Nicholas Schöffer, a Tér, Fény, Idő kinetikus magyar mágusa.

---

Érthetőbbé tenni számunkra a világot.

“A 20. század a tudományos-technikai forradalom kora volt. A hihetetlen fejlődés sok millió ember életét alakította át. Mindez hatással volt a művészekre is, akik sokszor szokatlan utakat keresve reagáltak a gyorsan változó világra. A Kalocsáról induló világhírű alkotóművész, Nicolas Schöffer annak érdekében használta fel a művészetében a tudományos eredményeit – a kibernetikát, az elektronikát, az automatikát -, hogy az ipari technológia ne legyen elidegenítő hatású. Művészetével megkísérelte érthetőbbé tenni számunkra azt a világot, amelyben élünk.”

(idézet a Nicholas Schöffer Gyűjtemény, Kalocsa kiállítási kísérőfüzetből)

A tér- fény- és idődinamikai-kibernetikai műalkotásai a világ több pontján láthatók, játszi könnyedséggel hajlítják el és élesítik ki a dimenziókat, ejtenek ámulatba. Meghaladták akkor is, meghaladják korunkat ma is. Ha volna lehetőségem valakit visszahozni a túlvilágról, ő lenne az, hogy Miki bácsival együtt barkácsoljunk a nagy belmagasságú műtermében, zenéljünk, jammeljünk együtt, megmutathassam neki a Clock DVA, a Coil és a Cabaret Voltaire legelragadóbb dimenzionális munkáit, az electronic body music dicsőséges fénypontjait, a FRONT 242 “SIGHT” “SPEED” “MAN” “TIME” “EARTH” “FIGHT” ikonográfiáját, a cyber art és az AI legújabb trendjeit, és természetesen segítő kezet nyújthassak neki a félbehagyott terveinek megvalósításához, befejezéséhez. Miki bácsi, ha ma élne, nem csak EBM Klán-tag lenne, hanem művészetteoretikus posztjaival udvariasan helyre tudná rakni az időnként félresikló gondolkodásunkat is.

Nicholas Schöffer (Schöffer Miklós) 1912. szeptember 6-án született Kalocsán, a kibernetikus művészet világhírű atyjának is nevezik. Jogi, majd művészeti tanulmányokba kezdett és 1936-ban (csupán 24 éves volt!) Franciaországba, Párizsba költözött, mert szűknek érezte az akkori magyar művészeti horizontot. Külföldön viszont szinte azonnal agyoncsapta a művészi kifejezésmódok, művészeti csoportok különösebb támogatások nélkül is életképes szabadság levegője.

A 40-es évek végére kialakította a térdinamikai elméletét (spatiodynamism – térdinamika, a tér integrálása a szoborba), 1957-től a luminodynamism (fény, zene, film integrálása), 1959-től pedig a chronodynamism (az időre fókuszálás) alapjait. Az akkori művészeti irányzatoktól és kiadóktól függetlenül dolgozott. Első kibernetikus szobrától, a CYSP 1-től (1956) a későbbi, balett ihletésű kibernetikus világítótoronyig Liège városában és az 1970-es években számos más köztéri szobráig a dinamikus kibernetikai konstrukciói a tudomány, az elektronika, a matematika és a művészet határmezsgyéjén működtek, esztétikai jellemzőiket folyamatosan változtatva.

Alkotó-újító pályafutása magában foglalja a szobrászatot, az építészetet, az urbanisztikát, a teljes színházat, a gobelineket, relief-eket, a filmet/videót/zenét, a tanítást, tanulmányokat és a könyveket. Zseniális gondolkodó és kétkezi (végül egykezi) barkácsember, vizionárius, elemző-tervező és megvalósító volt. A róla és műveiről szóló nemzetközi szakirodalomtól hemzseg az internet, idehaza viszont talán csak Kalocsa ápolja az emlékét, ahol az egykori szülőházában megtalálható a műveinek egy része, amelyet a városnak ajándékozott. A kalocsai buszpályaudvar előtt álló, időtlen és futurisztikus CHRONOS 8 megcsillanó fényei brilliáns elméjét dícsérik.

“A szobrászat, mint a táblafestészet… már legalább 60 év óta meghalt.”

