Nem tudom, hány embertől hallottam, olvastam azt, hogy a január mennyire hosszúnak, végeláthatatlannak tűnt. Még úgy is, hogy tele volt történéssel, megdöbbenéssel, csodálkozással és utálkozással vegyes tapasztalatokkal – lokálisan és globálisan is. A több napig tartó napfénymentes időszak arra legalább jó volt, hogy a sok epilepsziát okozó, gonosz karácsonyi (szolárhajtású) LED-es kerti fényfüzéreket kidöglesszék, vagy ha az nem, akkor az általánydíjat bátran fizetőknek az éves elszámolási mínusz rántsa ki a felesleges fogyasztókat a konnektorból. Mert felesleges fogyasztókból bőven tömegek mentek januárban. (Ez mondjuk meg is látszott a hó végi energia-egyenlegeken és az ágynak döglők számán.) Aki nem krónikus álmatlanságra panaszkodott, az a napi ébrenléti kényszerre. Aki meg ébren volt, de elkapta a járvány, az heves köhögőrohamokat loop-olt. A cégek is felültek egyből a dilivonatra (ami bezzeg a MÁV-tól eltérően sose késik) és Trump meg Lázár után sorra elkezdték visszarendelni az embereket home office-ból a kifűthetetlen rideg irodaházakba, mert az JÓ! Emellett tovább tekergetik mindenki agyát, figyelembe se véve, hogy a többség már így is eléggé „brain rot” (Megj.: Világméretű nyilvános vita és nyelvi adatok elemzése után az „agyrothadást” választották a 2024-es év szavának.)
Az egyik legfájóbb dolog talán mégis az, hogy 2025-re már szinte teljesen biztossá vált, hogy az év trendje a nosztalgia lesz. Erős érzelmi kötődés letűnt idők, régi, már nem létező helyek és emberek, zenekarok, színek, szagok, ízek, imák, szerelmek, emlékek iránt. Diszkók, szexi uniformisba öltöztetett (akkor még tetoválásmentes) kínáltató promós lányok, fergeteges táncos bulik, masszív hangulatok, régi randik, mozik, üzletek, büfék, régi PC-k, hifik, walkman-ek, ex-ek, retro-játékok, települések utcaképei mindenféle időkapszulákból – áradnak végtelenül a közösségi média folyamaiban és ez elég rossz jel így a nagy változásokat projektáló Kígyó évében. Ez azt jelzi ugyanis, hogy a JELEN már csöppet sem szerethető. Nem élvezetes, erősen defektes, bizonytalan és kiszámíthatatlan, emellett van egy fura utóíze. Köpni kell. A JÖVŐ pedig aligha elképzelhető, és ha netán egy pillanatra mégis, hát annak hatására is legszívesebben mentőt hívnánk magunkra (kizárólag vidékről).
Az édes nosztalgia a régi jó és bevált dolgok iránt, mint megállapított és ki is hirdetett trend? Én ebbe a zsákutcába inkább most nem megyek bele. Bármilyen felmerülő kételyt, aggodalmat, frászt, parát nyugodtan lehet outsourcingolni, delegálni, kiszervezni másoknak. Ne vegyük már el a bérrettegők munkáját! Inkább lássuk el bőven őket feladatokkal, terheljük le jobban őket! (A felsővezetés és ilyen olyan tanácsadók serege is ezt mondaná.) Mozduljunk ki! Hagyjuk meg a szorongást a haldokló Nyugat/Kelet ópiumának! Ezt az évet szenteljük végre valami másnak! Mondjuk annak, hogy valami újat építünk fel magunkban és magunkon kívül és az véletlenül sem fallosz-alakú, egófelhőkarcolókra emlékeztet. Hanem valami értelmesre és közösségileg is hasznosra mondjuk.
Nos, ezekre a január már dobált is jó példákat, így az előző hónap végtelenhosszúságú érzéséhez hozok ebben a szintén hosszú havi riportban lelkesítő élményeket, amelyek a szubkulturális menedékünknek, közösségünknek fontos volt, vagy majd vélhetően fontos lesz februárban. Álljon most itt egy csokorral ezekből (sajnos rossz hírek is vannak köztük).
Delegáljuk az aggodalmat! Fogyasszunk ipari tartalmat!
Belföldről jelentjük:
Radio Kaleid Koncert Show-val indult az év a Dürerben
Még alig indult el az új év, máris egy jó kis szinti- meg dark pop összejövetelt hozott össze a Radio Kaleid és a Dark Stage csapata, amire sokan eljöttek, hogy meghallgassák Ania régi és új dalait, veressenek a legnagyszerűbb First Aid Tech acid techno slágerekre, merengjenek egy jót a fenséges Black Nail Cabaret krizantémillatú lélekutazásain és örvendjenek a 8BIT szintimuzsikájának. Elmondható, hogy közösségépítő és hamisítatlan underground családi találkozó volt egyfajta pótszilveszter jelleggel, csak épp tűzijáték nélkül, viszont igen kulturáltan! A kiváló évindító eseményről itt írtam.
