Eltelt 3 hónap, amiben erős érzelmi és kognitív hullámokat vert minden, a figyelemszivattyú szinte füstölt a túlpörgetéstől, már izzott minden gépház és kormos szag terjedt mind az agyakból, mind a lelkekből, de legfőképp a médiából. Hogy ki tudott egyáltalán bármire is koncentrálni, odafigyelni ennyi zajlás mellett, és miként élte meg az elmúlt időszakot, arról vannak ugyan sejtéseim, a sajátomról pedig még nem sikerült épkézláb öndiagnosztikai statisztikát előállítanom. Látványos és előremutató, hogy mennyi sodrásban lehetett részünk mostanában, még ha csak a kis rétegkultúránkat nézzük is meg közelebbről, tényleg nem bírtatok magatokkal! Temérdek kiváló minőségű új magyar megjelenés, klubesemények, kis- és nagykoncertek zúdultak ránk ebben az elmúlt időszakban! Alig győzöm feldolgozni ezeket, és miközben egy vékony sodrott drótkötélen egyensúlyozgatok az idő nevű pálcámmal a körülöttem vijjogó, Élet, Munka, Halál nevű karvalyokkal, próbálom az összelopkodott perceimben apránként dokumentálgatni a színtér ügyeit is, hogy el ne vesszenek a felejtés kíméletlenül őrlő malmainak kifolyónyílásain át. Eddigi türelmeteket és megértéseteket ezúton is köszönöm.
Itt van tehát az összevont március-április-május havi megariport a H.I.T-től erős speedrun-ban. Gondolom nem is nagyon számítottatok már rá. (Én mondjuk nem annyira.) Eseménybeszámolók majd később, külön posztokban érkeznek, most csak az utóbbi hónapok új magyar albumaira, EP-kre, videókra hívnám fel becses és értő figyelmeteket.
💿 Új magyar megjelenések
Apa legyek vagy anyajegyek?
Man + Machine: Birthmarks EP
Egy gyerek érkezése változást hoz az ember életébe, különösen, ha eper anyajegye is van. Man + Machine legújabb EP-je, a Birthmarks a berlini Crave Tapes kiadónál jelent meg március elején. A release hivatalos leírásával ellentétben szerintem nem állja meg a helyét az a mondás, hogy ez egy sűrű, nyugtalanító hangkollázs volna, viszont az teljesen igaz lehetne rá, hogy EBM, post-punk, industrial és darkwave elemekből épült élvonalbeli munka, amelyben az ismert és igen aktív producer és DJ egy disztópikus jövő körvonalait vázolja fel, bár ezért a felismerésért a hallgatónak önállóan és nem is keveset, de kaparnia kell. Vagy mondjuk jobb, ha elolvassa a vele készített interjút a Recorderen, hiszen több és részletesebb háttérinfót lehet megismerni az album készítésének körülményeiről és személyességéről.
A Birthmarks EP bár amennyire jó, sajnos igen rövidke (4 fő szám + 2 remix, de ilyenek az EP-k manapság, akár csak az apaság, hej!), mégis ígéretes előfutára egy későbbiekben érkező, komplett Man + Machine nagylemeznek. Azt le kell szögezni, hogy technikailag és zeneileg hibátlan, inkább fényes, kevésbé az apróra szeletelt komorságra és a komfortos disztópia-hangulatokra épít, ellenben a könnyedebb, post-punkosabb, dark disco szegmensben jócskán domborít. A Tangled Hearts fülbemászó és könnyen emészthető tétel, a Dream Machine szám Zaphomet (Radnóti Zsuzsi, The Hellfreaks) dallamos vokáljával és a fegyelmezett alapjával még inkább az, sőt, emellett a fémes nyikorgások, a játékos elektroszólóbetétek is különlegessé teszik ezt a felvételt. Nekem azért mégis a Regrets az abszolút kedvencem az anyagról, hiszen vaskalapálások, kísérteties fémlapvonszolások, egyenletes és feszesen rotyogós beatcsíkok markerezik azt, hogy mégis csak egy hamisítatlan, genuine klubpadlófelszaggató M+M-dologról van itt szó. A Hope közben meg pehelysúlyú, felszabadító instrumentális, gitárosított synthwave örömzeneként gépészkedik rajtam. A remixeket az észt producer, Sugar Rody és a francia producer, Munsinger készítette. Ezek lüktetése, hangszereltsége érthetően más, bár nem ütnek el szerencsére túlzottan az alapszámoktól, azért a Dream Machine remix recsegősebb vokálja okán iparibb nosztalgiaemlékeket és megborzongásokat ébresztget fel faragott bottal böködve.
