: Brighter Death Now (SWE) : raison d’être (SWE) : ROBOT, 2022. december 7. (szerda)

2022. december 7. egészen különös szerda este, megfoghatatlanul kísérteties hangulattal. Külföldiek hangosan hablatyolva és locsogva menetelnek át a Deák téren és a Király utcában. A fancy és pofátlanul túlárazott vendéglátóhelyeken és éttermekben zártkörű, céges karácsonyi partik zajlanak. A kristálytiszta jeges égről a telehold pedig éles fényt öklendezik kíméletlenül Budapest szűk, belvárosi utcáira. Néhány fekete ruhás forma pedig a Robot felé szedi bakancsos lábait.

Enyészetzenék és a lét értelmén való értelmetlen aggódás

A Memento Mori és a blindblindblind szervezői jól eltalálták, hogy épp erre a szerda estére érdemes a Robotba leszervezni a svéd raison d’être és a Brighter Death Now zenekarok Dark Winter Industrial Tour állomását. Lassan hízó veteráncsoport toporgott és beszélgetett a Robot előtt a kapunyitásra várva, miközben az fordult meg a fejemben, hogy az ipari dark underground enyészetzenéihez azért mégiscsak a 40-50 fölöttiek vonzódnak talán jobban. Ők kifinomultabban érezhetik és tisztelhetik a Halál lassan közeledő zörejeit, hiszen bármelyik pillanatban feldobhatjuk a pacskert, egy nap majd nem kelünk fel, és onnantól nincs már miért egzisztenciális problémákon, benzináron, infláción, a lét értelmén vagy bármiféle földi vackon aggódni meg szorongani többet.

A Robot koncerttere keskenyre szabott pincealagút. Olyasmi, mint a Severance sorozatban a büntetőfolyosó. Szűk, keskeny, fénylő végében szinte kapuként két méretes éjfekete hangláda meredezik, középen a technikával megpakolt asztali oltár, a fekete abroszon a BDN cizellált, fehér körpecsétje, mögötte a fénylő vetítővászon pedig a koponyás-nyálkás semmibe viszi a tekintetet.

A sejtekből és csontokból is rozsdalé szivárog ki

Az este fellépő két svéd formáció nem csupán jelentősnek (már 1987-89 óta), hanem meghatározónak is számít a Cold Meat Industry (CMI) műhelyben, és ebben a klausztrofób szűk nichében, amely a dark ambient, neoclassical, avantgarde-electro, darkwave, death industrial, martial industrial, neofolk és további egyéb behatárolhatatlan industrial-noise zenei közegek kusza elemeiből tevődik össze. Életörömnek, ugrándozásnak, féktelen maszkulin virgoncságnak és pogózásnak itt bizony nincs helye, csak az egyetemes, mindenen áthatolni képes halálkultusznak. A sejtekből és csontokból is rozsdalé szivárog ki némi füstpamacs kíséretében. Súlyos, gyomormasszírozó basszushullámokkal megkent bitumensűrűségű haláldrone, nyers sercegések és mély dörgések, hosszan kitartott minikeverős úsztatások teszik ezt a fajta zenét hol spirituális és gnosztikus utazássá, hol pedig egyszerűen pokolian elviselhetetlenné és szörnyen magányossá.

Eseménybeszámolónak ez most igen karcsú lesz, de ennek is megvan a maga oka.

Nem egyformán csapódik le a közönség tagjaiban a koncertesemény, és ez valahol érthető is, mert ráhangolódás nélkül igen nehéz lehet alámerülni ebben a zenei világban, órákig ácsorogva figyelni és várni, hogy mi történik. Ez a különös zenei rendszer érzelmileg bináris: 1 vagy 0, benne vagy, vagy hulla. Olyan nehezen fordul elő, hogy menet közben szereted meg, vagy bizonyos részeit érdekesebbnek találod. Eleve az egy roppant furcsa élmény, hogy a néző és hallgató nem egy jól szegmentált, szünetekkel, felkonfokkal, tapsoltatással, inzertekkel tarkított, „best of” parádét kap, hanem egy masszív és zömmel egybefüggő zajfolyamot, amelyből kiszakadni, kiesni, közben egy kicsit lazítani… pokolian nehéz, kvázi lehetetlen. Ahogy erről a különös koncertélményről meggyőzően, kellően kifejezően, de objektívan írni, beszámolni is. Ettől ezért most inkább tekintsünk is el, hiszen a koncerten jelenlévők számára (és azért a szerda este ellenére nem voltak kevesen) bizonyára egyéni és hol mély, hol intim, hol pedig felszínt kapargató benyomásokat tehettek ezek a produkciók. Lökdösődés, koccanások, hangoskodás, össze-vissza vonulgatás, kurjongatás, feszkókeltés, figyelemelterelés, magasra feltartott vakító telefonnal az egészet rögzítés nem volt, amit én most ebben a stresszes és mindenáron túltolt adventi időszakban igazán értékeltem. Amikor csak körbepillantottam, némán és fegyelmezetten, gyakran lehunyt szemmel, lassan bólogató, szinte transzba esett embereket láttam magam körül, és ez most jólesően megnyugtató volt. Úgyis mind meghalunk, nem? Ha nem most, hát majd máskor.