A győri A BETON-ban jártam és megvilágosodtam
Végre lett nekem is sorszámozott pártoló tagsági igazolványom a győri BETON-ba, amit még csak most néztem meg alaposabban (ott a helyszínen ugyanis sittysutty eltettem a tárcámba, hogy el ne vesszen). A Beton Kulturális Alap Egyesület által kiállított kártyán két felirat is szerepel, melyekkel maradéktalanul tudok azonosulni. Az egyik így szól: „LOVE MUSIC – HATE RACISM„. A másik kicsit hosszabb, de ez is korrekt: „NO PLACE FOR -FASCISM-SEXISM-RACISM-HOMOPHOBIA-HATE„.
A győri Beton egy kulturált underground szórakozóhely, ahová a Kollektíva is szervezi a Death Disco bulijait. Ennek 6. epizódjára mentem el, hogy élőben meghallgassam a Törökországból származó, de Bécsben alkotó ZACK ZACK ZACK, a budapesti Choke City, valamint a számunkra ipari legendának, úttörőnek és etalonnak számító, és letőtt 32 év után újra színpadra szerelt CMC (Cro-Magnoni Cola) élő fellépését.
Arról, hogy miként is jön létre az undergroundban egy WIN-WIN-WIN-WIN-WIN szitu és hogy milyen élmény volt ezeket a zenekarokat színpadon látni és hallani, arról itt írtam bővebben. A hónap csúcsélménye volt számomra, ami mágnesként vonzotta a dark underground szubkult kemény magját, a szélrózsa minden irányából. Bánhatja, aki kihagyta.
Új poszt-indusztriál formáció érkezett: a HiNoGar.
A HiNoGar trió új formáció, tagjai három kísérleti irányból érkeztek: Sipos Róbert a Noise Sculptur, Premex Solus kísérleti zenekarokból basszusgitárt és mindenféle hangokat hozott csővázas hátizsákjában, Jäger Ádám (jāgarin, JäGeR) különös torokéneket, parasztciterát, fémdobokat, fákat, barkácsolt poszt-indusztriált és még ki tudja, mit nem szállított gázüzemű villás targoncán a projektbe, míg Rácz Mihály (ipari experimentális veterán, Hideg Roncs-tag és mélyen tisztelt fanzin-apunk) a hangkompozíció keveréséről gondoskodott.
A 9 trekkes Search at című első albumuk bőven többet szolgáltat, mint holmi céltalan és tétova keresgélést, súlyos vasládákba vagy alá történő bekukkantást, illetve nyomasztó hangok random egymásra dobálását. Az album egyes darabjai bőven 5-10 percen túlnyúló tételeken át erősen expedíciós (ebből a szempontból találó az anyag címe!), vagyis mesterséges és organikus hangok elképesztően vegyes elegyét tárja elénk. Sokszor mélyebbre is fúr, mint várnánk, a meghibásodott, éves karbantartásra váró mozgólépcső ütemes kattogásától a bélrogyogásig, a tekerős tésztanyújtógépen hosszan és többször lasagne-lapokká elvékonyított lélek morgó énekhangjaitól a mindenféle bioszférikus zörejek, gyökerek, vizek, fák, ásványok, bogarak, mocsarakig elképesztően sokféle összemosott, egymásra kevert mély és részletes hangtájképeit kínálják. Egyszerre ragadja meg a hallgató lábát valamiféle paranoid-látomásos, poszt-apokaliptikus rettegés, vagy egy barlangászati-búvárkodási-sztalkerezési hidegrázás. Hallgatás közben nem ritkán néztem a hátam mögé, vagy rántottam le riadtan a fejhallgatómat, sőt, néha mintha a vállamra tette volna valaki a kezét. Többször idegesen kapkodtam a gyomrom tájékán, mert biztos én morgok ennyire és tutira be vagyok mikrofonozva! – szóval a HiNoGar ilyen. Hideg – Nominális – Garanciás. (Elalvás előtt nem is javaslom hallgatni senkinek.)
