Takarítok otthon, mert tavasz van, ilyenkor szoktak általában nagytakarítani, de ez a szó is rendesen meg lett fertőzve, vagy legalábbis durván negatív konnotációt tapasztottak hozzá, ami olyan, mint a levakarhatatlan, nyúlós rágógumi. Undorító nyelvi-szemantikai fertő, a feledésre ítélendő történelmi múlt utózöngéje.

Pedig általában szeretek ám takarítani, tetszik a tisztaság és a rend, szívesen lakom benne. Rendszeresen el is szoktam végezni, nekem ez nem nyűg, hanem hasznos rutintevékenység, mert közben jókat és szabadon lehet gondolkodni (egyedül) külső kényszerítő hatások nélkül. Az ablakpucolást viszont, bevallom, sokáig halogattam. Nem azért mert annyira nehéz feladat lenne, hanem mert a szél, a por és a ráverődő eső elég hamar tönkreteszi a munkám eredményét, meg időnként fáradtabb is vagyok, ezeket elismerem. Most viszont itt állok, az ablaküvegek után még a redőny belsejét is alaposan lesikáltam. Az itt következő gondolatok e takarítási művelet közben születtek. A szabadságról szólnak.

Amikor a réseken át szűrődik be a fénysugár

Nem hittem, nem hittük volna, hogy heteken belül ekkora fordulatot vesz az életünk, kisebb világunk, otthonunk. Szellemi fogságban, kognitív rabságban tengettük éveinket, sújtott minket a covid, a klubbezárások és a helyledózerolások, leszalámizási taktikák tömkelege, óriási médiazaj, figyelemszivattyú, förtelmes közbeszéd, teljes pályás lefoglalás és leuralás. Talán nem is annyira túl drámai és hatásvadász kijelentés tőlem, ha azt írom: reménytelenség és apátia foglalta el szabad gyökeinket, le lett húzva a roló, a zsínórját pedig gonosz kezek vágták el, hogy fel se húzhassuk többet.

Most, hogy összecsomóztuk ezt az elvágott zsinórt, végre fel tudtuk húzni kicsit a saját redőnyünket. Belül állok és a szemeimet simogatják az apró kis réseken átszüremlő napfénysugarak. Ablakot és redőnyt is úgy jó pucolni, ha szembever kintről a napfény, mert akkor látszik csak igazán a kosz. Ez engem legalábbis alaposabb munkára serkent. Sikálok és sikálok, hogy az üveg teljesen foltmentes, tiszta és áttetsző, a műanyag redőny pedig tejfogfehér legyen.

Egy aprócska légyszarpötty vagy poloskafosásnyom sem maradhat rajta.

Nem állnak be a kánonba soha

Jó, tisztul az üveg, fehéredik a redőny, jön be a fény. De hogyan tovább? A kultúrák és a párhuzamos szubkultúrák képviselői nem csak nálunk, hanem szerte a világon megtanulták a történelem folyamán, hogy a legsötétebb elnyomás sem képes teljesen megölni a kreativitást és az alkotást, legfeljebb korlátozza, öncenzúrára kényszeríti, idomítja, inkorporálja, a maga oldalára édesgeti az alkotókat és jórészt a befogadók egy részét is. Amikor a hatalom lépéseket tesz, bevezeti a 3T-t (tiltott / tűrt / támogatott), könyveket éget, mechanikus írógépeket, stencilgépeket, fénymásolókat koboz el, megoszt, árkot ás, vagy csak szimplán felnyomja a neki nem tetsző Facebook-oldalakat, YouTube-csatornákat, feketelistáz egyéneket és csoportokat, hogy ne juthassanak se fellépési, sem megjelenési lehetőségekhez, elzárja a támogatási csapokat vagy egyenesen helyeket zárat be mondvacsinált indokokkal, attól még maga az alkotási folyamat, az inspirációgyűjtés, a kísérletezés, az egész nyomorult, szorongatott helyzet „kimozgása” nem roppan meg. A témák az utcán hevernek, lehet illegalitásban is tevékenykedni, reménykedni, asztalfióknak dolgozni, kimunkálni műveket, amelyek elővehetők az asztalfiókból egy későbbi, szerencsésebb, kultúrharctól mentesített időkben. Míg egyesek feladják, mások kivárnak, megint mások gőzerővel termelnek, vagy netán lentebb tekerik a saját kritikus hangjukat, attól a kreatív pszichológia és az alkotási láz még fennmaradhat, sőt ösztönözve is lehet az elnyomás alatt és által. Az ellenállásnak mindig lesznek zászlóvivői, akiknek minden egyes tiltás és blokkolás csak még több olaj a tűzre. Nem állnak be a kánonba soha, mert erre hivatottak. A punkok, az orosz aktivista protestzenekar, a Pussy Riot, vagy mondjuk a Test Dept, a kezdeti Cabaret Voltaire, de még a KMFDM is igen jól ismerik a nyomás és elnyomás alatti munkavégzés ódiumát és éthoszát. Nyugodtan el is lehet választani őket a divatból és az anyagi és a figyelemhaszonért lázadók zajos csoportjaitól. Tény, hogy szorult helyzetekben bőven találni elemi fontosságú tematikát, vezérfonalat, kulcsüzeneteket, amelyeket akár írók és költők, akár alternatív színházi csoportok, netán képzőművészek, videósok, végső soron pedig főként a zenészek, dalszerzők fel tudnak emelni és a harci pajzsukra tudják ragasztani protestmatricaként. Sokszor láttunk már ilyesmiket, a dark underground története részben erről is szól.

