The Seven Whores of The Apocalypse (7W) exkluzív mélyinterjú
Mikor először hallottam őket, azonnal rabul ejtettek, és azóta sem tudok szabadulni tőlük. Elég ritka az ilyesmi. Szinte azonnal megkerestem őket, hogy adjanak válaszokat a kérdéseimre, de jóval többet kaptam vissza tőlük. Tanítást, útmutatást, fényt a sötétségben és meglepő módon – még egy magyar szálat is. Beszélgettünk zenékről, sci-fi-kről, az amerikai és az európai színtérről, hangszerekről, világvégéről, koncepciókról, életről, dub-ról, pihenésről, sőt, még politikáról is. Hosszú olvasnivaló lesz, de megváltoztatja a napotokat, minden perce értékes lesz, ezt megígérhetem. Az amerikai The Seven Whores of The Apocalypse zenekar három tagjával (Jason, Chris és Tom) készített mélyinterjúmat olvassátok.
Minneapolis-Saint Paul, közismert nevén „testvérvárosok”. Mi, magyarok csak elvétve ismerjük és főleg amerikai filmekből, sorozatokból vagy történetekből. Számunkra ez az élénk cyberpunk metropolisz egyfajta egzotikus megérintése, tökéletes ihletforrás lehet sötét electro-hangzások létrehozásához. Ti hogyan és mit éreztek ezzel kapcsolatban? Ha művészek, zenészek költöznének oda, mit mutatnátok meg nekik először?
Jason: Imádom, ahogy látod a szülővárosomat! Úgy gondolom, hogy évtizedekig Minneapolist főként úgy ismerték, mint a várost, amelyet Prince az 1980-as években a Purple Rain-nel felvitt a térképre. Most olyan előadóink is ugyanezt teszik, mint az Atmosphere és Lizzo, akik városunk erős hip-hop/R&B gyökereit képviselik. A független rock itt is nagy, akárcsak az EDM. Még drum & bass színterünk is van, és igen, biztosan van goth / cyberpunk / darkwave rajongói színtér is, bár ez egy kicsit kisebb tömeg. Szerintem a város zenei stílusai szépen kiforrtak a nyolcvanas évek óta. Szinte bármilyen műfaj élő műsora megtalálható egy adott hétvégén, ami nagyon elképesztő. Olyan szerencsés vagyok, hogy az utca túloldalán lakhatok egy ipari / EBM / cyberpunk zenét játszó éjszakai klubbal. Még néhány Seven Whores of the Apocalypse dalt is játszottak! Az új lakókat körbevezetném Minneapolis északkeleti ipari szépségeibe: az öregedő raktárak, hatalmas vasúti pályaudvarok és omladozó gyárak sötéten szépek és mélyen inspirálnak, különösen ősszel. De inkább hagyom, hogy Chris és Tom beszéljenek a keleti testvérvárosunkról. Minneapolis és St. Paul földrajzilag nagyon közel állnak egymáshoz, de van egy kis lélektani szakadék a kettő között. Egy kis testvéri rivalizálás!
Chris: A testvérvárosokban felnőve maxoltam ki az egzotikumot. Úgy értem, minden második utcasarkon van egy Starbucks és McDonalds. Az első hely, amit transzplantálnék, az a First Avenue lenne Minneapolis belvárosában, a történelmi zenei klub, amely több mint 50 éve működik.
Tom: Olyan régóta élek a testvérvárosokban, hogy nehéz objektívan szemlélnem, mennyire inspirálnak engem hangokra, vagy sem. Ezen a ponton csak otthonról beszélhetek. Igazából ez minden, amit valaha is tudtam. Ennek ellenére könnyen értem, ha valaki először jön a testvérvárosokba, és potenciálisan megérzi ezeket a témákat. Noha nem ez a legfuturisztikusabb hely New Yorkhoz, Los Angeleshez vagy Chicagohoz képest. Minden bizonnyal ez a legnagyobb metropolisz a távolságokat tekintve, és különösen a belvárosban. Éjszaka a város fényei, a reklámok és az emberi tevékenység csak fokozhatja az idegen és kissé földöntúli fényét. Ráadásul, mint a legtöbb közép-nyugati város, a testvérvárosok és a környező területeik egykor virágzó ipari területnek számítottak, rengeteg évszázados raktárat és gyárat hagyva hátra, ezek némelyike hanyatlóban van és feledésbe merült, más részeit pedig utólag modern felhasználásra szerelték át. Mindezeket, a múlt szimbólumait modern épületek tarkítják, és a városok furcsa részeihez vezetnek, ahol pillanatok alatt az építészet több korszakán át lehet barangolni. Tényleg különleges helyeknek érezni. Inkább bemutatnám az ide mozgó művészeknek néhány természeti csodánkat, mint például az istentelenül sok gyönyörű tavat ebben az állapotában, vagy a végtelennek tűnő északi erdőket.
Mekkora, és milyen karakterű az ottani dark underground színtér? Milyen összetartásról, együttműködésről tudtok beszámolni a zenészek, szervezők, promóterek és rajongók között?
Jason: Heti néhány estén találhatsz goth / EBM estéket bizonyos klubokban. Van néhány havi és éves rendezvényünk is (például a közelgő Vámpírbál), amelyek élőzenét, szórakoztató művészetet és árucikkeket mutatnak be. A karakterük nagyon egyszerű cyberpunk gót, szinte kicsit sztereotipikus, de működik, és imádom! Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben az interneten találnak egymásra, és a szórakozóhelyeken találkoznak. Ez egy kicsi, de nagyon odaadó színtér.
Tom: Nem vagyok annyira bekötve az underground színtérbe, mint szeretnék, ezért nem tudok megfelelő választ adni erre a kérdésre. A munkám huzamosabb ideig távol tart a városoktól, ami rendkívül megnehezíti, hogy állandó részese legyek. Szeretnék ezen változtatni a jövőben, de addig is nagyrészt kívülálló maradok.
A kísérleti sötét ambient zenében közös a hátteretek, de a 7W nem éppen egy fiatal, újonc banda. Hangzásotok azt mutatja, hogy igen gazdag szakmai tapasztalatokkal rendelkeztek. Feltételezem, hogy ez egy hosszabb időszak eredménye – az indusztriális, az EBM és a dark electro mozgalmak kezdetétől és csúcskorszakától számítandó. Milyen meghatározó tapasztalataitok voltak a dark színtéren, mielőtt úgy döntöttetek, hogy elindítjátok a 7W zenekart?