Az augsburgi Attenuation-Circuit kiadónál megjelent Search at egy újabb speciális és hangépítészetileg drámaian izgalmas, hátborzongató művel bővíti a kiváló hazai kísérleti poszt-indusztriál ambientek szépen fejlődő sorát. Egy pillanatra itt meg is állok az írásban, mert ez a műfaji kategória, amibe ez az album is tartozik, a perem peremének pereme, a réteg rétegének rétege, méltatlanul alulértékelt, holott az utóbbi időben egyre különlegesebb hangtájsebészeti munkák jöttek ki. Lassan össze is állhatna ezekből már egy nemzetközi exportra képes VA-válogatásalbumra való. Kezdem azt gondolni, hogy az egész világon a magyarok értenek mostanság ehhez a legjobban. Itt található ugyanis a legtöbb rögzíthető mélység, sötétség, erjedés, sarjadás, mállás – és ezek rögzítéséhez és arányosan kifejezőre és szépre keveréséhez nálunk állnak rendelkezésre a legprofibb, legtanultabb szakemberek.
A Hyperfiction új számmal jelentkezett, készül az EP-jük is.
Finom szakadás ez. A Subtle Rupture, mint első ízelítő nemrégiben került fel a YouTube-ra. A Gerald Matisan (vokál), Czimmermann András (billentyűk) és Valkar Tamás által alkotott új formációról, a Hyperfiction-ről írtam már a Havi riport 2024/04 #12 alatt. A mostani, dallamos dark szintipopot heavy elektronikus és szonikus hangzásvilággal aládúcolt számhoz készült egy tüzes AI vizuális klip, melyről azt mondhatom, hogy „forgatása közben” egyetlen női szereplő sem szenvedett sem füstmérgezést, sem égési sérüléseket és a kaliforniai pusztító erdőtüzek miatt sem őket kell felelősségre vonni. A szám egyébként fülbemászó, a klip is gondos és masszív promptolásról tanúskodik. Hallgassátok és nézzétek meg!
Update: Mivel a cikk megjelenésének időpontjában a YouTube egy alacsonyabb hangminőséget tömörített a klip alá, ezt a Hyperfiction gyors beavatkozásának köszönhetően sikerült máris megoldani, így a lenti beágyazott videó cserélve, a hangminőséggel kapcsolatos bekezdésem pedig emiatt törölve lett és most már High Quality Audio-ban élvezhető a dal. (Köszi az intézkedést!)
Szakmailag ajánlom a Radio Kaleid szerkesztőinek is figyelmébe és playlistre vételre. Az új EP is csekkolva lesz részemről. Azért a klipet ide is berakom, mert szépek és tüzesek benne a lányok, ráadásul férfihangon csábítanak:
Mortum a bronxi Stone Studio-ból tovább ontja a nagyszerű DAT death industrial remasztereket
Nemrég írtam róla, hogy Mortum (Turóczy György) új szárnyakat kapott, magasabb fordulatszámra kapcsolt elképesztően produktív zenei archívumának felfrissítése terén. DAT-szalagjait, magnókazettáit, írott CD-it sorra remasztereli, látja el vizuálisan jobbára elborult, ugyanakkor a legsötétebb death industrialhoz szinte kötelező, kifejező grafikai támogatással. A tavaly megjelentetett DAT Data 1999-2019 után most érkeznek további darabok a sorozatában: Human Vault brand alatt az 1997-1999 közötti kazettás munkákból összeállított Abnormal Rehab, a 2015-2016-os összegzés, a Dead Beggars, a 2017-2019-as időszakból származó Primordial Religion és a 2005, 2008, 2011 években született munkákból létrehozott Where Gods Die albumok. Willful Deception név alatt 2016 és 2020 között rögzített, most végső maszteringet kapott Dead Was The Night, valamint a Stone Wired alatt 2020-ban felvett ötszámos Putrid Flesh szintén gazdagítják az életművet. Mindezek teljes restauráláson, felújításon, bővítésen estek át a korabeli DAT, kazetta és CDr hordozókról. Abszolút megérdemlik a fizikai és digitális kiadást, a bőséges katalógusba fűzést, nem utolsó sorban a figyelmes és értő meghallgatást, hiszen a hazai dark underground és electro-industrial máig igen trehányul és jobbára érdektelenül, közönyösen kezelt és dokumentált történelmének fontos és egyedi kiadványai ezek.
Még annyi szerkesztői zöngét és köszönetet hadd fűzzek hozzá, hogy mélyen átérzem azt a speciális tudatállapotot, amikor egy szerző alkot, és alkot, és robotol, önkifejez, releasel, aztán végül vagy felkapják, vagy dobozban végzi, majd lassan elfelejtődik az akkori munkafolyamat láza és hatása. Egyszerre felkavaró és felszabadító érzés lehet az, amikor ugyanez az alkotó előszedegeti a régi munkáit, rácsodálkozik, újra felidézi az akkori komponálási körülményeit, létállapotait és valahogy megvilágosul. „Úristen, ezeket én hoztam létre?” – aztán miután elcsillapodnak a gondolathullámok, újra feltűri az ingujjat, nekiveselkedik, hogy a régi dolgokat még minőségibb produktumokká formálja, gyúrja át, immár egy más létállapotban, merőben eltérő technikai háttérrel.
