindróma oka ismeretlen, bár számos elmélet létezik – a vírusfertőzéstől a pszichológiai stresszig. Egyes szakértők úgy vélik, hogy a krónikus fáradtságszindrómát több tényező kombinációja válthatja ki. Nincs egyetlen olyan vizsgálat, amely megerősítené a krónikus fáradtságszindróma diagnózisát, így többféle orvosi vizsgálatra is szükség lehet, hogy kizárjanak más, hasonló tünetekkel járó egészségügyi problémákat. A krónikus fáradtságszindróma kezelése a tünetek javítására összpontosít.

Nem, ez a magazin nem fog olcsó, bulváros, értékesítéstámogató patikaújsággá válni. Nem ajánl gyógyszereket, nem hiteget tudományos eredményeken alapuló, mérésekkel és vizsgálatokkal alátámasztott, mindent megoldó és megmondó médiummá silányodni. Nem ad recepteket, a cikk végére sem jönnek elő majd olyan tippek, hogy fuss le öt félmaratont és attól biztosan rendben leszel. Ha meg nem, akkor szedj be napi három rózsaszín szómát, meditálj, próbálj ki felnőtt színezőkönyveket, táplálkozz és szexelj egészségesen, egyébként nyomasd a mindfulness-t, száraz novembert és társait, akciós kuponokkal bekkeld ki az adventi időszakokat, fogyassz, vásárolj most kedvező áron mértéktelenül nagy teljesítményű, ergonomikus kialakítású lombszívó-lombfújó berendezést, pusztán azért, hogy gyorsan és hatékonyan helyezd át A-ból B-be (vagy szőnyeg alá) a fennálló problémáidat, amelyek most már lokálisan és globálisan is rád rogynak (nem ragyognak).

Te meg egyszerűen nem kapsz levegőt egy idő után. A mértéktelen, de valahol mégis ipari méretű hazugságok terhe alatt, amelyeket kreálnak számodra. Meg amelyeket Te magad gyártod le napjában sokszor.

Elméd sikátorai és egyéb ipari méretű hazugságok

A felmosónyéllel ugyanolyan ambivalens a viszonyom, akár a zuhanyzócsövekkel és az ablaktörlőlapátokkal. Nem nevezném éppen harmonikusnak és „életre szóló” kapcsolatnak. Általában ezekből a rém egyszerű, teljesen hétköznapi háztartási tartozékokból évente többet is sikerül elhasználnom (értsd: tönkretennem) – akaratom és a szigorúan szakszerű használati mód ellenére. Sem a vizes közeget, sem a jövőt nem bírja egyik sem. Eleinte még magamban kerestem a hibát, és nem az alsópolcos olcsóbb fajtából választottam. Ehelyett inkább a dupláját fizettem a „minőségért”, hogy legalább egy icipicit tovább tartson ki. Teljesen felesleges volt, mindegyik ugyanarra a sorsra jutott, azaz idő előtt eltört, darabokra hullott.

Nyugodtan lehet állítani, hogy peches vagyok, és mással ilyen bizony soha nem történik. Vagy valaki fekete mágiával tett tönkre, mellé alattomosan megvuduzta a fogyasztói karakteremet. El tudom fogadni azt az igen meggyőző érvet is, hogy az ilyesmi általában még nem elegendő ok a krónikus depresszióra. De mi van akkor, ha ezek nem csupán elszigetelt és jelentéktelen jelenségek, hanem egy végtelen és visszafordíthatatlan láncolatú jövőbe rendeződnek? Olyanba, amely egyszerűen és lassan kicsinál minket?

Szia, Uram! Kérsz Mindent is?
Nemzethyt? Clickbaitet? LMBTQ-t?
Oltakozzunk, drága híveim!

Bár lenne kedvem hozzá, hogy ismét a betokosodott, mozdulatlan, nagy rendszerek számlájára írjam a dolgot, ezt most inkább kihagynám, mert már letudtam az előző magazinszámban. Azt ellenben érdemes leltárba venni, hogy ugyan miért és mitől is fáradunk el ennyire? Miért nem voltunk és vagyunk képesek megvédeni magunkat? Milyen hosszú távú, káros következményei lehetnek ennek, különösen, ha megállíthatatlanul terjedni kezd, sőt, általánossá válik? Az, hogy folyamatosan hülyének néznek bennünket, miközben mi magunkat is.

