BanZaj #48, 2023.szeptember 8. Három Holló (Drei Raben).

---

A BanZaj rendezvénysorozat (lásd még: Zajkert, Noise Garden) Debrecenben szökkent szárba és zajba, ahol roppant erős a kísérleti ipari zenekarok jelenléte évtizedek óta. Ezt a hagyományápoló rendezvényt hozták most el Budapestre, hogy a Három Hollóban (Drei Raaben) egy speciális négyes kerüljön élő színpadi bemutatásra. A fellépőkből három a kelet-magyarországi régióból képviseltette magát, egy pedig Budapestről, mind eltérő időszakban születtek, alkotnak, működnek, mégis hasonló csapáson menetelnek, bár eltérő idegi fárasztó eszközökkel. Ahogy a szervezők találóan írták: “Nem ígérünk könnyűséget, a feladat azonban adott.”

Hogy ez mennyire igaznak bizonyult, arra magam sem voltam teljesen sem felkészülve, sem felkészítve, mivel egyedül Dr. Kondor produkcióit ismerem, a Hakawai és a Halalnihil számomra teljesen újdonságnak számítottak. Tulajdonképpen ez igaz a Lyuhász Lyácint Bt.-re is, akik hiába vannak már 30+ éve a szubkulturális köztudatban a zajzenei performansz kísérleteikkel, sajnos csak most tapasztalhattam meg első alkalommal, hogy miként tépi le a fejemet egy valódi, alternatív ipari-egzisztencialista akciószínház.

Dr. Kondor idegklinikája

“Mielőbbi gyógyulást mindenkinek!” – tárta szét mosolyogva karjait az előadás végén Dr. Kondor, hogy aztán mint a Kórház a város szélén c. csehszlovák sorozatból egy random traumatológus a megbízható asszisztensével karöltve fogadja a gratulációkat, a művirágcsokrokat és a gyógyult betegeinek hálás és hátbaveregető köszönetét. No, de nem a végével illik kezdeni, a nyitány legalább olyan fontos, ezért kezdjük is a legelején.

Dr. Kondor teljes halálnyugalomban még épp a Három Holló kávézós részében beszélgetett velünk, mint akármelyik civil átlagember, amikor valaki megkocogtatta a vállát, és megsürgette, hogy “Doki, 2 perc múlva a színpadon!” – és akkor még beöltözve sem volt, lassan bólintott, hogy “jól van, indulok”, aztán csodával határos módon sikerült neki percre pontosan fél 9-kor az orvosi jelmezében a műszerei és hangszerei előtt állnia és beindítani az intróját. A háttérvetítőn egy lézeres szemklinika reklámfilmje futott végtelenítve, akkor még azt hittem, ez valami élet- és kultúraidegen reklámszponzoráció lehet, de aztán hamar leesett, hogy ez is csak egy jó geg. Tulajdonképpen akármilyen videó futhatna hátul, még a Schwarzwald Klinik vagy a Vészhelyzet is, az egészségügyi nyomasztókontextus így is-úgy is meg van alapozva. A leghatásosabb nyilván az lett volna, ha valaki egy tökös live-feed-et nyomott volna be akármelyik magyar hétvégés éjszakai orvosi ügyeletről, baleseti sebészetről, valami központi kiemelt kórház belgyógyászatának éjszakai műszakjából vagy akár csak egy lerohadt SZTK falai közül (na jó, ez utóbbit azért időben el kellene csúsztatni úgy 8-12 órával.)