Talán ez a dolgok normális, organikus rendje. Az az álláspontom, hogy irigylésre és tiszteletre méltó az, aki ezt egyszer megtette és megteszi bátran újra – talán dacolva régi önmagával, talán szembenézve és újraértékelve saját szerzői énjét és ezek lenyomatait. Nem semmi utazás és technikai menet lehet ez, szóval nagyon is átérzem.
Hallgatásért, letöltésért, a megkövezős, megvasalós, sötét ipari megélésért forduljatok Human Vault és az Aliensproduction Bandcamp-oldalaihoz.
Kettépetézik az Androids Do Dream
Az Android Do Dream (a debreceni multiinstrumentalista Bódi Attila projektje) körül izgalmas fejleményekről szerezhettünk tudomást nemrégiben. Ugyanis ami eddig Androids Do Dream volt, az mostantól kettéválik, valami új irány veszi kezdetét és SENTIENT PROTOCOL néven folytatódik, ami szintimetál produkció lesz, míg az eredeti név alatt születő dolgok megmaradnak a darksynth/electro vonalon. A Sentient Protocol-ból nemrégiben kaphattak az érdeklődők némi tízelést már élőben dobbal és heavy gitárral, a This Rage Burns Deep című számmal. Érdeklődve várjuk a két projekt atmoszférikus további outputjait és eredményproduktumait!
Szólhatna jobban kerekasztal-beszélgetésen jártam
Ágoston Dániel (Man + Machine) közösségi médiás tartalmaiból már értesültem róla, hogy valami igen combos vállalkozás és akció lesz januárban, nevezetesen a Szólhatna jobban név alatt futó zenész-kerekasztalbeszélgetés. Nos, eddig is lett volna már igény rá, hogy veterán underground arcok leüljenek végre egy asztalhoz és arról diskuráljanak, hogy mi is ez a frusztráció, megförmedés egy gyökeresen megváltozott, felfordult világban, zenésztársadalomban, streaming-kizsákmányolásban, de eddig senki sem vette még a fáradságot, hogy ezt szervezetten tető alá is hozza. Makó Dávid (The Devil’s Trade, Haw, Stereochrist) bőven adta Dániel alá a lovat, így a Szélsőközép által hosztolt Inga kultúrkávézóban zajlott az első pódiumbeszélgetés két veteránnal vendégségben: Horváth Gáspár (JumoDaddy, Irie Maffia, Kelemen Kabátban, Petőfi és Fonogram díjas producer, dalszerző, DJ), és Varga Balázs Zero (menedzser-koncertszervező, Fekete Zaj, Tixa) személyes és gazdag tapasztalatait osztotta meg velünk az underground kontra mainstream kimeríthetetlennek tűnő témakörén belül.
Első alkalommal jártam az Ingában, így hadd kezdjem mindjárt a pozitív benyomásaimmal. Ez egy olyan kultúrtér és kávézóhely, amely ha létezett is inkarnáltan eddig Magyarországon, az messze elmaradt szellemi műhelyként, vagy legalábbis nem volt képes nagyobb vonzerővel bírni pár elnyűtt, elnyúlt kötöttpulcsis szabadbölcsész frekventált megfordulási helyén túl. Az Inga azonban valami nagyon más. Vonzza azokat, akik mindig is egy normális, békés, inkluzív, szellemileg érett és tiszta világról álmodoztak bármiféle szélsőség és kirekesztés nélkül. A hely minden zegzuga megtelik hamar, párhuzamosan zajlanak teltházas értelmiségi előadások, lépten-nyomon tisztelet, udvariasság, előzékenység és figyelmesség vesz körbe, a fekete-fehér dizájnban mozgolódó, beszélgető látogatók, vendégek is zömmel feketében járnak, így otthonosan éreztem magam. Nyüzsgő szellemi műhely benyomását kelti és elég csak körbejáratni a tekintetet a falakon, az embereken. Ez erre lett kitalálva.
Az előadótér is vonzza a tekintetet: a színpadi övezet feketébe burkolva, fekete bőrfotelek, fekete asztalok, fekete mikrofonok, fekete poharak, mögötte viszont két szép fehér könyvespolc, amelyen simán megférnek békésen egymás mellett olyan kötetek, mint a Biblia, Lolita vagy éppen Navalnij Hazafija (ezeknek volt vastag gerince, így ezeket tudtam leolvasni, de a merítés ennél nyilván jóval sokrétűbb), egy sárgára lefújt húsdaráló, valami mellszobor, de még egy plüss Gremlins-figura is ott figyel. Az egész szett aprólékosan és jó ízléssel kitalált. Egyedül a nézősorra pakolt székekkel van bajom, mert ezek csöppet sem arra lettek kitalálva, hogy hosszasan akarj rajtuk ülni, másfél óra alatt is feszengésre, felállásra késztet, annyira kényelmetlen. De ez nem is csoda, hiszen egymást váltják az előadások, ki van maxolva szépen. Ehhez a beszélgetéshez viszont tökéletes és technikailag hibátlan helyszínnek bizonyult.