Csorog le a koszlé, többször is feltöröljük

Minden rendszer- vagy paradigmaváltás iterációkon keresztül valósul meg, bármennyire is kényelmes azt hinni, hogy csak egy remek, eufórikus forradalmi nap az egész. Ilyenkor még több léről szükséges átmosni a felületeket, mert egyetlen mocskos ablak sem tisztult meg még a világtörténelemben egy távirányítón megnyomott gomb hatására. Ezt kár is várni. Türelemre és odafigyelésre van szükség elsősorban, kemény és kitartó munkára másodsorban. Érthető, ha most többen meg vannak zavarodva a szélesebb társadalomban, benne az alkotói körökben emiatt, hisz nekem is ez még csak a harmadik (!) rendszerváltásom az életemben és mindegyiket másképp, más időtartamban és más érzelmi-logikai intenzitással voltam képes befogni, átélni, megérteni. Olyanra nem emlékszem, hogy egycsapásra minden megjavult vagy elintéződött volna magától. Többször ki kellett öblíteni a rongyot, új habréteg fel, új lemosás, sikálások sokszoros loopjain keresztül vezet az út a tiszta kilátásig. Mindeközben fáradunk, elbizonytalanodunk, vagy épp ellenkezőleg: elkezdjük látni az egésznek az értelmét, fáradságos munkáját, reális hosszát, miközben azzal is tisztában vagyunk, hogy ez az állapot sem tart örökké. Így a szabadság és benne a kulturális / alkotói szabadság sem tart örökké. Ismételni kell, újra kifacsarni a roncsot, cserélni a tisztítószeres vizet, sikálgatni rendületlenül a sarkokat is.

Például ha nem halogattam volna hónapokon át ezt a vacak ablakpucolást, akkor feltehetőleg nem rakódott volna le ennyi koszréteg és most nem kellene ennyit vakarnom most a körömkefével és egy kiszanált régi fogkefével a redőnyök réseit. Csak, hogy világos legyen: én nem lusta dög voltam! Mások voltak a prioritások. Persze jobban jártam volna, ha időben és ismétlődően elvégzem a feladatomat, akkor is, ha mondjuk tél van és nem látom értelmét, mintsem hogy most kell szembesülnöm vele, hogy tulajdonképpen önmagammal szúrtam ki, mert jóval többet és erősebben kell most sikálnom.

A demokráciával és a kulturális tevékenységekkel is így van ez, akár protestből jön létre, akár nem. Ha a magányugdíjpénztári megtakarítások einstandjával vagy a 2010-ben elfogadott, gyalázatos médiatörvénnyel szemben kritikus tömeg megy szembe a hatalom akaratának keményen ellenszegülve, el se jutottunk volna az internetadó elleni tüntetésig. Féltünk? Lusták voltunk? Beleszartunk? Elég csak feltartani egy mobiltelefont bekapcsolt zseblámpafénnyel és szentjánosbogarasat játszani egy-egy este a köztéren? Én is csak annyit tettem, hogy elkezdtem a magam kedvére zenélgetni, ventillálni, legalább sorokba, zajokba önteni azt, ami felemészt. Ezekből lett a Fun Republic Hungary, a rádiós remixpályázatra készített HARAP! című felvételem, majd később a Félelemvezérelt Jövőtervezés és a Demagógiai Intézet Empelde-albumom. Az első kettőnél még csak 2010-et írtunk. Semmit és senkit se rezgetett meg, maximum engem és bennem valamit.

„Meg fog harapni TÉGED IS’!’ – hangzik el a HARAP! című trackemben többször is, és nem így lett? De, csak hát még további 16 évnyi koszréteg kellett hozzá. Csorgott le a koszlé, én pedig a magam módján rendszeresen töröltem, cseréltem a vizet, erővel facsartam a retkes rongyot. Egyszer még próbáltam tankkal is parkolni a kerületben, de nem ütötte meg az ingerküszöböt. Túl korai lett volna? Aligha. Kritikus tömeg kell sok mindenhez, vagy mondjuk minimum az elviselhetlenség és az „eddig és ne tovább!” közösségi szellemlét érzése. A választás napja előtti rendszerbontó koncert line-up-ja addigra már egy jó hosszú listává nőtt.

