Most erről az igen forró nyárról, vébéről, Forma-1-ről meg a prájdról kellene vekengenem itt valami fontosat, amit még eddig senki nem öntött bele az elmúlt 3 percben a médiafolyamba, mert ezek most az ELSŐ számú, FŐ témák, de nálam NEM EZEK! Hanem a JÓ ZENÉK és az idő hiányában leszedetlen meggymagvas gondolatok, mint MINDIG! A magyarok meg a külföldiek (ez utóbbinál mondjuk a veteránhős-reissue-revival-remaster cigánymeggy).
Arra gondoltatok már, hogy ha az ősöreg vájtfülű, hifista-elektroműszerész-régiséggyűjtő és -felhalmozó öregek generációja egyszer csak eltűnik innen, akkor csakis a botfülű BT-füles meg carsound-huszárok tömege marad ránk, akiknek még egy rendes Orion vagy Videoton se jutott mutatóba? Vagy mi lesz akkor, ha egy nap majd mind az új zenék, filmek, sorozatok annyira gagyik lesznek már, hogy elkezdjük észrevétlenül felpontozni, felértékelni és párás tekintettel nosztalgikusan nézni, hallgatni, fogyasztani azokat a dolgokat, amikre egykor, mint ZSÉ-kategóriás cuccokra köpködtünk és átszellemült arccal nyögjük ki, hogy „Ahh, akkor még voltak jó zenék / filmek / sorozatok / szoftverek / (bármi egyéb, behelyettesíthető: barát-barátnő-kocsi-hangfal-GMO- és hormonmentes csirkecsont)?
El fog jönni az idő, amikor nem ismerünk rá majd a saját világunkra, buborékunkra sem. Fordul velünk addig párat a bolygó, megváltoztatjuk a hozzáállásunkat, nézőpontunkat, világlátásunkat és nem ismerünk önmagunkra sem.
A mostani havi riport címét önmagamtól kölcsönöztem, egy rég elfeledett és senkit sem érdeklő EMPELDE-track címe volt ez 2013-ban (ugyanilyen meleg volt akkor is, amikor ez született), most viszont adja magát ahhoz, hogy hulljon a férgese a rothadó meggynek!
Itt a friss H.I.T Havi Riport. Ismét nehéz. Ismét hosszú.
Belföldről jelentem
MEGAHIT: Reflections On Society
Ennek a vadonat új MEGAHIT-albumnak, melynek szerényen és bölcsen az a címe magyarra fordítva, hogy „Gondolatok a társadalomról” nem csak esőcsöpörgős, Blade Runneres, szomorkás nyitánya van, hanem egy ehhez passzoló borotvaéles mottója is a digipack belső oldalán, szóval ebből kellene kiindulnunk:
„Ha a jövő képét akarod látni, képzelj el egy csizmát,
ami egy emberi arcon tapos. Örökké.”
Egy sanyarú tematikájú konceptalbum ez, amely az emberiség különböző negatív aspektusait mutatja be egészében, minden egyes track egy-egy aspektust, ásót, kapát, szívlapátot, repedt nagyharangot vagy megrágott, lyukas horgonyzott vödröt baszarint hozzá az emberhez, de tényleg. Ahhoz az emberhez – legyen az rendszerhibákban örömködve fetrengőző, szimpla fogyasztó vagy ugyanezeket a rendszerhibákat lelkesen kiszolgáló tömegtermelő – akinek nagyjából fogalma sincs semmiről.
Csak termel és/vagy fogyaszt.
Klasszikus 21. századi szívfájások és lábon kihordott, infarktusközeli, de nagyon is jól ismert létállapotok és rendszerszimptómák ezek. Nehezen lehet nem paradoxonná tenni az AI, a megfigyelőrendszerek, adat- és agoritmus-zabáltatás, a social media valóságtorzító, valamint a konzumterror, product placement-hegyek, adtech és tsai önpusztító és káros hatását, miközben épp ezek a csatornák és források kebeleztek be mindent és mindenkit – ledegradálva az emberi méltóságot, gyengítve és erősítve az emberi én önvédelmi képességét, kivagyiságát, mindent akarását, lecsupaszítva a kultúra- és közösségteremtés aktusait silányabbnál silányabb facebook-csoportokra, szennyezett, toxikus, savmarta hírfolyamokra.
Nem, ez a lemez nem internetellenes, nem is AI-ellenes, vagy mondjuk konzum- esetleg establishment ellenes mű, hanem a Zeitgeistba belesimult, belekényelmesedett, eltompult, vagy épp ellenkezőleg, az önsorsrontás és a telhetetlen egójú, mindent megszerezni, kipréselni akaró emberi társadalomra reflektál, ahogy a címe is pontosan belövi ezt. Nehéz félreérteni. Ahogy az album fülszövege meg is jegyzi pontosan: „Társadalmi viselkedésünk meghatároz minket, és ha nem reflektálunk magunkra, akkor valóban megérdemeljük a sorsunkat.” meg persze hozzáteszi azt is, hogy „Aki ezt az albumot használja mesterséges intelligencia rendszerek betanítására, az egy hülye.” Így, így, pont így, de az ördög mindig az apróbetűs részletekben csapkod ám a farkával. A Reflections on Society rákacsint és kezet ráz Terminal Danger „hidegháborús” Signals from above albumával is, amit a múltkori havi riportomban méltattam. Más ugyan a hangzás, mások a megoldások, a zenei hangulatok, de az önkipusztítás alapállapota itt is ugyanúgy adott, a kiváló érzékkel kitalált és megírt szövegek itt is jönnek, erős rokonsági viszonyban vannak.
Az F.O.C.D. már az elején elkámpicsorított a túltolt műviségével, de ez volna ugyebár a görbe tükör, a megtáncoltatása, megforgatása az albumot inspiráló alanyoknak. Nem is ragoznám tovább, mert egyszerű kimondanom: MEGAHIT ezzel az albummal egy igen vastag hártyát szakított át, mert talán a legfelnőttebb, legérettebb anyaga, amely bár egy csillogó és folyamatosan szikrázó, szemkiszúrós kaleidoszkóp, de a zenei patchwork-sokszínűsége nekem határozottan imponált is. Mert van itt cinematográf ambient-atmoszféra, game score örömjáték, synthwave-hegyek, ipari elemek, hol ernyedt és szederjés színekben haldokló, vértelen makk, párás tekintetekkel hallgatott, lassú jazz-simogatás, hidegen hengerelt szintiacélrácsok, keserédesen tekergőző, torokra ugró és fojtogató dallamok, plusz jóféle hangmintázásokból összerakott és unalommentes konstrukciók. Jófélék.
