Ha a teaser szerint ez valóban egy elektronikus zenei szaga első évadának első epizódja volt 2023. július 6-án este az Analog Music Hall-ban, akkor ez bizony sorozatfüggővé tett. Filmszerű utazások két fantasztikusan minőségi, elektronikus zenekarral, zseniálisan egyedi személyzeti és hangszeres összetétellel, széles spektrumú zenei tájképekkel és ámulatba ejtő háttérvetítéssel.
Helyszín: Az Analog Music Hall
Kellően ipari, jól megközelíthető, de félreeső zeneipari objektum, ahol az analóg elektronika is otthon érezheti magát.
(Fotó: Analog Music Hall Facebook)
Először jártam ebben a 2018-ban beindított zenei komplexumban, ami kistermes helyet adott az esti REARM & Explosive Diode koncerteknek. Szokás szerint hamarabb sikerült odavetődnöm. A személyzet kedvessége, embersége, vendégszeretete azonnal érződött. Rend, tisztaság, okos berendezések, kiváló fény- és hangtechnika, hibátlan projektoros vetítés, ugyanakkor semmi szükségtelen látogatómacerálás. Az ügyeletes technikus srác valami vicces műanyaghal-papucsban cikázott lazán fel-alá, és hol telefonnal, hol tablettel a kezében csekkolta a műszaki kereteket és igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy az este folyamán fellépők tényleg hátborzongatóan jól tudjanak megszólalni. Voltak menet közbeni apróbb beavatkozások, de ez csöppet sem zökkentett ki igazán senkit.
Tökéletesen családias, baráti hangulat uralkodott végig. Én pedig hálás voltam érte, hogy még létezik a kis klubkoncertek varázslatossága, abszolút biztonságérzete, magával ragadó atmoszférája, közvetlensége. (Szemben az agyonárazott, stadionos disztópianyomorgásokkal, okkal.) Mindenképp érdemes a térképen tartani és látogatni ezt a helyszínt, különösen, ha az analóg elektronika is a repertoáron szerepel. Nem volt itt semmiféle biztiőr-hőzöngés, műanyagpohárból padlóra kilocsolt sör, ragacsos felületek, biohazard-besorolású mosdók vagy kontrollt vesztett látogatók. Ezt meg kell jegyeznem, mert tényleg ritka manapság az ilyen és ez is igen sokat hozzátett a fellépők profizmusa mellett ahhoz, hogy az esemény a nyaram egyik legkiválóbb élőzenei élménye legyen.
Az Explosive Diode elektrió nem képes papírformát hozni.
Hol trash-tájak, nukleárisan szennyezett területek, hol pedig 1984-es aztékok (Aztec Challenge) futottak C64 sprite-grafikával a háttérben.
Csupán pár mondatot válthattunk egymással a koncert előtt, de aztán a feszes menetrend miatt a fiúknak viszonylag hamar színpadra kellett röppenniük. Nagy rajongójukként izgatottan vártam, hogy újra élőben láthassam, hallhassam őket. Már jól tudom, hogy profin felépített, varratmentes elektrobulit szállítanak, csak azzal nem számoltam, hogy ezúttal az egyórás szettjük ennyire túlhevíti majd a szervezetemet. (De végülis ezért jöttem többek között.) A kezdés előtt a vetítővásznon már nagyban izzott a sárga-fekete-fehér E-Diode logó, Gelencsér Tamás elektrotechnikus/főgépész homlokán a képződő izzadságcseppek mellett pedig ott figyelt az elmaradhatatlan iker-fejlámpa is, ami egyszerre kölcsönöz a karakterének mindig egyfajta jófejkiborgságot, dark underground technikusságot és fenyegető fehér lézer célzottságot is. Hamar és határozottan össze is gereblyézte a csapat többi tagját, Miklós Dániel gitárost és Gugyin Adrián kontrollermestert.
