Kíméletlen idő

Itt a Zeit, a Rammstein (folyton) legutolsó lemeze.

Valahogy úgy vagyok a búcsúkoncertező, legutolsó albumát kiadó zenekarokkal, mint a halott, aki felül a koporsójában a saját temetésén (ritkán, de megesik ilyesmi, elég fura világban élünk), felemeli a mutatóujját, majd azt mondja a gyászoló tömegnek: “Csak még azt akarom elmondani, hogy….”

A borítón a vaskos végbélkúpra emlékeztető Trudelturmról gyalogolnak le a tagok, azaz arról a körülbelül 20 méter magas építményről a berlini Adlershof kerületben, amely a repüléskutatás 1934 és 1936 között épített műszaki emléke. A borítót a közismert amerikai rocker dalszerző-énekes, Bryan Adams fotózta, aki karrierje során számos neves előadót kapott lencsevégre. A Trudelturm már előtte is felkapott volt, a 2005-ös sci-fiben, az Æon Flux-ban is látható.

De kezdjük korábban. 1998-at írunk. Egy németországi ösztöndíjas időszakban voltam, ahol megismerkedtem a csoportomban egy fehérorosz ikertestvérpárral. Akkoriban még walkman lógott az oldalunkon, és mivel haverkodtunk, egyszer csak a fejemre akasztották a fejhallgatójukat, és meghallottam a Du riechst so gut-ot, természetesen másolt kazettáról. Azzal tört be a Rammstein, ezek a srácok pedig akkor már odáig voltak értük. Onnantól már én is. Az már csak purhab a sztoriban, hogy átlapozva a német főbérlőm CD-készleteit, megtaláltam a Das Modell maxilemezt, és mikor napközben nem tartózkodott otthon, mert épp egy kórházban röntgenasszisztenskedett és szabad perceiben felhúzhatós, mechanikus plüssállatokat világított át (nem viccelek, tényleg ilyeneket is csinált), akkor én az otthoni hifijén bömböltettem sokat a Rammsteint.

Nagyon hiányzott már valami “Deutsch”. Sokszor legyintünk rá, mert karcos, gyakran érthetetlen (hátránnyal indulnak, akik nem beszélnek, nem értenek németül, mert sok fontos kontextus elvész így), és eleve sztereotípiáink vannak a fejünkben a német zenékkel kapcsolatban, pedig nagyítóval nézve igazán értékes, maradandó dolgok születnek ott. A Rammstein viszont két jó dolgot magabiztosan és elvitathatatlanul elvégzett: maradt a saját anyanyelvénél, plusz bevezette, és önmaga számára is betonba öntötte az “industrial rock” stílust. Lehet rá mutogatni, megcáfolni valójában nehéz lenne.

Az alkotói válság mindenkit utolér. A feltámadás már nem annyira. A Liebe ist für alle da lemezüknél és a Völkerball-nál nyeklett meg a lendületük, egy megfáradt zenekart láttunk, majd terméketlen évek jöttek: Lindemann átment szólóművészbe, enyhén vitatható különutas megoldásokba vágott, Flake Lorenz írt egy remek önéletrajzi könyvet (Magyarul a Cser Kiadónál jelent meg Villanycigány – Minden, vagy legalábbis amire emlékszem címen jelent meg, mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki még a rendszerváltás előtt/alatt volt fiatal és egy igazán szórakoztató, humoros, sztorizós, ugyanakkor mély gondolatokat is tartalmazó olvasmányt keres.). A többiek nem tudni, mit csináltak eközben. Lehet középszerű dalokat írogattak reménykedve.

A nagy visszatérés a Deutschland klip berobbanásával vette kezdetét. A Rammstein nem csak felült a koporsóban, de le is köpdösött mindenkit: rajongókat, szánakozókat, az egész gyászoló tömeget, papostul, gyászhuszárostul. Ezt nagyon jól tette, a Reise, Reise után ez volt a formáció legerősebb anyaga egy szál gyufával, aminek csupán annyi célja volt, hogy lángra lobbantson mindent, a Mission Impossible kanócához érintve, aminek kisvártatva robbanás a vége.