A kiadott marketingszövegek alapján a Birthmarks Man + Machine eddigi legszemélyesebb kiadványa. Kérdés, hogy mindazok a hallgatók, akiken az Élet – tegyük fel – szintén erős nyomokat hagyott, valamint azok, akik Dánielt személyesen és alaposabban ismerik, vissza tudják-e ezt igazolni. Előlegezzük meg, hogy igen és ezt az érzést bizonyára a következő M + M is alá fogja majd támasztani. Legalábbis erre számítok.
Man + Machine: Birthmarks EP itt vár rád.
Fekete apacs könnyek és érzelmi blokkoldás
Celina: Obsidian Tears
Az obszidián Amerikából származó természetes, vulkanikus üvegkőzet, melynek csepp alakja és fekete színe okán, valamint az észak-amerikai őslakos legenda szerint apacs könnyek néven is ismert és gyógyító, védelmező kristályként is számontartják. Az ősi történet szerint egy harcos apacscsapat az őket üldöző ellenség elől menekülve egy magas, sziklás szurdokhoz szorult, ott is ragadtak, sajnos így csapdába esve. Amikor már nem maradt más kiút számukra, inkább önként a mélybe vetették magukat, semmint hogy fogságba essenek. Mikor az apacstörzs asszonyai és hozzátartozói értesültek a tragédiáról, keservesen siratták hősi halált halt férjeiket, súlyos könnyeik a földre hullva egyszerre csak fekete, üvegszerű kövekké váltak. Ezeket nevezik tehát apacs könnyeknek. A hiedelem szerint ez a különleges kő a gyász enyhülését, a veszteség feldolgozását segíti, továbbá ha apacs könnyet viselsz magadon (ékszerként), a saját könnyeid is kevesebbek lesznek, mert a kő magába zárja a bánatot és a fájdalmas visszaemlékezést.
Természetesen mindig megdobban a szívem, mikor Celina valami újdonsággal rukkol elő. Az új Obsidian Tears LP előkészületeiről korábban hallottam ezt-azt, de egy olyan különleges dark Cyberqueen művésznő esetében, mint ő, általában jócskán vannak előre bekészített helyek a meglepetéseknek. A sötét oldalon (The Dark Side) cinematografikus és atmoszférikus a bújkálás, már ott nagyon hegyeztem a füleimet. A gitáros Obsidian (Leslie Young közreműködésével) lassú melódikus dark popjának talán nem én leszek a fő célközönsége, de különös erről az érzelmesebb oldaláról is megismerni Celinát. A PTSD ellenben gátlástalan ügyességgel dobálja rám a kísérleti fémnehezékeket, míg a Going Dark sejtelmes indításából már gyanítottam, hogy itt valami bordaközi befurakodás lesz. Futkározgató kis szintiprüntyögéseit, fegyelmezetten lebegő basszushullámait élvezettel követtem figyelemmel. A Divergence nyers és elszabadult harcibabaként menetel előre, ahogy a My Way meg adja alá az utat, és annyira nem is áll rosszul ez a twisted kpop-punkosság Celinának, ismét egy újabb, kimunkált karaktert köszönthetünk benne, vagyis neki. Az Enemy Territory nem csak a germán bevezető hangmintája miatt katonás, hanem az elektronikus hangkészletezése is teljesen DIN-szabványos (Deutsche Industrie Norm)! Nem létezik olyan német ipari-elektrobanda, aki ne kísérletezte volna ki ezt legalább egyszer (vagy teljes pályán át), így ha bekötött szemmel kellett volna hallgatnom, tutira betippelek valami Deutschmaschine-csapatot. A Resistance eddig a legtáncoltatósabb tétel a lemezen a többi mérsékeltebb üteműek után, ez az instrumentális track a dobjaival és az ügyesen végrehajtott, pörgős beszaggatásaival tette magát kedvencemmé. A War háborús filmből kinyesegetett interlude, összekötő kapocs. A Renegade kicsit mintha a korábbi ismert Celina-dominakarakterek egyfajta reciklikációja lenne, de ez nem árt neki, a Volkshilfe pedig már ismert volt, majdnem egy éve írtam is róla itt egy havi riportban bővebben, itt az album verzió kicsit hosszabbra eresztett, több menetzajjal és légvédelmi szirénával. A Love is Forbidden jól kiszámíthatóan fülledt erotikusságot fakasztó darkpop-dívás dalként fekete lézerpengékkel metszegeti a szívemet cafatokra. A zárószám (Cold) fegyelmezett instrumentálja jól sorjázza le az Obsidian Tears éleit.