Létezik-e underground integritás, önazonosság, piaci és mediális számok szempontjából, vagy ezek a határok immár elmosódtak? Ebből kifolyólag van-e még értelme egyáltalán undergroundról és mainstream-ről beszélni? Tényleg nincsenek már a műfajok között különbségek? Mi szerepe van az underground-mentalitásnak és segít-e bármiben is felszínen maradni? Mi ez a folyamatos underground-pózolás és attitűd? Mi van azokkal, akik egy kis klubkoncerten csak pár lézengőt vonzanak be, ugyanakkor mondjuk a Fekete Zajon meg az új felfedezésekre nyitottak körében nagyot mennek? Hogy lendült fel kvázi érthetetlen módon a Molchat Doma karrierje a TikTok-nak köszönhetően? Mit csinált igazán jól és jó érzékkel a Radiohead? Miért vannak és mit csinálnak az agyelszívó producerlágerek? Mit tekinthetünk önazonos kreatív attitűdnek? Verseny-e a zene, zenélés, dalszerzés, fellépés, hype-generálás? Lehet-e és érdemes-e meglovagolni az aktuális hullámokat? Ha igen, akkor mi kell hozzá? Ösztönös képesség? Pénz? Kapcsolatok? Eszelős és több évtizedes rutin? Lehet-e mondjuk befolyásolni ezeket a trendhullámokat? Miért szenvedünk még mindig ebben a DIY-fantazmagóriában, hogy egy szóló előadónak mindent egymagában kell a legprofibb módon csinálnia, megoldania, miközben a kiégés garantált, a siker viszont nem? Mi a régi suli és mi az új suli? Hová sorolnak inkább a zenészek? Igaz-e az a mondás, hogy a zenei karrierben mindig van visszaesés és hogy lehet ebből kikecmeregni?
És még nem is soroltam fel mindent a pódiumbeszélgetés során érintett (itt-ott épphogy megkapirgált) súlyos kérdések közül! Aki jelen volt és végighallgatta a négy szereplő sokszor sziporkázó, elmélázó, tépelődő, de roppant hasznos, és valóban megélt élettapasztalatokból és szívből, mélyről jövő gondolatokat szóró beszélgetését, az hamar rájöhetett arra, hogy ez jóval nagyobb falat annál, minthogy másfél órát kellene szentelni rá – és mindezt teljes egyetértésben. Minden bizonnyal a moderátorok, akik mederben és jó irányban tudták tartani a dialógusokat, okosan tudtak reflektálni az elhangzottakra, valamint az első szeánszra meghívott vendégek is érezhették, hogy rengeteg kibeszélnivaló lesz itt még, ami eddig épphogy csak apróbb információmorzsákban, nyúlfarknyi interjúkban, széljegyzetekben, klubok előtti ácsorgás közben volt megemlítve. Ennél jóval több időt és figyelmet kíván a téma és a közös érzés boncolgatása, hogy honnan is jöttünk, kik is vagyunk, hová is tartunk, mire fel ez az egész?
A beszélgetés során roppantul élveztem, hogy négy egymástól eltérő karaktertől hallok magvas és hiteles gondolatokat, amelyek teljesen rezonáltak velem, tehát sűrűn bólogattam és egyik elhangzott érvvel sem tudtam volna vitába szállni. Ágoston Dánielről például hamar kiderült, hogy nem csak tehetséges techno-zenész és ipari beatmágus, hanem abszolút van érzéke egy beszélgetős műsor moderátoraként terelni, váltogatni a nézőpontokat. Makó Dávid megfontolt és bölcs megállapításai szintén roppant szimpatikussá tették őt házigazdaként. Vele is szívesen beszélgetnék egyszer hosszabban, szerintem elképesztően sokat lehetne tanulni tőle. A vendégek közül meglepetést okozott Horváth Gáspár masszív zeneipari és showbiznisz tapasztalata, hiszen mostanra főállású zenészként, több projektben sikeresen teljesített és nem csak komoly emberi történetei vannak, hanem a zeneipari mechanizmusokat, az identitás és önhitelesség kérdését is maximálisan átlátja. Egyszerűen nem győztem jegyzetelni a gondolatait, sok mindenen még azóta is agyalok. Aztán ott van Varga Balázs Zero, aki ezen az estén talán egy fokkal visszafogottabban nyilvánult meg, de csöppet sem gondoltam volna, hogy egy-egy velős és humoros megjegyzése mennyire meg tud fogni. Ő nyilván fesztiválszervezőként, a sötét alternatív zenék jó ismerőjeként, valamint gazdasági és menedzsment szemléletével más szögből egészítette és gazdagította a beszélgetést. Időnként kifejezetten vártam, hogy egy-egy felvetésre neki mi a reakciója. Összességében tehát négy fantasztikus és nagy tudású arc építő diskurzusát hallhattuk, ráadásul bármiféle gyanakvást keltő, a helyzethez nem illeszkedő önpromó, önfényezés, önmarketing nélkül. A folyamatos szellemi pezsgés (egyszer sem ült le, döglött be vagy terelődött el a beszélgetés menete) és a sokféle megindult kérdés- és gondolatszál mellett ezt is pozitívumként szeretném itt rögzíteni. Ahogy azt is, hogy az egész műsor jól tagoltan, indukatív, edukatív és rácsatlakozásra képes, jó érzékkel kiválogatott videóbejátszásokkal operált.