Csak nem bírtak leállni! Pedig az előző is a legutolsó lemezükként volt beharangozva. Hogy onnantól nincs tovább Rammstein. Erre itt van a Zeit. Öregedő, de még mindig nagyon rutinos germán entertainment szupercsoport, nem törődve az idő múlásával, dacolva az elemekkel. Nekem tetszik ez az öntörvényűség, kevesen engedhetik ezt meg maguknak.

Financiálisan tekintve a Zeit albumuk bizonyára gyömölcsöző lesz, nem fér kétség hozzá. Még mindig elég nagy a rajongóbázisuk, akik már csak megszokásból is be fogják klikkelni a kosárba az anyagot. Lindemann szövegei még mindig poetikusak, orgánuma semmit sem változott, erős riffek, velőtrázó érzések kerülnek kifejezésre. A projekt a művészi profizmusa ellenére mégis elhasal valahogy, főként a nosztalgia működteti, de nincs baj ezzel. Viszont nem hallgattatja magát annyira. Vagy mégis? Az album nyitószáma, a hervatagból erősre emelkedő Armee der Tristen így indít:

Bist du traurig so wie ich?
Dir laufen Tränen vom Gesicht?
Komm zu uns und reih dich ein
Wir wollen zusammen traurig sein

Szomorú vagy, mint én?
Az arcodon könnyek futnak?
Gyere hozzánk, állj a sorba
Szomorkodjunk együtt

A “Tristen” késő középfelnémet eredetű kifejezés, azokat hívták így, akiknek az eredetük az ismeretlenség homályába veszett. Rezonál azzal a német szóval is, hogy “traurigsten”, azaz legszomorúbb. Van benne valami, ráadásul egy egész hadsereg, akikhez lehet csatlakozni.

Az anyag ugyan kissé széttart, kevesebb benne a koherencia, a számok csak úgy szimplán lemennek, de nem maradnak meg az elménkben egyből, nem érintenek meg túl hamar, minden énektechnika ismert már, utánérzésesek, alig-alig balladisztikus-himnikusak (ez alól talán csak a kiváló címadó Zeit a kivétel, a klipje ámulatba ejtő, felejthetetlen, pokolian erős vizualitású).

A szexuális utalásos vonal viszont örök, ez a Rammstein lieblingtémája, elkoptathatatlan, óvszer nélküli, nagy csöcsökről lepattanó, némi NDK-s katonai zenekari hegyi nosztalgiamuzsikus, Schlager-es beütéssel, Balatoni nyárral. Boldog 80-as évek Juttával, Helgával és Brünhildével, egyfajta nosztalgia. Az időhöz, annak múlásához kevés köze van, kb. annyira emlékszünk rá, mint a gimis barátnőnkre, aki semmit nem hagyott megfogni magán, lefagyott minden mozzanatra, mint a spájzban rajtakapott mellézabáló, és nem engedett fel soha többet onnantól.

A Rammstein új lemeze, a Zeit (Idő) kollektoroknak, rajongóknak bizonyára örömet fog okozni, hiszen ez mégiscsak egy megtervezett, megismételt visszatérés, a maga módján igényes szórakozást, minőségi német munkát kínál. Azonban nem reflektál valójában semmi különösre, nem okoz könnyes katarzist, nem ivódik be, nem világosít meg, és fel sem. Csak hozza a szokásos kötelezőt riffekkel, költészettel. Ettől még persze működik, csak nem egészen úgy, ahogy eddig tette. Viszont megszokható sokadikra.

Az idő folyásáról nem szeretnék többet filozofálni egy teljesen amnéziás világban. Semmi sem tart örökké, de erre a közhelyre sem fogunk emlékezni, ahogy sok minden másra sem, kivéve, ha sokszor ismételgetjük.

Az albumzáró Adieu húzza vissza a koporsófedelet önmagára. Fontos jelzés ez mindenkinek.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez is érdekelhet:

Nincs találat

A keresett oldal nem található. Próbálja meg finomítani a keresést vagy használja a fenti navigációt, hogy megtalálja a bejegyzést.