Eseménybeszámoló a Stahlgeist és a Blind Delon koncertjéről, Budapest, 2023.12.08. A38
Fogcsikorgató a hideg, kőkemény, melós hetek vannak mögöttünk, sokan tele mindenféle frusztrációval, év végi fáradtsággal, az adventi és karácsonyi konzumkészülődéstől már most émelygünk, a sok túlzsizsegő emberből pedig elegünk van, a latyak és a hablaty pedig elönti a maradék agyunkat is. Ilyenkor lehet leginkább felstuffoló, nagy dózisú energialöket egy magyar oldschool EBM és egy francia crossover, dark wave, post-punk, metal duó fellépése.
20 perccel kezdés előtt érkeztem, a ruhatár már elesett, nem is próbálkoztam, a nagyterembe a világzenét játszó Parno Gasztra nyomultak befelé a tömegek, az A38 orr stúdiójában pedig akkor még csak alig lézengett pár ember. Értetlenül néztem körbe, hogy most akkor ez ennyi? Nagy örömmel üdvözöltem viszont a barátokat, ismerősöket, másodperceken belül lesokkolódtam a beszélgetésfolyamokban elhangzó piaci és munkaerőpiaci témáktól és kőkemény tényektől. Még az államat kerestem a földön, mikor befutott Gazdag István is, akinek egyből nekiszegeztem azt a buta kérdést, hogy szokott-e még izgulni fellépés előtt. Nyilván tudtam a választ, de megerősített benne, hogy ennyi live-ozás után már csukott szemmel is tudja, hová kell nyúlni, hol kell tekerni az effekteken. Nem sokkal később ezt élő példákon keresztül be is bizonyította számunkra.
Képzeletbeli helyszíni riport rapid fantáziában
Aztán van még pár percem, és képzeletben eljátszok a gondolattal, hogy az MTVA helyszíni riportere az orrom alá dugja a mikrofonját és megkérdezi tőlem, hogy mit jelent nekem személy szerint a Stahlgeist. Megigazítom a kötött sapkától szétzilált hajam, kicsit megköszörülöm a torkom, ami most még egész jó állapotban van, nem úgy, mint a live act után lesz, majd nagy magabiztossággal lököm a választ egyenesen a derítőfénnyel felszerelt kamerába nézve, mindezt bármiféle pislogás vagy zavart dadogás nélkül:
– A Stahlgeist Magyarország első számú, régivonalas EBM zenekara, benne két olyan hatalmas kvalitású, eltérő személyiségű taggal, akik mögött több évtizedes underground múlt van és mégis tökéletesen rezonálnak egymásra. Zenéjük és színpadi show-juk egyszerre több generáció közös életérzését fogalmazza meg munkázós, csattogós, izmozós, fémes hangok keretében, teljes profizmussal, amelyet mindannyian jól ismerünk a hétköznapjainkból, csak rajtuk kívül senki nem fejezi ki kellőképpen és elég arcbamászóan nyersen: itt lebzselünk, botladozunk, araszolunk egy tönkretett világban és minden egyes percben meg kell küzdenünk az egyszerre hős kontra vesztes tudathasadásos állapotával. Összeszorított fogakkal menetelünk előre egy villanypásztorokkal, elektromos ösztökékkel, szabályokkal, rontó energiákkal túltelített és körülzárt világban napról-napra, ahol egyre kevesebben vannak reprezentálva az igazán jók, a hétköznapi, egyszerű, alsó-középosztálybeli, kitartó hősök, akik egyben tartják még ezt a kurvára szétbaszott világot. Az ő hangjukat erősíti ki a Stahlgeist. Az acél szelleme kifejezi az ellenállásunkat, az edzettségünket és azt, hogy nem adjuk fel soha a…
– Jó, köszönjük, elég lesz! – így a riporter, a képzeletbeli kamera pedig abban a másodpercben kikapcsol, a derítőfény kialszik és már ott sincsenek. Én pedig gyorsan magamhoz térek a spontán rapid fantáziámból, megrázom magam és máris a színpad előtt állok, ahol a fekete pólós, rövidnadrágos, bakancsos Bank Tamás a mikrofonkábelt gyűrögeti kezdésre készen.