Egy fokozatosan prüntyögő/puttyogó, lassan kibontakozó intróból csaptak át a nyersebb, mechanikusabb elektronikájukba és sorra jöttek a jobbnál-jobb egymásba futtatott, magas tempójú darabok, köztük a Connecting Cyborgs és a Nuclear Trilogy trackjei, és még ki tudja mennyi minden, amit előzőleg nem hallottunk. Sok pihenőidőt nem engedélyeztek sem maguknak, sem nekem. Nagyjából félórányi folyamatos eksztatikus body music táncolás és szeletelés után kezdtem azt érezni, hogy jólesne talán kicsit lassulni. A koncepció viszont ez: pörgős, lüktető, energikus beat-ekkel teli számok követték egymást és egyszer csak azon kaptam magam, hogy még mindig nem bírom abbahagyni a táncolást. A Liquidator ritmusaira már levegőt is lapátoltam nagy elánnal. 45 év felett infarktus? Embólia? Stroke? Ugyan kit érdekel? Ha meg kell halnom egyszer, az mindenképpen a dancefloor-on történjen, elégedett vigyorral az arcomon és heves tánc közben essek össze, mert csak az az igazán méltó és értelmes halál.
Ha pedig már a halálnál tartunk, volna itt valami, ami az Explosive Diode kapcsán igazából csak ezen az estén kristályosodott ki bennem. Talán azok számára, akik először találkoznak a zenéjükkel élő performansz keretében, nem is esik le elsőre az, hogy tulajdonképpen miről is szólhat az E-Diode előadása. Az egyfelől rendben van és következetes minden alkalommal, hogy csatakosra táncoltat végig, utaztat térben és időben, bekúsztat a 80-as évekből, a cyberpunkból. Azonban a háttérvetítéssel együtt ez a három elkötelezett legény két különleges plusz töltetet is ad:
- Az öröm egyszerű és gyors megtalálása a posztapokaliptikus és jelenkori trash-ben: Miközben leomló gyárakat, falakat, gyárkéményeket, falanszterjeleneteket, nukleárisan szennyezett völgyeket, sivatagi vesztőhelyeket, elborult urbánus menetelést, head-up display-en keresztül nézve lézergeometriákkal megspékelt összegraffitizett falak közti rohanást, vészjósló felleggekkel elsötétített magányos napelemfarmot, a civilizáció széthullásának pergő sorozatképeit és áramköri kapcsolási rajzokat, vagy épp mikroszkóplencsén döglő rovarokat, elszabadult robotokat, gázmaszkokat bámulunk, ezzel ellentétben az E-Diode testzenéje át van itatva az örömmel, vidám ritmusokkal, gépies, de mégis változatosságot árasztó, kellemes melódiákkal és érdekes hangrétegekkel. Semmi dark gót beborultság, semmi depresszív hangulat, semmi érfelvágós-nyekergős trauma-session-ök. Csak tiszta pulzálás, puttyogás, csattogás és feszes, trance-es ütemek = technológiai-elektronikai tánczene tiszta lelkesedésből. Lehet, hogy ócska és végtelenítettre bonyolított, pusztuló a világunk, térdig-szügyig gázolunk a romok között és a mocsokban, de “b*ssza meg, akkor is megyünk tovább, és csináljuk!” Mert akad ott valami mindig, ami kiránt bennünket a bajból, ami valami pozitívat nyújt, tovább lök a tengelyen, akár bit, akár byte, az elűz minden “bűzbájt”.
- Az emberi lét teljesítményének és teljesítőképességének elismerése: A fentiek párhuzamba állítva mindazokkal a bónuszbevágásokkal, amelyek az emberi teljesítmény és lét nagyságát helyezik szolidan fókuszba (pl. energikusan felbukkanó és mozgó, erőtől duzzadó emberalakok, sziluettek, a hegymászó győzelme, dinamikus és innovatív találmányok, léghajó, korabeli sportautó, stb.), a trash képek közé keverve azt az érzetet adják, hogy “oké, cudar történelmi korok, katasztrófák, civilizációs traumák jönnek-mennek”, de valahol mégis az ember az, aki képes a világon változtatni, áramköröket, diódákat tervezni, programozni, lélegzetelállító épületeket felhúzni, gépeket alkotni, helyzeteket megváltoztatni, a természeti erőket legyőzni és energiát kifejteni ott, ahol…
…hát épp, ahol történetesen gondolja.