Jason: Érdekes korosztályunk van a bandában, de még a legfiatalabb tagunk is mélyen ismeri az ipari és kísérleti zene történetét egészen az 1970-es évekig. Szeretünk dokumentumfilmeket nézni az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság ipari színtereiről, mint például az Industrial Accident (2018), a The Ballad of Genesis és a Lady Jaye (2011) filmeket. Valószínűleg én készítek zenét a leghosszabb ideje, a 80-as évek vége óta, ezért főleg ezzel az élménnyel magyarázom. Chris és Tom önmagukban is remek producerek, és tudják, hogyan kell zseniális hangokat és teljesítményt adni a dalainkhoz. A sötét zenével való korai találkozásom olyan zenekarokkal kezdődött, mint a Japan, a The Cure, a Depeche Mode, a Gene Loves Jezebel, a Psychic TV, a Meat Beat Manifesto, a Nine Inch Nails, a Ministry, a My Life with the Thrill Kill Kult, a Coil és a Die Warzau. Ezek közül a bandák közül sok 1990 körül elérte a csúcsát, vagy ez éppen akkor kezdődött el. Emlékszem, 1989-ben egy este elmentem táncolni, és felcsendült egy Ministry dal, és a legjobb barátom félrehúzott és azt mondta: „Erre figyelned kell, tanulságos lesz számodra.” Hé, hát mennyire igaza volt! Eleinte mindez nagyon akadémiai szintűnek tűnt számomra, évekig csak a Music For The Masses és a Pretty Hate Machine érdekelt a „sötét” zenével kapcsolatban. Turistának éreztem magam, amikor más tipikus EBM-művészekről volt szó, mint a Front 242, a Nitzer Ebb és a Front Line Assembly; olyan durván és barátságtalanul hangzottak a fülemnek, tekintve a The Cure és a Depeche Mode szupercsiszolt hangzását. Egy másik barátom megpróbált bevinni a Cabaret Voltaire-re nagyjából ugyanebben az időben, de egyszerűen nem sikerült. A 90-es évek elején sokkal jobban érdekelt a feltörekvő rave / techno / jungle színtér, amely évekig hajtotta a zenei karrieremet. Évtizedek teltek el, mire visszatértem a sötét zenékhez, és ekkor vetődtem rá a Coil-ra. Ez 2008 körül volt. Letöltöttem minden albumot, amit csak találtam, és a Coil volt az egyetlen, amit egy éven át hallgattam. Abban az évben el is kezdtem sötét ambient zenéket készíteni, amit egészen a közelmúltig folytattam, amikor megismertem Chris-t és Tom-ot. Szóval most egy kicsit tanulságos élmény volt visszamenni és meghallgatni mindazokat a bandákat, amelyekre a barátaim próbáltak rávenni a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, és megpróbáltam átkarolni mindazt, amin ők akkor kattogtak, és miért is emlegették őket akkora lelkesedéssel. Ekkor landoltam a Clock DVA Buried Dreams művén, amely a 80-as évek végének sötét zenéjének igazi eltemetett kincse, amit bárcsak hallottam volna tinédzserként.
Chris: 2016 óta készítettem drone/dark ambient/sound kollázsokat The Creeping Man néven, de a tapasztalataim eléggé szigetszerűek voltak – csendben feltöltöttem néhány EP-t és albumot a Bandcamp-re, de nem éreztem, hogy részese lennék bármilyen „színtérnek”, mivel még senkihez nem jutottam el, aki hasonló zenéket készít.
Tom: Tudomásom szerint Chris-nek és Jason-nek több éves tapasztalata van zenekarokban való muzsikálás, önálló produkció, klubok, koncertek, lemezboltok, stb. terén. Nekem teljesen ellentétes tapasztalataim vannak. Míg ők évek óta be vannak kötve a színtérbe, az én tapasztalataim néhány koncertre korlátozódnak, de egyébként csak magamban vacakolok ám különféle eszközökkel. Az évek során basszusgitároztam is néhány rockbandában, de ahogy az emberek főiskolára jártak és munkát kaptak, a legtöbb projekt sajnos kifulladt. Míg azokban a csoportokban zajlott az élet, addig én a saját időmben dalszövegekkel, szintetizátorokkal, dobgépekkel, szokatlan gyártási technikákkal és talált hangokkal kísérleteztem. Ahogy a korábban említett projektek véget értek, elkezdtem a saját szóló cuccaimon dolgozni, ami végül Chris-hez és Jason-höz vezetett. Azelőtt évekig kísérleteztem a dark ambienttel, és rátaláltam a hangzásra. De egy-két évvel azelőtt, hogy találkoztam volna velük, úgy éreztem, hogy ideje leszednem azokat a dolgokat merevlemezeimről, és kiadni valamit a változtatás helyett, és hogy hallgatatlanul hagynám ezeket megrohadni.
A zenekarnevetek elég beszédes, a széteső világunkra reflektál. Nem emlékszem ilyen hosszú nevű bandára, talán a legendás My Life with the Thrill Kill Kult-ra. Az Apokalipszis hét szajhája – ez olyan, mint valami furcsa bibliai látomás. Mit osztanátok meg velünk ezzel kapcsolatban? Mi volt az első meglátásotok, miután 2019-ben egymásra találtatok a Bandcamp-en?
Jason: Megalakítottuk a The Seven Whores of the Apocalypse-t egyfajta szerelmes levélként egy nagyon konkrét albumhoz! Egy ideig mindannyian nagyon megszállottjai voltunk a Clock DVA csodálatos, 1989-es Buried Dreams albumának. Az album szellemét szerettük volna megragadni a korai kislemezeinkben, azaz egy nagyon halk és fenyegető, ugyanakkor előremutató és precíz hangzást. Azóta sokkal keményebbek és hangosabbak lettünk. Egy napon véletlenül eszembe jutott a banda neve. A legfontosabb, hogy baromira jól hangzik, de megvan az a kellemes hatása is, hogy soha nem lehet összetéveszteni egy másik, hasonló nevű bandával, ami a zenei világban elég gyakran előfordul. Szeretjük, hogy a nevünk nagy és pimasz, és kissé istenkáromló is. Az egyetlen aggodalom az, hogy egyesek azt gondolhatják, hogy a név miatt úgy szólunk, mint egy death metal banda, ami valójában nem a legrosszabb dolog, ami történt valaha!
