Electronic Buddy Music!

Electronic Buddy Music! Avagy… végülis ki van kiért?

Kőkemény vitaindító írás, húsbavágó polémia lesz ez, amelyen a véleménybuborékokat kipukkasztva jól meg fognak bántódni emberek mindkét oldalon. Sokan igen eltérően, más szájízzel fogják olvasni e sorokat, és nem kétséges, hogy valahol mindenki álláspontjában akad majd némi igazság. Meg vélemény. Ez utóbbiból sokkal több lesz, mint megoldásból.

A gondolat onnan indult, hogy régóta figyelem a dark underground előadóművészek és a rajongóik belterjes, eltérőképpen fejlődő világát a mai technológia nyújtotta lehetőségek tükrében. Elborzadva érzékelem, hogy egyre nagyobb, egyre láthatatlanabb és irtózatosan mélyülő a szakadék köztük. Az úgynevezett “Alkotók” és “Rajongók” között. A párhuzamosak a távolban összeérnek, tartja a régi, közkeletű mondás. De valóban így van-e? Ezekre keresem a válaszokat, miközben fogom a fejem, és egyszerűen nem akarom elhinni azt, amit látok és hallok.

Kezdjük ott, hogy talán túlontúl érzékeny vagyok mások problémáira, ezt elismerem. Akárhányszor kezembe veszek egy zenei kiadványt, beteszem a lejátszómba és felhevülök vagy elérzékenyülök, mindig az jut eszembe, hogy “úristen, ezzel mennyi munka lehetett, hogy ez ennyire igényes módon szép lett!”. Ugyanez fojtogatja a torkomat digitális kiadványok esetében is. Máskor kérdőjellé változik az ajkam és hullámok borítják el a homlokomat, kiver a víz, amikor élőben is látom ezeket az előadókat pokolian nehéz perceket, órákat, heveny görcsöket átélni, hogy a tudásuk, üzenetük legjavát nyújthassák a közönségnek. Egy olyan közönségnek, amelyiknek fogalma sincs arról, hogy valójában mennyi munkaóra elkészíteni egy albumot, tokkal-vonóval, borítóval, keveréssel, kiadással, hírharsona és jobb esetben merchandise beizzításával. Vagy mondjuk a kusza és sötét színpadon ugrabugrálni, kábeleket tekergetni, beállni (nem ivászat, hanem soundcheck, verejtékes hangmérnöki munka, hogy ultrabrutál körülmények között is ott legyen minden egyes fontos hang, nem csak mondjuk az alkotás fele). Utána meg lebontani, bedobozolni és kicipelni az egészet a furgonba. Majd napokig nem szólni senkihez, két óvatosan felhúzott szemhéj mögül figyelni a lájkok aznapi alakulását.

A közönség, az audience, a fan base pedig szenvtelenebbül válik egyre érzéketlenebbé, rigiddé, pillanatprostivá, hiperkritikussá. Oda húz, ahol a magamutogatás lehetősége fennáll, ahol a pénzszag erősebb, FOMO-elv alapján válogat a kurvanagy release-dömpingben. Mert naponta kismillió dolgot töltenek fel a felhőbe önjelölt vagy professzionális aktorok, akik valahol egy csöppnyi figyelemért, elismerésért egymás ellen is harcolnak. “Csináltunk egy számot, menjen ki a Bandcamp-re!”. Aztán csak kapkodjuk a fejünket, meg vakarózunk, hogy ez jó, az meg nem jó, és amúgy mennyi érték mellett kutyagolunk el görccsel behunyt szemmel és füllel. Ismerősek ezek? “Ja, nem volt időm végighallgatni, bocs. Ja, épp nem volt erőm lemenni megnézni, meghallgatni őket. Ja, sosem bírtam őket.” 1 órával később meg több tízezerért beklikkelünk a kosárba valami neves nemzetközi előadó arénaturnéjára. Státuszvillogtatás ez, bizonyítandó, hogy ott voltam, szóval megvolt. A hazai előadókon, színtéren meg jóformán elnevetgélünk kicsit. Aztán beposztoljuk a Klán-csopiban a FLA-videót milliomodjára.