Hogyan tovább underground?

Az elmúlt hetek egyéni és közösségi érzéseit nem szükséges mondatokba foglalnom, hiszen lépten-nyomon ez hemzseg most is minden csatornán. Lefogadom, rengeteg alkotó teszi fel a kérdést magában, hogy egy ilyen felszabadult, friss létállapotban, amikor tisztul az üveg és a fény mellett még levegőt is kapunk, mihez lehet majd kezdeni. Megkockáztatom, hogy nagyon keveseknél bukkant fel ez a gondolatok között a „Jó, hát akkor itt fogunk élni” (Megáll az idő) letargizmusa és beletörődése mellett, hogy akár egyetlen B tervet is készítsen arra az esetre, hogy miről fognak szólni a dolgai, ha egy ilyen erős dinamikájú paradigmaváltás köszönt be egy nap. Lesznek még érdekes témák ezután? Mi következik a kultúra, a szubkultúra, az inspirációs források számára, ha már nem fogcsikorgatva és az aprót számolgatva kell megkraftolni? Merre tovább és mihez kezdjünk innentől a szabadságunkkal? Millió tipródó kérdés, millió bizonytalan lépés. Hányszor lehet vagy kell még eljátszani a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozást? Mire lesz igény? Mire lesz figyelem? Mire leszünk elegek?

Az underground nyilvánvalóan sosem volt kitéve ennek a veszélynek, hogy egyszer csak váratlanul kiürül a tankja. Az underground mindig könnyedén feltalálja magát és szemrebbenés nélkül vág bele új, izgalmas és felforgató témákba, akár külső ösztönzés vagy belső motivációk nélkül is. Az underground így is évtizedeken át volt ködös és alulvilágított edzőterme minden másnak, amit a köz (public – society) aligha szívesen akart látni, hallani, olvasni vagy mondjuk felszippantani. Az underground aligha kerül identitásválságba attól, hogy itt és mostantól teljes és korlátozásmentes gondolat-, sajtó-, alkotás- és mozgásszabadság, meg szeretetország lesz, vagy legalábbis lehetséges. Az underground ahogy eddig is, továbbra is meg fogja találni azokat a nehezen hozzáférhető, fáradalmasan kisikálható kis sarkokat, amelyekbe már a kopott és sörtétlen kefét is csak nehezen lehetne betuszkolni.

A téma az utcán hever. Csak észre kell venni, felemelni, megforgatni, iterálni, türelemmel, de éberen figyelni a további történéseket, a kultúra politikai terror alóli felszabadításának aprólékos és elhúzódó ügymenetét, újjászervezését. Vagy addig is egyszerűen csak kihúzni a fiókot és előszedni, leporolni, kifényesíteni azokat a dolgokat, amelyek mondjuk éveken át pihentek a csendben, mert nem volt alkalmas idő a megjelentetésükre.

A két szükséges képesség

Most itt állok a tiszta ablakaim előtt és gyönyörködöm. Kellemes fáradtság és elégedettség érzése kering bennem egyszerre, akár a kóboráram. Az ablakpárkányomon belül sorakozó virágaim mostantól több fényhez jutnak, eltűntek végre az ablakhoz tapadt mindenféle pókhálók, koszfoltok, a hófehér redőnyöm minden résén át ömlik be a fény. Jobban kilátok, észreveszek odakint apróbb részleteket is, amit eddig nem. Az idős, már igen lassan baktató vizslát pórázon sétáltató egykori filmproducert, a fák alatti padon békésen olvasgató könyvmoly lányt, a családi autójuk csomagtartójából új szobanövényeket kipakoló fiatal párt, a stúdióhangszóróit óvatosan saját dobozában cipelő lépcsőházi szomszédot. Mindenkit látok tisztán és felkeltik az érdeklődésemet.

Mindenhez két alapvető és elengedhetetlen képesség szükséges, amelyekről soha nem szabad elfeledkeznünk, soha nem szabad elhanyagolnunk és minden egyes áldott nap hálát kell éreznünk érte – a gyakorlásuk közben:

Az egyik a döntés képessége.

A másik a cselekvés képessége.

Ez a kettő együtt adja ki a teljes szabadságot, ezek együtt indukálják a változásokat, a világ megváltoztathatóságát és remélhetőleg a jobbá tételét is. Ha bármelyik is hiányzik ezek közül, akkor az továbbra is csak nagyvonalú, de eleganciamentes, kisstílű megúszása, kibekkelése, elkerülése a dolgoknak. Ez igaz a demokráciára, de az undergroundra is.

Beletörődés nélkül állok még percekig és gyönyörködöm a tisztaságban az ablakaim előtt.

A szabadságom, a ránk váró és számító szabadságunk előtt.