Nehéz konceptlemezként tekintenem erre, hiszen többféle stíluspatch és upgrade package vonul végig az anyagon, emiatt jogosak lehetnek az észrevételek az anyag „széttartósága” miatt. Viszont ahogy az életben a sötétség, a fény, az élet, meg az a fránya halál, plusz a szerelem, bánat, bonyodalom, háború, öröm és társai sem pakolhatók gumikesztyűvel egy keretbe és hajszálpontosan illeszkedő mozaikképbe mindig, így az Obsidian Tears zenei sokfélesége sem kifogásolható, ellenben érthető.
Nálam most leginkább a többféle és merészebb hangeffektek alkalmazása, a zenei alapok nem szögegyenessége, valamint a hangulatfakasztó, filmszerűre csiszolt szövegtelen trackek számítottak a legnyerőbb részeknek ebben. Celina benyomásom szerint az utóbbi időben sem függesztette fel a személyének, személyiségének, karaktereinek és zenei érésének folyamatait. Ezerrel tanul, több irányból és szünet nélkül sajátít el dolgokat, bőszen integrál és bátran feszegeti saját lelki és produceri framework-jét.
Egyedül talán csak az albumborítón vagyok kicsit megütközve, ott pár extra prompt és némi esztétikai letisztogatás elfért volna még a szomorú cyberözvegy karakterének AI-cizellálásához. Legalábbis én feltehetőleg nem pont emiatt a cover art miatt venném le a terméket a boltban a polcról, hisz láttam már Celinától ennél azért combosabb, szemrágcsásabb vizuális munkákat és tipográfiákat is. Ezt az egyet leszámítva az Obsidian Tears azért sok rajongó számára lesz egy különös, de bő háromnegyed órán át végig lekötő, szórakoztató, empátiával átélhető és értékelhető lemez. Nem tudom, ez jó kritika vagy inkább rossz dicséret-e most tőlem, de mindenesetre sokkal többre tudtam értékelni Celina ezen albumát, mint mondjuk a Laibach legfrissebb és teljesen értelmetlen, zenebetegségi (Musick) trollkodását. (Vannak ám igényszintjeim és elvárásmezőim nekem is!)
Celina: Obsidian Tears itt vár rád.
Hyperfiction: Broken Mirror EP
Négyszámos EP-vel jelentkezett a Hyperfiction és a különleges elektronikát játszó négytagú csapat Győr után Budapesten is bemutatta tudását a KAZIBAN, amin volt szerencsém jelen lenni és végigtombolni, ahogy a legutóbbi betonos-kollektívás Death Disco eseményen is. A Broken Mirror nagyjából az a fajta ízelítő, vonaljegy, amit viszel magaddal tovább. Sodró elektronika, EWI, középtáncos, emocionális-filozófikus szálak, édesítő női vokál és a komorságot megszelídítő emelkedettség. Tulajdonképpen valóban amolyan bolond keresgélése és kergetése a boldogságnak, ami közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk. A Boot Sequence perfekt felvezető intro, a No More Sweet Music és a Broken Mirror gyors felszívódású és beivódású, kétszer-háromszor meghallgatod, már ki se akar jönni a fejedből többet, élőben pedig még nagyobbat is üt, ott ordítom mindig torkomszakadtából (akár otthon, egyedül is), hogy „Shout it out LOUD!” A záró Progress is Dead meg pontosan azt a hátonhidegfutkorászós nosztalgiavonatot tolja rám a rendezőpályaudvaron, amit az örömtől bőgve és vigyorogva táncolós Colorstar, Neo meg Žagar koncerteken adtam elő rendre még régen, mikor elkapott és megrendített egy jól kimunkált dallam. Ilyesmik pedig számolatlanul történtek meg velem bizonyos érzelmileg terheltebb (értsd: katartikusabb) nyaraimon, köszönhetően a Hyperfiction zenekarnak.
Jemi Ma, Gerald Matisan, Valkár Tamás, Czimmermann András hihetetlenül jól összerakott fantasztikus négyese pedig mindig képes meghajlítani az időt, de még aprólékosan összeragasztgatni a belső törött tükröm darabkáit és szilánkjait is, mindezt ráadásul úgy, hogy mikor újra belenézek, nem is látom magam annyira torznak. Ilyen ez a magas minőségbe kivitelezett alternatív-pszichedelikus-kísérleti elektronikus rekesz(izom)munka. Minden egyes lélegzetvételkor képes fájni, de tudod, hogy bizony ezt a fájdalmat egészen jó dolgok váltották ki. A Broken Mirror minden másodperce is pont ilyen, mondhatni kísérleti egzisztencialista romantika a javából, nem pedig alsópolcos, olcsó mutatvány.