Hosszabban nem regélek most erről, hiszen várhatóan 1-2 héten belül felkerül a műsor vágott felvétele a Szélsőközép Produkció videós csatornájára, ahonnan én biztosan újra fogom nézni. A Szólhatna jobban következő adása februárban lesz, ezúttal új vendégekkel. Jócskán maradtak még témák, problémák, megoldásra vagy legalább megértésre váró területek, amelyekkel folytatni lehet. Ha lett volna rá lehetőség és a közönség is bekapcsolódhat kérdésekkel, tutira ott ültünk volna hajnal 3-ig is, de ez így első alkalommal is nagyszerű, ügyesen lebonyolított és tartalmas szellemi program volt sokunk számára.
Erősen javaslom underground zenésztársaimnak is ezt a támasztékot és kognitív szupportot, különösen azoknak, akik egyedül robotolnak, kreatív produkciókat gründolnak, kábeleket dugdosnak, dalokat, trackeket írnak, mixelnek és maszterelnek, mellette pedig beledöglenek a social media etetés, posztolás, grafika-videógyártás, követőszámnövelés, kiadókergetés végeláthatatlan és sokszor azért elég hangulatromboló, burnout-esélyes teendősorába.
A szervezőknek, moderátoroknak és vendégeknek pedig – bár akkor és ott személyes is megtettem – , de itt és most írásban is gratulálok ehhez az esthez és izgatottan várom a folytatást.
Update: Be is futott a cikk megjelenésének másnapján a következő epizód időpontja!
Szólhatna Jobban #2 | Anyád se hallgat, mert nem tudja, ki vagy!
2025. február 13. csütörtök 18:00 óra – Inga, Bp. Tűzoltó utca 2.
Vendégek: Prieger Zsolt (Anima Sound System) és Balázsovics Mihály (Tink, Slow Village, Mulató Aztékok)
Facebook eseményoldal itt.
BEVÉSNI A DÁTUMOT: 2025.02.22. Nemzetközi EBM Nap!
Idén a naptár a február 24-et tréfásan hétfőre hozta ki, ezért a nemzetközi EBM nap értelemszerűen nem tartható meg egy munkanapon, hiszen akkor a robotolásé a főszerep. Világszintű egyetértésben így két nappal előtte, tehát február 22-én kerül megrendezésre az electronic body music (és rokonzsánerek) globális megünneplése.
Az Industrial Fusion és az Ipari Szakadárok szervezésében idehaza is szeletelhetünk a levegőben, stompolhatunk tetőtől-talpig feketében azon a szombaton, ezúttal a Supersonic – Blue Hell & KVLT pinceklubban.
Eseményoldal erre, korábbi EBM-napos írásaim pedig erre és erre. (Természetesen lesz nemsokára egy-két új is.)
Utópia vol. 2 /pólusok .között/ Interaktív Szintetizátor Kiállítás Szegeden
Február 14. (péntek) 14 órától február 16. (vasárnap) 18 óráig rendezik meg Szegeden a Petőfi-telepi Művelődési Házban az Utópia vol. 2-t (az Utopia Synth Egyesület jóvoltából), amely a szintetizátorok szerelmeseinek, billentyűs és analóg, meg oszcillálós zenészeknek exkluzív és élménygazdag programlehetőség, amelyben interaktív szintetizátorkiállítás, beszélgetések, előadások, workshop-ok, bemutatók, koncertek és live DJ szettek is szerepelnek.
