A H.I.T hírlevélpilotjának második nekifutása, kizárólag erőseknek, gondolkodóknak. Lustáknak, ráérősöknek ott az összes magyar hírportál, fb-csopik purhaboztatása, gerjedeztetése, inflációs/deflációs uborkaszezon-hírek.
Csípnek a szúnyogok, ezáltal amorf, diszplasztikus mintákat varrnak a testünkre (engem kifejezetten imádnak, régi rajongóim). Általánosságban nincs egyetértés semmiben. Az adatok jégesőként zuhannak ránk és a drágán vett használt gépjárművünkre (macis plédekkel, pukkantós bubifóliával letakarva minden hitelből vásárolt szélvédő, szevasztok). Megadóztatás vette kezdetét, prémium ügyfeleknek fast lane, többieknek coki hátra. A júniust kovászolnivaló uborkaszezon kezdeteként tartja nyilván a néphiedelem, de az összes ilyennel úgy vagyok, hogy nagyon más idő(járás), világnézet, laposföldi tudás volt akkor, amikor még pödrött bajszú, kapanyélre támaszkodó, félig-meddig kisüstitől bebaszcsizott bácsikák a legyekkel és pókhálókkal vastagon befont kerti budik árnyékában örökérvényű, természeti-szakrális alapigazságként megfogalmaztak. (Amúgy most is vannak ilyenek, de csak kocsmákban, no meg a tévében.) Medárd-nap utáni esőzés, húsvéti locsolkodás, Luca széke, stb, nos, ezek felett bizony eljárt az idő. A szúnyogháló szellős, átjut rajta a fény, a levegő, az adat, no meg a ritkásan gyérített szúnyogok a maguk olcsó döngicsélésével együtt. Tekintsük át, mit hozott a június: Veretést, azt.
BELFÖLDRŐL JELENTJÜK:
Black Asteroid x Fekete Zaj // Arzenál
– Fellépni vagy élvezni? – kérdezett vissza a biztiőr a bejáratnál, mikor mondtam, hogy a Black Asteroidra jöttem.
– Csúszás van! Várni kellene! – bökte oda egykedvűen, azzal behúzta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, amit egy bólintással vettem tudomásul 22 órakor. Fél óra múlva jött csak valaki, egy külföldi srác, akire rámordult, hogy “Hová mész te fogyatékos???” Mondom, nem fogyatékos, csak külföldi és először jár itt. “Akkor fogyatékos!” – erősített rá. (A vendégszeretetünk világszinten felülmúlhatatlan továbbra is.)
DJ Syncbutton égszínkék, néha “no signal” feliratú projektorfényben (és könnyed fekete, nyári ruhában) tündökölt. Épp kezdett, mikor beléptem a kisterembe, amiről azt hittem, hogy nagyterem. Pár régi cimbora már bent volt, ők valószínűleg jó választ adtak a bejáratnál, nem úgy, mint én, aki egyértelműsítette, hogy élvezni jött, nem fellépni. Nehéz dolga lehetett, mert egy óra múlva is alig bővült a közönség, de a technikai kiesések ellenére is tisztességgel tette a dolgát, igazi szerelemből, jó érzékkel, nagy fegyelmezettséggel és alázattal, végig összpontosítva. Páran már a szett elején is táncoltunk, meg jöttünk-mentünk, válságstáboztunk kint, mint a Hajnal Vasad Kft, de DJ Syncbutton fáradhatatlanul melegített bent, és az utolsó negyedórában még Yello-t is belemixelt, roptuk is rendesen. Igaz volt, amit előzetesen írtam róla, határozottan korrekt EBM tartalma, íze volt a szegmenseinek, nem okozott csalódást. Megható volt látni, ahogy Istvánnal (First Aid Tech) egyeztettek a pultban az átadás-átvételről. Két eltérő generáció, két profi.
