Érdemes-e rámozdulni a korai FLA-újrakiadásokra?

Mit nyújtanak és mit nem?

Óh, jaj! Ismét a reissue-k korát éljük, és… “várjuk a tavalyi évet”. (PKD). A Front Line Assembly reissue kiadványok 2022-ben újra velünk vannak.

A Noise Unit kezdte a sort, majd jöttek a korai Delerium-ok és végül a Frontline. Mármint ismét. Ebben az írásban arra keresem a választ, hogy érdemes-e ráröppenni ezekre az “új” kiadványokra.

Minden tisztes kort megérő és kellően rozsdás, vagy ellenkezőleg, alaposan olajozott kiadói kapcsolatokkal rendelkező formációra legalább egyszer rároggyan a korábbi művek újrakiadási terhe. Elkerülhetetlen, végzetes manőver. Sokszor az anyagi vonzatán túl mást nem tud felmutatni. Máskor viszont igen.

Érdeklődve olvastam, hogy a korai FLA-művek újra megjelennek, persze továbbra sem azok, amelyek jogai elvesztek valahol a sokszori kihúzogatástól lángra kapó kiadói íróasztalfiókokban. (Lásd erről a HIT_ISS05 számban írt cikkemet az 1992-es Tactical Neural Implant kapcsán.)

A rajongók dörzsölgetik kezeiket, vakargatják fejüket, csörömpölve törnek fel sorra a malacperselyek, számolgatják a bennük összegyűjtött aprót. Most egy 2022-es vinyl sorozat legyen-e előbb berendelve, vagy ruházzunk be előbb inkább egy rendes lemezjátszóba, amit konnektorba kell dugni, és meg is kell valahogy hajtani? Nehéz kérdések ezek. (Annyira azért nem.)

Az elején lelövöm a poént: Át kell ezt azért alaposan gondolni. Sorolok érveket is hozzá.

Nerve War: 36 év idegháború

A Nerve War-ral kezdem, mert az picit gázosabb. A FLA 1986-os demókazettájáról beszélünk, amiből nem sok példány forog közkézen. 2 éve valaki még 300 dollárt (kb. 117 ezer forint) is hajlandó lett volna adni érte a Discogs-on. Agyonhajszolt, ápolatlan, átszíjazatlan magnódeckbe már be sem teszik az ilyesmit, mert féltik, akiknek ilyen ritka kincs van a birtokukban van. Digitalizált példányok többsége (alacsony minőségű tape rip) persze elérhető az online térben, de ezektől sem fog lepadlózni az ember.

Kísérleti, kísérteti és ufós

A Frontline akkor még igen kísérleti stádiumában volt (zeneileg és hangrögzítésileg is!). Az, hogy később stúdiógurukká és ipari zenei vizionáriusokká, virtuózzá váltak, az egy hosszabb és nehezebb folyamat eredménye. A Nerve War (bármennyire is kedvelem a korai FLA-t), még számos, de nem leküzdhetetlen gyerekbetegségtől szenved, szétesik, jól megfogalmazott koncepció híján van. Kísérleti indusztriál, annak is kellőképpen zajos, de legalább jó értelemben véve improvizatív, jókedvű demózás. Akiknek nem sikerült előtte hozzájutni egy 192-be rippelt mp3-csomagra, számukra érdekes felfedezés lesz tehát ez az újrakiadás. Például el lehet csodálkozni az albumborító kidolgozottságán. Hargitai Károly, Whitley Streiber, Däniken, ufó-akták fognak beugrani egyből. (A földönkívüliekkel való kokettálás a FLA-rendszer alapvető része.)

A Nerve War kiadása abból a szempontból fontos, hogy eddig sem CD-n, sem digitálisan, sem dupla 12″ splatter vinylen nem látott napvilágot, különösen nem ilyen teljességben. Csak C-90-es kazettákon, szerény 40 példányban terjedt. Bill-t számtalanszor kérlelték ugyan az évek során, de ő csak bölcsen legyintett, hogy nem is érdemes ezt kiadni. Mi pedig csak a fakón szkennelt, kézzel írt tracklist-et láttuk – a katódcsöves képernyőnkön. Aztán Bill Leeb valahogy csak beadta a derekát, és lett Nerve War CD is végre.