Mivel 5-féle belépőjegy-típus és ár, valamint konkrét látogatási szabályzat van, ezért mindenképpen ezek megismerésével, tanulmányozásával kezdjétek. (A bevágjuk magunkat a kocsiba, spontán lezúzunk Szegedre és majd ott jól összetapizunk mindent semmiképpen nem fog működni.)
Az esemény Facebook oldala részletes programkínálattal együtt itt.
Jegyvásárlás az eseményre pedig itt.
Lecc hev a leszerelésön és költözésön. Bezárt és költözik a 101 KLUB
Január 18-án lezajlott az utolsó buli az Astoriától nem messze eső, többünk által kedvelt és szeretett 101 Klubban. Lehet, hogy nem mindenkinek volt ez az abszolút klubkedvence, de nekem mégis közel állt a szívemhez, mert mindig barátságos belső tér, udvarias és kedves személyzet, támogató közeg és remek programok fogadtak. Emellett azért is végtelenül hálás vagyok, hogy itt debütálhattam deszkákon élőben az Empelde-projektemmel. De jólesett csak úgy bármely hétköznap is beesni, megállni, leülni egy kicsit beszélgetni. Sok jó élményem van tehát a 101 Klubbal kapcsolatban.
Viszont a klub nem szűnik meg, csupán lejárt a hely bérleti szerződése, talán ki is lett nőve már, így DM és egyéb plakátdekoráció már nem fogad ott senkit, azt ugyanis plakátszedési akció keretében már elhordták, a költözés pedig vagy zajlik, vagy már meg is történt. Újraindítás, berendezés, dekoráció tehát folyamatban van, az eddigi információk alapján a Toxicity (Bp. VI. Paulay Ede u. 2.) helyén / helyett nyílik meg az új 101 Klub! Hogy pontosan mikor, azt még nem tudni, de további infókért kövessétek be a 101 Klub Facebook-oldalát.
Köszönjük nektek az elmúlt 5 év munkáját és vendégszeretetét, találkozunk az új helyszínen!
R.I.P. Lipcsei István (Lipi / λιπ)
Mindig elszorul a szívem, amikor arról szerzek tudomást, hogy valakit közülünk, zenészek, művészek, gondolkodók közül még fiatalon ragad magával a halál. De akkor is, ha idősen. Bár sajnos nem ismertem Lipcsei Istvánt személyesen, aki Tatabányán élt és dolgozott, tagja volt a Synthaxx és az iON zenekaroknak, emellett elsősorban szólóban komponált instrumentális „jarresq”-szintimuzsikákat, melyeket olyan előadók inspirálták, mint Jean-Michel Jarre, Vangelis, Kitaro, Tangerine Dream, Carbon Based Lifeforms, Solar Fields és még sokan mások. Szintetizátorszerető emberként, elektronikus zenészként, képzőművészként és fotográfusként (a lyukkamera volt fő eszköze) letette kéznyomát, hátrahagyott nekünk valamit ebből az életnek nevezett, gyakran érthetetlen misztériumból. Őszinte részvétem a családjának és barátainak. Jó utat Lipi, legyen könnyű számodra az átmenet.
Külföldről jelentjük:
David Lynch is már a mennyekben, ott is sűrű cigarettafüstben
David Lynch filmrendező, tervező, festő, vizionárius, a transzcendentális meditáció nagykövete, korunk egyik legnagyobb szürrealista művésze is eltávozott januárban. Valójában halála után derült ki csak igazán, hogy mennyien kedvelték, tisztelték és félték különös művészetét, derűs személyiségét, egyedi látásmódját. Lynch-et sokan csak a Radírfej, a Twin Peaks, Kék bársony, Lost Highway vagy a Mullholland Drive c. filmjeiről ismerik, méltatása, emlékezete azonan milliónyi social media poszton söpört végig januárban és még mindig tart. Valahol (talán a Threads-en) egy ehhez hasonló kommentet írt valaki: „Halálával is nagyon nagy szolgálatot tett nekünk, ugyanis rengeteg embert egyesített és az őt méltató, megemlékező posztok egyszerűen kipucolták, eltakarították azt a sok egoista szemetet és magamutogató szennyet, amivel az emberek telefosták a social media csatornákat.” (Nos, ezzel nem tudnék vitatkozni, valami megváltozott a neten egyből, miután meghalt. Sorra nézik vissza a régebbi filmjeit.)
Lynch-ről nem írnék hosszabb emlékezést, hiszen ezt rengetegen megtették már előttem. Én csak a dark szubkultúrához való speciális kreatív kötődését szeretném felidézni, amely több volt, mint egyértelmű. Kapcsolata a zenével, Angelo Badalamentivel, a dark ambienttel, kísérleti rockkal, avantgárd elektropoppal nyilvánvalóan ismert. Festményei inkább voltak sötét tónusúak, mint világosak. Imádta a fekete-fehér kompozíciókat és az ipari esztétika is közel állt hozzá. A Rammstein Du hast mich c. száma az ő 1997-es filmjében (Lost Highway) szerepelt legelőször, a zenekar ismertségének berobbanásához jócskán hozzájárult. De Lynch maga is készített két teljes, csöppet sem populáris, igen sötét hangulatú zenei albumot (Crazy Clown Time, 2011 és The Big Dream, 2013).