Dr. Kondor nyitánya mindig nagyon elemi. Régi rádiójátékok és tévéfilmsorozatok egészségügyi dialógusait halljuk, közben éles vibrálások, gyógyszerreklámok figyelmeztető szövegei darálnak egymásra, aztán elkezd mély és horrorisztikus módon eret vágni, folyamatosan ismétlődik a “tömegesen halnak meg…” – ezzel menetrendszerűen meg is érkeztünk a koronavírushoz, a sertéspestishez, sertésinfluenzához, és az ezzel kapcsolatos médiabevágásokhoz, beteg emberi hagyabugya-beszédfolyamokhoz, öblös és fárasztóan hétköznapi pofázásfoszlányokhoz. Mire az elektronikus ritmusalap is megérkezik rá, orosz-ukrán parancshablaty is mellécsapódik csernobili tágulatok keretében (Csernobili áldozatok). Ekkorra Dr. Kondor már a lábával is adja az ütemet. A számok közötti zenei átvezetések tökéletesre szabottak, triplabetétesek, a következőnél varratmentesen visz minket át egy feszesebb EBM-platformra, épp átvágják a combartériát (Állatkísérletek), akad benne még dühösen csaholó, ugató mérgezett kutya hangja is. (Plusz: mentők-belek).

Sokat nem kell várni az ideggyógyászatra, jön a Tudatos Pusztítás, ránk borul a gyógyszeres szekrény, ügyesen emeli a tempót, ekkor már pogóznak is a jelenlévő fiatalok, hiszen klasszikus Dr. Kondor sláger ez, meglepő, de tényleg többen is ismerik. Az iparkodás ott veszi igazán kezdetét, amikor Doktor Úr két fémpálcával verni kezdi az ütemet a vashordón – ráadásul meglepően lazán és precízen. Aztán átheppenünk a fogorvosi székbe, jön a Fogtündér, szuvas fogak hullanak ki. Patogén Vírustörzs tör ránk utána, istenek átka – nem volt még olyan messze ez, de már egyre közeledik, az emlékezetből és a ritmusra száraz köhögésből rádobódik a H1N1 is. Zömmel 2007-es művek kerülnek ezután befűzésre: Műtéti érzéstelenítést is kapunk és a habzó, büdös szájú Jackson Epilepszia sem marad el. Kerül mellé 1956, debreceni couleur locale, történelmi emlékezet (Vakond város), végül egy ipari zajokból és Kórház a város szélén főcímzenéjéből és egyéb hangmintákból álló egyveleg (Epilog – NemocniceNaKrajiMesta) zárja a kerek orvosi műsorát – hatalmas ováció közepette.

Külön méltatást érdemel Dr. Kondor termetes munkatársa is (Burai Árpád, a Lyuhász Lyácint Bt. énekese, frontembere), aki az előadás során igen aktívnak és kezdeményezőnek mutatkozott. Igen kreatívan és hitelesen hozta hol az elborult ortopéd szakorvos, hol a harctéri felcser, hol pedig a szigorú műtőssegéd és asszisztens szerepét. Egyik pillanatban még csak ült egy széken eü. sapkában és egy orvosi magazint lapozgatott, majd gondterhelten sétált fel és alá a Doki háta mögött, koponyát vagy érfogót szorongatott, máskor kalimpálva demonstrált a háttérvideón, sztetoszkóppal a vashordót vizsgálta, majd lejött a színpadról és rátapadt a nézőkre. Egyszer csak azt vettem észre, hogy váratlanul ott áll előttem és már engem vizsgál, integet és gesztikulál, hogy sóhajtsak már jó mélyeket! Nemtetszését fejezte ki, meg is fenyített mutatóujjal, hogy nem lesz ez így jó! De voltak további emlékezetes dobásai is: oxigénmaszkban megvizsgálta előadás közben a Dokit is, a tisztességben besárgult RICO Kötszerművek (III. MSZ.) gyógyszeres ládájából osztogatott valamit az ujjongó közönségnek, vagy épp fertőtlenítőfolyadékot porlasztott a fejünk fölé (ettől mondjuk jobb illat lett a teremben). Bármit is improvizált, azt fapofával és nagyon hitelesen adta elő.