Az E-Diode az én értelmezésemben (és mindezt explicit dalszövegek nélkül teszi) az összetett gépparkjával egy látványos audiovizuális showműsorba (a “showműsort” itt jó értelemben kell venni) ágyazva inkább az emberi teljesítőképességre, erőfeszítésekre, kitartásra és a technikai csodálatra irányítja a figyelmet és kifejezetten NEM az evilági-világvégi derpegésre, elkeseredésre, társadalmi elbutulásra vagy öncélú, pusztító erőszakra. Akár így van, akár nem, ez számomra egy olyan koncepciót bontakoztat ki, amivel maximálisan tudok azonosulni és veszettül kedvem támad táncolni is rá. Valahol reményt ad, de nem követi el közben azt a hibát, hogy megpróbál elaltatni vagy a szememre (fülemre) húzni egy újabb fátylat. Inkább felkarcol, és ebben a funkciójában ez igenis: nagyon éltető tud lenni.
Az E-Diode produkciója közben elcsíptem egy-két remek pillanatot, amit igazából semmiféle digitális majális meg streaming-csoda nem pótolhat soha. Ilyen flash-ek csak adott helyen, adott szituációban és élőben érik az embert. Ezek közül most három zseniális emléket idéznék fel. Az egyik az elektronikus alapok között Dani által megszólaltatott káprázatos gitárszólók, melynek hatására olyan endorfináradat úszott fel a nyakamon, hogy sem delfinnel, sem menetmetszővel nem lehetett volna jobban elvégezni. Markolásztam tőle a tarkómat és újra meg újra elárasztott az öröm. Az elektromos gitár kifejezetten feldobja a szinti/midi/kontroller-hegyek frekvencialökéseit, ezek kombinációjától oszcillált még a maradék hajam is.
A másik emlékezetes pillanat az volt, amikor épp egy ritmusváltásnál Tamás és Adrián (mint két koreografált világbajnok szinkronúszó, esküszöm), egyszerre, ugyanazzal a begyakorolt mozdulattal tekertek egyet, ugyanabba az irányba, épp ugyanakkorát mindenki a maga pultján, eszközén és ezzel olyan ritmusrobbanást okoztak, hogy csak kamilláztam! Ez még látványnak is döbbenetes volt, nemhogy hallani az eredményét. Látszik és érződik, hogy mit is nyújt élőben az, ha egy banda összeszokott, összeforrott, örömet találnak a saját zenéjükben és minderre még kitartóan rengeteget próbálnak is.
A harmadik flash a végefelé történt, amikor Tamás a KORG KRONOS workstation joystickjére rámarkolva, azt körbe-körbe keringtetve olyan kresselő hangokat csikart ki a hangszerből és a hangszínből, hogy kockásra tudtam volna magam karmolni tőle. Az már csak finom és boldog reminiszcencia, hogy egyik számukban felismerni véltem a Recoil és a Skinny Puppy hangmintáit (Testure) is, bár lehet ott sem voltak, már nem tudom. Ez számomra 10/10-es koncertélmény volt. Szerencsére az E-Diode még játszik az ősz és a tél folyamán (101Klub, Riff, S8 Underground), ezért kövessétek figyelemmel őket, mert mindenkor nagyszerű alkalom kiadni a gőzt és egyszerre energetizálódni velük.
Itt tudjátok őket bekövetni: https://www.facebook.com/explosivediode
REARM – újraélesítve
A REARM teljesen ismeretlen név volt számomra, hiába minden marketing és social, hírfalak, csoportok, egyszerűen elkerülte a figyelmemet az, hogy léteznek (korábban Reactive Armor néven, picit más felállásban, de már 2020 óta). Ezért hiába is szabadkoztam, mikor a koncert előtt gyorsan bemutatkoztunk egymásnak (ők is nagyon szimpatikus arcok egyébként), hogy én még egy hangot sem hallottam tőlük, ezt megértéssel fogadták, hisz nem olyan rég alakultak újjá és adtak ki egy nagylemez után (Bearhug) nemrég egy lenyűgöző EP-t (Back To The Moon). A különféle elektronikus stílusok (van benne breakbeat, electro, trip hop, hip hop, industrial, orientalizmus és még cinematographic score trip-ek is) jó arányú vegyítéséből felépülő zenéjük ezen a különleges estén keltette fel csak igazán az érdeklődésemet.