Hyperfiction: Broken Mirror EP itt vár rád.
Planetdamage: KILLCAPS
Planetdamage kihozta a második teljes hosszúságú főalbumát, a KILLCAPS-et és aki nem hallotta még, nem kattant, függött rá rendesen mostanáig, az most azonnal mondjon el tíz miatyánkot és sorolja fel a Gibson-univerzum minden egyes P-betűvel kezdődő mellékkarakter nevét ezerszer vezeklésül akkumulátorsavat csöpögtetve a szemébe. Mivel hosszabban is méltattam nemrég itt, ezért ha előbb olvasni akarsz róla, akkor katt ide, ha meg egyenesen az albumnak vetnéd a füleidet, akkor…
Planetdamage: KILLCAPS itt vár rád.
„Egy olyan jövőt hordozok, ami soha nem lett”
Terminal Danger: Signals From Above
„A jövő egy találmány volt, melynek célja a jelen lecsillapítása.” – ezzel a felirattal a borítón már le is vett a lábamról az új Terminal Danger anyag, pedig akkor még egy hangot sem hallottam belőle. A több mind egy évtizede termelő zenei projekt új sorlemezére nem is kellett sokat várni, a Protocol Silence tavaly szeptemberben jelent meg, itt írtam is róla, a legfrissebb Signals From Above pedig tovább krónikázza az összeomlás és egyetemes megförmedés részletgazdag fejezeteit és képeit.
Zeneileg most is igen lesújtó élmény, ami azt jelenti, hogy az elektronika olyan magas szintű használata bontakozik ki ezen a hatszámos albumon is, hogy minden egyes kis szintivonalvezetés, berendezések organikus zörejei, dob- és basszusképletek, dallamfonatok koherensen futnak és tekerednek egybe, ezáltal egy nagyon tudatos, gondosan összerakott szituatív atmoszférát teremtenek a komor témák aláfestésére. Mind a középtempója, effektmegoldásai, analóg elektronikai kincsei, mélységei az ipari-hatalmi-politikai egzisztenciaerózió és túlélőkészletek fegyelmezett kifejezésének hitelességét erősítik. Az én fülem már elsőre is beleveszett ebbe a munkába, azaz nem tudtam eltávolodni, elkalandozni, elunatkozni egyetlen másodpercre sem, hisz hol a sejtelmes dekorhangjaiba, hol a merész hajlításaiba vagy épp a komótosan, de jól táncolható ritmikájába zuttyantam bele. Vagy mondjuk a rendkívül fenyegetőre kikevert (superior menace!) vokáljába, ideértve a szövegeinek vaskosságát is, ami ezúttal is levett a lábamról és folyamatos elgondolkodásra késztetett.
„Hold the signal — read it twice
history runs on bad advice„
(Terminal Danger: Thirteen Days)
Ugyanis minden szám minden egyes sora között ott lappang valami nyomasztóan alattomos, fenyegető titok, vagy legalább egy-egy utalás a kiszolgáltatottságunkra, hibáink toronymagas kazaljára, az irányítást már csak mímelni képes sodródásunkra a történelem és a „haladás” nevében tett álcselekvéseinkre. Terminal Danger textualitásának egyik nagy csodája számomra, hogy egyszerre filozófiai, kifejezőképes, ráadásul mindezt deskriptíven, hatásosan és lírai módon képes rávezetni a zenei alapjaira úgy, hogy meg kell állnom egy-egy pillanatra és (vele együtt) nekem is meg kell kérdőjeleznem az idő hordalékát és önmagam létjogosultságát is, mert „ha megállok, semmi nem változik, ha mozdulok, semmi nem gyógyul”. Emellett rápillantok a borítóra és még az is csak sodorja rám a műveleti helyiségek, térképek, megelőző csapások, aktív beavatkozások, hidegháborús machinációk, gépies és érzéketlen mechanizmusok tömkelegét. Az egész albumnak tehát van egy igen erős karaktere, kerete, kontextusa, vonalvezetése és egyetlen pontján sem gyengül el vagy fakul meg, végig minőségi és hát… hiperrealistán nyomasztó atmoszférájú és fenyegető képes maradni.
Végig le voltam és most is le vagyok nyűgözve tőle. Nincs kiemelt kedvenc számom se róla, mert egymenetben kell hallgatom körbe-körbe mindig és újra meg újra. Talán túlzás, talán nem, de egy párhuzamos univerzumban ez lett volna a nyugodtabb, átgondoltabb és filozofikusabb és feltehetőleg államilag betiltott BLOK 57 (Dirk Ivens és Guy Van Mieghem közös side-projektje), ha mondjuk a rendszerváltás előtti Magyarországon születik meg és nem pont a „hanyatló” Belgiumban.