Az elmúlt 30 év alaposan csúcsra járatta a túlélési ösztönöket. Mindezt irdatlanul növekvő zaj és totális összezavarás térkövezési munkálatai tették kellőképpen változatossá, azaz botladozóvá. Az Internet megjelenése is csupán vazelines gyorsítópályára illesztette: teret engedett, és extra sebességet jelentő csomagokat biztosított az emberi butaság, hiszékenység, a populizmus és a véleményterror terjedésének. Újra felosztotta a világot, kereskedelmi-értékesítési alapon szegmentált és marketingelt mindent és mindenkit. Hogy mégis mi a baj? Csupán három dolog: Nem találunk már egyszerűen kapaszkodókat ebben a nagy rázkódásban. Ez egy. Bármiben képesek vagyunk másodperceken belül csalódni, átvertséget, hazugságot, féligazságot, meg nem rágottságot, felszínességgel járó, eszelős gyorsaságot érezni, és ezek miatt nagyon hamar kiábrándulni és kifáradni. Ez kettő. A harmadik annyira banális, hogy le sem merem írni. Az irdatlan zaj, amit ránk zúdítanak, hogy ne tudjunk se pihenni, se figyelni.

Kész öntözőrendszer a könnycsatornám már

Csupán néhány a köznyelvben nagyon hamar meghonosodott jelző és formula közül, amit lépten-nyomon hallunk, olvasunk, és másodpercek alatt lüktetni kezd tőlük a nyaki ütőér. A Black Friday idén sem maradt el, mert nem volt hajlandó tudomást venni az égvilágon semmiről. Bár ezt céges keretek között mi csak „dilipéntek” jelzővel illettük, mert egész héten egyetlen értelmes információmorzsa sem jutott el hozzánk tisztelt vezetőink jóvoltából. A fénynél gyorsabban csak egy valami közlekedik, a leghitelesebb forrás: a folyosói pletyka. Amire építeni lehetett volna, ami halovány irányt mutat, vagy egy picikét tovább segít a boldogulásban, azt a legritkábban kaptuk meg. Erre minden héten eljött a péntek, amit a közelgő hétvége csábító peremére érve már úgy vártunk a nagy kifárasztásban.

Aztán mi történt péntekenként? A nagy bepótoltatások ideje! A felpörgés, a gépzaj, az alvázkotrós-szikrázós, fekvőrendőrökön ugratós abszolút mindent akarás napja. Analógiában ugyanez odakint: a mindent felújítás, elkerítés, lezárás, elvonás, beszüntetés, einstandolás. Sajnos hamar és csalódottan vettük észre, hogy előbb a hétfő, majd a kedd lett az új dilipéntekünk, majd utána minden egyes nap ilyenné, összefüggő gennyfolyammá vált. Egykori szervilis főnökünknek sok rossz szokása közül a legdurvább a vasárnap délutáni és esti céges lecseszős e-mailezgetése volt a beosztottjaival, azaz velünk. A Nagybetűs Munkáról! Meg annak kiemelt fontosságáról, hogy aztán hétfőre valahogy újra meg újra teljesen okafogyottá váljon. De nekünk akadjon csak torkunkon a vasárnap esti vacsoramaradék, fulladozzunk, és hajnal 2-ig lehetőleg ne is tudjunk elaludni.

De térjünk csak át a technológiai oldalra picit. Az sem vidámabb.

E kategóriás körhintán pörögve hányunk

150 ezerért láttam ma egy hűtőszekrényt kiállítva. E kategóriás energiafogyasztású és magas (C osztályú) zajkibocsájtású volt. Fel is vontam a szemöldökömet. Ilyet miért gyártanak? Kinek éri ez meg? Ki veszi meg egyáltalán a drága háztartási géphulladékot? Ki engedélyezte a piacra dobását? Közben olyan mértékben rotálódnak a technikai eszközök, hogy mire bármi kiérdemelné a fogyasztók megbecsülését, addigra biztosan szemétdombon is végzi. Az iram eszelős, és sírásra görbül a szám, amikor a videómegosztón elém kerülnek olyan guberálós videók, melyben illegális szemétlerakókból kaparásznak ki, majd restaurálnak szépre és működőképesre alig pár hetes-hónapos, eldobott készülékeket. Például prémium mobilokat, élő, még jól működő aksival. Greta Thunberg nyálfröcskölve verheti a 36-os csizmájával az asztalt. Sem a G7-ek, G8-ak, G20-ak, zölden világító G-pontok nem hatódnak meg ettől. A CO2-kibocsájtás szabad szemmel nem látható. A klímapara sem túlzottan. A politikusok és a cégtulajdonosok egymást veregetik hátba. Nem az ő problémájuk.