A First Aid Tech biztos kézzel tolta a technoid tánczenét olyan húzásokkal és meglepetésekkel, hogy kamilláztam rendesen. A háttérben sima FAT-brandelt vizuál pulzált – ezúttal filmjelenetek nélkül – , viszont heves lézervágásokkal, ívhegesztésekkel és brutáljó hangulatot teremtett. István is betartotta az ígéretét, a Coil “Anal Staircase” nyitánya jókora kick volt a műsor elején, de sorra felcsendültek a klasszikus FAT-darabok, sőt, újabbak is, és ahogy feldobta, kitartotta, ráeresztette a ritmust, egész biztosan a karja is elfáradt a sok potmétertolástól. Ha csak ennyi lett volna az egész este, már ettől is full elégedett (és lefáradt) lett volna mindenki. A korai DM-nóta, a Photographic a végén már csak hub volt a tortán.
Men + Machine hybrid produkciója (live gitárral!) nekem kimaradt sajnos, illetve csak részben és távolabbról volt meg, mert addigra elveszítettem az időérzékemet, túlhevültem és még emberekkel is egyeztetnem kellett. De azt le kell szögeznem, hogy Dániel fontos motorja volt az estnek és többször láttam őt össze-vissza cikázni, besegíteni a kollégáinak, beugrott néha a pultba (még Black Asteroidnak is), állítgatott az eszközökön, nyomott egyet itt-ott, és ez a bajtársiasság, segítőkészség engem megvett. Nagyon respektálom.
Black Asteroid az est fenegyereke volt, hyperklasszisként nagyon megdolgozott velünk. Időnként olyan brutál témákat tolt bele, mint amikor a 38 centis bonyhádi (kívül piros, belül szürkehabos) zománcos fazékkal verik ütemesen a fejedet. Ikonikus fekete szemüvegét csak néha vette le, néha a pulttól eltávolodva a vászon előtt táncolt egyet-egyet, máskor koccintott az első sorban táncolókkal, lejött közénk, meghallgatta saját magát, visszafelé rátapadt a hangfalra és a fejét próbálta belegyömöszölni a magassugárzóba, máskor meg (ismerve, hogy milyen sample jön), hajszálpontosan mutogatott mindenfelé ütemre, szóval jókat bohóckodott nekünk, de kifejezetten élvezte is az egészet. Állítólag az Arzenál, mint helyszín nagyon bejött neki. Véget nem érőnek tűnt a szettje, az volt az érzésünk, hogy na most hagyja abba, de akkor kezdett bele csak igazán: fazékfedők, szirénák, fémlemezek csapkodása, mindenféle hurkolt-loopolt anyag akadt benne, néha még bántó frekvenciák is, amit annyira azért nem bántunk. A szett utolsó harmadában is okozott meglepetést, még a Nitzer Ebb Let Your Body Learn mintái, vokáldarabkái, vagy a FLA Millennium és Mindphaser dobszólói is belekerültek, el se hiszem, mennyi mindent mintázott egymásra, szerintem még Trainspotting is keveredett benne! A srác nagyon elemében volt, de alaposan megdolgozott, ezt el kell ismerni. Még egy szösszenet: Az egyik ritmusra valahogy elkezdünk “hey”-ezni, kb. 10 ordítás után egyszerűen leintett bennünket, hogy oké, ennyi elég, így azonnal abbahagytuk, mert talán bezavartunk ezzel a kurjongatással a ritmusprogramjába, és tényleg. Teljesen érthető, hogy mitől szupersztár ő. Mert nem csak zenészkarakter, hanem személyiség és annak is erős.
Detective Kelly döngölős ritmussal vette át a boltot tőle, bármi szünet nélkül. Arclekarmolósan brutális, nyers és gyomoröklöző, monoton basszusokkal hergelte a maradókat. (Ekkorra megfeleződött a társaság.) A szettje nem operált túl sok cikormánnyal, bár néha begöngyölt ezt-azt, érdekesebb, pihentetősebb hangmintákat, de inkább volt hardcore földbe döngölés, és mindez hajnal 3-4 óra körül.
Fél 5-kor ROT vette át a pultot tőle, aki valami rémisztő menetelészajjal robbantott, trash techno-doomsday őrületet szabadítva el. Mindenki közül ő volt a legmozgásosabb ebben a buliban, a ritmusra rázkódott, táncolt a gépek fölött, ami hajnaltájban, már világosodáskor önmagában is komoly teljesítménynek számított. Egy idő után még a trikójától is megszabadult, millió tetoválás vált láthatóvá. (Én ekkor már hátul, valami raklapra szerelt Opel-ülésben révedeztem, a közönség meg a The Walking Dead-et juttatta eszembe, ugyanis abban pont így mozogtak, dülöngéltek a járkálók.)