A Terminal Danger nem tudom, hová tud még jobb, felnőttebb lenni annál, ami eddig is volt, de már most várom a Cold War trilógiájának harmadik részét, mert szükségem van ezekre a vészjósló, gépies, szenvtelen és kíméletlenül őszinte keretezéseire és narrálására. Mindig hű a nevéhez, mindig hű a hallgatóihoz!
Terminal Danger: Signals From Above itt vár rád.
First Aid Tech: Back To Agartha (Deluxe Edition)
Nem, nem a cukorbetegségre való tablettára térünk vissza, hanem a mitikus, föld alatti királyságba, amely a 19. századi okkult és ezoterikus elméletek szerint a Föld belsejében található. Míg 2015 táján a First Aid 4 Souls brand alatt Shambalába térhettünk vissza, amely a tibeti buddhista hagyományban egy mitikus, rejtett királyság, a béke, a harmónia és a spirituális megvilágosodás földi paradicsoma, most egy évtizednyi állítgatás és csiszolgatás, tech upgrade-ek után a First Aid Tech név alatt egyenesen Agarthába. Különböző világok, eltérő szabályok, de a lényeg ugyanaz: magas sűrűségű és magas minőségű elektronikai missziók one way single tickettel – rejtett királyságokba.
Ha a kávé és egyéb élénkítőszerek világpiaci ára váratlanul elérhetetlen magasba szökne, akkor csak a Back to Agartha albumra kell rámarkolni. Egyszer kell csak megvenni, onnantól bármely cudar körülmények között 1 óra 50 percen át megvan a tökéletes stimulánsod, ami komplett kiváltja a koffeint, de szerintem még erekciót is okoz, ami nem csupán az Express E Osmose szintetizátor lenyűgöző konstruktív és nyomatékos hangzására vezethető vissza (Hans Zimmermann integet), hanem a több évtizednyi Gazdag Művek vitathatatlan szaktudására és tapasztalatára.
Ha bírja valaki a Harlequin – the Beauty and the Beast-t c. elektro-opust Sven Väth-től, vagy a régi Juno Reactor, Orbital, Orb, Meat Beat Manifesto munkáit, a régi jó goa, acid, tribal, electro zenéket, már állt a pöcök és nagyjából öntudatánál volt a 90-es évek pszichedelikus elektronikus klubzenék burjánzása idején (nagy idők voltak!), amikor a jelenlét nem öncélú szelfizgetést meg telefonnal bizonyítékgyártást jelentett a social-be, hanem a közös zenei és táncörömök megélését, akkor a F/A/T új albuma hibátlan csemege lesz számára.
A korábbi First Aid Tech brutálisan hentelő ipari ütemei helyett most szépen zakatoló és duruzsoló gépek szólnak, mindez high density és high fidelity nivóval. Mindegyik track kíméletlenül megural, ez pedig a legremekebb titkos királyságok abszolút attribútuma, ahol mindenkinek szól a táncparancs: „Szedd a lábad!” (lásd 5. track: Bloodhound)
First Aid Tech: Back To Agartha (Deluxe Edition) itt vár rád.
HR+: Megcsillan / A Glimmer
Egyik (korábbi) anyósom a laborvizsgálata után mikor megkapta a laboreredményét és nagyban örvendezett kicsattanó egészségének, nagy büszkén elújságolta mindenkinek, így nekünk is, hogy mindent rendben találtak nála, még a „Hitaki-értéke” is 912 és normál tartományban van! Mondtam neki (kaján vigyorgás nélkül persze), hogy nagyon örülünk ennek a remek hírnek, de az az adat a papíron bizony nem a laboreredményének a szerves része, hanem az a Hitachi márkájú vérmintaelemzéshez használt labordiagnosztikai készülék típusszáma. Az örömét szerencsére nem rontottam el ezzel a kis helyreigazítással (valójában felvilágosítással), de azóta is jókat mosolygunk ezen a családi sztorin. Hiába na! Nem lehet mindenkinek mindenhez egyformán profin érteni, vagy legalábbis a működési elveket tisztán és világosan látni, viszont bármit könnyen lehet önmagunkra is vonatkoztatni.