Egyre gyorsabban pörög a E kategóriás körhinta, mindannyian bele vagyunk keményen szíjazva. Egyre többen szédülünk is már, tele tudnánk hányni a frissen feltett FFP3-as maszkunkat. Mindent azonban nem lehet a CoVID számlájára írni, hiszen a kimerültségünk nem akkor kezdődött, hanem már jóval előtte. A politikai ideológiák, hangosbemondózások még mindig nagyon sok embernek adnak napi betevő agyi programot, azaz a gyorsmosást 40 fokon, ahogy éppen az „érdekmérések” diktálják. Ez összekapcsolódva a celebrity, fake news, deepfake, cancel culture, safe space, woke, gender izzósorral csak még tovább növeli a terhelést. Igazodj el köztük, alakítsd ki az álláspontodat mindennel kapcsolatban, de jól vigyázz, hogy melyik kérdésben hová állsz, különben bukó lesz. Bár kulturálisan, ökológiailag, gazdaságilag, vallásilag élhetnénk egy sokkal békésebb, lassabb, tisztább és megfontoltabb világban is. Vagy legalább kicsit jobban odafigyelve.

A Don’t Look Up! (Ne nézz fel!) című aktuális világvége-vígjáték szinte bármely munkahelyen, közösségben, médiában, társadalomban játszódhatna, épp ettől szörnyű. Dokumentumfilmként néztem, és akaratlanul is a volt munkahelyemre emlékeztetett. A felszínesség, a túlharsogás, a politikai és médiazaj, az össze-vissza kamuzás, elterelés, hamisítás cseppenként szívja ki belőlünk a maradék életenergiát is. Helyét valami iszonyú büdös, gumiszerű kontrasztanyaggal tölti fel. Bármelyik hírportálra is tévedsz, ugyanazt a maszlagot veszi át és ismételgeti (repeater funkció) kritikai gondolkodás nélkül. Sajnos nem eltúlzott fikció ez, hanem vastagon benne élünk. A Mátrix meg „csak egy rendszer”. Sorban áll a többi hasonló manipulációs, rabszolgatartó rendszer mögött, és várja, hogy jobbról előzhessen, de nem tud, mert a leállósáv is be van állva a marhaságoktól. Hiába igyekszünk optimalizálni, minimalizálni, tweak-elni a Facebook és Instagram folyamunkat, hogy tanulásra használhassuk, újra meg újra otromba politikus- és celebfejek tolják oda magukat kéretlenül. Elmegy az ember kedve mindentől.

FOMO, lemaradás, hiánygazdálkodás, meg persze a sürgetés pszichológiája

A legegyszerűbb dolgok is képesek tönkremenni/tönkretenni. Mi van akkor az olyan bonyolult, komplex és irracionális szerkezetekkel, mint amilyen az ember is? Aki bár nem érzékeli a veszélyt, mert azt az áramkörét már teljesen kikapcsolta. Hajt a járhatatlanul kátyus, csúszós vagy döcögős utakon, sűrű ködben, ittasan, bedrogozva, rendes műszaki vizsgát rég nem látott autójával, beláthatatlan kanyarokban előzve, és illendően mindenkit hosszan ledudálva. Türelmetlenül, padlógázzal bele a halálba. Másokéba, sajátjába, mindegy is. FOMO – Fear Of Missing Out, mégis miről maradunk le? Mitől lesz jobb, ha másodpercekkel előbb érünk oda, ahová… pillanat, hová is tartunk? Mi is volt az eredeti célunk? Ja, hogy nem emlékszünk. Talán nem is volt.