Tisztára mint a lemmingek. De hogyan is alakul ki a hype, miként szövődik össze valakinek a lelkében a tisztelet az előadóművészet iránt? Ki alkot, kinek is?

Előbb szedjük darabokra az “Alkotókat”, hiszen alapvetően miattuk van ez. A hirtelen stílusváltásokat nem szokta feltétlenül nagy tetszésindex övezni a “Rajongók” körében. Csak hullámok vannak, amelyeket meg lehet (meg kell) lovagolni, az önazonosság meg mehet szépen a szőnyeg alá. Egyesek ezt az utat követik. Nekiállnak nagy buzgón befészkelni magukat most menő, és erőből tolt stílusokba, zsánerekbe, mert vallják, és hiszik, hogy olyan zenét kell gyártani (már nem is szerzeményről beszélünk, hanem gyártásról), amelyet sokan követnek, épp most trendi, több figyelmet, és remélhetőleg több pénzt is generál. Opportunizmus ez. Egyesek lobogtatják és világgá kürtölik a legújabb kiadói szerződésüket, mert az mégis más (szerintük magasabban nyugvó) kategória, az státusz, hitel, világ, stádium. Végülis egy hegyen is lehet temetkezni, de érdekli-e ez a “Rajongókat”? Aligha.

Aztán ott vannak a mindent kipróbálók. A hetente új formációval kísérletezők. Emberkék, akiknek életükben már több projektjük van, mint amennyi foguk maradt. Aztán egy idő után azt vesszük észre, hogy ez is csak görcsös kapálózás, mindegyik ugyanolyan, csak ebben kevesebb a műfúvós, és több a glitch meg a synthwave neondiszkó. A skatulyákba bemászni sokkal egyszerűbb, mint onnan kimászni. A gyufaszálak zöröghetnek belül jó hangosan, de kívülről kell ujjal megtolni mégis, hogy kijussanak a skatulyából. Láng meg sehol. 

Vesszőparipám a re-re-release, re-work, re-edition és egyéb marhulások. Mert ezek gyakran azok. Ahogy az esztelen remixverseny is, ami sohasem érhet véget. Attól érzik magukat menőbbnek, ha egy vagy nagyon sok, nevesebb (vagy névtelen ugyan, de mégis baráti) alkotótárs odabiggyeszt még az albumra a saját stílusában átértelmezett “dalt”. Aztán mehet ki az éterbe. Majd úgyis megkajálják vagy léptetik a népek, nem tökmindegy? Egymás cukros süveghegyét szopogatják önfeledten, baráti szívességeket tesznek, egymást tolják hátulról, néha alaposan befogott orral. Számít ez? Nem. Az “Alkotók” gyakran önmaguknak alkotnak. Meg egymásnak. Egy maroknyi zenészember küldözgeti körbe-körbe egymásnak a legújabb szerzeményeit tapsot remélve, amit éjjel féldelíriumban összekalapált. Nem így van? Én is pont ezt csinálom, meg mások is. Tisztára, mint valami gyereknapi kisállatsimogatóban. Ez ide “jó lesz”. Magára ismer-e a hazai színtér? Az “Alkotók” zárt közösségén kívül átüt-e egy falat a közönségnél is? Elindít-e a valódi mozgalmat? Egy irányzatot, innovációt? Nem. De önkielégítésnek elmegy a puhalelkű, de marcona külsejű erőfeszítések félkatonai álcahálója alatt.

Következzen a “Rajongók” rögtönítélő hadbíróságcsoportja. Nekik azon lenne érdemes elgondolkodni végre alaposan, hogy mit is keresnek igazán? Milyen zenék érintik meg, kavarják fel őket a futószalagon gyártott produkciók közül? Mi az, ami hozzátesz az életükhöz valamicskét is értékként? Mi az, amit újra és újra fel akarnak tenni, meghallgatni, elmerülni benne? Vagy épp elég az, hogy Spotify és YouTube Premium listák mennek a háttérben, kocsiban, irodában, gyárban? Az underground és a dark elektronika is a liftzenék sorsára jutott volna? Ennyit értek a több évtizednyi szubkulturális erőfeszítések?