Chris: Mire megtaláltam Tom-ot a Bandcamp-en keresztül, hogy elmondhassam, hogy az ő lecsupaszított indusztriális hangulatait kutatom, ő és Jason addigra már találkoztak online. Aztán beléptem ebbe a mixbe, és mivel mindannyian a Twin Cities-ben voltunk, úgy tűnt, jó lenne kipróbálni valamiféle fájlcserélő együttműködést, melynek eredménye a kísérleti album volt, egyfajta sejtelmélet. Akkor még nem feltétlenül volt elképzelésünk – szerintem inkább amolyan kémiai tesztről volt szó, hogy ki tudjuk-e bírni egymást együttműködési értelemben. Például Jason mi is lesz? Egy bunkó főnök? Tom meg folyton csak dumál, de nincs is rajta nadrág?
Jason: Majd kiderült, hogy én tényleg egy büdös nagy főnök vagyok! LOL!
Tom: A név Jason ötlete volt, és a mai napig nem kérdeztem meg, honnan származik. Mindig is biblikusnak értelmeztem, vagy legalábbis szerintem bizonyos mértékig a kereszténységben gyökerezik, ahogyan rá is világítottál. Az Apokalipszis négy lovasa, babiloni szajhák, hét főbűn, stb. Az első zenei elképzelés amúgy egyfajta dark electro-industrial létrehozása volt. Jason bemutatta nekem Chris-t, a Clock DVA Buried Dreams albumot, és ez a lemez nagyon is megragadta a képzeletemet. Eddig is és most is nagyrészt a zajzene különféle típusaihoz kapcsolódtam, de ez a lemez nagyon felizgatott, mióta felfedeztem a Skinny Puppy-t, a Nitzer Ebb-t és a Fad Gadget-et. Jason érdeklődését fejezte ki egy darkwave/elektroipari lemez készítése iránt, amelyet sok művész iránti szeretete ihletett, beleértve a fent említett Clock DVA-t is. Megkért, hogy működjek közre, adjam a vokálomat hozzá, és szerintem azért is, mert addigra az én szólódolgaim voltak azok az alkotások hármunk közül, amelyek valamennyire hagyományos énekhangokat tartalmaztak. Chris amúgy hihetetlen a hangtervezésben és a videógyártásban, ezért egy bizonyos ponton elhatározták, hogy mintákat fognak szolgáltatni és zenei videókat készítenek a saját, közterületi felvételeikből. Jason több éves tapasztalattal rendelkezik a tánczene készítésében, ezért a tőlem és Chris-től származó hanganyagok felhasználásával kezdte el végül elkészíteni a számokat.
Apokalipszis Most. Ilyennek képzeltétek el korábban, mint amilyenben most élünk? Depresszió és kétségbeesés?
Jason: Többnyire úgy érzem, hogy nincs új a nap alatt. Az emberiség évezredek óta okozza és viseli el a romlást és elkeseredettséget. Személy szerint úgy gondolom, hogy a múlt században elért hihetetlen technológiai fejlődésünk ellenére még mindig a sötét középkorban élünk. Még mindig úgy viselkedünk, mint a barbárok. Egyszer remélem, lesz egy második reneszánszunk, amikor felébredünk ebből az önmagunkra omlasztott rémálomból, de biztos vagyok benne, hogy ez több száz év múlva következik be, ha az emberiség ennyi ideig kitart egyáltalán. Ha ez valamikor megtörténik, úgy gondolom, hogy a jövő emberei iszonyatos rémülettel fognak visszatekinteni a történelem ezen időszakára – amit ma élünk át. A világ egyik leggazdagabb és legerősebb országában élek, mégis minden hónapban olvasok egy újabb hajléktalantáborról, amelyet a rendőrség buldózerrel dózerol le, rasszista zsarukról, akik következmények nélkül ölnek meg színesbőrűeket, vagy a városainkat sújtó végtelen erőszakról. Kibaszottul rosszul vagyok amiatt, hogy így cserbenhagyhattuk egymást. Számtalan összetett oka és okozata van a hajléktalanságnak és az erőszaknak az Egyesült Államokban, és nem akarom mindezt ugyanazzal az ecsettel lefesteni. De döntő fontosságú a kérdés: hogyan kerültünk ide? Hogyan engedhettük meg, hogy ez megtörténjen? De ez megint nem újdonság. Gyanítom, hogy ez óriási sokkot okoz majd a rendszerben, mint például az intelligens földönkívüli élet bizonyítéka, a valódi mesterséges intelligencia, vagy valami szörnyű atomháború, ami kizökkent bennünket mindebből. Még mindig hiszek az emberiségben, de ez fogyóban van. Carl Sagan-t idézve: „Képesek vagyunk ilyen szép álmokra és ilyen szörnyű rémálmokra is”.
Tom: Furcsa hely a világ. Bárcsak tudnánk a jövőnket, de soha nem tudhatod teljesen, mi fog történni ezután. A legjobb, amit tehetünk, hogy tanulunk a múltunk hibáiból, és mindent megteszünk, hogy haladjunk előre.
Beszéljünk kicsit a Wicked Hands EP-ről. Bevallom, először a borítója fogott meg, az a mesebeli lány a víz alatt és ahogy lassan süllyed… Kevés kifejező albumborítót láttam eddig életemben, de ez nagyon megérintett. Mögötte ilyen new wave-es, hidegrázós dalokra számítottam, de nagyon meglepett, hogy a 4 szám ilyen mély sötétséget, táncolható ritmusokat, feszes gótikus hangulatot és cyberpunk erőt terjesztett. Hogy látjátok ezt? Mit mondanátok el nekünk az EP-tek víz alatti borítóképéről, és ennek hátteréről?