Azért maradt bőven analóg szalagíz

Most végre méltó formátumokat is kapott, a Cleopatra Records pedig boldog lehet, hogy a katalógusuk ezzel (is) gazdagodott. Begyűjthető, eltehető, forgatható, ettől azonban még nem válik egycsapásra élvezhetőbbé. Különösen azért, mert az analóg kor, a “szalagíz” azért továbbra is erősen érződik rajta. Serceg, nyers, tompa. Hiába Jürgen Engler (Die Krupps) digitális remaszter-munkája, a kort nem lehet csak úgy legyőzni. Nem voltak még számítógépek akkor! Az analóg szintetizátorok is nagy fadobozokba voltak zárva. Minden csak kísérleti, esetleges volt.

Ezt az albumot csakis kompletten újrafelvenni, alaposan meg- és átdolgozni, rekonstruálni lehetne. A dalszerzés, technikai és a kreatív elszántság ütközésén és az ezen való ámuldozáson kívül másra nem igazán alkalmas. Az picit fájó azért, hogy se szövegkönyve, se mélyebb, terjedelmesebb dokumentáltsága nincs. Pár sornyi (egyébként érdekes) visszaemlékezés Bill-től fért rá csak a borítóbelsőre.

A Skinny Puppy után ez terelte a FLA-t tovább az elektronikus zene irányába. Kordokumentum, viszont az újrakiadású CD vagy LP sem lesz agyonjátszva feltehetőleg. 21 súlyos felvétel található a duplalemezen, Leeb énekhangja még nem harcias, nem kiforrott, éppen csak suttogó, mormogó.

The Initial Command

Valójában ez kezdte a sort még 2021 szeptemberében, bár túl sok figyelem nem jutott neki. Holott ez még a korábbi (legalább háromszor-négyszer már kinyomott) változatában is egy stabil és értékálló munka. Most rákerült bónuszként a Complexity és a Core is, bár ezek azért nem teljesen újak, hiszen az 1997-es Cleopatra kiadáson az album elején foglaltak helyet. Itt nem árt megjegyezni, hogy a digitálisan remaszterelt újrakiadás nem csupán a hangzásminőségen elvégzett “javítómunka”, hanem a kiadóknak az önkorrekcióra is esélyt ad. Ilyenkor lehet a korábbi gyártás során elkövetett hibákat (helytelen vágások, figyelmetlenségből rosszul számozás, elgépelt számcímek, nyomdai problémák, stb.) helyrehozni.

Total Terror Part I / Part II.

Emlékszem, én az 1994-es, első Cleopatra CD-kiadást egy az akkori Skála melletti, mindennel kiválóan ellátott lemezboltban vettem Nyíregyházán 1995-ben. (Mivel CD-játszóm nem volt még, egy ismerős átvette nekem kazettára, hogy walkman-en tudjam hallgatni. Képzelhetitek, mennyire boldog voltam!) Egyébként eredetileg ezek is limitált (demó)kazettán kezdték 1986-ban, de 1993, 1994, 2004 után ismét itt vannak velünk. Joggal kérdezhetnénk, hogy mégis miért kellett ezeket ennyiszer elővenni és kiadni?

A válasz csak részleges lesz. Egyfelől a masszív bootlegelést, nem hivatalos, vagy egyenesen illegális másolást igyekezte a kiadó ezzel valahogy megfékezni. Másfelől bár nem tudjuk pontosan, hogy melyik kiadás pontosan hány példányban került piacra, de ezek minden bizonnyal elfogyhattak. Kereslet viszont még lett volna rá bőven, hiszen a Frontline ereje itt már jól hallhatóan kezdett megmutatkozni.

Megérdemlik a reflektorfényt még mindig

Könnyen azt gondolnánk, hogy a Total Terror I. és II. a legtöbb változatban megjelent FLA-munkák. Azonban ez csalóka, mert nem így van. (A Millennium az.) Az újrakiadás ilyenkor megteremti azt az esélyt, hogy ezek a kiváló korai FLA-albumok ismét reflektorfénybe kerüljenek. Levegyük a polcról, és figyelmesen újra végighallgassuk őket. Aztán rájövünk szépen, hogy ezek mennyire precízen és jó érzékkel összerakott, megkomponált albumok is voltak, kizárva minden mai modern (?) hangzást, drum’n’bass és egyéb stílust. Még csak azt sem lehet rájuk sütni, hogy túlságosan puritánul szólnának!