Alapvetően elég könnyen rá tudok függni az ipari színtéren belül a szakmai szubzsáner-zenékre, mert úgy vélem, pokoli nehéz egyszerre megmaradni egy foglalkozás-szerepjátékos téren belül, közben pedig szövegileg-zeneileg megújulni, újat nyújtani, egyedi stílusúnak maradni. Ugyebár volt nekünk régen a Necrophone (Nehézipari Zajkombinát Kft.), ami a szexet keverte az erőszakkal, öldökléssel, halállal, mészárszékkel, ott volt az Escalator, ami a Intelligens Robot és Android Mozgalommal (I.R.A.M.) pozicionálta magát az automatikus gépek közé, külföldön pedig az építőmunkás-darukezelő elektrobohóság még mindig etalonnak számít, hiszen a Patenbrigade: WOLFF továbbra is profin adja az üzemütemet a terelőbólyák és zárószalagok, narancs-reflexes öltözékek, sisakok és kellékek között.

Dr. Kondor úgy tudott idehaza simán kulttá válni (külföldi kiadók versengenek amúgy a munkáiért), hogy simán fellép bárhol, ahová elhívják, így kiállításmegnyitón, kávéházavatón, helyi kulturális eseményeken, még piacokon is. Az is nagy előny, hogy önmagát csöppet sem vette eddig se komolyan, ugyanakkor amit alkot, csinál, előad, azt nagyon is. Minimál set-up-ja nincs agyonbonyolítva, nem hurcibál hatalmas technikai arzenált magával. Ugyanakkor a mértékkel és stílussal megzajolt, kevert alapjai, kevés tech-cucca, a teremin gesztikulációs bűvölése (a léghárfa abszolút az ő hangszere!) szolid, erőszakmentes, néha-néha megbicsakló éneke mégis simán hozza, szállítja, feldolgozza, részletezi az összes olyan egészségügyi témát, amitől sokunk hátán feláll a szőr. Eközben soha nem ordenáré, nem vásári mutatványos, hanem alapos hiteles kommentátor ő. Mégis valahogy élő, túlélő, megélő, átélő, leleplező reprezentánsa mindannak, amitől félünk: fehér köpenyes hentesek, akik szívesebben amputálnak mint nem, a soha el nem múló Keleti Blokk szakrendelőinek állandó főszereplői, atomerőművek mérnökei, felcserei, gipszelői, az orvosi fogó meghosszabbított emberi alkatrészei, működtetői és még annyi minden!

(Én magam egyébként rühellem az egészségügyet, nem veszem komolyan, messzire kerülöm, amennyire csak lehet, nem akarok vele sem szembesülni, sem alárendeltjének, betegének, páciensének, TB-előfizetőjének lenni, sem időt eltölteni vele vagy benne, de Dr. Kondor deskriptív koncertjei általában segítenek abban, hogy igyekezzek azért egészségesnek maradni, kerülni a fertőzött területeket és embereket. Mi a fene az az egészségprevenció, ha nem épp ez?)

40 perc szakszerű, jól megkomponált, középtempós orvosi ipari zene volt ez, eszesen és szellemesen megírt szövegekkel – művértocsogás és egyéb felesleges, hatásvadász horrorsokk-hatások nélkül. Pont így, minimalista módon a jó.

A Hakawai punkmenyegzője

A Hakawai kísérleti elektronikus/punk rock zenei projektet Szentesi Ruben indította el 2015-ben. 2018-tól állandósult tag lett Turchányi Zsófia (iRAWEn), aki amellett, hogy grafikusművész, vokállal, élettel, mozgással és érzelmekkel tölti meg a formációt. A kísérleti, elektronikus, punk és metál sodrásaiba is beillő produkció előadásról előadásra változik. Aki a YouTube vagy a Spotify csatornáikat megkóstolja, érzékelheti, hogy számos kiforrott munka áll már mögöttük. Érdemesebb elcsípni viszont valamelyik élő fellépésüket, mert bármennyire hihetetlen, minél többet lépnek fel, annál jobbak lesznek.