Az Arzenál egyébként jó hely, nagy, tágas terek, jó akusztika, kellően elegánsan ipari, szürke, szabadon bejárható és jóformán rögtönzött-félkész benyomást keltő, de épp ettől nagyszerű. A bárpult sötétbe vész, a pia drága, az őrség mogorva, de ennyi csak, tulajdonképpen nem vészes.
A 90-es években ölni tudtunk volna egy ilyen buliért, most meg voltunk vagy 30-40-50-en saccra (a csúcsprogram idejére), betévedt, eltévedt külföldiekkel, jordán kislányokkal és ázsiai delegációval együtt. Rave my friends, rave!
Teljesen biztonságos, békés, jófajta basszusokkal megtolt dark techno DJ-s program, de nem kifejezetten nosztalgiázó indusztriál ebm buli volt ez. Alapvetően betegre szeletelt durva elektronikus hangorkánokkal operált, ami a zsinórban tolt kőkemény munkahetek utáni veretés alaptartozékának számít. A DJ-zéshez én magam nem értek, ez egy külön szakma, de el kell ismernem, hogy egy egy-másfél órás szettet összeválogatni, samplerezni, összerakni, mixelni, sync-elni ugyanúgy kemény meló lehet, mint mondjuk saját számokat írni, csak hát nagyon más. Azt is meg kell jegyeznem, hogy az 1 km2-re eső DJ-k száma Magyarországon jóval magasabb lehet mostanra, mint a szerzőké, de valahogy mégis igazi sztárok ők a saját berkeiken belül. Mondjuk azt jópofának tartom (de lehet ez csak egy random bevetett effekt a készletben), hogy masszív, stadium-őrülethangok, tapsolás, tömegskandálás, füttyök, ordítás, sikoltozás van ráengedve az alapra, amitől olyan érzése lesz az embernek, hogy “kurva sokan vagyunk!”, azonban körbenézve, 20 műanyag repohárral a kézben lütyőző embert látva egyszerűen hihetetlen, hiteltelen. De nincs ezzel baj, csak hát pszichotrükk mégis. Amellett, hogy végig igen jól szórakoztam, kitáncoltam magam (egyszer belenyúltam a zsebembe egy papírzsepiért, hogy letöröljem a homlokomról az izzadtságot, de már totál nedves volt – ez sok mindent elmond az estről és nem nem, nem pisiltem be), arra is jó volt az este, hogy megerősítse bennem az underground iránti elkötelezettséget, mindezt oly módon, hogy maradjak csak meg az alternatív, szövegekkel és generált zajokkal operáló, dalformák, albumok mellett, azaz újat, önállót, elvontat és bonyolultat alkossak, ami kifejezi a világgal kapcsolatos főbb filozofiai kérdéseket. A DJ-skedés ezt ugyanis nem teszi, mert csak táncoltat, és ez az ipar már jócskán telített, recikláló, masszív, és lehetetlen elég mélyre ásni benne, ezért biztosan nem szállnék be ebbe a bizniszbe.
A legnehezebb dolga a közönségnek volt, mert 7 órán keresztül szünet nélkül egyszerűen lehetetlen táncolni (mármint nem lötyörészve, hanem derekasan) magas BPM-en hosszan kitartott és egybefolyatott session-ökre. Ebből a szempontból a buli erősen felülkalibrált volt sok profi fellépővel, irtó hosszú táncrenddel, a vendég meg ehhez mérten sajnos kevés. (Többen konstatáltuk, hogy ezt akár 20:00 órától is lehetett volna kezdeni, nem 22:30-kor.) Viszont a mosdókban még a tükrök is rezegtek, annyi energia sűrűsödött be abba a csarnokba és ez igen-igen jó volt. Mármint az energia.