Jason: Nagyon örülünk, hogy sikerült az a borító! Rengeteg képen és ötleten mentünk keresztül, sőt néhányat kipróbáltunk a barátainkkal. Azt hiszem, egy tucat mockup kipróbálása után maradtunk a lebegő lány témájánál. A víz alatti képek a Clock DVA Buried Dreams mélyen tudatalatti albumából származó kezdeti inspirációinkat tükrözik, ahogy a sötét ambient iránti közös szeretetünket is, amely határozottan behatolt az EP sarkaiba és hátterébe. Ami magát a zenét illeti, ugyanazokat a mintákat szerettük volna nyomon követni, amelyeket a darkwave és az EBM műfajú bandák alakítottak ki, de egyben a borítékolni is akartuk, hogy új dolgokat is kipróbáltunk.
Tom: Annak ellenére, hogy Jason produkciója és Chris videói és hangtervezése is csúszós, megszállottan részletgazdag és kifejező, tagadhatatlan ezek hideg természete. Bár Jason zenéjének nagy része táncolható, a legtöbb alkalmi bulikon nem szívesen játszanám, nehogy túl gyorsan kinyírjam a hangulatot. Épp ez az, amit a borító úgy ábrázol, mintha megfulladnál, miután egy zajáradat jól fejbekólintott. Hangzásilag hideg és könyörtelen tud lenni, lélekben némileg hasonlít az olyan csoportokhoz, mint a The Klinik, melynek számai táncolhatóak és a felszínen vidámak, de a klinikai keménység súlyos rétegével, ami sokak számára kellemetlenné teheti a hallgatást. Az audiogyártást leszámítva, úgy tűnik, hogy ez a filozófia Chris (és Jasoné, a Wicked Hands EP-hez hasonlóan) videómunkájára is kiterjed. Bár a közterületeken készített felvételei gyakran viszonylag szokványos dolgokból származnak, mint például a romantizált és fehérre meszelt amerikai műsorok és a 20. századi PSA-k (szerk.: public service announcement – közszolgálati közlemények), a sötétebb témájú felvételek elemeiben sincs hiány, mint például propaganda, orvosi felvételek és hasonló kivonatok annak az időszak a sötétebb oldaláról, amelyet ma egyébként nagyrészt rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélnénk.
A Splintered az egyik kedvenc számom tőletek. Ez az emlékezetes hangzatos, szonikus emelkedés a dalban mindig arra késztet, hogy magasra emeljem a karjaimat és nyújtózkodjak, szerintem pont ettől szívszorító ez a szám. Hogyan és milyen eszközökkel készítettétek ezt és az egész EP-t?
Tom: Nagyon örülök, hogy élvezted a Splintered számunkat. Csak remélni tudom, hogy a szövegem és az énekem megfelel az általa kísért dalnak, és megérdemli annak a tiszteletnek a töredékét, amelyet azok az emberek is megérdemelnek, akikre szintén hatással volt. Jobb lenne, ha Jason válaszolna erre a kérdésre a produkcióval kapcsolatban, mivel ő a producere és összeszerelője az összes hangnak, Chris sound design-ja és az én énekem mellett.
Jason: Az EP teljes egészében Logic-ban készült, plusz azzal a felszereléssel, amivel Chris és Tom olyan hangokat generáltak, amelyek a mixbe jól beleilleszkednek. A szintetizátorok többsége – beleértve azt az ikonikusan emelt hangzást a Splintered elején – nos, az magába a Logicba beépített hangszerrel készült. Használjuk az UVI.net és a KiloHearts vintage szinti bővítményeit is. Csak miután befejeztük a Splintered-et, akor döbbentünk rá, hogy mennyire hasonlít a Depeche Mode Stripped-jére. Ez nem szándékos volt, de jó emlékeztető arra, hogy milyen szorosan hordozzuk magunkban az inspirációnkat, és az olyan nagy bandák, mint például a Depeche Mode még mindig ott vannak. Ráadásul Tom teljesen ODASZÖGEZTE azt az éneket! Soha nem hallottam még ennél jobban szólni!
Megjelentettetek egy lenyűgöző, őrült tech/cyberpunk/sci-fi videót is ehhez a számhoz. Szerintetek vannak manapság kiváló sci-fi-k? Alternatív valóságként nézzük már a sci-fi-ket, amelyekhez soha nem is jutunk el?
Jason: Ez egy érdekes felvetés! Soha nem gondoltam rá így. A fikció szükségszerűen létezik egy párhuzamos univerzumban, amelynek közös történelme van a miénkkel. De egy közös jövő, amit elérhetünk vagy nem? Biztosan a határokig kell feszegetnünk a képzeletünket, nem gondolod? Hogy inspiráljon bennünket, hogy új jövők felé nyúljunk? Gondoljunk csak a 19. század végének és a 20. század elejének sci-fi-jeire, amelyek arra inspiráltak bennünket, hogy embereket küldjünk a Holdra. A fikciók szükségszerűen törekvőek, egyesek jobban, mint mások. Azt hiszem, a sci-fi aranykorát éljük jelenleg, akkora égitestként velünk élő alkotókkal, mint Denis Villeneuve (Dune, Arrival, Blade Runner: 2049), Alex Garland (Ex Machina, Annihilation, Men) és Jordan Peele (Get Out, Us, Nope), akik szakadatlanul mutatják az utat.
Az ötlet, hogy sci-fi képeket használjunk a Splintered videóban, egy kicsit véletlenszerű volt, szinte egy kísérlet, hogy kipróbáljunk valami szokatlant saját magunknak is. Kellemesen meglepett minket, hogy milyen jól működik a dallal. Őszintén szólva, elég naivan vágtam össze egy stock footage webhelyről származó klipek segítségével. Chris valójában a csoport videózsenije. A Grinding Walls és a Feed Me to the Void videói kifejezetten remekművek! Remélem, egyszer sikerül utolérni őt, de jelentős az előnye.