Bár a lemez nagyobb része 12/2-instrumentálnehéz, azaz a 12 trackből csupán 2 felvétel élvez szöveges tartalmat, működik dalként, ennek ellenére oda-vissza jól hallgatható és kedvelhető, lájkolható, megosztható, de ezzel tulajdonképpen azonnal megölöd az album üzenetét, vagy várjunk csak…, lehet, hogy mégsem? Jó-e, ha ez eljut kézen-közön azokhoz, akikről tulajdonképpen szól?
Olyan bizonytalan vagyok még mindig ebben! Abban viszont csöppet sem, hogy ez egy rendes és figyelemre méltó, semmiféle képmutatást vagy elterelési manővert nem gyakorló, nem is „vékonykliens” termék. Aztán vegye mindenki észre az igen meredek dőlésszögű törvénykőtáblákon ácsorgó két picike emberalakot is ám! Merthogy ők testesítik meg az elkövető/áldozat szereplőket, amelyekről ez a remek, jelenkutató-jövőköpködő album készült. (Elvileg.)
💿 A Megahit új, Reflections on Society albuma innen kapható.
Фёрст Эйд 4 Соулз – Temptation
Gazdag István mindig örömmel támogat jótékonysági ügyeket, így ez az új First Aid 4 Souls album is ennek a célterméke, amelyet a Russian Dark Community karitatív akciója inicializált és a PWYW-kondícióval megvásárolható album és/vagy track bevétele a Nemzetközi Vöröskeresztet segíti. Legalább a pop-rock reinkarnációknak van valami haszna is.
A FA4S cover-válogatása meglepően ügyesen (sőt, igen trükkösen) elektronizál és táncosít fel különféle műfajokból és korokból jövő pop-rock-egyéb slágereket, továbbá a vokálmunkát is neves hazai és külföldi előadók tolják bele a produkciókba. Frankie Valli & The Four Seasons, DAF, Eurythmics, Depeche Mode, Frankie Goes To Hollywood, Donna Summer, AC/DC, The Cure – ezek ismertebb, átdolgozott számai kerültek rá erre digitális albumra, hogy kísértésbe ejtsenek. Hatékonyan!
A cél nemes, a kivitelezés tökéletes, és bár klubdiszkó-kategória a javából, azért akár közös autókázásokhoz vagy underground családi / baráti összejövetelek alkalmával is bátran feldobható a lejátszóra, nem lesz belőle sose vita, hacsak nem a chorus-effekt felé piszkáláson.
💿 A First Aid 4 Souls Temptation című albuma itten van.
First Aid 4 Sould: Totems In A Field Of Pain
A Totems In a Field Of Pain, ami váratlanul még kigördült szintén júniusban a műhelyből, na, az már kompromisszummentes hard-edge-stuff és szerencsére a zenei kísérletezés szuroksötét, durvább koordinátáin mozog. A 25 felvételes FA4S megaanyagnak többféle húzóereje is van, ezek (nem fontossági sorrendben) a következők:
- Nem ismer kegyelmet: minőségi elektroipari vasas és igen vaskos zenei élményt nyújt. Beledöglesz.
- Érzékenyen és alaposan reflektál az egyébként is megferdült világunk (és benne az emberiség) kificamodására, nyílt töréseire, fekélyeire és annak javíthatatlan fertőzéseire. (Cáfolatokat az küldjön, aki tényleg tud is.)
- A zenekar 20 éves pályafutása során keletkezett felvételek újramunkázásai, átgyúrásai mellett új, 2026-os, friss számok is gazdagítják az anyagot.
- Hatalmas és respekttel teli sztárkollabparádé emeli az album fényét: újra itt van Mortum kegyetlen hangja és roppant egyedien kimunkált-akcentált vokálstílusa, Kecskés Péter (The United Gods) földöntúli hörgései, Munkás (Bank) Tomi és a Stahlgeist nyersen összehúzódó-elernyedő torokizmai, de közreműködik az impurfectes Aaron Russell Amerikából, Mir Colon a szlovák K.I.F.O.T.H-ból, a Tor Marrock gothic rock/death metal banda (azonos nevű) gitáros-énekese az Egyesült Királyságból, Nyugat-Wels-ből, Frank Balázs (V.e.N.), aki egykor a FA4S tagja is volt, valamint Kosovics István, a miskolci basszusgitáros/vokalista, aki a Junkies, Saterion, Svoid formációknál is tolta/tolja a nyers énekstílust. Mindenki kötődik erősebb vagy lazább szálakkal a First Aid 4 Souls-hoz, ami többnyire egy változó összetételű team-csoportként (is) működött. Tehát „All abord” munka ez.
- Hangzásilag elképesztően szaggatott, nyersen effektezett, multilayerelt electro-industrial hentelés ez szinte végig, olyan úttörő zenekarok által inspirálva, mint a Skinny Puppy, a Numb, a Coil, ohGr, vagy épp Lassigue Bendthaus (Uwe Schmidt, Atom™) – szóval semmi finomkodásra, magasztosságra, rágógumiromantikára nem szabad számítani, csakis energiával telített csapásokra, szeletelésekre, dübörgésre és fémnyekergésekre, szünet nélkül alhasboxoló basszuspörölyökre. Annak rendje és módja szerint, halálprecízen.
- A jelenlegi ipari és elektronikus underground „zenei programkínálatot” tekintve (mondjuk vegyük csak a 2026-os év eddigi megjelenéseit összehasonlítási mintának), aligha akad vagy marad komparatív előnye akármilyen release-nek ezzel a FA4S sötétebb oldalát retrospektíven bemutató albummal szemben. De tényleg nem! Überelhetetlenül súlyos! Egyszerűen be kell vállalni, emberesen!
- Az albumot nagyfokú változatosság jellemzi, azaz jól szétszegmentálhatók hallgatás közben az egyes felvételek és első fogyasztásra is végig jól fenntartja a hallgató érdeklődését, különösen, ha megvan benne a vonzódás a nyers, sötét, erősen darabolt, zajosabb hangképek iránt. Gondolom az albumborítóra pillantva senkinek nincsenek másfajta elképzelései. Ugye nem?