A mostanin a zenekar enyhén animált ágas-bogas, tüskés hardcore metálos logója a háttérvetítésen nem kínált sok vizuális élményt. Ugyanakkor a lassú, szomorkás zenei intróra (Shadows, Pt. 2) betipegő lefátyolozott punk menyasszony azonnal magára vonta a tekinteteket és onnantól szinte el se nagyon eresztette. Az elhaló szellemhangból robbant át a Shadow Pt. 1 énekébe, ekkorra már a fátylát is ledobva, arcán kacskaringós ezüstös csíkok díszelegtek. Meglepően a live verzió abszolút ellentéte volt az album verziónak! A nyers gitár-riffekkel és az alaposan megtekert analóg elektronikával kísért angol (Leave Me Alone) és magyar nyelvű számaik (Mindegy, Egyedül) igen jól működtek a színpadon, iRAWEn pedig első perctől fogva nagyon is jól érezte a színpadot. Gyönyörű jelenlét: vonagló, illegő-billegő, karjaival hullámzó menyasszony, angyali és boszorkányos energiaszórások, ugrálások. Mindezek a 2000-es évek alternatív zenei emlékeit sodorta felénk. Az előadás utáni szünetben a pultnál ácsorgók beszélgetését elcsípve hallottam némi morgolódó elégedetlenkedést ugyan, mely szerint “ez annyira gáz, annyira 2012 volt!” – ezzel azonban csöppet sem értettem egyet, mert volt az jócskán 2002 is. Ugyanakkor alig sikerült valakiknek betölteni azt a fájdalmas elektronikus underground űrt, amilyet pl. a Volkova Sisters képviselt és hagyott maga után.

Ami viszont meglepett, az a gyors, már-már darálós versbeszédes Mindegy számuk előadása, amely olyan ritka manapság, mint a fehér holló. Ez már jócskán underground magasművészet a javából és azon töprengtem közben, hogy mennyit kellett gyakorolni ezt a félelmetesen hosszú szabadverses előadást, és hogy akad-e még olyan ember köztünk manapság, akinek ilyen megbízható memóriaegysége van és fejből végig tudná ezt tolni – emberek előtt. Talán csak a profi színészek. “Még mindig azon tűnődöm, hogy a vonatablakban a feketék szöge megszámlálható-e, avagy sem” – ez a vége-vokódáltságában is hidegleléses szám engem konkrétan agyonütött és szétlapította közben a szívemet is.

A Hakawai nem feltétlenül hozza még azt a teljes magabiztosságot ebben a közönségépítős szakaszában, mely hirtelen a kult státuszba röpítené őket itthon, ráadásul ebben a 0-24-ben kötelezően hiperkritikus és csöppet sem nyitott közegben. Azonban kiváló albumok vannak mögöttük, van egy teljes élő színpadi show-juk, saját hangjuk (még együtt ordítani is tudják a refrént!) amelyen lehet még tovább is csiszolni, kísérletezni. A számok közötti összekötéseken, felkonfokon, szövegeléseken és az időbeni elcsúszásokon, közönségvárakoztatásokon például kellene még faragni, optimalizálni kicsit és akkor biztosan erős, stabil egésszé áll ez össze. Drukkolok nekik és kívánom, hogy a Debrecen-Budapest tengely még sok kiváló élő előadással és újdonsággal lepjen meg bennünket. Nagyon kellenek az ilyen típusú, bináris felállású, poetikus és elgondolkodtató alter-formációk, mert ezek nélkül a lélek csupán egy üresen kongó olajoshordó maradna.

Halalnihil értelmezhetetlen abstract noise bemutatója

Minden bizonnyal elismerésre méltó, hogy a több mint 12 éve futó power electronics / harsh noise nyers hangzású Halalnihil élőben is megtapasztalható a maga szókimondó zenei terméseivel és fizikai megjelenésével. Az is rendben van a szabadság keretei között, hogy a létfilozófiától kezdve a szocioszexuális frusztrációkon át, egészen a magánéleti szorongásig eljutó szövegek, gondolatok, és valóságon vagy pedig kitaláción alapuló történetek, elbeszélések kíséretében előadott pszichoakusztikus tapasztalatok ilyen esetben extrém módon kerülnek átadásra. Végül is, miért ne?