Pontban 5-kor felkapcsolták viszont a villanyt és a hangorkán egycsapásra (inkább rideg levágásra) véget is ért, majd szinte azonnal elkezdtek bennünket kifelé terelni.
(Fotózgattam ugyan, de jobb képekért és videókért forduljatok a közösségi oldalakhoz, mert másoké biztosan élesebbre sikerült. Ugyebár a fényviszonyok… Amúgy volt profi fotós is, vagány kockás nadrágban. Ezúton is üdvözlöm!)
NEO 20. jubileum Kontroll at M3 Nagyvárad tér
Az M3-as metró felújítása elkészült, így egy 2 napos Metrófesztivál első nyitányaként a magyar elektronikus zene egyik legendás alakja, a Neo a Kontroll filmzene 20 éves jubileumát hozta épp a felszín alá, igaz, alacsony belmagassággal a Nagyvárad téri metróállomás folyosórészére.
Tegye fel a kezét az, aki velem együtt azt gondolta, hogy ez egy forgalmon kívüli mellékalagút lézerekkel bepásztázott, enyhén illegális, hangulatos terében lesz megtartva! Na ugye. Ezt az underground feelinget most bebuktuk, a két neonfényárban úszó oldalfolyosón tömörödtek szűk sávokban az emberek, Milkovics Mátyás és Izsó Boglárka egy irdatlan technikai kupaccal együtt az összekötő szakaszra voltak bekordonozva (gyalogkakukként menekülni se tudtak volna), ugyanebben a térben eléggé börleszkesen egymásba akadó videós gyakornokok ugyanabból a szögből és a Neo-t a nézők elől igen sokszor kitakarva próbáltak valami live videomixet kiküzdeni a peronszintre szorultak számára kihelyezett LED-falakra, belekeverve a kultfilm jeleneteit is. Ezernyi kamera, fényképező, vakító fények.
A filmzene darabjai (szinte az összes) még ebben a dimenzióban is egész korrekt módon, de sajnos túl halkan szólaltak meg. Boglárka kissé élettelen, mosolytalan, unott alkalmazottként vokálozott (egyébként megindítóan kristálytisztán és gyönyörűen!), bár lehet, hogy neki ez a bevált színpadi arca, ezt nem tudom. Mátyás néha próbálta ugyan kicsit tüzelni a nagy számban megjelent közönséget (hol dobolással, hol megafonnal: “On Control!”), de felmerült bennem, hogy állhatott-e a szerződésben olyan kitétel, hogy “csak semmi túlfűtöttség, semmi ugrabugrálás, különben leszakad a járószint, és akkor hiába újítottuk fel”. Ennek köszönhetően nagyon önfegyelmezett és visszafogott volt mindenki, de a húzószámok Lovas András szitárművésszel és Szilágyi Áron dorombművészel kiegészülve, akik a filmzenében is hallható etnikus hangszereken játszanak, csupán apróbb fejbólogatásig juttaták a tömeget. Ezt leszámítva így is remek és felemelő élmény volt, nagyszerű performansz! A Neo többszörösen kitüntetett Kontroll filmzenéje ezután a metrós előadás után igazán megérne újra egy rendesebb térrel megkínált jubileumi koncertet is, ahol lehet ugribugrizni, meg sötétebb van, nem bántó “köztéri” neonfényvilágosság. Nagyon adná.
Ajánlott még Kontrol rajongóknak a Partizán beszélgetése (PartizánCHILL #1) a színészekkel a kulisszatitkokról – 20 év után.