Terveink olykor bőségesen vannak, csak leállni nem bírunk, ostorozzuk magunkat, ha valamit nem végeztünk el. Meg persze minket is ostoroznak, ezerrel megy a paráztatás egy olyan korban, ahol egyedül a dilivonaton nincsen fék. Minden máson van legalább egy normális méretű, jól kitáblázott, többnyelvű feliratokkal ellátott, vörös színű PAUSE-gomb, amire valahogy mindenki fél rácsapni. Mert jaj, akkor ugyan mi lesz? Ugyanez mesterségesen felfokozva: cudar világ jön, hiány lesz, minden el fog fogyni, nem lesz kapható, elérhető, nem lesz mit enni, nem lesz beszívható levegőnk, nem lesz Playstation 5, nemesfém, chip az autókba, akciós libamáj, zöldterület, parkolóhely és stadion, vagy buszjárat a semmibe. Nem lesz emberek, értitek? Nem lesz! Most kell lépni! Lehetőleg azonnal! Add érte a figyelmedet! A pénzedet! Az életedet!

Az absztrakció és a virtualitás olyan mértékben fejlődött (túl) mindenen, hogy a szűkösség, szükségszerűség és az árrés/nyereség egyszerűen kinyiffantotta a bőség, a szabadság, az önrendelkezés puszta illúzióját is. A túltermelési cirkuláció, az egyre rövidülő termék-életciklusok karöltve a felpörgetett paráztatási iparral röhögve rántják ki alólunk a szőnyeget. Próbálj meg valahogy védekezni ellene, ha nem vagy még eléggé belefáradva az egészbe. Ha nem érted ezt, csak vizsgáld meg ünnepek előtt a magyarok klasszikus nagybevásárlási szokásait. Az éhenhalástól való bénító félelem miatt mindenek felvásárlása. Neked hányan tolták infláció idején a lábadra a csurig töltött bevásárlókocsit?

Fatigue, heckling, distracting… és mindenkinek jut legalább egy, mindenre allergiás munkatárs

Hecklingnek nevezik, amikor valaki egy nyilvános beszédet, előadást hangos és kritikus bekiabálással, kérdéssel zavar meg, beletrollkodik, félbeszakít. Amennyiben ez a Mindent (is) Tudás Egyetemén, a közösségi oldalakon, kommentszekciók aknamezején bukdácsolva történik, még ott erős, mint a Pista. De ha ugyanez a műsor LIVE megy, és mindenbe bele lehet pofázni a másik figyelmes végighallgatása nélkül, az már nettó kegyetlenség.

Még ha hálát is rebegsz azoknak, akik visszafogják magukat és türelmesen kivárják, hogy befejezd az (egyre rövidülő) mondandódat, netán még át is futtatják szigorú, de egyben igazságos tapasztalati szűrőiken, ne hidd, hogy ezzel megúsztad. Nem lesz ez mindig így!

Onnan tudhatod, hogy a gyönyörűséges, modern 21. században jársz, hogy mindig lesz a környezetedben legalább egy olyan ember, munkatárs, szomszéd, rokon, akinek a véleménye, szokásai, bélműködése, lelki és környezeti érzékenysége, valóságérzékelése szöges ellentéte lesz a tiédnek. Vagy pont egyedül ő lesz allergiás valamitől, amiről a körülöttetek lévő több tízezer ember még csak nem is hallott. Aztán leszel szíves alkalmazkodni, mint mindig. Azaz a teljes kifáradásig.

Hoztam neked mindentől mentes tortát, emlékszem, hogy nem ehetsz akármilyet. Fincsi lett, megkóstolod?
– Nem, kösz.
De hát ez mindentől mentes…, direkt neked sütöttem.
Nem baj. Allergiás vagyok.
Mire?
Ma… a színére!

Életünk egy családi Netflix-előfizetés

Életünket lassan olyan erős elvárásmezőkkel barikádozzuk körbe, hogy az egész egy családi Netflix-előfizetésnek tűnik.

Viszi a pénzt, viszi az időt, böngészünk egy listából, de már vagy mindent láttunk, de alig tetszett belőle valami, vagy egyszerűen nincs hangulatunk hozzá, vagy csak a rossz kritikákat olvastuk el, a jó meg már nem érdekelt. Meg se próbáljuk. A családi együttélés is hasonló. Hiányozna, ha nem lenne, de ha van, akkor meg az idegeinkre megy a közös terek (kollégiumi szintű) együtt használata, beleértve a fürdőszobát, és a rendszeresen ránk boruló, roskadozó piperepolcot. Elvárjuk, hogy a másik szép, üde és mindig illatos legyen, de az már nem tetszik, ha vesz egy újabb, sokadik kozmetikumot, holott az előző harminc sem fogyott el. Ugyanez az ünnepekkel, rokonsággal, kapcsolattartással, vendégeskedéssel, ajándékozással. Időnként sok, főként, ha együtt és sokat kell enni, az megterheli a szervezetet.