Nyolckor elszabadul az orr stúdió, szökik a valóság
Pontban nyolckor aztán berobban a Stahlgeist, a magyar oldschool EBM utánozhatatlan élvonala. Belecsapnak az Espace Reality-be, és bár a műsor a megújított, idén kiadott alfa-matrix-os Altered Reality albumra épül, ez a valódi, igazán tökös Stahlgeist nyitány! A színpadtól balra kifeszítve a hatalmas, fekete-fehér Stahlgeist-logós molinó (egy ilyet annyira szeretnék én is, jövőre meg is csináltatom!) Beindul a daráló, mi pedig elől azonnal nekikezdünk a rutinos stompolásnak, minden feszes ritmusú elektrocsapást magunkba szívunk, amit ők ketten a színpadról ránk zúdítanak. Gazdag István jobbra fent a sötét sarokból kezeli a hanghengerművet és nagyon is igaza volt: az egész tökéletesen, dinamikusan, tisztán szól és szerencsére megfelelő hangerővel. Az első szám kezdetétől fogva nem bírunk magunkkal. Ki kell mozognunk valahogy ezt a bizarr évet, ki voltunk már erre éhezve nagyon, rengeteget vártunk erre az estére, ezért minden tőlünk telhetőt bele is adunk az ugrándozásba, pogózásba, vonaglásba. Ez a mi éjszakánk, a mi acélunk, a mi izzadságunk manifesztációja.
Beleértve a frontember Bank Tamásét, aki élete talán legjobb, legdinamikusabb alakítását nyújtja aznap este. Az arcába telibe kapja az éles fényű projektort, abban sem vagyok biztos, hogy lát-e belőlünk valamit egyáltalán. A vetítés lenyűgöző, a fejhallgatós-koponyás-fogaskerekes Stahlgeist-logó fényorgiával körülvéve lüktet a mellkasán és hasán, meg mögötte is. Rétegek ütköznek folyamatosan egymással, én pedig ámulok ezen a koncepciónk (akkor is, ha véletlen). Mert a lüktető logó Tamás tekintélyes építőmunkástestén, széles mellkasán szinte ököllel dobol. A mikrofont a szíve fölé, a pólóra nyomott logóhoz üti ritmusra, mögötte a vásznon a saját éjfekete árnyéka olyan, mintha plusz még egy robosztus-izmos bányászmunkás (egy második Stahlgeist szellemtag!) is ott csapkodna és imbolyogna vele együtt – mindezt teljes és tökéletes koreográfiában, szinkronban. Ezek a képek örökre beégnek a fejembe.
Besült PCB-s, megkergült, veszélyesen meghibásodott robot
Ahogy jönnek sorba a megszokott Stahlgeist slágerek (kivétel nélkül mindegyik az, nincs, egyszerűen nem létezik olyan, hogy gyenge vagy feledhető Stahlgeist szám!), a frontember úgy szabadul el egyre jobban. Érezhetően teljes beleéléssel játssza el az összes darabot, pantomímel, harcol a hosszúra nőtt, körben felnyírt hajával, az erős színpadi fényekkel, a legbelsőbb érzéseivel, a mikrofonkábellel, trappol, mozog, ugrál, színészkedik, és mindezt nyersen, acélosan, harciasan, kitartóan és férfiasan. Nagyon adja a vérbeli EBM-performer mitológiai etalon-alakját, de hát életének nagyobb részét tette ez ki. Egyszerre közvetíti a mindennapok nehézségein átvergődő, ugyanakkor végsőkig masszívan kitartó hétköznapi ember alakját és a harcos gépi táncost, az electronic body music örök eszmei, ikonikus, vasgyúró figuráját.
A sok között egyik emlékezetes pillanata ennek, amikor a Roboporn tempóban szegmentált darabjaira hol egy besült PCB-s, megkergült, veszélyesen meghibásodott robotot alakít szögletes, indusztriális, beteg, kontrollált, mégis kontrollálhatatlan mozdulatokkal, hol meg belead mindent és a pörgős részeknél pattog mint az acélrugó. Sok-sok ilyen mozzanata van még az előadásnak. A mikrofonkábel valósággal mérges kígyóvá változik a kezében, a sziszegő, marni kész fejét vasmarokkal fogja, a kábel tekergőzését a feje köré próbálja tekerni, a Gluttony alatt a saját nyakát riszálja, a Nihilist és az Inner Temple végén az orchestrás részeknél karmesterkedik, vezényel nekünk, a Bonus Crack alatt pedig minden lehetséges módon imitálja a szerekkel elvégzett tudatmódosítási folyamatok beteg mozzanatait. Sokkoló, brutális, energikus! Közben majd meghalok már a műsor felénél, de nem lehet abbahagyni a táncot, mert ameddig ő is bírja a színpadon, bármi is legyen, addig ki kell tartani, csinálni, csapatni, folytatni kell a végsőkig nekünk is. Ez a Stahlgeist örök kompakt és egyszerű üzenete számunkra.