Azért is meséltem el ezt, mert Rácz Mihály (Hideg Roncs, Hinogar, Premex Solus), régebbi felvett materiálokból az őszi-téli hónapok alatti kísérletezések, hangminta-, hangszín- és hangszermaszatolások után összerakta és megjelentette a Mana Mana Recordsnál a saját első szólóalbumát, amely egy Anima Sound System remix-felkérésből (Derkovits-variációk) organikusan fejlődött ki, valami egészen mássá, leginkább egy némileg szoftosan ritmusalapúbb, több layert és színt, fényt, (és félve írom le: különösen szomorkás csillogást) tartalmazó, 6 számot tartalmazó, majdnem 1 órás albumot. Vendégként Korcsmáros-Horváth Olga is közreműködött, ének és hegedűminták jöttek tőle, amik aztán szerteszét lettek manipulálva természetesen.
Az anyagot hallgatva a HR+ karakter azért nem különösebben lesz nagyon más noise & drone végtermék, nem lesz gyökeresen eltérő hallgatási élmény, mint mondjuk amit a Premex Solus kapcsán megtapasztalhattunk ezidáig, hacsak az nem, hogy ismétlődő, kissé jazzes, trip-hopos dobképletek teszik lassan érlelt ritmikusságúvá a dolgot. El kell ismerni, hogy ez kevésbé tekinthető pusztán elektronikára felhúzott kompozíciónak, leginkább a sample- és hangmanipulációs, „hangminta-ódonítási”, maszatolósabb, analógosított, patinahozzákeverési kísérleti eljárások tömkelegét felvonultató lenyugtatózenének, ami hibátlanul működik egy akár téli, akár nyári vasárnap délutáni szunyókáláshoz bátran feltehető lemezként. Szerencsére nem fog kizökkenteni, megriasztani, szirénazajjal vagy vajaskenyeret egymáshoz dobáló gyerekzsivajjal kínozni közben. Főleg álom és ébrenlét határán egyensúlyoz, fényeket, villanásokat, csillogásokat, felismerési mintákat sorakoztat a lehunyt szemhéj alatt, amire olykor-olykor nagy szükség van, ugyanis abszolút hiánycikk. Egy nyugodt, háborítatlan, befelé tekintéssel eltölthető 60 perc bizony neurális luxusnak számít manapság. (Tedd hozzá: ez az anyag jóval hosszabb ideig érlelődött és többszörös-többkörös szűrőrendszeren ment át, mire készen állt a publikálás utáni hallgatásra.)
Hogy miként kapcsolódik ez az anyósos laboros sztorimhoz? Mert (persze klasszikusan az adón és halálon kívül) nem értünk semmit sem a non-kommerciális zene organikus vs mesterséges létrejöttének, bonyolult előállítási fázisainak, labordiagnosztikájának, elemzésének, szétszedésének és újraösszerakásának természetéről, de az önfeltárás, öndiagnosztika, befelé tekintés helyes megvalósításának és kiértékelésének mikéntjéről sem igazán. Ránézel erre a HR+ albumborítóra most azonnal és vakargatod a fejed, hogy ez most itt egy vakondtúrás makrofelvétele-e, netán kiszáradt föld, kenyér, vagy valamiféle bizarr öregedésnyom lehet és mégis miként és legfőképp miért kapcsolódik ez a megcsillanáshoz? Na ez itt a nagy talány, és én sem árulom el a saját teóriámat most az olvasóimnak.
Ezt bizony magadnak kell megfejteni, de azért a laboreredményeidet persze megmutathatod, én meg majd együttérzően bólogatok és szelíden, némán mosolygok közben, jó?
Noise Sculptor: Tenebris Iris
Az ipari és kísérleti zajbarik és a fémes hideglelés gyáripari jeges leheletének fanatikus megszállottjainak nagy örömére fog szolgálni a berlini Furanum Records-nál megjelent új Noise Sculptor anyag. Horzsolni fogja a dobhártyájukat, be fognak urbexezni vele akármilyen döglött üzembe, présgépek alá fekszenek majd és úgy fogják vigyorogva végigjátszani mind a nyolc, nyers ipari techno számot, elmerülve az abrazív zajtextúrákban és a mechanikus energiaistenség manifesztumaiban.
Sipos Róbert és Müller Dominik olyan nyers, erős, masszív sötét szivárványt alkotott ezúttal, hogy a gyáripari rituálékban a hatalmas falak között szívdöngetős karc-, zaj- és egybeláncolt basszusgépezetek taposnak majd laposra. A nehézipari csarnokok szkeletonjai mára letűnt emlékek ugyan, de a bennük zajló történetek tovább döngetnek és akinek a legendás Interzone Inc. zenekar szavak nélküli, árnyakkal, kísértetmunkásokkal, alvajáró szellemekkel teli zajtörténetei hiányoznának mind a mai napig, azoknak most a Noise Sculptor 8 névtelen szegmensből álló ipari drónja és noise-munkája enyhítheti a fájó nosztalgiáját. Különleges, identifikáló hatású, lo-fi rétegzene ez, ami stílusosan C60-as gyönyörűséges kazettán is ki lett adva.