- A számcímekhez kapcsolt kis zárójeles attribútumok is segítenek eligazodni az album trackjei között.
Bár azt írtam, hogy az anyag igen változatos és sokrétű, soféle hangulatot és atmoszférát inkorporál, egyben és figyelmesen végighallgatni sokak számára kihívást jelenthet, akik nem eléggé edzettek a súlyosabb zenék befogadásában. Ez viszont senkit se rettentsen el, mivel materiál bőven van rajta, akár be lehet fogni kisebb szegmenseit is. Mondjuk, hogy egyszerre csak az első negyedére veted rá magad és azt bömbölteted, majd később, máskor állsz rá a második, harmadik, további szakaszaira. Ha egyben akarod oda-vissza pörgetni, az is működhet, de nem biztos, hogy fejfájás nélkül megúszod (ez egyéni, eü-állapotfüggő is), pedig a lemez stúdiótechnikai kivitelezése és maszterelése több mint tökéletes. Csak egyszerre talán mégis sok lehet egyes hallgatók fülének és idegrendszerének. De ez közel sem az album (vagy az Alfa Matrix kiadó) hibája, túlvállalása, hanem inkább a hallgató (esetleg a lejátszóberendezésének, hangsugárzóinak) határaira gondolok itt. Én elsőre a Bandcamp-en hallgattam végig, lehet a streaming+fülhallgató kombináció nem való a füleimnek, ezért majd inkább FLAC-ból és a rendes otthoni rendszeremen fogom újra végigvenni a tételeket (az alattomosan hangoskodó-veszekedő-üvöltöző szomszédaim legnagyobb megelégedésére).
Azért vessünk egy pillantást a nyilvánvalóan alaposan promptolt, AI-generált (igen, a jobb alsó sarokban ott maradt a Gemini vízjele) szürkeárnyalatos kozmikus horrorborítóra is, mert igen beszédes, ikonografikus az is. Nem szívesen kötnék össze olyan pontokat, amelyek nem intencionálisak, talán nem is léteznek, így most csak magamban lamentálok erről, jó? Mivel nem egy pre-order anyagról beszélünk és a budapesti Pride előtt egy nappal lett droppolva az album, ezt még senkinek sem kellene összefüggésként és tényként kezelnie. De ha megnézzük alaposabban a borítón azokat a hulladékokból művészien összekraftolt totemoszlopokat, egy rakás kurrens genderikont fogunk felfedezni rajtuk, ami tudom, érzékeny kérdés. De mint ikonográfia és nyelvi kód, sokkal érdekesebb számomra, mint a mögöttes jelentésük és az albummal kapcsolatos relevanciájuk. Merthogy ezek kombinálódnak, akár csak a mindenféle színes csíkos-háromszöges-körös zászlók, az identitások szanaszétfragmentálódásának és össze-vissza keveredésének, kategórikus elhatárolódásainak metaábrázolásai egyszerű és hétköznapi grafikus módon. Ipari katasztrófák és mindent elpusztító háborúk utáni tájképet nézegetünk, borult, kormos ég, derékba tört fák, szögesdrótok, mérges gázok palackjai, gázmaszkok a sárba taposva, és csak a mindenféle jelvényekkel kidekorált totemoszlopok állnak feszesen, délcegen a fájdalom mezején emlékül, amelyeket körös-körül szellemek, démonok nézegetnek a keretből. Talán épp azon töprengve, hogy vajon valóban megérte-e az emberiség túlságosan agresszív öntudatra ébredése, egoboostolása, a társadalom érzékenységének apró szeletkékre aprítása egy másfajta ideológiai-politikai-gazdasági-szexuális-egyéb újracsoportosítása érdekében – valamiféle közös egyetértés helyett? Megérte harcolni akármilyen (tulajdonképpen semmilyen) identitások, jogok, láthatóság bömbölve követelt elfogadtatásáért, miközben egyébként is elpusztítottuk magunk alatt együttesen a Föld bolygót? Ha valamikor ezt elég jól érezheti mindenki az akármilyenre tetovált vagy színezett bőrén, az épp most, a hőkupola alatt történik. Meg fog is. A mai genderkérdések a fasorban sincsenek a kollektív kipusztuláshoz képest. A méreg, a Nap, a földrengés, a vízhiány, az éhínség, az energiahiány ugyanis nem fog válogatni. De nem ám! Elviszi a CEO-t, elviszi a transzit, a szarrátuningolt, durranósat fingós, bömbi-BMW-s jogsinélküli, benarkózott hülyegyereket, meg elviszi a konzervatív gondolkodású Marika nénit is a szomszédból, de még a rendes, szorgalmas, szerény körülmények között eddig eléldegélő lakótelepi pedagógust is.
Szóval a Totems In A Field Of Pain-t leginkább egy meta-albumként érdemes hallgatni, ami partikulárisan sok mindent magába foglal ugyan, még akár a jogos vagy értelmetlen harciasságot, okkult gépezeteket, titkos rituálékat, dehumanizációt, indusztrializációt, konzumterrorizmust, ellenállást, lázadást, elégtételt, bonyolult biológiai-társadalmi viszonyokkal való szembenézést is, de összességében az emberi (mentális) erózió káros hatását dobja ki nekem a gép mindig.
A First Aid 4 Souls nem azért a legjelentősebb magyar elektro-industrial legenda, mert nagy múltja van, vagy sokféle korszaka, szakasza, stílusa, összetétele, témája, netán embertelen tempójú termelékenysége okán tartjuk annak. Hanem mert egyetlen hazai formáció sem volt képes a nyomába érni, loholni utána, lépést tartani vele, és egy ennyire teljes spektrumú teljesítményt nyújtani. Ez a monstre, összegző kiadvány pedig egy komplex és vitathatatlan lenyomat, acélkemény bizonyíték erre. Csak a legerősebbek és a legadaptívabbak fogják érteni. Kevesen lesznek, de ők megbecsülik majd.