Beszélgetni sajnos nem tudunk semmiről, de vegyél még egy kis tortát, neked sütöttem. Minden mentes, és ezúttal nem kék, tudom, hogy nem szereted a kék színt, ezért áttetsző. A családi együttlét boldogsága, elevensége csupán az amerikai filmekben és a kormánypropagandában élvezetes és kellően plasztikus, bárhol máshol fojtogató (is) tud lenni. Szenteste is kedvünk lenne elővenni a sarokcsiszolót, hogy elvonuljunk egy kicsit az otthontalanságunkban a Flow-ba barkácsolni, lehetőleg távol mindenkitől, majd persze elővennénk a porszívót is, hogy az elcsöndesülés hiányát, a zajt dominánsan elnyomjuk valamivel. Hátha ők is elfáradnak végre kicsit.

Egyensúlyban vagy? A mérleged amúgy honnan van?

Ha valaki látványosan és nagyon jól érzi magát, az vagy gazdag celeb, vagy gazdag celeb a már a naptárban előre betárazott drámái előtt. Ha mégsem, hanem olyan egyszerű, hétköznapi halandó, mint mi, akkor a lelkesedése és egyensúlya eleve gyanús. Aki mostanság képes egyensúlyban, boldogan, egészségesen élni, kipihentnek, frissnek maradni, annak a szervezete képes kiszűrni a mikroműanyagokat, szmogot, hormonkezelt élelmiszereket? Rajtuk nem talál fogást a kettős-hármas-négyes fronthatás, soha nem fáj a fejük? Digitális detoxban élnek az év 365 napján? Vagy nem is itt élnek, hanem egy egzotikus országban digitális nomádként? Saját profi droglaborjuk van otthon, a falon kiragasztott óriásposzter, rajta Zacher úr képmásával? Vagy tb-támogatottan kapják még a „lesz*rom tablettát” is? Olyan speciális Jedi elmetrükköket ismernek, amelyeket soha nem osztanának meg másokkal, mert különben kinevetnék őket, vagy ha nem, akkor őrült gyorsan elterjedne a módszer?

Nincs félelmetesebb egy kiegyensúlyozott, elégedett, boldog, és egyúttal kontrollálhatatlan, megvezethetetlen, kizsigerelhetetlen társadalomnál?

Aki jelenleg képes tartósan befelé figyelni, kizárni a külvilág eseményeit, romló trendjeit, a korszellemet, ezáltal kiegyensúlyozottnak, energikusnak éreznie magát, annál csodálatra méltó képességek halmozódhattak fel. Kemény munkának és önismeretnek hívják az ilyesmit. De meg kell kérdezni tőlük azt is, hogy a mérleget hozzá a Wish-ről rendelték-e, és mennyi idő alatt jött meg. Aztán klikkeljünk be egyet mi is. Különben a társadalmi feszültségek (ahogy a populizmus, rasszizmus, klímaválság, infláció, egészségügy, menekültügy, oktatás, munkaerőpiac, leszakadás, elszegényedés, jövőképnélküliség, a sor tetszés szerint folytatható) már egyenesen tudják a kapukódot, aztán egyszer csak bekopogtatnak a bejárati ajtón. Az is fárasztó tud lenni hosszabb távon, ha 0-24-ben vagyunk elvárás-, ítélkezésmentesek, megbocsájtók és egyben valóságtagadók. Ahhoz is lelki és mentális energia kell, és ha tetszik, ha nem, máshonnan vesszük el.

Átaludnád ezt az évtizedet?