Kamionos felvonulás, amit egyesek nem értettek meg
Épp jót bóbiskoltam a Recoil (Alan Wilder) Unsound Methods lemezén (1997) egyik szombat késő délután, amikor arra ébredtem és lettem figyelmes, hogy szokatlan hangokat hallok. Elkezdtem fülelni, és kételkedni is, mert ilyesmiket én eddig nem hallottam ki ebből a kincset érő albumból. Megnyomtam a stop gombot a CD-játszón, a hang viszont ott maradt. Ez kintről jön! Irány az erkély! Az elkerülő úton épp akkor gurult végig rengeteg színes nyergesvontató (kamion), és összehangoltan nyomták a dudákat, kürtöket, amik olyan isteni összharmóniát adtak ki egyben, hogy megkockáztatom, sem hardveresen, sem szoftveresen nem lehet ilyesmit előállítani, ezt csak sok kamion tudja, és egyben! Második alkalommal rendezték meg az Őcsényi Repülőtéren ezt a jótékonysági kamionos napot, melynek része a felvonulás is Szekszárdon át. Mindig valamilyen jótékony célú adománygyűjtés érdekében teszik, ezúttal egy beteg kislány műtétére gyűjtöttek. A szekszárdi lakókat a felvonulás viszont erősen megosztotta, a facebookon ment a fröcsögés és hőzöngés (miért itt vonultak? miért ilyen hangosan? miért este 19:00-kor? hát már semmi se szent? zavarják a nyugalmamat!!!), szóval helyettük is szégyellem magam, hogy azt a pár percet nem bírták ki. Ők ezek szerint egyszer sem vonultak még lagzis menetben, sose nyomkodták össze-vissza a fapados Suzukijuk disszonáns dudáját és a saját személyes nyugalmukat sokkal előbbre valónak tekintik, minthogy felfogják, hogy egy beteg lány kezelésére figyelemfelhívó akciót tartanak összetartó kamionosok, akiket mostantól jobban tiszteletek. Jövőre térmikrofonokkal alaposabb készülök, most csak érjétek be egy egyszerű telefonos hangrögzítéssel, ez is elég meglepő lesz, mert ez bizony spontán zenei harmónia:
Thy Catafalque: Alföld
Megjelent egy magyar különleges magyar album, ami nem egy (konformista) dark elektronika, hanem lép- és májöklöző dark/volk metál. Nem tudok elmenni mellette alföldi születésű gyerekként, holott nem csupán bulldózerrel boncolgatott, elsiratott gyáripar és még csak nem is traktorokat, süvöltő munkagépet, tarlót, gőtékkel teli kanálisba szalmabálát sosem beforgatott Armageddon Dildos-típusú aggrotech ritmusok ezek. De valakik végre vették a fáradságot, hogy témába helyezzék és megzenésítsék a veszett, tyúklopó kisrókák, békászgató gázlómadarak által uralt, egyszerre élő, ugyanakkor halott övezetet, mindezt szaggatott, horzsoló gitárokkal, amiket nem hallani Beregsuránynál, olcsó(bb) benzinért/cigiért határátlépéskor. Talán kevés igazán emlékezetes, autentikus dark metál cucc születik 2000 óta, ez viszont nagyon az. A délibábokkal, gázlómadarakkal együtt sírok, Tiszabecsnél satufékezve, elsuhanó, észrevétlen, eu-s pénzből gründölt és soha fel sem cseperedő, alföldi kilátók képzeletbeli tetejéről integetek a Thy Catafalque legénységének, Ti legalább a pulzusára tapintottatok. Gitármestermű született és tisztelem, hogy legalább Ti bevállaltátok. Nem is akárhogyan, hanem “kéz a kézben, sár a sárban”.
KÜLFÖLDRŐL JELENTJÜK:
Tonepusher megtanít rendes oldschool EBM basszust készíteni!
Kedvencem 0:55-től, lehet gyakorolgatni!
Újra kiadták a Code Industry 1991-es Structure EP-jét
A Code Industry-t detroiti zenészek, Rob Myers, E.N. Sevy, Kyl Cris és William Keith 1989-ben alapították meg, előző, Code Assault projektjük után. Azon kevés fekete művész közé tartoznak, akik az EBM és az industrial kifejezésmódja szerint dolgoztak és a rasszizmus, a média és a hazafiság képmutatásának kérdéseivel foglalkoztak. A banda rideg szintetizátorai és fenyegetően suttogó énekhangjai megmutatják affinitásukat és a detroiti techno kontinuumon belül helyezi el munkájukat. A Structure EP eredetileg 1991-ben jelent meg a legendás Antler-Subway kiadónál, ez került most újrakiadásra, érdemes ismerni, még mindig zseniális, autentikus hangulata van!
Most így ennyi elég is erre a hónapra, lesznek még itt jó dolgok később is.
0 hozzászólás