Kivétel nélkül mindegyik számot érdekesnek és izgalmasnak, erősnek tartottam, de számomra a tervezéselméleti metaforikus, „előre renderelt biológiai evolúció” most épp a csúcs, hiszen a változatosság látszata ellenére minden lehetséges kimenetelt (vagy azok vizuális reprezentációját) a fejlesztők előre létrehozták. Nincs valódi, nyitott végű szimuláció. Senki számára sem adott ez a szabadon választható és bankkártyával kifizethető opció.
Bocsi, ha most lelomboztam bárkit is ezzel. Szándékos volt, de a FA4S se a véletlen műve ugyebár.
💿 A First Aid 4 Souls: Totems In A Field Of Pain erre található.
Premex Solus: Between Bridges
„Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú a híd.” – írta Bódi László (Cipő) a Republic debütáló lemezén, a Madárjós vakáción című, feledhetetlen számban. A hidak, bár alapvetően hasznosak, mert összekötnek szárazföldeket, amelyeket eddig víz (vagy áthatolhatatlan forgalom) választott eddig ketté, ugyanúgy veszélyesek is. A hidakról, ha épp nem ugrálnak le róluk, azt is tudni kell, hogy ami eddig biztonságban volt híd nélkül az egyik oldalon, az átjárhatóság és összekötés után nem biztos, hogy így is marad. Áthurcolják a betegséget, megindul a kamionforgalom, átjönnek a bűnöző hajlamú démonok, bizony-bizony. Háborúkban, járványokban a hídak az elsők, amiket elfoglalnak, blokád alá vonnak, vagy egyenesen azonnal felrobbantanak. De gondoljunk ehelyett valami pozitívra inkább: oda-vissza áramlik a kreatív inspiráció, a szaktudás, a tehetség, igazi cross-border win-win helyzet növekedhet belőle egy-egy megépített hídnak köszönhetően. Itt most ez a szcenárió.
Nos, ez fokozottan igaz a Premex Solus-ra és a mostani, friss, Between Bridges majdnem 1 órás dark drone noise ambient albumukra is, amely szintén távközlésből (hangfájlpingpong) generálódott rétegről-rétegre, és bár mindegyik Premex Solus-anyag mély hatásokkal volt rám és a tartóstáram kiemelten védett darabjai mindig, most mégis úgy érzem, hogy ez a munkájuk a legkoherensebb és talán a leghátborzongatóbb is egyben. Számomra legalábbis.
Napokig halogattam a meghallgatását, mert hozzájuk és a műveikhez mindig megfelelő, háborítatlan, azt is mondhatnám, hogy „szent” időbúranyugalom szükségeltetik. Ezért a Between Bridges befogadását szombat délutánra időzítettem, mikor a 38 fokban vonult a forró aszfalton a Pride, a többség meg a klímás otthonából olvasott-hőbörgött róla. Én meg ledőltem a sajgó, munkában kinyúvadt hátamra, feltettem a fülest és hogy, hogy nem, ahogy az album finoman, lassan elindult, szinte azonnal álomba is szenderedtem. Mikor magamhoz tértem, rémülten vettem észre, hogy míg én „odaát” tartózkodtam, addig a lemez három és félszer ment le! Sok jóféle ipari ambient relaxációs zenével volt már dolgom (ebben még mindig Peter Andersson és Lustmord a csúcstartók nálam), de ez a Premex Solus munka aztán tényleg elképesztő dolgokra képes! Azt is mondhatnám, hogy erősen pszichoaktív.
Nekem komplett kisütötte, kifüstölte az agyamat, mert ennyire különösen erős odaát-élményben rég volt részem! Hiába volt vastagon telehúzva sistergő-sercegő-cincogó, kockásra mintázott zajszőnyegekkel, dróncsempesorokkal, olykor-olykor még valami arab boszorkány is mullázott benne lidércesen, sőt, akadt a lemezjátszótű, körbe-körbe ismétlődő hibazajokat okozva, távoli karmolászások és tompa puffanások, nyögések, pattanások, csöpörészések, és még ki tudja, mi mindenek lettek belerétegelve a konstrukcióba, de teljesen átdobott egy olyan dimenzióoldalra, ahol igen csak jólesett tartózkodnom. Megerősíteném ezért, hogy az egész anyag, mind a 6 track az elejétől a végéig roppant immerzív, világteremtő, sőt, egyenesen veszedelmes képességekkel rendelkezik, ezért erősen javasolt kontrollált-felügyelt körülmények között fogyasztani, különösen akkor, ha krónikusan kimerült vagy, és már az első track repetitív elejébe azonnal bele is alszol. Mindenképp legyen melletted valaki, hogy leszedje rólad ezt a fejhallgatót, ezt zenét és óvatosan, de tényleg nagyon óvatosan és szelíden felébresszen!
Vannak olyanok ugyanis, akik képesek felégetni maguk mögött minden hidat.
Most én is csak szelíden nézem a kezemben az öngyújtót tűzgyújtási tilalom idején, annak egyenletes, fényes és megnyugtató lángját. Eufórikusan jó érzés volt ugyanis odaát tartózkodni, azon a különös, emberi nyelven teljességgel kifejezhetetlen, körülírhatatlan hömpölygő oldalon, ahol az agyam végre teljesen megpihenhetett.
Létező vagy teremtett stimuláns világ? Teljesen mindegy. Sokkal jobb ott, mint itt. Nekem legalábbis.
Köszönet a PS hídépítő munkatársaknak ezért a fantasztikus élményért és lehetőségért! (Veszélyesek vagytok.)
💿 A Premex Solus: Between Bridges albuma itt vár rád.
📰 A Lángolón itt írtak róla.
A klubmegmentések margójára: Nóniusz Gábor megfejtette a problémát.
Nóniusz Gábor, a NONIUSZ Productions & Media alapítója és tulajdonosa meglehetősen hosszú, de alapos elmélkedését dobta fel a facebook-hírfolyamom, és egyből bele is szakadt a fejem, akár a csipesszel, szakmaiatlanul huzigált kullancsé a száraz bőrbe. Szerencsére remek vitaindító volt, számos kommentet, ellenérvet is kapott, valaki pedig volt olyan kedves, hogy (olvasni nem akarván), összefoglaltatta a ChatGPT-vel az eszmefuttatást, így ezt most csak úgy a lustábbaknak idemásolom:
A szerző szerint a klubok bezárását nem lehet kizárólag a gazdasági nehézségekkel magyarázni. Lehet, hogy sok klub egyszerűen azért küzd, mert megváltoztak az emberek szórakozási szokásai, és már nincs akkora igény a hagyományos klubéletre, mint régen.