Chris: Mindannyian szeretjük a sci-fit (és a horrort)! Noha rengeteg sci-fi bemutatja a képzeletbeli alternatív valóságokat (Star Trek, Star Wars, Gyűrűk Ura, stb.), de nem vagyok benne biztos, hogy valaha is el szeretnék látogatni ezekbe a világokba. a Borgok, óh, nem, Lord Palpatine? Úúúúú! És nem hiszem, hogy Gothmog-gal szeretnék mondjuk vacsorázni. Nem, jól megvagyok a jelenlegi valóságunkkal, bármennyire is feldúlt…
Tom: Tekintettel a manapság készült sci-fi művek óriási mennyiségére, nincs hiány olyan alkotásokból, amelyek hamarosan klasszikussá válhatnának. Az elmúlt pár év személyes fénypontjai közé tartozik a Dűne, a Love, Death and Robots pedig egy hihetetlen sorozat, bár a legújabb évadot még nem láttam. Elsődleges szerelmem a horror, így néhány jelentősebb megjelenésen vagy kritikus drágaságomon kívül sajnos erősen hiányos a tudásom a minőségi modern science fiction-ről. Úgy gondolom, hogy a sci-fi minden bizonnyal használható egyfajta menekülésként a remélt idő felé, vagy egy olyan hely és civilizáció utáni vágyódásként, ahová talán soha nem jutunk el. Nehéz azonban ebből a szemszögből megszólalnom, mivel az általam fogyasztott sci-fi nagy része abszurd módon sivár, és általában az emberi természet és létezés borzalmasabb aspektusaira összpontosít.
Mennyit foglalkoztok az európai industrial és EBM zenékkel? Éreztek-e bármilyen (kulturális, szubkulturális, zenei) szakadékot, ami a ti kontinensetek és a mi kontinensünk között létrejött vagy jelenleg is alakul?
Jason: Úgy gondolom, hogy az EBM olyan műfajként érte el az érettségi fokát, amelyhez a világ szinte bármely részén találhatunk jó zenéket. Természetesen szinte lehetetlen EBM-et hallgatni anélkül, hogy ne találkozzunk néhány európai előadóval. Nagyon mélyen érezzük itt az európai hatást. Valahányszor táncolni megyek a helyi ipari klubomba, nem amerikai előadók számait hallom. Az egyetlen szakadék, amelyet észrevettem, az az európai EBM és a politikai képzet – rengeteg felvonuló hadsereg és egyenruha – közötti szoros kapcsolat, amelyet úgy tűnik az amerikai művészek, nem fogadnak el annyira. Úgy tűnik, itt az EBM sokkal személyesebb, és amikor az politikaivá válik, akkor az inkább a kapitalizmus ellen ágál, nem a fasizmus ellen. (Ez változhat a Trump utáni világban.) De biztos vagyok benne, hogy ennek az ellenkezője is igaz. Lefogadom, hogy sok a keresztbeporzás, a világ minden tájáról érkezett művészek olyan módon befolyásolják egymást, hogy azt nem is ismerik fel teljesen.
Tom: A 7W többi tagja nevében nem tudok nyilatkozni, de az ipari/EBM/zaj világában a kedvenc előadóim túlnyomó többsége európai. Ezzel nem kell lebecsülni az észak-amerikai művészeket, mivel a 80-as és 90-es évektől egészen a mai napig nem volt hiány hihetetlen csoportokból, amelyeket szeretek és nagyra tartok, de a legtöbb kedvenc művészem ezen a világon általában brit vagy belga, és igen, ez az én gondolkodásmódom. A zene megközelítése nagyon is abban gyökerezik, amit olyan előadóktól tanultam, mint a Throbbing Gristle, Dirk Ivens, Fad Gadget, Nitzer Ebb és más európai művészek. Nem beszélhetek semmilyen szakadékról az európai és észak-amerikai színterek között. Nagyon szeretnék egyszer eljutni Európába, de mivel nem jártam még ott, ezért így minden tudás másodkézből származik, miközben egész életemben Amerikában éltem, és a legtöbb underground műfaj virágzó színterét láthattam sok amerikai nagyvárosban.
Hogyan látjátok a globális ipari underground színtér fejlődését? Voltak például olyan új kedvenc zenéitek, albumok vagy zenekarok a Covid-zárlatok alatt és óta, amelyeket korábban még soha nem hallottatok, és ez nagy meglepetés volt számotokra?
Jason: Mindig keressük az inspiráció új formáit. Idén számomra a synthwave műfaja volt a legnagyobb. Olyan művészek megszállottja vagyok, mint Mitch Murder Stockholmból, Sunglasses Kid Londonból és Phaserland Detroitból. Körülbelül 2012 óta követem a műfajt, és az utóbbi években ez nagyon felpörgött. Biztos vagyok benne, hogy a Covid nagy szerepet játszott ebben, hisz nagyon sokan otthon ragadtak, és nem volt mit tenniük. Akkor miért nem zenélünk? Rendkívül válogatós hallgató vagyok. Volt néhány művész, aki meglepett az indusztriális/darkwave színtéren – Black Nail Cabaret, Molchat Doma és az Autums jut eszembe –, de leggyakrabban felkapom az orrom az új zenékre, mert annyira elitista vagyok és meggyőztem magam arról, hogy mindenki igyekszik úgy megszólalni, mint mindenki más, és emiatt nagyon kevés művész hajlandó új utakat törni, és előrevinni a műfajt. Persze ez nem igaz, de az én hülye elmém így működik. Feliratkoztam minden olyan subredditre, amely csak eszembe jutott, és amely ezeket a műfajokat érinti, és igyekszem meghallgatni minden közzétett dalt. Mindig gyorsan kedvelem a bejegyzéseket, követem az előadókat a YouTube-on és a SoundCloudon, és ha tetszik, amit hallok, akkor igyekszem rávenni a barátaimat is, hogy hallgassák. Ha nagyon szeretem őket, támogatni fogom őket a Bandcamp-en, és megpróbálok személyes üzenetet is küldeni nekik. Semmi vagyok inspiráció nélkül, ezért ez nagyon fontos számomra. Még akkor is, ha szuper elitista és válogatós vagyok!
Tom: A Covid-zárlatok alatt többnyire olyan előadókba merültem bele, akiket már ismertem, leginkább a kényelem kedvéért, de azért is, mert belenyugodtam a hallgatási szokásaimba, vagyis csak kiválasztott számokat és albumokat hallgattam a kedvenc művészeimtől, ellentétben az egész munkájukkal. Úgy döntöttem, hogy változtatok ezen, és Dirk Ivens-szel kezdem, és meghallgatok minden művet, amit Dive néven kiadott. Ez vezetett el egy új zenehallgatási szokásomhoz, így manapság szinte kizárólag egész albumokat fogyasztok a kiválasztott számok helyett, amivel sokkal korábban kellett volna kezdenem. Ami az új zenék keresését illeti, néhány felfedezéssel jöttem ki a zárlatból, főként azzal, hogy a bolgár női kóruszene mennyire fantasztikus, és hogy a véletlenszerű zenei albumok fogyasztása, amelyeket egyébként soha nem hallgatnánk meg, milyen hihetetlen művészeti források lehetnek, és olyan inspirációt jelentenek, amelyeket soha nem tartottunk lehetségesnek.