Ha energiaveszteséges vagy válságosan zavart, netán bepunnyadt időszakban vagyunk, ez az anyag lesz a megfelelő ellenszer.
Az új Noise Sculptor album itt vár rád.
Premex Solus: Approximation
Ugyan ez még január legelejéről származó anyag, de valamiért kimaradt eddig a hallgatási sorból és most kapcsolódik a fenti projektekhez (termelékeny teamek, szevasztok!). A Premex Solus (Rácz Mihály, Sipos Róbert) fejlődik, ugyanúgy szépen kimunkált talált hangokból építkezik, újabb atmoszférákat húz fel, az Approximation a tavalyi Finding (amiről itt írtam hosszabban) után ismét és még jobban ráközelít izgalmas mikroverzumokra. Finom kalamolások, környezeti pakolászós zajok, kolompolások, zsírpapírral recsegések, szép és súlyos dróntextúrák jellemzik, néhol analógszalag-surrogással, sziszegéssel, vasakkal, nyikorgó ajtópántokkal, túlvilági kísértethangokkal, cinematografikusan szélesre húzott vagy épp szűkre töppesztett terekkel, amelyekben zugok és zónák meg spektrumok festenek, rajzolnak, satíroznak folyamatosan és önfeledten. Hallgatom és közben lassan rájövök, hogy már rég halott vagyok én is, de még visszajárok a régi szülői házba és keresgélek valamit apám szerszámoskamrájában a sok felhalmozott lom között, vagy épp a nyári konyhában verem le véletlenül és visszavonhatatlanul nagymamám zománcos tésztaszűrőjét.
Ahogy a Premex Solus írásba is adta: „Az album üzenete elsősorban az, hogy a hatalmasban is lehetséges személyes vonatkozásokat találni, ahogyan az apró dolgok világában is lehetséges az egyetemeset.”
Én például még csak most fedeztem fel, hogy az albumborítókon vissza-visszatérő pálcikafigurás barlangrajzocska tulajdonképpen a zenekar logója. Ne haragudjatok meg ezért, lehettem volna figyelmesebb is. De talán ahogy az Approximation hosszú tételei, úgy az én lassabb ráközelítéseimnek, közeledéseimnek is lehetnek távlatai.
A Premex Solus: Approximation itt vár rád.
Senkit sem enged el a rendszer. Itt az új S.N.O.T-klip: A Rendszer
A S.N.O.T. egy új ipari metál bangerrel kedveskedett nekünk, ami betyárosan jól sikerült, megdöngöl, a szövege is feszes, keveredik benne az emlékezet, az ipar, a technológia, a politika, a Mátrix, minden lázadás céltáblájaként működő szisztéma, ami felnyomja bennünk a pulzust. Alaposan megmunkált, könnyen beivódó, fülbemászó knallersláger ez, és az a minimum, hogy az ember felveszi a mindennapi playlistjére! Koncerteken lehet velük együtt hörögve énekelni!
Synthetic Destiny: Body + Soul
A Synthetic Destiny megjelentette májusban új Body + Soul EP-jét, amivel a test és lélek kettősét önti ezüstnyomos, glamúros post-punk, coldwave darkwave felvételekbe, nyakon öntve romantikus és szorosan kötő-függő-csüngő érzésekkel. Tulajdonképpen ez egy előzetes, hiszen ősszel érkezik majd az SD-nagylemez, amit nyilvánvalóan nagyon várok már. Ez is épp olyan szenvedélyes kötődés, amit ezek a szerelmes (dependens) számok alaposan kifejeznek. Hogy bűnben fogant kapcsolat volna-e, arra nem vennék mérget, arra viszont igen, hogy tovább bővült a kedvenceim listája és tudom, hogy a következő SD-koncerteken milyen újdonságaikra fogok teljesen megőrülni a színpad előtt.
Mondjuk a Crow Black Dream coverre, a Fázom, félek (a 2024-es Csak csend albumon jelent meg) feliparosított átdolgozására egészen biztosan meg fogok őrülni, hisz ez nálam a Szégyenfolt (Syntax Error cover) abszolút és maximálisan kimunkált, csillogó folytatása.
A Synthetic Destiny: Body + Soul EP itt vár rád.
