Planetdamage (Bari Máriusz) zenész, író, újságíró, tech gonzo, polihisztor barátunk, aki igen komoly fordítói munkát végzett a nemrégiben magyarul is megjelent Cory Doctorow-könyvön, hosszas küzdelmek és hősies kitartás után eljutott oda, hogy kiadja második LP-albumát, melynek főalkatrészeit kisebb adagokban (főként mi, a lelkes koncertjárók) már ismerhettük, kóstolgathattuk. Tulajdonképpen rajtunk lett tesztelve, majd később technikailag szépre reszelve. Hogy mennyiben más ez az anyag az előző, 2020-as Relapse Protocolnál, azt most szépen és elég alaposan fel fogom göngyölíteni nektek. Előljáróban annyit mondok: nagyon igyekeztem nem kedvelni ezt az anyagot, sőt, egyenesen rommá aprítani, de végül nem ment, feladtam, elég hamar ráimádtam.
Live-tesztelések
Rengetegszer írtam korábban Planetdamage koncertekről, amiket végigtrappoltam, sőt, sokszor bele is ordibáltam eksztázisomban. Többször örvendtem a színpadokról rámboruló régi jó darabokon, sokéves, tisztességesen öregedésképtelen húzószámokon és az elmúlt években hébe-hóba a Messengerembe is bepottyantak hangfájlok, WIP-verziók a készülő anyagról. Két kezemen se tudnám összeszámolni azokat az alkalmakat, amikor Damage és én közösen koptattunk egy sarki kocsmaasztalt kávé-kóla + tátratea-staropramen mellett és feldobtam a default-kérdést: „na és hogy állnak a munkálatok?” Hol jól, hol rosszul volt a válasz.
Aztán ott voltak azok a nagyszerű események, mikor hol gyufásskatulyányi, hol meg szellősebb színpadokon ment a PDrédikáció, egy-egy új szám felkonfja pedig élesebbre tárta idegrendszerem bemeneti pontjait és készített fel egy új típusú cyberpunk-zúzásra. Live-teszteléseken keresztül is zajlott az alkotási folyamat. A jó alkotó művész ilyenkor (minden más mellett) éberen figyeli azt is, mi mozgatja meg a közönséget és mi dögleszti meg őket, hol kell újrahúzni egy-egy tracket.
Nem ismerek Damage-nél precízebb folyamatmodellező zenei producert. Mindent túltervez, túlszervez, túlgondol, tökéletes maximumra törekszik, ezeket pedig csak én tartom időnként túlzónak, mert nemtörődömség is jócskán van bennem, az új anyagát (immáron készként, lezártként, útjára engedett termékként) hallgatva elmondhatom: PD maximalizmusa nem cél, hanem side-effekt. Abból is a jóféle és jóságos. Nem ismerek nála nagyobb formátumú, kompetens, szélesebb mosolyú cyberpunkot Magyarországon.
A cyberpunk mint képzet, mozgás és izmus.
Alkalmazott cyberpunk, olajozott beszédfolyam, anti-corpo & veszélyes egészségesség, szokatlanul kicsattanó derűbe mártott feltartott mutatóujj és legalább háromféle elkülönült, mégis koherens identitásból előadott gyiloksapik (gyk: ez egy szóvicc) adják a talpalávalót zömmel és izomból. Kevés ilyesmi születik mostanság, a helye a magasabbik polcon van, nagyjából a Stahlgeist: Justice albuma mellett, de főleg ehhez közel, még ha az alapbeállítottsága más is. Ugyanis ha a lemezszomszéd arra eklatáns példa, hogy a magyarok igenis tudnak ráncbaszedett, professzionális és nagy tisztaságú, oldschool EBM-et előállítani az ökölbe szorított szívek mentén, akkor talán nem elvetemültség azt állítani, hogy cyberpunk-industrialt, vagy bármi mást is. Na, csak kibököm, ez volna a KILLCAPS.
Abszolút érezhető, később pedig visszaigazolható, hogy ez a termék kimondottan nemzetközi exportra készült és talán kevésbé kócolja majd meg a hazai nagyátlag zenehallgatók frizuráját. Ellenben egy olyan nem könnyen definiálható, speciális niche-célcsoportra szór csavar- és chipzáport céókettős szögbelövő puskákból (ráadásul többől is), amely bár nem szervezett, nem bejegyzett, de elkötelezett nördök, gamerek, entshittification-protesterek, hackerek, áthuzalozott agyú gondolkodók, RPG-enthusiánusok, rétegirodalmakat olvasók és rétegzenéket hallgatók, speciális survivor- és DIY-mindsettel rendelkező arcok alkotják. Persze ne gondoljuk azt egy pillantra sem, hogy egy zenész mielőtt leütne egy hangot is, leül a kockásfüzete (tudom, négyzetrácsos az) elé, aztán nagy bőszen nekiáll perszónákat gyártani az iparági sztenderdek mentén, a lehetséges vagyis inkább targetált célcsoportról, annak egyedeiről, azokról, akik a munkát végighallgatják majd. Planetdamage számára ez nem is kell feladat legyen, hiszen fejben abszolút és hajszálpontosan specifikálva megvan neki, hisz maga is ilyen körből jön.