Európában szinte már hitkérdéssé vált az analóg és digitális eszközök színpadi és stúdióbeli használata, akárcsak a műfaji besorolás taxonómiai kérdései. Ti is használtok különböző hangszereket, de ezek néha keverednek vintage/analóg elektronikával. Milyen eszközöket, DAW-okat, szoftvereket toltatok a legtöbbet a 7W-s produktív stúdiómunka során?
Tom: Ez a kérdés Jasonhoz és Chrishez passzol inkább. Én az énekhanghoz egy Shure SM57-et használok, amely Scarlett Solo interfészbe megy, és a részeimet Reaper segítségével rögzítem a számokhoz.
Jason: Tom túl alázatos. Dobgép- és zajeffektusokat is küld nekem, amelyeket a 7W-os dalokba tekerünk. Nem tudom milyen hangszereket használ. Ez egy rejtély LOL! Amúgy minden a Logic-ban történik. Chrisnek és Tomnak saját hangszerei vannak, és mintákat küldözgetnek nekem. Természetesen szeretjük a vintage hangzásokat, ezért hajlamosak vagyunk erre összpontosítani, de mindent megteszünk, hogy új effektusokat és hangszereléseket próbáljunk ki, hogy frissen tartsuk a dolgokat, és érdekes irányba tereljük a műfajt. (Például a Grinding Walls című dalunkban összetéveszthetetlen közel-keleti hatás van.) Érdekes probléma a műfaji besorolás. Ha egy művész technót csinál, akkor azt csinálja: technót! Mi, sötét zenei ördögök fél tucat műfajnéven nyergeltünk már át, talán még többen is. Nemrég döntöttünk úgy, hogy darksynth bandának nevezzük magunkat, leginkább azért, mert könnyebben kimondható és legépelhető, mint az „EBM / electro-indusztriál / cyberpunk”!
Chris: Jason az ötletgazda a produkció végén. Időnként azonban felveszek szintetizátorokat/drone-t, bármi mást is a hardveremről, és elküldöm Jasonnak megfontolásra. Jelenleg egy Elektron Digitakt, Novation Bass Station 2, Arturia Microfreak és egy Korg Electribe készüléket használok.
A H.I.T magazin célja, hogy segítse, támogassa és tájékoztassa a kezdő és haladó zenészeket, beleértve a rajongókat is. Vannak ilyen támogató programok, felületek vagy közösségek az országotokban vagy városotokban? Hogyan és milyen segítséggel szokott ott elindulni általában egy új formáció?
Jason: Valószínűleg igen, léteznek ilyenek, de én leginkább a Redditen, a YouTube-on és a Facebookon találkozom ilyesmivel. Az év elején próbáltam több forrást is találni, például rajongói oldalakat és Discord szervereket, de nem igazán sikerült. Ha van is valami a Testvérvárosokban a Facebookon kívül, nem tudom, mi lehet az. Bárcsak lenne valami alulról építkezőbb, és talán van is! Azt hallottam, hogy manapság a fiatalok a legtöbb idejüket a YouTube-on töltik, ezért igyekszem a lehető legtöbbet erre a platformra összpontosítani. (Még el kell fogadnom a Tik Tok-ot.)
Chris: Az én világomban a legjobb támogatást az Instagramon keresztül találtam meg. Az emberek, akik kísérleti/dark ambient/drone/musique betont rögzítenek, ott elmondják, amit akarnak a platformról és a legtöbb közösségi média alattomos természetéről. Akik az Instagramon vannak, azok kedves emberek. Rengeteg segítséget kértem és kaptam a kiadókkal, a felvételi technikával, vagy szinti/pedál-ajánlásokkal, kapcsolatban.
Tom: Jelenleg az egyetlen igazi zenei támogató hálózatom Jason és Chris, valamint néhány személy, akikkel remélem, hamarosan együtt dolgozhatok szóló dolgokon. Sajnos a munkám nem hagy elegendő időt ezeknek a támogató hálózatoknak a kiépítésére, de remélem, hogy ezen hamarosan változtatni tudok. Ellenkező esetben gyűljetek össze és szívjatok. Alapítsatok zenekart, csoportot, bármit. Szívósak lesztek az induláskor, szóval akár becsületjelvényként is viselhetitek, és felhasználhatjátok ezt az önbizalmat arra, hogy egy olyan helyre terelődjetek, ahol jobbá válhattok! Én még mindig szívok, és az egyetlen különbség csupán az, hogy most azért már valamivel kevesebbet, így, hogy több éve csinálom. Kövesd minden nagy művész példáját, szívj egy darabig, dolgozd keményre a seggedet, döntsd el, hogy mit szeretnél csinálni, és egy nap képes leszel visszanézni, és azt mondani, hogy „hú, már nem szívok”. Még mindig felhúzom magam ilyesmiken, de amíg dolgozom rajta, addig előfordulhat, hogy ugyanoda érkezek, ahová egy nap reméltem, hogy eljutok. Vagy nem fogok, baszki. De soha ne hagyd, hogy valami, például a tehetség teljes hiánya megakadályozzon abban, hogy megéld az álmaidat.
„You fucked up everything (Mindent elbasztál)” Így szól az Enter Delirium első sora is. Szerintetek ki lehet javítani az élet hibáit, és ha igen, akkor mégis hogyan?
Jason: Az Enter Delirium arról szól, hogy miként kergesd magad az őrületbe attól, hogy olyan dolgokon kínlódsz, amelyek felett nincs befolyásod. Néha olyan könnyűnek tűnik elkapni ezt a gyűlöletet és frusztrációt, és ez bizonyos értelemben jó érzés. De ez kontraproduktív. Nagyon könnyű ítéletet mondani valamiről anélkül, hogy lépéseket tennél annak kijavítására, vagy esetleg megértenéd, mi áll a hátterében. Határozottan hiszem, hogy az életben lehet fejlődni és kijavítani a személyes hibákat, de civilizációként már nem vagyok ebben olyan biztos.