A Reactive Armorból lett a megújult, letisztult, ugyanakkor új tagokkal bővült REARM, igényes logóval.
Balra: Czimmermann András AKAI EWI 4000s elektromos fúvós szintetizátoron hozza a keleties és lidérces hangokat, a dobok mögött Bakos Károly Livius teszi a csodát, jobbra pedig Valkar Tamás egy spéci MOOG és egy Prophet Sequential szintin varázsol mindenféle futamokat.
A REARM zenekarnév többszörösen konnotál a zenekarral és a produkciójával, de még a korábbi Reactive Armor elnevezés is. A reaktív páncél egyfajta egyszer használatos védelmi rendszer, amelyet arra terveztek, hogy fokozza a páncélozott járművek védelmi képességeit különféle fenyegetésekkel, különösen a páncéltörő fegyverekkel szemben. Célja, hogy egy további védelmi réteget biztosítson a beérkező lövedékek, rakéták vagy töltetek becsapódásának hatékony ellensúlyozásával. A REARM rövítés ugyanakkor diszkréten sugallja az újrafelfegyverzés (és az újra átölelés) képességét is. Ahogy zenész férfiak hátulról biztosítják Bognár Anna énekesnőt, ahogy katonai akciók jelenetei peregnek a háttérvetítésben, ahogy az érzelmesebb, lágyabb vokálbetéteket közrefogják a nyers, elektronikus, zúzósabb keretek, ez eléggé nomen est omen. Én mindenesetre találónak, kifejezőnek és átgondoltnak érzem. A band brand-je, promoképe pedig aprólékosan felépített, kidolgozott, koherens, artisztikus, egyszerűen nem lehet puszta véletlen műve az, hogy ők így és ennyire együtt vannak.
Kiváló frontember nő is lehet. Bognár Anna pedig hibátlanul, talpraesetten és vagányul teljesít.
A hangja varázslatos, a színpadi mozgása, beleélése, átszellemülése és közvetlensége vonzza és nem ereszti a közönséget.
A koncert elején a fiúk egy lebegős, ugyanakkor vészjósló, feszesdobos instrumentális intróval nyitottak, amely átbillent egy alternatív posztrockos szeánszba, már itt azonnal transzba estem, a kifuttatása szanaszétpitch-elt hangokba végződött, szétszedte az agyamat, imádtam. Utána Anna felpattant a színpadra és a következő szám kezdő hangjai alatt előrehívogatta a közönséget. (Nem először szerepel színpadon ő, hiszen marketingszakértőként szakmai konferenciákon rendszeresen előad, ezért ha volt is valaha lámpaláza, volt ideje kinőni. A többiek is edzett zenészeknek számítanak.)
A Time is Running Out első sorainál még nem érkezik meg a hangja teljesen (technikai ok miatt), azonban a Shure vokáltorzítón ahogy végül átjutott, egyszer csak bevillant nálam valami. Simán lehetnének akár ők az új, modern, ipari-elektrosított Portishead, akik ugyan három stúdiólemezt adtak ki csupán, mégis beírták magukat a világ könnyűzenei történetébe. Erre a REARM is képes lehet, megvan benne ugyanis a potenciál. A számaikat önállóan írják, van saját koncepciójuk, képesek megragadni a feszült, modern, mindent daráló világ rezdüléseit, rövidzárlatos szikrázását és ezeket olyan különleges hangkonstrukciókba önteni, amelyben jól megfér együtt a hol erős, hol szelíd lágyulásra kész női energia (Anna), a varázslatra képes AKAI EWI fúvós lebilincselő hangja (Attila), a technikás, pergő dobolás (Károly) és a hol egyenletesen szekventált, hol betegre facsart szintetizátor (Tamás). Ez együtt, egyben egy elszállós, utaztatós, rendesen átmozgatós, ugyanakkor átgondolást igénylő és beleélést lehetővé tevő szettet ad ki. Klisék: nincsenek. Csoda: van.