Azonban mikor a szünet után lementem a koncertterembe, nem tapasztaltam mást, csak hogy fekete alsógatyában egy fickó öncélúan és rendíthetetlenül brutálisan nyikorgó-sivító effektekkel öldökli a berendezéseit, a mikrofonját és a közönség hallóidegeit. Nem is bírtam sokáig lent maradni, hiába hallottam, láttam már sok extrém dolgot eddigi életemben, úgy tűnik ehhez én most harmatgyengének bizonyultam. Valószínűleg nem én vagyok a Halalnihil legideálisabb célközönsége, nem értem kellőképpen és elég mélyen az ő művészetét. De természetesen elfogadom és elismerem, hogy bizonyára vannak értő rajongói és elkötelezett követői, akik ugyanabban a lét- és tudatállapotban vannak, amelyben ő is tartózkodik. Egy érzékeny művész számára feltehetően elemi fontosságú az, hogy össze tudjon kapcsolódni a saját énjével, az alkotásaival és a hallgatói rezgéseivel, azonban valószínűleg bennem lehetett a hiba, hogy akkor este az ilyen típusú performanszra egyáltalán nem voltam fogékony. Ennek okán nem is tudok erről többet írni. Én kérek elnézést.

A Lyuhász Lyácint Bt. akciószínháza és szigorúan bizalmas tájékoztatása

A Lyuhász Lyácint Bt. kult ipari, pszichokinetikus és mezőgazdasági tánczene, debreceni őszaj (írd és mondd: 31 év!) és őskáosz egyben. Aki először látja, annak elég sokkoló tud lenni, ugyanis a zenekarról sosem tudni, hogy pontosan épp hány tagból áll, zenekari próbáik nincsenek, dalok sincsenek, a Burai Árpád (rádiós műsorvezető, tévés, filmes, focista, statiszta, propagandista, orvosi asszisztens, lángoló totemoszlop) által írt szövegek (inkább felhasználói útmutatók, versek és propagandabeszédek egyvelege) kötött csak, ráadásul kizárólag a színpadon, előadás közben derül ki, hogy mi is fog történni. Abszolút tervezetlenség, rendezetlenség, önzetlenség és rögtönzés, és mindez a szabadságról szól, és nem a kötöttségekről. Az élő performansz ezeket ütközteti, és mivel nem tudni, hogy mi a műsor része és mi nem, ezáltal tűpontosan és absztrakt módon képezi le mindazt, amit a mindennapjainkban átélünk. Görcsösen tervezünk, elképzelünk, vizionálunk, reménykedünk, elvárásokat támasztunk, aztán valami egészen más történik, amihez rugalmasan adaptálódnunk kell nap mint nap. Egzisztenciális szimulációk, léthazugságok hermetikus kizárása, a váratlanra felkészülésnélküliség és az ismeretlenbe fejest ugrás – mindezek a Lyuhász Lyácint Bt. jól bevált, avantgard és underground alapkészletei.

“a világra torzult öntudat által megszerkesztett hiábavalóság gyötrelmes vajúdást követően, elvegyült a maradványok között, ahol szokatlanul elnagyolt szobrok őrizték a kialudt tüzet, a fogantató óhaja szerint, a természetes együttműködést gátló hiánygazdag prekoncepció alapján”