Egy “Rajongó” (blaszfémia, mert tulajdonképpen már nincsenek valódi rajongók), aki behelyezi a bluetooth seggdugóit a fülébe, majd egy gombot megnyom a telefonján, sosem fogja megérteni, mit is jelent valójában zenét szerezni, egy komplett albumot kitalálni, megkraftolni, önmarcangolások, vívódások között újra meg újra felvenni, vokált vágni és effektezni, eszközökkel, kábelekkel hadakozni, elszállt sávokat fejből újraprogramozni. Vagy addig gyűrni a nyekergős nyelveket, dalszövegeket, hangmintákat, hogy az patentül működjön. A “Rajongó” sosem fordít erre kellő figyelmet. Beleteker, majd elengedi. Le se megy megnézni és meghallgatni élőben. A tömegvonzásnak enged, a bizonytalannal, a szokatlannal nem tesz próbát. Nem engedi be az életébe, nem dolgozik meg vele úgy, ahogy az “Alkotók”. Jobb az akolmelegben és csordaszellemben simogatva lenni. Aki nem próbálta ki a vérbeli producerség elméleti és gyakorlati átokverését (teljesen mindegy, hogy mainstream vagy underground!), az sosem lesz elkötelezett hallgatója semminek sem, csak egy a tucat lótifuti, mindenen keresztülugrándozó fogyasztó között.

Jelenleg a hazai színtéren halvány jele sincs az adatalapú megközelítésnek. Ülünk egy rakás technológián és eszközön, de nem kezdünk vele tulajdonképpen semmit sem. Persze lehet mondani, hogy a hazai az egy nagyon vékonyka, keskeny, halovány és belterjes, és kiöregedő piac. De ezt annyiszor hallottuk már! Nincs SEO, nincsenek transzparens statisztikák, nincs innováció és senki sem tudja, hogy melyik hazai előadónak mekkora a hallgatóbázisa, mekkora a keresési és találati adat rájuk (Google, Bing, stb keresőmezőkbe bepötyögve) és ebből mennyi is a valódi rajongója, akik tényleg epekedve várják, hogy az örök kedvenc bandájuk mikor hoz ki végre új nagylemezt, vagy mikor lép fel legközelebb. Vagy mikor tér vissza az önhibernációból. Megy ugyan a tapsikolás pár percig, de real evidence, valós bizonyíték semmire sincs. Egós beleböffentés, azonnali szőrszálhasogatás, na az van.

Ideje lenne az egészet új mederbe terelni és alaposabban átgondolni. Ki kiért is van? Ki miért is alkot? Ki miért is rajong? Ki kit is támogat és miért? Mi az az érték?

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez is érdekelhet:
3S.N.O.T.MAKER TOUR

3S.N.O.T.MAKER TOUR

3S.N.O.T.MAKER TOUR: S.N.O.T. | Gunmaker | Ǝ.N.D + Gamma10 + DLI After - S8 Underground Club 2022. NOVEMBER 4., PÉNTEK, 19:00 Display-bámulás után végre sztroboszkópba akarok belebámulni Van az az underground klubesemény, amely elhomályosítja a hét, a hónap, a forgalmi negyedév összes kínját és...

bővebben
A fikció szükségszerűen létezik egy párhuzamos univerzumban

A fikció szükségszerűen létezik egy párhuzamos univerzumban

The Seven Whores of The Apocalypse (7W) exkluzív mélyinterjú Mikor először hallottam őket, azonnal rabul ejtettek, és azóta sem tudok szabadulni tőlük. Elég ritka az ilyesmi. Szinte azonnal megkerestem őket, hogy adjanak válaszokat a kérdéseimre, de jóval többet kaptam vissza tőlük. Tanítást,...

bővebben
Nitzer Ebb Live Budapest, Akvárium 2022

Nitzer Ebb Live Budapest, Akvárium 2022

Igen, így kell ezt: csapatmunkában! Vészterhes időszak ez. De egyben építő is. Korábban írtam róla, hogy a Nitzer Ebb egy vészterhes, de építő időszakon megy át éppen, ahogy mi rajongók is, igaz teljesen másként. Még a várva várt Nitzer Ebb live koncert napján is jegyek cseréltek gazdát, az okokat...

bővebben