A koncert egyetlen másodpercre sem ült le, minden tételében nyújtott valami újat. Az olyan kiváló szerzeményeik, mint a Stubborn, a One (nem a U2 feldolgozás!), a robotikus-darabolt ModelA, vagy a legrégebbi dal, a The Patrol élőben is káprázatosan szólaltak meg. A végére befért még egy látványos és pszichedelikus instrumentális utazás is. A REARM engem arról győzött meg az előadásukkal aznap este, hogy könnyedén és görcsmentesen képes feltárni, ábrázolni egy hol kiüresedő, hol torkig csorduló, modern, agyontechnologizált, urbánus világ mindennapi szorongásait, magányait, biztonsági játékait és az Űrbe vágyódás abszolút, fojtogató lehetetlenségét.
Annak fényében, hogy ez volt a REARM első élő fellépése (amit egyébként senki nem gondolt volna!), teljes profizmussal sikerült megoldani a közönség előtti debütálást. Nem tudom, hogy a biztatásunk mennyire számít nekik, de akkor hadd tegyem hozzá: minden egyes újonnan induló vagy újjáalakuló zenekarnak legalább ilyen minőségi, első élő fellépést kívánok. A REARM várhatóan esélyes rá, hogy egyedi hangzású és összetételű zenéjével és vetítésével, hol lírai, hol pedig keményebb hangjával be fog tudni gyűjteni további hazai fellépési lehetőségeket, ezzel együtt a közönség szeretetét, ragaszkodását is. Idővel minden bizonnyal megnyílik a nemzetközi turnék felé is az út. Személy szerint drukkolok ennek a pályának, a zenebarátoknak pedig azt üzenem, hogy a REARM-ra mindenképpen érdemes mostantól odafigyelni, mert kellő szaktudás, zenei alázat, mély érzelmek, ugyanakkor hidegen hengerelt acélos ipari hangdarabok és zúzós ütemek is keverednek benne. A nyitottak számára ezt nem szükséges mondani, a stílusketrecbe/trendekbe bezártaknak meg talán teljesen felesleges is.
A REARM zenekart itt lehet bekövetni: https://www.facebook.com/REARMmusic
A korábbi klippjeiket se hagyjátok ki: https://www.youtube.com/@RE-ARM
…és végül, de nem utolsó sorban: köszönet DETOX VJ-nek is.
Az ipari színtérnek évtizedek óta igen fontos hagyománya élő fellépéseken a háttérvetítés. Enélkül egy dark underground elektronikus live gig, pláne ha techno vagy industrial/EBM, kb. olyan, mintha talpbélés és zokni nélkül vennéd fel a ballagási ünneplős cipődet. Ennek a művészeti-technikai zsánernek világszinten talán fél tucat tehetséges alkotója, VJ-je lehet, és bár nem volt módom mindegyiket megszámolni, spanolni velük, azt el kell mondanom, hogy Magyarországon az egyik minden bizonnyal Detox Balázs Erik (VJ, DJ, IT-guru, plusz még demo scener is). Ő az, aki az Explosive Diode és a REARM live videomixeit készítette, keverte, kezelte. Abszolút látványos volt, benne live bevágásokkal, eszméletlenül elborult footage-jelenetekkel, vizuális bravúrokkal, hangulati és tematikus illeszkedéssel, színkorrekcióval, animációkkal. Sok mindent láttam már, amit el se akartam hinni, ez pedig jócskán az a kategória. Ha megtehetném, ezt a backing video-t egyben végig tudnám nézni újra meg újra. Rengeteget hozzátett az este emelkedettségéhez és művészi profizmusához. Detox VJ, ezért neked is külön köszönet jár.
Zárásképpen
Sorry, nincsen zárás. A két csapat annyira jól illeszkedett egymáshoz, hogy egyszerűen folytatás kell. És elhihetitek, én most se sétálójegyet vettem tévedésből.
0 hozzászólás