Amikor egyszerre nyolc (!) ember kezd el teljesen ellentétes és szürreális dolgokat csinálni egy színpadon, akkor nem is tudod pontosan, hová figyelj. Ilyenkor robotpilótaként nekiállsz leltározni, de tutira lemaradsz valami fontosról. Én még rögzíteni is próbáltam közben, de valahogy az első 10 perc úgy telt el, hogy még egy nyamvadt képkockát sem tudtam nyomni, annyira magával ragadott a hirtelen berobbanó előadás. Balra egy köpenyes srác egy Elektron dobgépet nyomkodott idegesen. Mellette szemüveges gitáros tépte a húrokat. Egy fickó komplett gaybar-latexszerelésben szünet nélkül tekergett, táncolt, kígyózott saját magán keresztül, hátul egy napszemüveges, introvertált, fehérköpenyes muszmó mérnök sárga gumikesztyűben valami kis kézikészüléket simogatva generálta a zajt vagy épp hordót kocogtatott. Középen a frontember talpig narancsszínbe öltözve a pulpitus mögül szónokolt, üvöltött, Dr. Kondor a tereminjét cirógatta remegő jobb kézzel és fekete maszkban, dupla szemüvegben, egy pocakos csávó orrig lehúzott bojtos kötött sapkában egy fehér és egy vörös vállfával kalimpált (néha “ablaktörlőzött”), míg jobb oldalt megbújva egy vegyvédelmi ruhás tag, egy régi fényképezők objektívjeivel megpreparált gázmaszkban öreg rádiók állomáskereső gombjait tekergette. Sem a zajos hangorkánt, sem a vizuális terrort nem tudod elképzelni, ha csak ezt így olvasod és nem voltál jelen. Nem lesznek rendes fogalmaid, emlékképeid, sem kapaszkodóid… az Emberi Őrületről. (megismétlem: ami amúgy a mindennapjaink szerves és elmaradhatatlan része és amit már “normálisként” érzékelünk és kezelünk.)

“Már itt van. Mindig is itt volt! Eleinte rejtőzködött, kivárt. Aztán lassan, nagyon lassan, alattomosan és következetesen, alázatosan és számító módon, kimérten és feltartóztathatatlanul, egyre közelebb, egyre feljebb, míg nem immáron ereje teljében gyarmatosította a jelenlétet, fokozta a nyomást, és birtokba vette amit felépített, otthonra lelt!
A Világ unatkozik! Ingadozik! Vagy helyzetet teremt!”

(szövegrészlet az előadásból)

Rigor Mortis, hullamerevség, szenvtelen és nyers tudományos felolvasás a hullajelenségekről, “minduntalan pontatlan helymeghatározás, távozással átörökített változás, egy bizonyos ponton monoton, állandó lüktetés, alig preferált indoktrína, nyomorult beteljesülés!” – akarva akaratlanul is felidézte bennem mindazokat a nagy tribünökön előadott, politikusok által elkövetett, manipulatív propagandabeszédeket, tömegfeltüzelést, amelyeket a jelenlévő agymosott tömegek meg szoktak tapsolni – miközben egy percig sem gondolnak bele a Halál egyetemes és visszafordíthatatlan, kíméletlen és soha el nem bizonytalanodó igazságosságába és egyenességébe. Eszmék, ideológiák, tudományok ütköznek össze frontálisan a homloklebennyel, a dobhártyával, a Léttel és a Nemléttel. Lenyűgözően bénító és egyszerre felkavaró koncepció ez.

Aztán azt veszem észre, hogy aktivizálta és a zajkeltésbe simán bevonta magát a fél terem. Ritkán látni ilyesmit koncerteken. Sőt, soha! Az elől vonaglók a kezükbe került tárgyakkal kezdik el eleinte simogatni, majd kocogtatni, végül már csépelni a színpadon álló hordót – mindezt teljes eksztázisban. Ráadásul nem is csak úgy össze-vissza, trehány módon, hanem nagyjából rendezetten, ütemesen, mégis spontán és kissé esetlenül, ami a sok disszonancia közé keveredve strukturált zajjá kovácsolódik, összművészetivé, dermesztően és lelkesítően interaktívvá válik. Plusz még valamennyire lélektisztítóvá is. Máshol a biztonságiak azonnal beavatkoznának és sorra dobálnának ki mindenkit, itt viszont belefér az, hogy a közönség aktív részese lehet a performansznak. Ha jobban belegondolunk, némiképp elgondolkodtató az, hogy ha ma egy fiatal megkocogtat egy köztéri tárgyat, vagy urambocsá’ le is festi azt a rombolás szándéka nélkül, máris ott terem a rendőrség és úgy intézkedik, mintha bónuszt kapna érte, miközben máshol eközben emberéleteket veszélyeztetnek vagy konkrétan vesznek el.