A zseni a szögletben
Közben ne feledkezzünk meg Gazdag Istvánról sem, aki mesterien átvariálta, módosította, feltuningolta, megerősítette a korábbi, egyébként is bivalyerős Stahlgeist-alapokat. A First Aid 4 Souls, First Aid Tech és a Vacuum(x) projektjei mellett ebbe is rengeteg energiát és időt fektetett, és megismétlem: ez is a Stahlgeist örök kompakt és egyszerű üzenete számunkra. Hogy amíg még lélegzünk, mozgunk, ameddig vér folyik sav és gennyel utazó mikroműanyag helyett az ereinkben, addig csináljuk, nem engedhetjük meg magunknak sem a nyafogást, sem az olcsó összerottyanást vagy látványos feladást. Tehát odatesszük magunkat alaposan újra meg újra. Időnként kinézek rá tánc közben oldalra, ahol Istvánnak hol szigorúan összpontosító arcára hull némi eltévedt sarokfénynyaláb, egy másik pillanatban meg már azt látom, hogy felpörögve bugizik és csápol ő is a gépei mögött, teli torokból ordít bele a saját mikrofonjába, adja a kollégája bakancsa alá a cuccot, a sokat edzett, ólomnehéz, de rendíthetetlen “vasember-érzést”.
A hangzásról már szóltam, viszont ki kell emelnem, hogy akár lemezről, akár digitálisról hallgatjuk, a Stahlgeist mindig feltölt életenergiával. Ellenben élőben ez jócskán multiplikálódik, amire hatalmas brikett-lapátokkal rátesz minden olyan elektro- és EBM ráhúzás, amit István pluszban beépít az élő műsorba. Hol innen-onnan ismerős 90-es évek robottraktusai, hol 80-as acélmintázatok, analóg vasak püfölnek bele a számokba (és ebből egy egész tárházzal!), ami nem csak otthonossá teszik az elhidegült, feszes, gépies táncrendet, hanem jócskán rászámolnak a kollektív emlékezetünkre is. Ezek a betétek “olaj a tűzre” szintű értékes mozzanatai a Stahlgeist-show-nak. Némelyik váratlanul ér és olyankor le tudnám kapni a saját fejem az örömtől.
Szabadság és frusztrációkiélési/kiégetési potenciál
A Step by Step és a default-programhimnusz, a Stahlgeist számok mintha most tempóban kissé visszafogottabban döngettek volna, vagy csak már nekünk lógott annyira a nyelvünk, nem is tudom, de mindegyik szerzemény így is kiválóan működik élőben. Akár a Look At Me vagy az Infected Colony, de kivétel nélkül mindegyik számukra igaz, hogy élőben úgy képes működni, hogy egy extra adag szabadságot és frusztrációkiélési/kiégetési potenciált nyújtanak egyszerre. Erre pedig nagyon sok banda egyáltalán nem képes. A Stahlgeist viszont határozottan. Az én hangomnak a skandálástól, ordítva énekléstől hamar annyi, és nem tudom, Bank Tamás mennyit gyakorolhat úgy általában, mennyire képes rendszeresen melegen tartani a hangszálait, de meglepően jól bírja, egy teljes órán át üvölt ránk és még csak bele se remeg a hangja.
Az előadásidő viszont jó közegben is nagyon hamar lepörög sajnos. Unszolásunkra és vastapsunkra Tamás szíve meglágyul azért, na jó, akkor még egy új szám belefér, Gazdi szinte azonnal jóváhagyja és megkapjuk ráadásnak a Dark Carneval-t, ami szintén egy bámulatosan eltalált szám. Kitörő örömmel táncoljuk végig azt is. Kivánszorgok oldalra és sajnálom, hogy nem hoztam váltóruhát magammal, hisz facsarni lehetne belőlem az izzadtságot. De Bank Tamást se irigylem, mert egy ilyen intenzív színpadi aktivitás után sokan már hamarabb is oxigénpalackért és defibrillátorért küldetnének minden bizonnyal, pláne ebben a korban. Ő viszont bírta. Le a kalappal előtte, előttük.
A Stahlgeist koncert utolsó negyedében egyszerre viszont arra lettem figyelmes, hogy valaki elkezdett óvatosan technikai eszközöket kiszedegetni a színpadról. Akkor az volt az kósza benyomásom, hogy az este fő attrakciója, a francia Blind Delon látva és hallva az előzenekar ütős attrakcióját, hirtelen meggondolta magát, hogy egy ilyen felforrósított magyar zúzda után ők már talán inkább nem is állnának a színpadra, hanem csenden leosonnak a hajót. Persze ezt csak amolyan iróniának kell felfogni, szerencsére nem ez történt.