Napkitörést idéző, lávaszerű, forró szivárványhártya és pupilla meredjen ránk

A raison d’être produkciójára szeretnék most csak pár mondattal kitérni.

Peter Andersson egy igen különleges figura, aki nem összetévesztendő a szintén svéd, ipari kult, Deutsch Nepal-ból ismert Peter Andersson-nal. A raison d’être és még számos pszeudonév alatt alkotó Andersson élőben valamiért sokkal fiatalabbnak tűnik a valós korához képest, pedig jövőre már köszönti ő is a félszázat. Audiovizuális rituálét tartani úgy is képes, hogy közben csak a potmétereket tekergető ujjai mozognak, aztán ide-oda nyúl, kortyol egy rövidet a dobozos sörből, miközben lassan átalakul a hangkép, a sötét űrben és némi füstben lebeg a háta mögött egy alakját változtató kőkereszt, majd a csontok finom porrá oszlanak, hogy végül egy napkitörést idéző, lávaszerű, forró szivárványhártya és pupilla meredjen ránk, a hátunkon meg atlétatempóban futkos a hideg. Peter Andersson különös világokat és atmoszférákat teremt. Nem fenyegeti a veszély, hogy reklámzenéket futószalagon toló producermágussá váljon. A munkásságát azért is becsülöm nagyra, mert az általa felépített dark ambient és drone posztapokaliptikusan, ugyanakkor isten- és természetfélően fatalista és monumentalista is.

Az előadása után épp sikerült belebotlanom és akkor épp szerencsére senki se foglalta le, így válthattam vele pár mondatot. Elmeséltem neki, hogy igen hálás vagyok a zenéiért, és hogy sokat segítettek az anyagai (különösen a 2007-es Music For Film And Exhibition I) a meditációimhoz, elalvásomhoz és számos kimerítő éjszakán valósággal életmentő is volt, hogy a hasfájós vagy épp fogzás miatt nyűgös és bömbölő lányomat le tudjam csillapítani és hamar visszaaltatni. Ezen jót nevetett, hiszen az alkotásainak a hétköznapi gyakorlati szempontú felhasználási módját és előnyeit eléggé ritkán osztják meg vele. Andersson (az egyébként teljesen szokványos főállású foglalkozása mellett) – manapság igencsak ritkaság számba menő – élet-munka egyensúlyban mindent egymaga készít: a zenei kísérleteit, a háttérvizuálokat, mozgóképet, effekteket, befűzött, behurkolt, beloopolt, beúsztatott-csúsztatott modulációkat és ebből a szögből nézve csak a laikus és szkeptikus hallgató számára tűnhet csak holmi gombnyomásra meg két csavarásra összeálló valamiféle „zajfolyamnak”. Bár egyszerűnek tűnhet, a VSTi-ken és softsynth-eken elkényelmesedett legtöbbünknek bizonyára kihívás lenne még így is leutánozni mindannak a töredékét, amire ő multiinstrumentalistaként több évtizedes rutinnal és ráérzéssel képes. Hardver az, amelyikbe bele tudsz rúgni. (Néha az ember is az, egy hardver, amely más hardvereket üzemeltet, és akiben olykor bele-belerúgnak más hardverek.)

Itt jutunk el arra a fordulópontra, amely a raison d’être előadás során felkeltette az érdeklődésemet, az a furcsa, idegen, fúvós technológia volt, amelyet Andersson az előadása során használt. Kissé oldalról olyannak tűnt, mint egy régi, szögletes, fekete telefonkagyló, amelyen fehér négyzetek világítottak és egy földöntúli fémes zengést csempészett be a zajfolyamba. Peter érdeklődésemre felvilágosított, hogy ez a különleges hangszer a The Pipe. Sosem láttam és hallottam még ezt az eszközt, és talán vannak ezzel így még mások is, ezért inkább hadd mutassam be ezt az eszközt egy külön blogposztban. (Zenészeknek talán érdekes lesz.)

Nehéz azt állítani, hogy a Dark Winter Industrial Tour budapesti állomása a Robotban nem egy erősen kontraszelektált, funkcionális, sötét zenei est volt torkot és velőt egyaránt intenzíven kaparó mély tónusokkal, szakrális és egyedi hangtérképekkel és nyomasztó érzésekkel. Igen nehéz fülig érő szájjal és feldobva jelen lenni, utána meg elhagyni a helyszínt. De ezt nem is lehet elvárni, hiszen a sötét, borongós, kilátástalan és ismét rosszkedvű telünkhöz szolgáltatott különösen működőképes, hol gyönyörűen fényes, hol pedig alattomosan kormozó zenei és képi aláfestést.