A koronavírus (és tetszőleges, leendő, szapora mutációi) azokat is félvállra fekteti, akik be lettek oltva többször is, és/vagy nem kapták el eddig se. Mentálisan gyengülünk le tőle, ahogy egymástól, médiától, politikától, szakértő tudósoktól, mindenféle hiteles/hiteltelen szóvivőktől. Üveges szemekkel bámuljuk uniformizált országunkban/világunkban a harsány kommunikációs kampányokat, hirdetőoszlopokat, vírusvariánsokat és mindezek statisztikáit.  Még mindig nem értünk ezekből semmit, sőt, még annál is kevesebbet. Ahogy abból sem, hogy mikor lesz vége. Ha egyáltalán vége is lesz, azt majd honnan fogjuk pontosan megtudni, és hihetünk-e egyáltalán neki? Egyszerre abbamaradnak a szakértői össze-vissza beszélések? Csinnadrattával bejelentik, hogy ma volt utoljára kozmetikai kezeléseken átesett statisztikai adatközlés/elhallgatás? Lesz ünneplés? Lesz kedve még valakinek…?

Igen komor képet festettem ezzel az írással, nagyon negatív lett, maradhat? Valójában nem vagyok ám ennyire zsémbes, de a folyamatos kifáradással vannak gondjaim, ahogy másoknak is. Akikkel beszélek, hasonló tapasztalatokról számolnak be, ráadásul vannak köztük olyanok is, akik bölcsebbek nálam, talán ügyesebbek az energiatermelés és a mentális állóképesség terén, és mégis! Őket is képesek kikészíteni ezek a jelenségek. A sosem látott technológiai optimizmus és elérhető, olykor megfizethető modernitás ellenére is belefásulnak, bosszankodnak a lerohadt, félkészre csinált, UX/UI-kompatibilitást hírből sem látott, krónikusan hazudozó, vagy egyenesen látszatra felhúzott rendszereken és értelmetlenségeken. Ez itt a rosszkedvünk tele („felkészültünk a télre, kotrógépeink  bemelegítve”), már zsinórban a sokadik. Odakint szürkeség honol, az utak járhatatlanok, ahogy az elmék is. A kiábrándultságot, csalódottságot, belefáradást és beletörődést csak az arcokból és a fogcsikorgásokból mérjük, a közvéleménykutatókat általában más érdekli, pont nem ez.

Hirtelen roppanást hallok. A felmosófej lucskosan csusszan be a kuka és a fűtőtest közé a konyhakövön.
Már megint eltört ez a nyél is, pedig még meg se csépeltem vele a jövőt!

Meg tudom érteni, hogy sokan túlterheltek, vagy már végletekig ki vannak merülve ettől a bivalyerős, bizalomhiányos, fárasztó jelentől. Sajnos a holnap sem tűnik egy külvárosi, lepusztult talponállóban egyedül orrlógatva poharazgatós szilveszter éjszakánál sokkal vonzóbbnak. Ahogy Cameron Howe mondta: „A jövő is csak egy újabb tök gáz verziója a jelennek. Ez csak valami blöff, amitől azt teszed, amit más akar, és nem azt, amit te.”

Azt nem tudom, hogy ez az általános közérzet megfordul-e mostanában vagy egyáltalán. Abban viszont hiszek, hogy létezhet mód a megfordítására, és onnantól nem fogjuk magunkat mosogatórongynak érezni. Talán az idő és a tér legyőzésén át vezet az út. Vagy a mozgásenergia visszaforgatása, esetleg az elcseszett narratíváink, legvadabb belső monológjaink megszelídítése lesz az. Netán egyszerűen a saját házunk táján sepregetés, esetleg felmosás. Önmagunkat felmosni sokadszorra a padlóról, elkezdeni cselekedni. Mások helyett is.

Most pedig engedelmetekkel, inkább legyőzöm a fáradtságomat, térdre ereszkedek, aztán begyűjtöm azt az elgurult felmosófejet.

Utána rögtön előveszem a vasfűrészemet, levágom a szétrohadt végét annak a kurva nyélnek, és kap egy új menetet!

Kicsit rövidebb lesz ugyan, de még az újabb reccsenésig működőképes.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez is érdekelhet:

Kollégám majd felveszi Önt

Nem szállít utasokat. Felszállás az első ajtón. Egyszerűen programozható LED-es kijelző a busz, troli, villamos homlokán, sokféle érzéssel.

bővebben

Most megfizettek mindenért

Mire is utalhatott a Laibach 2003-as sikerszáma, a Now You Will Pay? Elég régóta agyalok ezen a számon. Mikor megjelent, még egy teljesen más világban éltünk. Azóta viszont sok minden megváltozott. Akarom mondani: rosszabbodott. Szíria, Keleti pályaudvar, kétségbeesett tolmácsok Röszkénél,...

bővebben