Káltes Ekwa: Elsötétedés
A Káltes Ekwa zenekar Elsötétedés című (egyébként második) albumát nem láttam jönni, sőt, a formáció is teljesen újként hatott számomra, nem is értem, hogyan kerülhettem el őket eddig? Ez az a totális guilty pleasure, az a titkos, nyári bűnös élvezet, amit egy másodpercig sem volna szabad hallgatnom, és mégis megteszem, mert:
1) ripsz-ropsz, azonnal nagyon jó, bulis hangulatba kerülök tőle, magyarul: intergalaktikus megszórakoztatásra képes,
2) tanulok belőle, pl. centrifugális-multidiszciplináris univerzumépítést és magyar nyelvű, kreatív dalszövegírást,
3) tágítja az eddigi szerény zsánerelméleti ismereteimet.
A Káltes Ekwa (Kiss Flóra – ének, háttérvokál, Dorozsmai Gergő: szintetizátorok, háttérvokál + kiegészítő ütőhangszerek, gitár, basszusgitár, Szabó Sz. Csaba: szintetizátorok, háttérvokál +plusz basszus, Várnai Szilvia: élő szintetizátorok, ének) pontosan az a magyar minimál szintipop (retro glitchelectro-clashfunk) zenekar, amiről egyetlen árva pillanatra sem lehet stabilan eldönteni, hogy ez most csak egy vicc, vagy tényleg ultrakomoly.
A 2022-ben szublimálódott Gustave Tiger zenekar után egyfajta kísérletnek indult, aztán már a második albumra is sikerült az obi-ugor holdistennőnek jó sokáig rajta tartania a mutatóujját a turmixgép üzemgombján: hungarofuturizmus keveredik keresztény misztikával, gnoszticizmus római történelemmel, bizánci motívumok európai kultúrtörténettel, pogány szimbólumok apokaliptikus hangulatokkal, ezoterikus és okkult utalások klasszikus művészettel és irodalommal. Zeneileg ugyanez a gyümölcscentrifugálás jellemzi: pogány dobgépek, katolikus szintetizátorok lagzis, bugris, retro-presetek tömkelege a presszórocktól a szintislacis falunapi olcsóságig, DE: örülten fülbemászó vezérdallamokkal és refrénekkel, negédes angyali női vokálokkal! Ha egyszer elkap valamelyik vallási űrromantikus számuk, onnantól a fertőzés elkerülhetetlen. Bömbölni és bömböltetni akarod.
Ami levett a lábamról, az a tökéletességig tolt kettősségtrollkodás: egyszerre szól a tudatmódosított MLM-ügynökök, szektatagok, valláskárosultak, kultúrsznobok, légnyomástól szenvedő földönkívüli hittérítők, időzavarba került időutazók beteg stílusában és nyelvezetében, ráadásul nagyon vidáman, malaszttal megkenve, de a csomagolás tartalma azonban mégiscsak a modernkori aggodalmak, szorongások, a valóság és az irracionalitás közötti pattogás és kattogás. Ha figyelmesebben hallgatod a számaikat, azért itt-ott mégis csak a szokásos komor, technológiai, háborús, kozmikus, horrorisztikus underground témák potyognak ki a gépből, csak épp megtévesztően a boldogság és az eufória lelkes sztaniolpapírjába vannak csomagolva. Ez pedig oltári nagy kreativitásra vall, ősi magyar és több tízezer éve abszolút hibátlanul működő megküzdési (coping) technika: amit nem értünk, amitől parázunk, ami annyira szánalmasan fenyegető, bonyolult, vagy egyenesen ostoba, abból egyszerűen viccet csinálunk, de kulturálisan komoly rétegekkel. Kisujjából kirázta ezt Faludy György, Örkény, a Bëlga, persze még sokan mások is, és most a Káltes Ekwa. Egyszerre archaikus és futurisztikus, vicces és komoly, hiteles és giccses, és a további ellentétpárokat nem is akarom már felsorolni.
Szóval ennyit az eredendő bűnös élvezetekről és a nyári bulis hangulatok elmaradhatatlan geg-alaplemezéről, az Elsötétedésről. A hetedig város szövegét a harmadik lejátszás után már teli torokból fogod automatikusan ordítani, a Gulág vaskos EBM-jétől meg szálanként tépkeded majd ki a fülszőreidet. Én figyelmeztettelek.
Itt írt a Recorder a megjelenésről.
A Káltes Ekwa Elsötétedés albuma itt vár rád.
Talán ha gyorsabban gépelek, még megdönthetem Asimov és Nemere rekordját.
0 hozzászólás