A főbb gondolatok:
* A régi klubok egykor a közösségi élet központjai voltak: ott találkoztak az emberek, ott születtek zenekarok, barátságok és szerelmek.
* Az internet, a közösségi média és a digitális kommunikáció átvette ennek a szerepnek egy részét, ezért a fiatalok már nem ugyanúgy használják a klubokat.
* A mai fiatalok nem feltétlenül egy állandó törzshelyhez kötődnek, hanem mindig azt az eseményt választják, ami éppen érdekes számukra.
* A régi klubok közönsége mára nagyrészt felnőtt, családos lett, és maga sem jár rendszeresen klubokba. Ezért nem igazságos elvárni, hogy a mai fiatalok tartsák fenn a korábbi generációk kedvenc helyeit.
* A kis kluboknak technikailag és anyagilag is nehéz versenyezniük a fesztiválokkal, arénakoncertekkel és a közösségi médiában látott látványos produkciókkal.
* Nem minden klub fog eltűnni: azok a helyek, amelyek pontosan tudják, kiknek szólnak, és valódi közösséget építenek, továbbra is működhetnek.
* A megoldás nem feltétlenül az, hogy minden régi klubot életben tartsunk, hanem hogy új, a mai közönség igényeihez igazodó eseményeket és közösségi tereket hozzunk létre.
A szerző végkövetkeztetése:
Nem az a legfontosabb kérdés, hogy megmentsük-e a régi klubokat, hanem az, hogy hogyan lehet ma olyan élményeket és közösségeket teremteni, amelyekért az emberek valóban hajlandók elindulni otthonról. A múlt emlékeinek megőrzése önmagában nem elég; a jelen közönségének igényeire kell építeni.
Nos, az eredeti bejegyzés ennél sokkal hosszabb és alaposabb, cikormányosabb, de megéri elolvasni, mert elég jól körülírja, hogy miért problémás és nehéz a klubok megmentése (vagy megmenttetése), a folyamatos kapaszkodás és panaszkodás kultúrája a szórakoztatóiparban. Én is többször írtam ezen a felületen a klubélet különféle aspektusairól, a helybezárásokról, finanszírozási nehézségekről, megközelíthetőségről, közönségleszalámizásról, lehúzásról, biztonsági őrök túlzásba vitt magatartásáról és egyéb komplex, de változatos tünetekről.
Anélkül, hogy most bármi továbbit ide akarnék még a korábbiaknál és fentieken túl okoskodni, most csak 3 darab, egyszerű költői kérdést teszek fel, aztán válaszolja meg mindenki saját magának, ízlése-tudása-megélése szerint, vagy ahogy és annak, akinek csak szeretné:
- Ha csak úgy spontán be szeretnél ülni pár zenész vagy zenebarát rajongó haveroddal egy (kulturális/közösségi) helyre, hogy egy ital mellett szépen eldumálgassatok, melyik lenne az a hely egyértelmű és azonnali „hell yeah!” választásként?
- Melyik az a (tehetséggondozó/befogadó) hely ma, ahol egy full amatőr, kezdő, kísérletező zenész vagy zenekar is nyugodtan odamehet, felmehet a színpadra, beférhet a line-up-ba, megmérettetheti magát akár csak pár ember előtt is, anélkül, hogy bárki bárkinek bármit is fizetne érte?
- Fejlődhet-e ki még olyan zenei inkubátorklub organikusan a jövőben, amely valódi közösségi térré, törzshellyé nőheti ki magát (bárhol az országban)?
Na, ugye.
Olvassátok el Gábor posztját.
Aztán itt van még egy megfejtés: Bánkuti Dani megfogta a lényeget!
Minden sorával maximálisan egyetértek, én is így kezdtem 2010-ben otthon, bármiféle előzetes tudás, vagy stadionálmok nélkül zenélgetni, dalokat szerezni, vagy jó kis csapkodós elektronikát kotyvasztani éjszakánként, low budget eszközökön. De ez nekem tartást, hitet, perspektívát adott, még akkor is, ha visszacsatolást hozzá (jó, azért a marketinggombokat eléggé zéróközeli állapotokba tekertem és takartam) nem is különösebben kaptam.
Sokszor átvettem a kimerült anyjától a gyermeket, becipzároztam a kötött pulcsimba, ahogy a nagyok szokták, és miközben ő a mellkasomon szendergett, aprítottam a beat-eket, keféltem a szőrösebb sound-sample-ket, és nem gondoltam ennél többre sosem, minthogy van egy shelterem, egy menedékem, és legalább nem feszeget belül tovább az, ami nehéz, ami igazságtalan, ami hamis, ami bánt, mert konceptalbumokba tudom tölteni, akár a véres hurkát. Ebből lett az Empelde, és az Empelde most is az, ami 2010-ben elindult. Az égvilágon semmivel sem több. Egy sima electropunk kísérletfolyam a saját magam örömére. Munkábajárás, életvitel, család, háztartásvezetés, logisztika, tankolás, bevásárlás, háztartási gép szerelés és plafonglettelés mellett és között.
Azt mondják mindig, hogy „merjünk nagyot álmodni” meg „ne legyünk kishitűek”!
Hozzatok össze már végre valakivel, akinek pont csak ennyi, és nem több volt a Nagy Álma! (és nem, nem egy NAGYSZÍNPAD, meg világhír, zsozsó-zsozsó-zsozsó!) – nem is loopolom tovább ezt.
Arany írás. Köszi Dani!
Eseménybeszámolók
Adós vagyok és maradok még számos fontos eseményről való megemlékezéssel, de amint elkészültek, ezeket visszalinkelem majd ide az utókornak, most viszont nem dagasztom szét és nem mismásolom el ebben a havi riportban, rendicsek?
Felkészülnek: most nem sorolom fel mindet, március óta lemaradásban vagyok ezekkel, írok majd szépen mindenről, ahová odadugtam az orromat és előszeretettel és persze zavartalanul zavartam az előadókat, szervezőket, közönséget.
Külföldről jelentem
VA – Recovery 2 For You (Tribute to Front 242) (2026)
Nagy legendák számait coverelők válogatásalbumaival nem szoktam foglalkozni, nem is különösebben hallgatok ilyeneket, ez inkább DJ-knek való feladat, ha azon töprengenek, hogy miből szemezgessenek egy-egy afterpartira az ottragadt népeknek.