A Blind Delon gitárzúzdája mindenkit levett a lábáról
A francia Blind Delon (jól együtt cseng a híres francia színész, Alain Delon nevével, nem ritkán utalnak is rá még grafikailag is) zenekart 2016-ban, Toulouse-ban alapította Mathis Kolkoz. Eleinte még magában és főleg elektronikára építve nyomta az ipart. Sok dolgot otthonról, családból hozott, hiszen a 2000-es években édesapja a Nancy Fortune elektroprojekt tagja volt, és egészen fiatalon rávezetette fiát, hogy felfedezze az elektronikus zenét. Otthonukban volt tehát 70-90-es évekbeli rock, klasszikus, barokk, filmzenék, mindenféle francia változatosság, egy kicsit mindenből minden is. Aztán a Blind Delon trióvá fejlődött, számos zenésszel dolgozott. Jelenlegi alkotótársával, Coco Thiburs-szal érkeztek most hozzánk egy 13 állomásos téli turné keretében (Bécs és Linz közé szerencsére befért Budapest is). A turné az idén májusban megjelent és egyébként kiváló, a sorban a harmadik teljes hosszúságú, rendkívül sokoldalú La Métamorphose (Az Átalakulás) LP-albumuk népszerűsítése mellett a nem mellesleg gazdag munkásságukból való szemezgetésre is szolgált.
Soha nem fog sikerülni a Blind Delon zenéjét megfelelően és alaposan felcímkézni. A toulouse-i banda tökéletesen ötvözi a különféle hatásokat, kezdve a rave-től és a sötét zajos elektronikától egészen a poszt-punk legsötétebb ösvényéig, megérintve néhány gótikus rock vonalat, sőt a synthwave és a post-rock-metal különféle hangzáskeverékeit is beillesztve. Az eredmény egyediség és sokszínűség. (Engem felületesen, első hallgatásra leginkább a török She Past Away-re emlékeztetett, de nyilvánvalóan túl is mutat azon, jól ismert európai fekélysötétség és melankóliadózis.)
A Stahlgeist túlhevítése után egy jócskán elnyújtott, mély, fájdalmas és szomorú pittyegésekkel tarkított, elszállós, majd gitárokat megnyúzós intróval (L’Homme) indítottak. A színpadkép több mint puritán: csak kék és vörös fények, háttérvetítés nuku, középen térelválasztóként felállított “kempingasztalon” laptop, egyik és másik oldalán a gitáros-énekes Kolkoz, másikon a basszusgitáros-szintis Thiburs, mindketten tök hétköznapi öltözékben, olyannyira, hogy a közönség soraiban se ismertem volna fel őket. Fekete gitárjaikkal sokszor szinte nem is fordulnak a közönség felé, hanem az erősítőikbe vannak belebújva, a nagy boxoknak játszanak, nekünk háttal, holott ez főleg a hangzás előállításához szükséges beállási póz. Már azon gondolkodom, hogy a földöntúli gitárnyekergés-folyam az EBM döngölés után mennyire nem jön be most nekem, biztosan el fog untatni és ezért inkább lelépek hamarosan.
Nagyon megérte maradni. Gitárpárbajok és döngölős és sötét wave-folyamok zubogtak ránk
Itt jegyzem meg, hogy elég extrém párosítási kísérlet volt a Stahlgeist-ot és a Blind Delon-t egymás után felrakni a színpadra. A franciák ugyanis erősen és zavarbaejtően crossovert nyomtak: volt ebben szinte minden, synth-punk, post-punk, gitáros EBM, post-wave, dark wave, hörgős gitármetál és még ki tudja mennyi franc. A nézőtér viszont tele, egy csomó korosztály, huszonéves lányok repoharukat szorongatva lazulnak lehunyt szemmel (talán épp a Francia Intézetből érkeztek, ki tudja?), idősebbek főleg párban, összebújva, nők latex és csillogó felsőkben, erősen kihúzott szemekkel, sokféle ember, sokféle zenei háttérrel. Aztán a Delon ahogy halad lépésről-lépésre előre a számaival, a műsora egyre változatosabbá, sokoldalúbbá, élvezhetőbbé válik. Végigmennek a sötétség minden árnyalatán, francia és angol nyelvű számaik, eszelős gitárpárbajaik, máskor lágyan pöngető szívcsöpörésztető vagy éppen önmagát körbehurkoló folyamzenéjük, végtelenségig ismétlődő (és ismételhető) témáik és riffjeik, megtámogatva fagypont alattira csiszolt elektronikus alapjaikkal – ezek percről percre egyre inkább elvarázsolják a közönséget és bevallom, engem is.