– mondta egy 1982-es dokumentumfilmben és ő valóban hitt a művészek szabadságában, a kereskedelmi felfogástól való elhatárolódásban, de még az urbánus tér humánumhoz, környezethez, értékorientált térhez való illesztésének lehetőségeiben is. “Az emberek azt nézik, mi az ára egy műnek, nem azt, hogy mi az értéke.” A mai művészet szerepe nem kereskedelmi, hanem szociális és kulturális, ezért laboratóriumi kísérleteit nem is szobroknak, hanem fogalmaknak és programoknak tekintette, melyben az alapanyag nem fizikai anyag, hanem anyagtalan anyagok, mint a tér, a fény és az idő. Ami mégis alapanyag benne (króm, plexi elemek, rézlemezek, tárcsák, rácsok, szűrők), azok csak arra szolgálnak, hogy megfogják a fényt és a programjában az idő lefolyásának adjon egy speciális értéket, eközben átalakítsa, kijelölje a teret.

Kísérletezés a fénydinamikával

Fénydinamikus oszlopának készítésekor a modern világ jeleit, a tömegeket leginkább megmozgató elemeit, a tömegkommunikációs eszközöket igyekezett beépíteni a műveibe. A látvány kialakításának esztétikai-pszichoterápiai következményeivel foglalkozva örökérvényű energiákat kívánt felszabadítani a nézőben. Schöffer rengeteget kísérletezett azzal, hogy a fény miként képes megváltoztatni a tér szerkezetét. A vetítőgép és a szobor közé színes lencséket, áttetsző és átlyuggatott fényszűrőket, rácsokat helyezett, változtatta ezek forgási sebességét, váltakozásukat pedig kombinálta a szobor mozgásával. A fal elé állított áttetsző ernyőn néha szabályosan geometrikus, máskor foltszerűen elmosódott színes képek jelentek meg, amelyek gyakorlatilag sohasem ismétlődtek. Onnantól kezdve tudatosan folytatta fénykísérleteit, amelyek továbbfejlődtek a Lux-sorozatában, a tér rabul ejtésében és “elanyagtalanításában”.

Idődinamikus művek

“Aki döntően hatott rám, az nem művész volt, hanem Norber Wiener, a kibernetika föltalálója… Ez volt a legfontosabb esemény az életemben.” (N. S.)

Kutatásait kiterjesztette a plasztikus művészet számára mindaddig meghódítatlan dimenzióra, az időre is.
A Chronos sorozat alkotásai kibernetikusan vezérelt, elektromotorokkal meghajtott, mozgó konstrukciók, ahol maga az alapszerkezet a hosszanti tengelye körül is forog, miközben a vázra erősített kisebb tükröző elemek, lapok, fényvisszaverő lemezek önálló forgási sebességű programmal rendelkeznek. A folyamatos mozgásban lévő komplex konstrukció pár másodperc alatt képes magába szippantani a nézőjét (én legalábbis igen sokáig mozdulatlanul álltam előtte és csak néztem megbabonázva).

A Chronosok másik különlegessége az, hogy a rejtett kamerákon, mikrofonokon, szenzorokon keresztül beérkező impulzusokat, a környezet hatásait a beérkező jelek alapján a szobor “feldolgozza” és a hatására önmaga képes a saját mozgását, fény- és hangeffektusait módosítani, váltogatni – egy igen komplex (ön)szabályozási rendszert demonstrálva ezzel. Nem az élet vagy a biológia hajtja! Hanem a matematika és a kibernetika! Schöffer a kinetikus szobrok legjobb és társadalmi célű felhasználási módját a városépítészetben látta, azonban ez sajnos napjainkban már nem került kiaknázásra. A valóságban nem léteznek sem jövővárosok, sem okosvárosok, a 70-es és 80-as évek tudományos-mérnöki-művészeti ábrándjai és tervei érthetetlen módon koptak el a diszruptív és hostile városépítészetben, a felforrósodott üveg- és térkőrengetegben.

A CHRONOS 8 kibernetikus fénytorony Kalocsán

Néhány lépésre a gyűjteményétől, a kalocsai autóbusz-pályaudvar előtt 1982-ben állították fel a CHRONOS 8 kibernetikusan vezérelt toronyszobrot, amely 23 méteres és 24 tonnás szociokulturális barométerként vette (volna) a város életjeleit. Ezek a jelek egy központi computeragyba jutva, előre megírt programok alapján adtak választ a szenzorokon át közvetített külső ingerekre, ezáltal esztétikai élményben részesítve az arra haladó városlakókat. Nem mellesleg informálva őket arról is, ha épp a totális önkiütés előtti “dilipéntek” van, megzakkant mindenki a melóban, az éjszakai viharoktól, autórisztóktól, krónikus kialvatlanságtól brutálnagy a forgalom és az emberi túlzsizsegés miatt túl sok a necces veszélyrezgés, szóval nem érdemes épp most nekiindulni sehová, mert ebből baj lesz (igazából van).