Az Alfa Matrix kiadó a Front 242 zenekart már másodjára szellőzteti meg akolbeli és egyéb előadók számára, kinyitva ezzel a szellempalackot, STEM-parádéba fullasztva a tiszteletadás jegyében tolt feldolgozni mindenáronakarást. Az első 32-trackes anyag még 2016 végén jelent meg, most itt a széria második köre, átfedésekkel, új coverelő szereplőkkel, de nagyjából mindig ugyanazokkal a 242-számokkal, csak most ismét más elektromos köntösbe bújtatva (és egyénileg előadva).
Csak emlékeztetőül:
1999-ben indult a mánia, akkor a Sacrilege VA 12 slágert engedett ki coverelve, majd a KL-Dark-Records 2016-ban dobott piacra egy háromkötetes, összesen 48-számos feldolgozáslemezt (A Tribute to Front 242 „Im Rhythmus bleiben” Vol. 1 – 3), és semmiképp ne feledjük el a Leaether Strip 2022-es The Other Man tribute-albumát sem, ami 26 covert + 26 instrumentált (összesen 52 track-et) tartalmazott. Nem kevés van a rovásukon tehát.
A mostani Recovery 2-nek az érdekessége azonban az a magyar vonatkozás, hogy a First Aid Tech erre feltette a Happinesst, amit a tavaly novemberi buliban kitörő örömmel fogadtunk a koncerten István és Bank Tamással (Stahlgeist) előadásában, erről az élményről itt írtam. Az állati menő volt, most pedig végre ez is release-be ment.
A Recovery 2 For You (Tribute to Front 242) itten van. („Gyűjtsd össze mind!”)
Pár gondolat a FRONT242 utolsó live kiadványáról, a Black Out-ról is.
A NecrogenesiS – Magyar Industrial Webzine rövid híre alá kommenteltem nemrégiben a live album kapcsán a következőket:
A Front 242 Black Out-ja minden ipari zenei történelem kb. minden korábbit szögletes zárójelbe tévő live kiadványa. Pedig a 242 maga is sok, sőt, túlontúl sok live kiadvánnyal alibiző, új albumkészítést elmismásoló, ellustázó, megúszó zenekar, amelyik a régi jó, begyakorolt műsort, slágerparádét idézve maradt fent valahogyan a színpadon, megannyi kevesebb rivaldafényt, hype-ot, eladási sikert meg sem élő side-projektjük mellett. Abszolút szép és méltó lezárás ez, bár vannak zavarba ejtő mélypontjai, önellentmondásai, de örülhet mindenki, aki volt annyira gazdag és ráérős, hogy jelen lehetett a végső haknin, bemörcsölt, és megrendelte minden formátumban a Black Out-ot. Legalább egy dologban biztosak lehetünk: nincs több 242, se live, se stúdióalbum, se tour, így ezzel ezt is nosztalgikusan lezárhatjuk. De ki a fene fogja megvenni és hallgatni ez után a Live Code-ot? Vagy mondjuk bármi mást? A Live Targetet? A RE:BOOT cuccot, a Moments szériát? Mondjuk én például. Mert jól össze lehet hasonlítani, hogy egy több évtizedes múltú európai zenekar hogyan nemesedett halhatatlanná úgy, hogy Kraftwerk üzletmodellje alapján bármiféle rizikós új dologgal megégette volna a billentyűnyomogató kezeit, kiváltva ezzel valami jelentősebb népharagot. Kezdjük szokni lassan a gondolatot, hogy a legtöbb veteránhős-csapattól ilyenformán kell elbúcsúznunk örökre. De ezek tulajdonképpen jó, és emlékezetes, halott virágillatot hozó kriptazárások. És amúgy az abszolút tisztelet beszél belőlem, mert a Black Out nézve és hallgatva is kurvajó, és nem is érted teljesen, hogy pontosan miért is. Legendák mennek el így, óraműpontosan és szépen. Magyarországon ez az értelmezhetetlen kategória, Belgiumban vagy a világ többi pontján… nem is tudom.
Anélkül, hogy most ennél mélyebb összehasonlító elemzésekbe mennék bele, azért pár gondolattal még kiegészíteném mindezt. A Front 242 valóban mint zenei intézmény létezik és gyakorlatilag elpusztíthatatlan harcosok, még a sokszori gig-önismétléseik ellenére is. Hogy miért? Mert hajszálpontosan ugyanazt a jól begyakorolt, jól hangszerelt és koreografált setlistet követik minden egyes turnéjukon. Én háromszor láthattam őket élőben és egyik sem volt nagyon más:
1998. november 30-án a németországi Herfordban, a Kick nevű klubban volt lehetőségem először találkozni a zenekarral, akkor a német radikális rajongók nagyjból péppé zúzták a vesémet, ez a [ : RE:BOOT: (L. IV. E ]) tour-on esett meg, amolyan revival körútjukon voltak, és ez már akkor is a sokadik vonulásuknak számított.
Pl. ott volt előtte a ’89-es Front By Front és a ’91-es Tyranny Tourból összehegesztett bootleg, a Live Target. Majd az utrechti koncertjük felvételéből született Live Code, amelyről annak idején még a Magyar Narancs is cikkezett. Nyilván ezeken nem tudtam jelen lenni. Ott voltam viszont a SYMA-ban (most: BOK) 2008. december 6-án, és elől pogóztam végig maximális fordulatszámon, emellett természetesen örömmel birtoklom és nézem vissza a Moments in Budapest DVD-t erről az eseményről, de van a neten 4K-s változata is. Aztán ott a Moments… sorozat, amely a 2006-2007 Vintage Tour emlékeit örökíti meg szétextendelve. A 2012-es budapesti Industrial Boom Reboot-ra nem sikerült sajnos eljutnom, amit máig bánok persze és hamu a fejemre, de 2019. december 1-jén az Akváriumban ismét sikeresen széttombolhattam magam a slágerparádéjukra, utána meg rögtön repültem ki egy gyors zakóba bújás után hajnalban Brüsszelbe, hátizsákkal.