Chris: Ha még soha életedben nem basztál el semmit, akkor biztosan robot vagy, vagy valami olyasmi. Ha nem tudsz egy lépést sem hátrálni, megállni, és bölcsességet szerezni a baszakodásaidból, akkor soha nem kell megtanulnod vagy kijavítanod az életed nagy hibáit. A türelem, az elfogadás és a megbocsátás képessége nagyban hozzájárul a gyógyuláshoz.
Tom: A múlt hibáit néha ki lehet javítani, de gyakran tehetetlenek vagyunk bármit megtenni, csak előre lehet lépni. Előrelépés és a múlt felismeretlenül hagyása viszont egyfajta elhanyagolás, de a helyzet javítása és a viselkedés javítása érdekében előrelépni néha a legjobb dolog, amit tehetünk, ha a kijavítása szóba sem jöhet.
Mit gondoltok, mi a legfontosabb a magánéletetekben?
Jason: Az egészségem, a barátaim és a családom, a művészeti alkotások, a művészet élvezete és az együttműködés más művészekkel. Edward Gorey amerikai író és illusztrátor egyszer azt mondta, hogy „a művészet számít”. Ezzel egyetértek!
Chris: Csend. Nyugodtság. És a jó kutya szeretete.
Tom: Szeretni kell a körülötted lévőket, és elégedettnek lenni azzal, amit csinálsz. A teljes elégedettség nem mindig lehetséges, és szinte lehetetlen kifejezni, hogy mennyire törődsz mindenkivel, és amit teszel értük, de akkor is meg kell próbálnod a legjobbat.
Ha azt mondom „Parazita”, ti azt mondjátok, hogy…
Jason: A túl gazdagok.
Chris: Donald Trump.
Tom: Ez egy baromi jó film, amit újra meg kell néznem. Szóval, újra meg kell néznem a Memories of Murder-t, amíg itt vagyok.
Készítettetek egy Extended Dub Mix-et is a Pathological számotokhoz. Mi a véleményetek a dub-ról és annak más electro-műfajokkal való kereszteződéséről? Miért volt képes a dub ilyen sikeresen keresztezni az indusztriált?
Tom: Én személy szerint szeretem a dub-ot, és gyakran hallgatom az egyedi hangszerelései és gyártási technikái miatt, de Jason volt az, aki az ötletet a 7W-ba hozta, és úgy gondolom, hogy ő tudná a legjobban megvilágítani ezt a kérdést.
Chris: A dub fenomenális híd más elektro-műfajokhoz. Miért? Nem tudnám megmondani. Van valami… bágyadt… a dub-ban, ami annyira vonzó. Lee Scratch Perry volt az első ismerkedésem a dub-bal sok évvel ezelőtt.
Jason: Most találkoztam egy bandával, akik ezt a két műfajt keverik. A zenekar neve Autumns, Írországból származnak, és csodálatosak. A Pathological dub mixe csak egy kis móka volt. Régóta nem készítettem dub mixet, viszont szerettem volna ezt újra átélni. Több éves tapasztalatom van a jungle / drum & bass területén, szóval nem volt túl nagy húzás. Hatalmas Massive Attack-rajongó vagyok amúgy, különösen a Mad Professorral közös No Protection együttműködésüket csíptem a húszas éveimben. Szerintem a dub csodálatos, és szinte bármilyen műfajhoz jól passzol. (De nem hiszem, hogy még egyszer hallanom kellene dubstepet. LOL.) A dub / industrial crossover bandáknak hosszú története van ám, különösen az Egyesült Királyságban.
Nagyon tetszik az „Artists We Love” rész a zenekari weboldalatokon. Sok közös kedvencünk megtalálható ám ezen a listán! Talán hiányzik a régi amerikai/német banda, a Crocodile Shop (most már Croc Shop). A tiétekhez hasonló hangulatú és hangzású albumokat készítettek. Ismeritek őket?
Jason: Azt hiszem, nem hallottam róluk. Mesélj!
Tom: Még nem hallottam erről a csoportról, de hamarosan megnézem őket. Jelenleg a sok zajfázisom egyikében vagyok, szóval ez jó változás lesz.
Mit gondoltok, szabad-e politizálni az ipari elektronikus tánczenékben?
Jason: Szerintem megengedhető, hogy bármit csinálj, amit csak akarsz a zene bármely műfajában. Vagy visszhangra talál a közönség körében, vagy nem. De szerintem bölcs dolog néha óvatosnak lenni. A politika veszélyes lehet. Előfordulhat, hogy egy olyan ügyért küzdenek, amelyet később megbánnak, különösen, ha új tények kerülnek napvilágra, vagy az ügy vezetői hirtelen irányt változtatnak, vagy olyasmit tesznek, amivel hevesen nem értesz egyet. Az emberek furcsák, az élet furcsa, ezért nem tudom. Minden művészi erőfeszítésben a kreatív kifejezés abszolút szabadsága mellett vagyok. Néha olyan lustának tűnhet, tudod például, ha a gazdagokat szidják. Halálig csinálták már! Lehet, hogy ennek továbbra is meg kell történnie, de mindig jobban inspirálnak azok a művészek, akik új módokat találnak arra, hogy értelmezzék ezeket az ösztönöket, és kihívásokkal teli módon mutassák be azokat, amelyek arra késztetnek, hogy másképp lássam vagy gondolkodjak a dolgokról.
Érdekes példa erre a Black Nail Cabaret Bête Noire kórusa: „I think I wanna kill you / But I believe in peace bitch – Azt hiszem, meg akarlak ölni / De hiszek a békében, kurva.” Ez egy igen okos csavar egy régi ötleten. A szisztematikus rasszizmus elleni korlát számunkra és sok más művész számára is nagyon fontos. De kissé elavultnak tűnhet, amikor újra és újra pontosan ugyanazt mondják. A művészet egyik feladata, hogy kihívást ébresszen, hogy másképp gondolkodjunk a világunkról. Childish Gambino (Donald Glover) amerikai művész csodálatos munkát végzett az Atlanta tévésorozatban. Arra ösztönzött, hogy új és érdekes módon gondolkodjak el a faji igazságtalanságról, a gazdasági igazságtalanságról és a hírnévről. De ezzel küszködtem, mert a zene annyira nyíltan politikai, és nem mindig tudhatod, hogy a politika milyen irányba fog fordulni. Körülbelül tíz éve kerültem a black metal-ba, és rájöttem, hogy alaposan meg kell válogatnom, hogy melyik előadót hallgatom, mert nem akarok rasszista célokat támogatni. Kár, mert nagyon sok csodálatos black metal van a világon!