Az 1994-es és a mostani kurrens kiadás között semmiféle különbséget nem vélek felfedezni. Nem lett a vintage-ből virgács, de nem lett az “eredeti” mesterszalagból felmarketingelt audiophile csoda sem. Teljesen rendben van ez így, nagyjából ugyanolyan kompresszált maradt, nem futott át olyan szűrőkön, amelyek csak tönkretették volna a dinamikáját és az EQ-ját. Alá lehet merülni a Rebels in Afghanistan lebegő ütemeiben, a Seeing is Believing fenséges dallamvezetésén, Leeb különösen hűvös és érzelmes éneklésén. Manapság sokan azonnal rásütnék a post-punk és a cold wave billogot, de tudjuk, hogy ez nem az.

Mi a helyzet a hiányzó track-ekkel?

Ami a Part II-t illeti, arról eszembe jut mindig, hogy ez mennyire nem volt kapható egyáltalán sehol, hiába vadásztam a folytatásra. Nagyon sokáig én is csak CD-R (írott) lemezről hallgattam, mert nem volt belőle szabad példány – még second hand sem. Erre például kifejezetten jó ügy a reissue, mert nem a Verbatim kiadó jóvoltából, borító nélkül kell kézbe fogni.

Míg az első rész sokkal orientalistább, vallásosabb, gótosabb, addig a második rész már egy nyersebb FLA-hengerlés, olyan nagyszerű és hol fegyelmezett, hol döngölős ipari track-ekkel, mint az Assassination, Intensive Care Unit, Immobilized, Stimulant Combat. Aki bármelyik korábbi kiadással rendelkezik, az tegye fel újra ezeket a lemezeket, dőljön hátra és élvezze. Megvásárolni nem szükséges, mivel nem nyújt többet a mostani sem. Persze aki a szép vinyl-kiadásra hajt, az nyúljon a zsebébe, nem gond. (A reissue Total Terror Part I. lemezre beszúrt Eternal “elveszett track” miatt sem érdemes izgulni, hiszen az egyáltalán nem is oda való! Sokkal inkább a Nerve War alá tartozik, hiszen kásás, és megtöri a Total Terror egyenletes építkezését. Én ezt tehát inkább hibának tartom.)

Corrosion + Disorder = Corroded Disorder = Convergence

A Cleopatra 1995-ben már megoldotta e két hiányzó műnek az összevonását a Corroded Disorder CD-vel, a Third Mind és a Wax Trax! Records pedig még korábban, 1988-ban, a Convergence lemezen. Ezek akkor indokoltak is voltak, hiszen az akkori LP-k már szinte fellelhetetlenek. Ami most ezen a két újrakiadáson dünnyögős töprengésem, hogy a Lurid Sensation mindkettőre felkerült (de minek?).
A Corroded Disorder és a Convergence lemezekkel rendelkezők ismét dőljenek szépen hátra. Bár az előbbi nem tartalmazza a Conflict c. számot, a 2 perces, igen zajos The Wreck Part III (Wisdom) felvételt pedig egyik sem, de ez nem is akkora nagy kár.

State of Mind – a fekete bárány

A State of Mind valahogy mindig kilógott a sorból, és sajnos most sem kapta meg azt az elismerést, amelyet igazán megérdemelne. Feltehetőleg a The Initial Command és a Total Terror közötti időszakban született. Ez a FLA legsötétebb poszt-apokaliptikus oldalát mutatja meg, olyan nyomasztó hangtájfestészettel, hogy a ma ismert rozsdaövezetek is nagyjából természetvédelmi területeknek tűnnek mellette. Egységes, koherens, hangokkal brutálisan illusztrált, egyszerre gyönyörű és szomorú. A nyugatnémet Dossier Records-nál látott először napvilágot a fent látható babafejes borítóval. Utána a Cleopatra is lehúzatta a saját verzióját 1996-ban, amire rákerült nyitószámnak – az eredetiről egyébként hiányzó – Inside Out. Nekem ez volt a belépőm a FLA univerzumba, és máig az első számú kedvenc albumom. Ha egyszer egy komplett és gazdagon felszerelt változatban (szövegkönyv, háttérinfók, stb.) megjelenne, semmi pénzt nem sajnálnék kiadni érte. (Az eredeti 1987-es Dossier kiadás van a birtokomban, tehát azzal kell beérnem addig.)