Kibernetikus-urbánus-futurisztikus gondolat, de elég lenne csupán rápillantani egy ilyen kinetikus-kibernetikus szoborra, és konstatálni, hogy jobb volna inkább kicsit még tovább otthon maradni, mivel a konzumzombik és a fenevad high-speedelők épp most lepték el a felpaprikázott központot, ami pont elesett és nekünk ott most semmi keresnivalónk nincsen.

Ahogy egy templomtorony mechanikusan mutatja az időt, ahogy megszólalnak a harangok óránként, ehhez hasonlóan egy Chronos fénytoronyra pillantva rögtön leolvasható lett volna, hogy a város épp hogy érzi magát. Felforgatóan fontos innováció lett volna és lenne ma is!

Szomorúság és öröm. A torony áll, a paprika és a hímzés mellett Kalocsa egyik fő jelképe, azonban a projekt technikailag már nem működik, igaz 2015-ben restaurálták (újjépítették). Jó ideje nincs karbantartása, nincs perspektivikus gondolkodás körülötte, a szenzorok halottak, darazsak és madarak fészkelnek vígan beléjük, avantgard-konstruktivista-isten- és egyházgyalázó látványnak ugyan szép, néha megpörget pár csillogó fémkorongot a Duna felől érkező szellő, de sem a Volán-buszok ki- és berajzását, sem nagykereszteződésben a lagzis-tülkölős kocsisort nem érzékeli már a fénytorony. Nem ad válaszokat.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy a torony felállítása után arra járva mi mindent gondolhattak és érezhettek azok a nagyon idős kalocsai nénik és bácsik, akik a lakóhelyüket talán sohasem hagyták el előtte, életükben semmiféle modern művészettel és még csak kibernetikával sem találkoztak…

T.L.C – La Tour Lumière Cybernétique – a kibernetikus város és a barométer fénytorony

Párizs üzleti központjába a La Défense negyedbe egy gigantikus méretű, kibernetikus tornyot tervezett Schöffer, melyet az Eiffel-toronyhoz hasonló szimbólumnak szánt. A párizsi Pompidou kulturális központ (franciául Centre Georges–Pompidou) lelkes rajongójának is számított. A vázára 265 forgó tükröt, 3000 színes fényszórót, 2000 elektronikus villanólámpát, 40 reflektort, 24 lézercsóvát tervezett. A 307 méter magas torony Párizs 0-24 órában működő “élő” barométere lett volna, reagálva a főváros hőmérsékletére, páratartalmára, légszennyezésére, sőt, a rendőrkapitányság, a hírügynökségek, a repülőterek, a meteorológiai intézetek, a tőzsde és az obszervatóriumok adatait is feldolgozta és kinetikai + fényjelenségekkel megjelenítette volna. Sajnos nem valósult meg. Csupán a látványterveit és a makettjét csodálhatjuk ma.

Egykezesen, de még mindig tevékenyen

1986-ban agyvérzése miatt a jobb oldala lebénult, emiatt nem tudta többé használni a jobb kezét sem. Tolószékhez volt kötve élete utolsó hét évében. Alkotó munkáját azonban ennek ellenére sem hagyta abba. Olyan alkotásokkal kísérletezett, amelyeket bal kézzel is el tudott végezni, ezeket a mozzanatokat fotók is megörökítik. Alkotási vágya töretlen maradt. A korábban is alkalmazott grafikai eszközök onnantól egyedülivé váltak művészetében, derékszögű vonalzóját el nem engedte, viszont – a képzőművészet történetében igen korán – a Mac számítógépét is bevonta a kutatásaiba. Szitanyomatai, kollázsai, számítógépes grafikái a modern vizuális nyelvvel álltak rokonságban, mégis tökéletesen illeszkedtek munkássága legfontosabb eredményeihez.

1992. január 8-án hunyt el Párizsban, montmartre-i műtermében.

Schöffer mint elektronikus zenész

Schöffer brilliánsat alkotott az elektronikában, szobrászatban és építészetben, cyberfuturisztikus várostervezésben, mindemellett az elektronikus zenében is igen aktív volt. (A szülei nagy hatással voltak fejlődésére, édesanyja hegedűművész volt, aki gondoskodott a gyermek zenei neveléséről, így 7 éves korától már zongoraleckéket vett.) Felnőtt korára eljutott a modern elektronikus zene és a music concrete színtereire, ő maga is alkotott.