Kifordított világban élünk, csak már visszafordíthatatlanul. Tehát az egyetlen értelmes út az, hogy akciószínházat kell csinálni belőle, görbe tükröt tartani neki, szemébe röhögni vagy épp ellenkezőleg: fapofával folytatni. A frusztráció okozása és a frusztráció levezetésére teremtett lehetőség kéz a kézben járhat. Senki nem halt bele. Ennyi sugárzó, boldog arcot rég láttam már koncerten. Totális ellentéte volt az ARC plakátkiállításnak, amit szintén azon a hétvégén néztem meg. Ott egyetlen boldog embert sem láttam, csak némán, gyászos képpel, leszegett fejjel óriásplakátok közt ténfergőket.

“Hölgyeim és uraim, az ítélethirdetés véget ért, kérjük hajtsák végre egymáson a büntetést.” – hangzottak el a zárószavak és nem, senkinek nem esett baja végül. Az utalás viszont baromi erős: az őrület, amibe betekintést nyerhettünk, odakint folytatódik a “valós világban”, egy Föld méretű elmegyógyintézetben, ahol nincs gyógyulás, nincs felépülés, nincs megnyugvás, nincs béke, csak a Halál hozhat megváltást. (Bár már ebben sem vagyok biztos teljesen.) A zaj viszont addig egyre csak nő, újabb betegeket hoznak be, és jobb híján ezt hívják úgy, hogy földi létezés. Visszatapsolás van, ráadás nincs, a legelszántabbak még mély tiszteletből rázendítenek az “Egy szál harangvirág”-ra (Jancsó Miklós Anyád! A szúnyogok c. filmjében elhangzó dal a Lyuhász Lyácint Bt. előadásában.)

Összességében az akciószínház pár szereplője diszfunkcionális volt, a táncos is csak úgy spontán került be a műsorba, ha jól tudom. “A világra torzult öntudat által megszerkesztett hiábavalóság gyötrelmes vajúdása” ezúttal is működött.

Az este fő üzenete számomra az volt, hogy az embernek meg kell szabadulnia az öncsalás, hamis hit formáitól: az ideológiáktól, álszent hagyományoktól, beidegződésektől, és egyszerűen csak önmagává kell lennie. Szembesülnie kell saját öntörvényűségével, magányával, romlásával, semmisségével, halandóságával és éppen a Semmi alapján kell megalapoznia cselekvéseit. Plusz megkérdőjelezni mindent.

Az este több meglepetést és sokkterápiát tartogatott, azonban azt el kell ismerni, hogy ilyen vivid koncerteket ritkán lehet átélni. Ráadásul a megvalósulását az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiuma támogatta, amely tulajdonképpen paradox módon ugyan, de elérte célját, hiszen közelebb hozta egymáshoz az előadókat és a fogékony hallgatóságukat (még egy idősebb hölgyet is felfedeztem a sorok között, aki végighallgatott mindenkit), akik az undergroundban tevékenyek és a közönség olykor nem is csupán passzív befogadóként, hanem valóságos hangfoglalóként volt jelen.

Nagyon tudnám értékelni, ha ennek lenne folytatása, kiterjedése, szóródása, akár oly módon is, hogy egyszer csak azt mondják: tessék, itt van pár roncsdarab, itt egy hely, tér, kaptok mellé áramot, fényt, hozzátok a motyóitokat és csináljatok valami újszerű zenélős workshopot közösen, szabadon, spontán. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

Valami talán lenne. Vagy semmi. Ki tudja?