Amire mégis inkább ráirányítanám a figyelmet, az az 1990-ben készített Industrial Symphony No. 1: The Dream of the Brokenhearted c. 50 perces avantgárd koncertfilmje. A Twin Peaks gyártása közben a Brooklyni Zeneakadémia felkérte Lynch-et és Angelo Badalamentit, hogy készítsenek egy színházi darabot, amelyet 1989-ben kétszer is bemutattak a New Music America Fesztivál keretében. Az eredmény ez a szürreális, álomszerű, csöppet sem könnyed színházi előadás lett, amelyben Lynch gyakori munkatársai, továbbá Laura Dern, Nicolas Cage és Michael J. Anderson szerepeltek, és öt Julee Cruise által énekelt dalt tartalmazott. Alkalmazott technikáival, ipari performanszbetéteivel az indusztriál szubkultúra egy olyan fontos, bár alig ismert darabja, amelyből számos formáció (pl. Skinny Puppy, Test Dept, Rammstein) meríthetett live koncertjéhez színpadi ihletet.
Sokunknak fog hiányozni.
A FRONT242 is elköszönt a rajongóktól, véget ért a masszív és emberes Black Out búcsúturné
Januárban elérkezett a búcsú ideje a belga EBM úttörőinktől is. Akik a Black Out őrületes, daráló tempóját követték, netán valamelyik turnéállomásra ki tudtak ruccanni, meg tudják erősíteni, hogy ez a négy ember, valamint a csapatot támogató staff mindent megtett azért, hogy kellően energikus, katartikus és a zenekar munkásságához, nyugdíjazásához abszolút méltó legyen az elköszönés menete a rajongóktól.
Eléggé slendrián és olcsó lenne, ha most beszúrnék ide én is valami KÖSZÖNÖM 242! montázsolt képet, inkább ezt majd egy homázs-megaírással fogom leróni, végigpörgetve azokat az inspiráló hatásokat, emlékeket, élményeket, amelyet a Front cvájfírcváj adott nekem és a munkáimnak.
Szerencsére az utolsó fellépésüknek is megadták a módját alaposan, így az eseménnyel egyidőben live stream-ben, vagy később és innentől (míg el nem tűnik, de törjön le a keze, aki ezt letörli a YouTube-ról!) konzervről is alapos összegzés kapható a legendás csapat erősségéről, ikonikus színpadi mozgásáról és kitartásáról. Ahogy a Portion Control esetében, úgy a FRONT242 kapcsán is csak azt kívánom magamnak, hogy igen, én is így szeretnék megöregedni fizikai, szellemi és kreatív erőm teljében, hatalmas boldogsággal a szívemben. Rászolgáltak a pihenésre, igen fontos szubkulturális alapköveket tettek le.
A lenti videót én bizony levarázsoltam a YouTube-ról a személyes archívumomba, három egymástól elkülönített SSD-re/USB drive-ra és négy DVD-re kiírtam, majd tűz-, víz- és robbanásbiztos acélkazettákba helyeztem, hogy fennmaradjon: 1981 és 2025 között bizony létezett egy ilyen nagy hatású supergroup, amely tartást, kitartást, a zenéléshez, body beat-szerkesztéshez, féktelen és virgonc tánchoz, öltözködési stílushoz masszív és örökké stabil tengelyt nyújtott számunkra.
FRONT 242 – The Final Show Live at AB – Ancienne Belgique tracklist:
00:00:00 – Intro
00:05:22 – W.Y.H.I.W.Y.G.
00:12:08 – Moldavia
00:15:27 – Body To Body
00:19:18 – Don’t Crash
00:22:56 – U-Men
00:26:30 – No Shuffle
00:30:19 – Operating Tracks
00:34:47 – Funkahdafi
00:38:30 – Quite Unusual
00:42:25 – Generator
00:46:50 – Commando Mix
00:54:15 – Gripped By Fear
00:58:46 – Red Team
01:02:14 – Take One
01:06:30 – Masterhit
01:11:50 – Tragedy For You
01:15:25 – Fix It
01:19:30 – First words of thanks from the band
01:23:45 – Welcome To Paradise
01:31:50 – Happiness (More Angels)
01:36:40 – Second words of thanks from the band
01:37:34 – Headhunter
01:44:50 – Work 242
01:48:00 – Outro
Köszönjüxépen!!!