Fájóan sajnálatos viszont, hogy ezzel a remek albummal változatlanul nem sikerült továbbra sem kezdeni semmit. A clear vinyl változat már 2019 áprilisában megjelent, de az csak 8 számot tartalmaz (ami a teljes album kb fele!). Az albumborító nem esett át semmiféle javításon. (A Cleopatra Bandcamp oldalán még torzítottak is rajta, ami gagyinak számít, lásd fent). Bónusz felvételeket nem tartalmaz. A digitális remaszternek nyomát nem (vagy alig) hallani, hiába hirdeti büszkén a Spotify, hogy ez 2022 Remaster. Nem hiszem el, hogy az volna, pedig ha valaki, én aztán tényleg agyonhallgattam a State of Mind-ot.

Megérdemelt volna tehát egy duplalemezes és cizellált vinyl-változatot, egy normális és információkban gazdag booklet-tel rendelkező CD-formátumot, továbbá egy korrekt, és minőségi digitális kiadást is. Van ez annyira jó anyag, szóval nem értem, miért kezelik még mindig ennyire mostohán ezt az albumot.

Például a fent említett remaster reissue kiadványok mind a frontlineassemblyband.bandcamp.com-on találhatók, a State of Mind viszont csak a cleopatrarecords.bandcamp.com-on. (Arról már nem is beszélve, hogy párhuzamosan létezik és egy más termékpalettát tartalmaz a frontlineassembly.bandcamp.com.)

Azért némi zűrzavarnak és kapkodásnak mindig lesz elegendő hely.

Konklúzió

Szóval az újrakiadás amolyan becsületbeli ügy is. Helyükre lehet tenni a dolgokat, javítani picit itt-ott, megadni a módját, keresletet generálni, figyelmet és lelkesedést, nosztalgiát újra felkelteni. Erre utal a jelzés is, amely a Front Line Assembly-t nyomatékosan Kanadához köti, hiszen a sok amerikai és európai (főként belga és német) kiadás után a reissue-kon immáron ott virít az eredetjelző pecsét: “Made in Canada”. Valami tehát a helyére került.

Hogy érdemes-e ráröppenni az új kiadásokra? Igen és Nem.

IGEN azoknak, akik:

+ masszív és teljességre törekvő, eredeti és lefóliázott FLA-kiadványokért megveszni képes, inflációban is kiváló likviditással rendelkező, tőkeerős, hardcore gyűjtők.
+ high-end cuccaik vannak, beleértve egy prémium lemezjátszót is, bár a füleiket hiába dörzsölgetik.
+ semmiféle korai FLA-kiadvánnyal nem rendelkeznek és még csak most kezdenek nagy erővel beszerezni abból a korszakból MINDENT, akár CD-n, akár LP-n, akár FLAC-ban – legálisan és egyenesen a gyártótól.
+ lemezkufárok, zenekereskedők (és kollektorok) – egyértelmű befektetési céllal.
+ csupán menőzni akarnak az újdonsággal – szűk baráti körben.

NEM azoknak, akik:

– ismerik már a teljes bevezető FLA munkásságot a kezdetektől 1989-ig, és ezeknek bármilyen korábbi fizikai kiadásával rendelkeznek. (Az bőven elég.)
– inkább más, új, eddig még nem hallott FLA-kiadványokra teszik félre a pénzüket – reméljük okkal.
– teljes háttérleírásokat, eddig sosem látott, pontos, nyomtatott szövegkönyveit keresik a korai albumoknak (csalódás, de az nincs továbbra sem!)
– nem kedvelik ezt a korai FLA alkotói szakaszt és csak a korszakváltó Improvised Electronic Device album óta hallgatnak Frontline-t.

2022. augusztus 14-én este találkozunk az A38-as hajón, ahol a Frontline Assembly mellett fellép a Tension Control és a Die Krupps a “The Machinists Re-United” turnén. Az átszerelési szünetekben a pultnál vagy a rámpán lehet majd velem diskurálni is ezekről a kérdésekről.

Bizonyára a merch pultnál lesz azért némi tolongás a reissue-lemezekért is. Nagy szatyrokkal gyertek!