Már a pult és a színpad magasított sarkából figyeltem és hallgattam totálban az egészet. A két tag egymásnak hol háttal, hol szemben, a közönséggel igen minimális kapcsolatot tartva, saját eszközeikbe teljesen belefeledkezve gitárvirtuózkodtak. Az előadásnak voltak érdekes pillanatai itt is: talán a harmadik vagy negyedik számnál a laptopon valami váratlanul lefagyott, de ebből mi mit sem vettünk észre, csak annyit, hogy Kolkoz két feltartott középső ujjával lassan bemutat a laptop képernyőjének és valami olyasmit dörmög, hogy “fucking technique”. Nem borul viszont a rend, nagyon hamar folytatódik a show. De nem is az elektronika viszi el a hátán a produkciót, az ugyanis csak kiegészítő hozzávaló, amolyan fűszer, apróra vágott vöröshagyma, alaplé, ugyanis a gitároké itt a főszerep és a két visszafogott figuráé, akik minden bizonnyal minden trükköt ismernek már, hogy milyen hangokat lehet akár fél kézzel is kicsikarni a hangszerükből. Kettejük összhangja pedig bámulatos: hol ujjheggyel kopogtatják a gitárok testét, hol a húrokat nyűzik, eszelős hangok robbannak ránk és az egész együtt olyan világvégi, apokaliptikus és feszült, hogy többször is leesik az állam tőle. Sokszor azon kapom magam, hogy behunyt szemmel bólogatok csak és a testemben árad szét a sokféle szurokfolyó. Nyilván sok nagy tudású gitártanár és tekintélyes gitáriskola van a világon, én ehhez nem értek annyira, de szerintem csak ettől a két fickótól érdemes gitárleckéket venni, ha valaki igazán komolyan gondolja.
Az órányi produkció alatt sokféle stílust felvonultattak, ennek jelentős része utaztatós, elszállós volt, ráadásul jól el is nyújtottak bizonyos témákat, és ez azért is jön be, mert az ember nem is várja, nem is akarja a végét. A végletekig lehet ismételgetni, nyújtani, előlről kezdeni dallammintákat, repetitív az egész és az agy átveszi, gyorsan betanulja ezeket, hozzászokik, onnantól pedig akarja. Aztán meglepődik, hogy hopp, egyszer csak vége! Az minden bizonnyal nagyon feldobta volna még a koncertet, ha a dob is élőben szól, de dobgépről, elektronikával megtámogatva is rendkívül szép és intenzív teljesítmény volt. Számomra a koncert zárása a legemlékezetesebb a jeges, kimért, egyenletes csipogással, ez volt talán életem leghosszabbra nyújtott és legintenzívebb koncertbefejezése. Ezt oktatni lenne érdemes.
Nem tudom, hogy a Blind Delon mennyire érezte jól vagy kellemetlenül magát nálunk, de megkockáztatom, hogy a Stahlgeist azért hathatott rájuk, feltüzelhette őket is, vagy legalább rájuk hozhatta kicsit a frászt. (A nagy frászt, harcedzett, sokat élőző zenekar ez is, semmi se ingathatja már meg őket, annyiszor álltak színpadon. Nagyobbakon is.) A közönségkapcsolattal (amit nagyon minimálisra és néha egy-egy thank you-ra kurtítottak) még lehetne azért valamit kezdeni, de el tudom fogadni azt is, hogy ez inkább az a befordulós, introvertált fajta zenekar, aminek nincs is szüksége az ilyesmire, szívesebben zenélnek önmaguknak, akár meg is feledkezve a publikumról. Talán kicsit meg is szeppenhettek azon, hogy a magyar közönségnek mennyire bejött az, amit csináltak, lelkesítés és tetszésnyilvánítás nélkül biztosan nem maradtak. Jót mosolyogtam azon, amikor a műsor végén, az utolsó számnál, amit Kolkoz már gitár nélkül énekelt, az utolsó hang lecsengésével odament a laptophoz és két kézzel, direkt gesztussal elvégezve lecsukta azt, jelezve, hogy az előadásnak itt a vége.
Két fantasztikusan tehetséges zenekart láthattunk és hallhattunk aznap este. Az underground bármely szegletéből is érkezett a látogató (kb. olyan 50-70 főt számláltam), más-más hangszereken és stílusokban elkövetett univerzális sötétséget és érzelemlöketeket kaphatott – ráadásul két igen távoli pólusról. Senkinek nem lehetett oka tehát semmiféle panaszra. Masszív és hibátlan este, alaposan végrehajtott, izmos és energikus művelet volt. Hatalmas köszönet érte.
0 hozzászólás