Szóval nem tudom azt mondani, hogy sok lett volna, de azt sem, hogy elég. A Front 242 akármilyen turnéra is ment, vagy lépett fel (bárhol a világon), sosem fulladt érdektelenségbe vagy közönybe. Egyenletesen tombolták végig ők maguk és az elkötelezett közönségük is az összes alkalmat és gyűjtötték, gyűjtöttük be lelkesen ezeknek az estéknek a pillanat- és energiamegőrző felvételeit. Roskadásig van a polcunk, a merevlemezeink Front 242-vel, az agyunk pedig emlékekkel, még akkor is, ha nem lehettünk személyesen jelen a Hamburg 87-en, az Ancienne Belgique 89-en, az USA vagy az Europe 91-en.
A Black Out talán ennek a több évtizedes professzionális menetelésláncnak a legkiválóbb, szintetizáló lenyomata, még úgy is, hogy semmiféle stúdió-release, EP vagy single nem jött ki 2003 óta (!), és a három új szerzeményt is csak ezen a búcsúturnén lehetett hallani. A Generator, a Fix It, és a Hide and Seek persze nem is ütnek akkorát, hiába remek számok, a közönség a tombolásba meg is csuklik picikét, mivel nem tudták ezeket még begyakorolni sem. Nem volt alkalmuk rá és már nem is nagyon lesz. Pralinészórás, gyors felkapkodás a kűzdőtérről.
A Black Out számsorrendje, szakaszolása, keverése, a közönség tetszésmegnyilvánulásai, futballstadionokra jellemző, szűnni nem akaró skandálása, a felturbósított, felszövegesített régebbi számok (pl. Red Team), a két vezérénekes, Richard és Jean-Luc energiával teli hangja, a számok közötti kiszólások, a hosszas visszahurkolások, reverbálások, az egész show spektákuluma és tisztasága egyszerűen minden apró szőrszálat felállít az ember teljes bőrfelületén. 1 óra 40 percen át, újra és újra. Ezt nem biztos, hogy sok más legendás zenekar tudja, és kövezzetek halálra érte, de még maga a nagyra tartott Depeche Mode sem.
A fény alapvető természete, hogy kopik, elhalványul, fotonok, csillagok esnek el a hosszas menetelésben. Belevilágíthatsz a sötét éjszakába egy bazierős LED-es zseblámpával, távolabbról már senki nem fogja látni a fényét. A Front 242 alaposan végigzenélte, végigtáncolta, végigvilágította és végigdokumentálta azt, amiben a legjobb volt mindig is. Nem a stúdióalbumok rendszeres és gyors kipréselésében, hanem a közönségtüzelő, vad és szilaj erejében. Ennek utolsó kimaxolt ékköve ez a live búcsúalbum. Nem mondom, hogy teljesen értéktelenné teszi a korábbi koncertkiadványaikat, hiszen összevethető a technikai fejlődésük korszakról-korszakra, de a koronát bizony ez teszi fel a pályafutásukra és annak méltó lezárására is. A többit persze halványan zárójelbe teszi, teheti.
Első hallgatásakor, az album végéhez közeledve, a Happiness-nél már konkrétan sírtam, de a show végére mindig biztonsággal megérkező Headhunter-nél már megkönnyebbültem, felsóhajtottam. Hogy akkor ez bizony ennyi volt. És nagyon szép teljesítmény volt! Jó pihenést kívánunk nekik. Abszolút megérdemlik. Tényleg mindent megtettek értünk, rajongókért és közben a saját különleges helyzetüket, helyüket a szívünkben, és az egyedi, utánozhatatlan mítoszukat se kellett lerombolniuk előttünk. Egyszer sem.
Akinek még nem lenne meg, itt a rendelhető Front 242 Black Out-ja.
Pár gondolat a Clock DVA Thirst albumának 2026-os remasterjéről is.
A Clock DVA és a Mute kiadó nekiállt egy extenzív release-munkafolyamatnak, melynek keretében sorra veszik elő, restaurálják és megszépítik Adi Newton legendás zenekarának főalbumait. 2025 novemberében a White Souls In Black Suits (az első, 1980-as albumuk remasztere) már napvilágot látott, és arról is lehetne hosszasan értekezni, most azonban itt kopogtat a Thirst, amely talán még az előzőnél is jobbra, hangzásban még igényesebbre sikerült. Pedig nem könnyű meló ez.
Talán kevesebben vagyunk azok, akik a Clock DVA korai avantgárd, elvontabb, kísérletezőbb, free jazz-esebb, alterpunkosabb korszakát még tudják értékelni, hiszen a többségnek ezek az idők talán komplett ki is maradtak és csak a Buried Dreams áttörése után kezdtek el felfigyelni Adi Newton-ra és zenekarára. Én sokat nyüstöltem fiatalkoromban az első három nagylemezt is, pontosabban annak a még Napsterről levadászott és rommá tömörített (és gyakran hiányos) mp3-változatait, amit valakik vagy gyűrt szalagú kazettáról vagy karcos, kölcsből visszaszerzett vinyl-ről digitalizáltak be, többnyire hol jól, hol rosszul, hol egyenesen komplett hallgathatatlanul. Ilyen ez. Vadászgatunk mindig egy jobb kópiára.
Örökségvédelem ez a javából! És akkor még nem is ismerjük pontosan az akkori (1979-1983 közti) masterek hordozóját, az alkalmazott eszközöket. Mi van meg és mi nincs. Mi ment teljesen rommá és mit kellett komplett átfuttatni egy egész restaurációs újragyártósoron. Az album minősége nem csak engem, de mást is meglepett és egészen érdekes kontextusba hozta azt, idemásolom:
„Általában nem rajongok ezekért, mert egy remasterrel megváltoztatják az eredeti hangzást. Csak feltekerik a tetejét és alját, és a lehető legmagasabbra tolják a szintet. Ez is valami ilyesmi, de valahogy működik, és szerintem új életet lehelt a zenébe. Jó móka pörgetni, és új megbecsülésemet szerezte meg ez az album. Szerintem a DVA az egyik, ha nem a legmaradandóbb zenekar ebből az „indusztriális korszakból”. Még mindig képesek nagyszerű új zenét kiadni, amit a korszak többi nagyságáról nem lehet elmondani. Mindannyian elvesztették a lendületüket. A DVA nem, ők tiszták és menők maradtak. Remélem, hogy azt tervezik, hogy az egész katalógust újra kiadják.”