Chris: Abszolút, lehet politika benne. A legkorábbi ipari vonalú művészek – Cabaret Voltaire, Throbbing Gristle, Boyd Rice… – a társadalom normáinak megszegéséről szóltak – a „romboló civilizációról”, ahogy Nicholas Fairbairn konzervatív politikus jellemezte. Mi lehet ennek jobb módja, mint a kultúránk hangokkal történő feldarabolása?
Tom: Az ipari zene és a kapcsolódó műfajok mindig is nagyrészt politikaiak voltak, és a jövőben is politikaiak lesznek, különösen a jelenlegi viharos idők fényében. A modern ipari művészek túlnyomó többsége politikailag balra hajlik, aminek én örülök, mert ez egybeesik az én személyes ideológiámmal. Ennek ellenére én személy szerint úgy érzem, hogy az erősségeim nem a politikai kommentárokban rejlenek, és jelenleg nem nagyon vagyok érdekelt abban, hogy ringbe szálljak ezzel ilyen lírai tartalmak előállításán keresztül. Szívesen fogadom a politikai kommentárokat ebben a zenében mindaddig, amíg a művész nem egy seggfej a hiedelmeivel, és bár nem tervezem ezekkel a témákkal foglalkozni, azonban a jövőben nem tartom kizártnak sem.
Szoktatok kreatív szabadságra menni? Mennyi ideig tart? Mit csináltok olyankor? Meddig bírjátok zene nélkül?
Jason: Nem sokat utazom, így ha kiveszek egy kis időt, és elszabadulok a munkából, általában otthon maradok, és a zenével foglalkozom. Egy napot sem bírok ki zene nélkül! Mindig hallanom kell. Azt tapasztalom, hogy sokkal jobb kedvem van, amikor egy zenei projekt kellős közepén vagyok. Egyébként hajlamos vagyok szomorú és szorongó lenni, főleg azért, mert úgy tűnik, hogy a médiaszervezetek soha nem szűnnek meg üvöltözni velünk, és hogy állandóan minden káoszban van. Ami igaz is lehet! De nem engedhetem meg magamnak, hogy pánikban vagy depresszióban éljek valami miatt, amit nem tudok irányítani. Csinálhatok apró dolgokat, vagy akár intézkedhetek is, ha ihletet érzek, de semmi sem akadályozza meg azt a fuldokló érzést, amit a Facebook és a CNN szeretne, hogy érezzek. Mindez egycsapásra eltűnik, ha zenével dolgozom. Csak ez érdekel. Hirtelen csak ez számít, és ez még fontosabbnak tűnik, amikor más művészekkel dolgozom együtt.
Chris: Hajlamos vagyok olyan felvételeket készíteni, amelyek hosszú ideig is eltarthatnak. Az elmúlt naptári évben hét Creeping Man albumot adtam ki (néhány ebből kollaboráció). De úgy érzem, a pihenés rendben van. Hónapokig el tudok lenni csendben távol a felvételektől. Mindig jó megállni, feltöltődni és valami mást csinálni. Hajlamos vagyok sokat olvasni (a horror fikció a kedvencem), amikor nem vagyok a stúdióban.
Tom: Jelenleg is valamilyen szintű kreatív szabadságon vagyok. A szólóprojektem lényegében meghalt az írói blokk miatt, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is kiadok-e még valamit ezen a néven. Ennek eredményeként teljes mértékben a dalszövegnek és az éneklésnek szentelem magam a 7W keretein belül. Terveim között szerepel, hogy különböző független zaj- és indusztriális művészekkel dolgozzak együtt, és vokálokat adjak nekik, akiket tisztelek és élvezek, de egyelőre még senkivel nem készítettem komoly terveket az elfoglaltságaik miatt. Egyelőre a 7W az egyetlen kreatív prioritásom. A körülményektől függően változhat, hogy mennyi ideig kell valakinek távol lennie kreatív szabadság miatt. Számomra ez néhány héttől jóval több mint egy évig is eltarthat. Ilyenkor általában az íráshoz fordulok, mint kilépéshez, vagy olyan médiához, amely befolyásolhatja a jövőbeni zenei projekteket. Bármennyi ideig is vagyok távol, mindig azon kapom magam, hogy visszatérek a zenéhez.
Hol lesz a 7W, és mi fog működni 1 év múlva? Megosztható valami a jövőbeli terveitekről?
Jason: A nyáron befejeztük a Wicked Hands remix EP-t. Minden dalhoz két remix tartozik, tehát összesen 8 szám. Azt hiszem, a Scanner hamarosan kiadja legalább egy részét. Elkezdtünk dolgozni az első albumunkon is. Felvettünk 2 vadonatúj dalt és még több darabot. Szívesen kezdenénk élőben is fellépni, de először van néhány logisztikai kihívásunk. Én személy szerint örülnék, ha 2023-ban elkészülne egy teljes album, valamint szívesen készítenénk néhány remixet az általunk kedvelt bandák számára.
Chris: Remélem, egy év múlva a kezünkben lesz a The Whores-nak egy teljes albuma!
Tom: Mint említették, jelenleg két dalunk van készen, és két másikhoz felvettük az éneket is. Megbeszéltük, hogy egy teljes lemezt adunk ki, nem csak kislemezeket és EP-ket, de még mindig gondolkodunk ezen. Úgy tűnik, hogy a dolgok akkor és úgy jönnek össze a csoporttal, amíg és ahogyan dolgozunk rajtuk. Mindazonáltal a következő kiadásunk egy újabb EP lehet, vagy egy 17 órás, megszakítás nélküli koncepcióopera Phineas Gage-ről. Még nem biztos.
Utolsó megjegyzés: Nagyon köszönjük az idődet, az erőfeszítésedet, a szenvedélyedet, és azt, hogy hajlandó vagy platformot adni a művészeknek a gondolataik és ötleteik megosztására. Sokat jelent ez.
0 hozzászólás