Figyelemre méltó a Sonic and Visual Structures: Theory and Experiment című esszéje, amely 1985-ben jelent meg a Leonardo folyóiratban. Ebben Schöffer kifejti a zenéről és a társadalomban betöltött szerepéről alkotott nézeteit, valamint a zene és a vizuális művészetek történelmi tér- és időbeli korlátait tárgyalja. A szerző “szonikus struktúrákat” vagy zenét hoz létre, nem a zenésztől megszokott háttérrel és nézőpontokkal, hanem egy képzőművészével. Leírja, hogyan kísérelte meg hangos és vizuális kísérletei során felszabadítani ezeket a művészeti formákat a hagyományos korlátaik alól. A tér, a fény és az idő nem anyagi elemeinek, valamint a belőlük fakadó konkrét formák (például építészet, film, videó, tánc és irodalom) programozásával és kombinálásával igyekezett összehozni az azóta drasztikusan elkülönült tudományágakat.

“De a zene az eleje és a vége nélkül már nem ‘zene‘, ez már valami más. Szociokulturális szinten az időkorlátok a zene fogyasztásának – azaz elérhetőségének – korlátozásához vezetnek. Szociotechnikai szinten a zenét korlátozott térben és időben fogyasztották. Ezek a korlátozások cenzúrázták az alkotókat. A zenei kompozíció rendkívül merev szabályokra épült, ahol a meghatározott időre kialakított kapcsolatokat programozták, amelyek egyértelműen jelzik kibontakozásának linearitását és rendezettségét. Így a linárissá tett és időbeli börtönébe zárt zene a mai napig az uralkodó forma.” (N.S.)

A különféle fordulatszámú villanymotorokkal meghajtott kinetikai szobraival, tükreivel, pálcáival, rúdjaival, plexilapjaival, fénydobozaival, szenzoraival csodákat művelt, zenei vonalon viszont az atonális, a kor elektronikus orgonái, az improvizatív, a 70-es évek sci-fijeinek, vagy a Mézga család (Köbüki) elektronikus zajfüggönyei ragadták meg. A korai Kraftwerket, Krautrockot, musique concrete-et (a Pierre Schaeffer által kifejlesztett “konkrét zene” egy elektroakusztikát használó zenei műfaj. A már meglévő anyagokból rögzített hangokat használják; először lemezen, majd mágnesszalagon. Pierre Schaeffer ezeket a már létező anyagokat “hangtárgyaknak” nevezte.) nem csak ismerhette, de maga is ebben az stílusirányban komponált, programozott.

Egyetlen kiadott, és nyilvántartott hanglemez maradt fenn tőle, az 1979-es Hommage À Bartók, melyet a borítótól az albumon hallható kísérleti elektronikus kompozíciókig ő maga készített és az utrechti Szonológiai Intézetben (korábbi nevén: Philips Kutatólaboratórium) rögzítettek. Nyugtalanító prüntyögések, vibráló cincogások, random billentyűnyomogatás és hosszan elnyújtott, elhaló pittyegések dekorálják a széles hangtereit.

Ha Schöffer ma élne és ismerhetné az analóg szintetizátorok lenyűgöző reinkarnációit, a különféle VST-k, DAW-ok és softsynth-ek varázslatos világát, a mai kornak megfelelő elektronikus hangzásokat és effekteket, bizonyára örömmel összekombinálná a kinetikus műveivel, integrálva bennük az Arduino-k, Raspberry-k, és egyéb kártyacomputerek tucatjait.

Művész és tudós zseni volt egyben.

Aki Kalocsán jár, a CHRONOS 8 megtekintése mellett semmiképpen ne hagyja ki a Nicholas Schöffer Gyűjtemény meglátogatását, merüljön el legalább egy órára a forgó-mozgó vagy statikus alkotásokban és beszélgessen kicsit a lelkes és kompetens személyzettel, mert ez még mindig hasznosan befektetett, időtlen időnek számít.

---

NICOLAS SCHÖFFER GYŰJTEMÉNY

Cím: 6300 Kalocsa, Szent István király út 76.
Telefon: +36 (78) 600 999
Nyitvatartás: kedd, csütörtök, szombat: 10-17 óráig

www.schoffergyujtemeny.hu