Nos, magam is így gondolom és most örülök, hogy tisztábban és több térrel szólva kaphattam meg erről a lemezről a kedvenc számaimat, a Sensorium-ot, a White Cell-t, a Blue Tone-t, a North Loop-ot és a 4 Hours-t is. Plusz a kiterjesztett lemezre felkerült eddig sosem hallott két szám (The Opening és a Remain Remain) live változata is, amit a londoni Lyceum Ballroomban vettek fel annak idején. Ikonikus hely, kultúrtörténeti emlék. Bárcsak ott is járhattunk volna akkor, annak idején!
Aztán ott a két single is rajta, a 4 Hours és a Sensorium, valamint ezeknek 2026-os „DVÁsított” változata, melyen Michael Ronald Somerset Ward bariton és szoprán szaxofonozott, TeZ végezte el az elektronikai és a gitármunkákat, Adi meg hát Adi volt, a maga sejtelmes hangjával. Ezek a mai változatok bár érdekesek, hallgathatók, de közel sem annyira energikusak és izgalmasak, mint az 1981-es eredetik. Inkább amolyan visszafogott „Christmas Edition”-érzést adnak ki, de nincs ezzel gond amúgy.
Én az 1983-as Advantage album remaszterelt kiadását várom a leginkább, addig meg ennek az első kettőnek örülök.
Itt lehet a Clock DVA 1981-es Thirst albumának 2026-os újrakiadását meghallgatni.
Mindeközben a Portion Control se tétlenkedik, hanem szintén önfeldolgozik.
A Portion Control (John Whybrew és Dean Piavani) brit elektronikus zenekar 1979-ben alakult Londonban, és a Clock DVA-hoz hasonlóan még mindig velünk vannak szerencsére! Évtizedekig tartó, rendíthetetlen függetlenségük után 2025 végén leszerződtek az Artoffact Records-hoz. Ez egyfelől jó hír, másfelől kevésbé az. A jó része az új anyagok mellett a zenekar korábbi katalógusának újrakiadása díszdobozos formában, lehetővé téve, hogy munkásságukat végre teljes mértékben értékelni lehessen, a rossz viszont az, hogy Amerikából nem rendelünk már semmit a magas büntetővámok és szállítási költségek miatt, így fizikai hordozót, díszdobozokat a legkevésbé sem, plusz ott a csomagelvesztés nem csekély esélye is. Így marad a kézzelfoghatatlan, digitális változat, ameddig valami európai disztribútor be nem száll a láncba, vagy esetleg bízhatunk még a Metro-Nómban is. (Csak hozzávetőlegesen adatolom, nem pontos kalkuláció ez: egy 4 CD-s box ca. 25-30 ezer forint alatt aligha áll meg a postaládádig.)
Az 1983-86 – Hit The Pulse to Purge… című 4 CD-s csomag viszont augusztus 14-én mindenképp érkezik. A digitális változat 77 számot tartalmaz, amelyek között szerepel az 1983-as Hit The Pulse mini-LP, a ..Step Forward (1984) és a Psycho-Bod Saves The World (1986) című nagylemezek, a klasszikus eredeti 12″-os kislemezek, a The Great Divide, a Go-Talk és a Raise The Pulse, valamint a Purge EP (1986). További anyagok között B-oldalas dalok, válogatáslemezek, ritkaságok, remixek, demók és két koncertfelvétel található 1984-ből és 1985-ből. Ha felvonnád a szemöldöködet, hogy az 1982-es I Staggered Mentally mégis hol marad, akkor megértelek. Bizony az valamilyen oknál fogva a remaster-reisuue sorozat vakfoltja marad. Érthetetlen, hogy 1983 előttről miért nincs semmi…
A kiadásról eddig egy szám érhető el, az pedig a Refugee remix-átdolgozása Rhys Fulber által. (Egész jó.)
A Portion Control 1983-86 – Hit The Pulse to Purge… doboza innen rendelhető elő.
…és akkor váratlanul, a semmiből (múltból) megkerült még két idős bajszos csávó is: a Yello!
Erről nem is az underground vonatkozása (mert az nincs), hanem a kettős példázata miatt írok. Ugyanis ez nem egy új, hanem egy régről megkerült felvétele a két svájci öregúrnak, akiket nagyon tisztelünk, és nem csak a Forma-1 és a The Race miatt.
Az 1981-es Claro Que Si albumról lemaradt, kimaradt, elfelejtődött, aztán előkerült és annyira aktuálisnak, érdekesnek találták még az akkori lenyűgöző Blank-vokálját is, hogy komplett újjáépítették és tessék, meg is van a legszebb nyári sláger, aminek a szövege is üt ráadásul.
A havannai és zürichi felvételekből összerakott klipje is hozza a nosztalgiát. 1985-ös archív, fekete-fehér felvételek ezek, amelyek egy pompás, békés időszakot idéznek meg és „normális” helyszíneket hoznak be az égő tarlóktól, felperzselt földektől, lángoló erőművektől, megfonnyadt növényzettel és kiszáradt tavakkal, folyókkal teli, zajos, mai világba. Akárhányszor nézem is újra, mindig nagyon elvágyódom. Pont ez a félelmetes hatása.
A két példázat pedig:
- Nem biztos, hogy mindig a közönség-előmelegítős, cseppenként csorgatós-csöpögtetős marketing a legjobb megoldás egy új szerzemény/release felvezetésére. A Yello megtehette volna ezt is (persze bármit megtehetnek), hogy 3 hónapon keresztül húzzák-tekergetik a rajongók agyát és kiváncsiságát, hogy június 19-én majd jönni fog „valami”! Egyszerűen és váratlanul csak droppoltak és ezzel hatalmas reményhullámokat indítottak el a neten. (Engem is elsodort.)
- Attól, mert valamit kiszanáltok, fiókba tettek, elfelejtettek, nem tartjátok elég jónak vagy fontosnak, még nem biztos, hogy örökre meg is döglött. Bármilyen ötlet lehet jó! Lehet csak meg kell várni vele a megfelelő időt. Helyet. Technikát. Hangulatot.
Ne legyetek túl szigorúak a saját zenei ötleteitekkel, légyszi, légyszi!
Hallgassatok a Yello-ra!
(meg persze Yello-t!)
0 hozzászólás