Ilyen a cyberpunkizmus. Minél többet beszélünk róla, annál kevesebbet tudunk róla. Kocaként kifarolunk a böllér kése és olyan alapvetések elől, hogy a cyberpunk többnyire képzet, életszemléletmód, folyamatos mozgás és valahol decens-neurokonvergens izmusság (izmosság). Csak akkor tudod meg, hogy mi is az, ha már nyakig benne vagy. Planetdamage és a KILLCAPS márpedig nyakig benne van, befáslizott ujja folyamatosan azon a bizonyos dead-man switchen. Nem képes hibázni. Nem képes mellélőni. Nem képes toxikus adatcsomagokat vagy téveszméket 100%-os valóságként kezelni. Korlenyomatként, jövő-tripként dokumentálni viszont nagyon is.
Hereszorítóban
Kész szerencse, hogy az album a jó öreg EXOCOMM-mal nyit, amit ugye ismerhetünk a New Horizont válogatásról, és elismerem, ez az ultimate PD-track számomra, amit mindenkinek lobogtatnék, mutogatnék, és aminek nem létezik olyan alternate verziója, amire fanyalogni lennék képes. Pont ez az, amire elszabadulok minden egyes PD-live gig alkalmával. Számomra mindig is ez marad a genuine Planetdamage. A kettes verziójú, album-opening track felgitárosítva és a páncéltőkés zongoradallamával, döngölősségével megalapozza a hangulatot most is. Abszolút valid nyitószerkezet.
Utána viszont ahogy sorra hallgattam a további trackeket a KILLCAPS-ről, egyszerre gondoltam azt, hogy ez egy bepatkánymérgezett KMFDM, amit véletlenül beleoltottak egy Haujobb-ból túledukált, de bélyeges Mentallo & The Fixerbe, amit aztán továbbinjektáltak egy G.G.F.H vs Katscan deathmatch-be, hogy végül bossfightozzon egy jót valami gépzsíros konzolon a képzeletben satuba fogott, ötször megtekert golyóimmal és a késői szakaszban, felspirálozott hüvelyű Skinny Puppy-val, hogy végül keresztülráncigálhassák a Front Line Assembly emésztőrendszerén és keresztláncolt logikai labirintusán. Fogcsikorgatva mentem végig a számokon és a remixeken, Max Headroom pedig hangosan hahotázott rajtam közben, látva a bukdácsolásaimat, és kérdőre is vont, hogy „na, nagyokos, erről mit fogsz tudni írni?”
Elemzésen ezen a pontján osztom meg azt az aprócska kulisszatitkot, hogy PD számos alkalommal próbálta kicsikarni belőlem, hogy mit szólok az új cuccához, melyik a kedvencem róla, mennyire jön be összességében, de én képtelen voltam válaszolni ezekre a kérdéseire, legalábbis halogatni akartam a gyorsreakcióimat, lassítani, tompítani kellett a kíváncsiságot. Ha valami úgy működik, mint egy vírus, akkor nem biztos, hogy a fertőzés első szakaszában máris heves tüneteket produkálsz és érzel valamit. Aztán meg ledönt a lábadról és nézel ki az orrodig húzott paplan alól, hogy mégis hol marad az ápolószemélyzet, meg a láz- és fájdalomcsillapító?
Négymagos, nyolcezer szálas processzor
A KILLCAPS nem egy konceptalbum, legalábbis nem annak lett kifejlesztve. Inkább egy high-tech fullstack válogatás, ami azt a karakterisztikát adja ki, hogy milyennek kellene (illene) lennie a tökéletes cyberpunk zenének 2046-ban. Ebben jócskán túl is teljesít, még ha az anyag magjai első hallásra széttartóak. A négymagos processzorba szépen beoszthatók viszont azok a modalitások és perszónák, amelyekkel Planetdamage zeneileg és identitás szempontjából otthonosan mozog és nem csak úgy kényszerűségből kimozogja. Megőrizte mélyhangú cyberpriest-jellegét is, dobott rá filozofikusságot, kiegészítette cégromboló, illegális hacker-elit rádióbemondóssággal és fékezhetetlen, forradalmi ordítóegérséggel. Elképesztően szélesre húzott multimodalitások még a vokál szintjén is. Ez pedig power, acid & fire, dude!
Ott van például az az innovációja, amely a túl steril és papoló elektronikától elmozdította őt a nyers ipari metál tengelyére. Marty Rawkman (New Project) cutting-edge gitárnyúzásai és rifftengerei Damage ordítós szövegdarálásával összeszőve az RTFXX-trackeken (Death Stops Cheatcode, Incendiary, Wretched Sorry State) keresztül adja ki a dühösebb, mocskosabb, lázadóbb magot. Ez pedig nem csak lehengerlő, hanem egyenesen elsodor, ökölbe szorul a kéz, bennakad a levegő tőle. Valahol hasonlatos ahhoz a stílusváltási sokkélményhez, mint amikor a FLA előállt a Millenniummal. Az Acid Case / Machine Drum Molly is ide sorolódik, még ha nem is RTFXX-jelzésű, akkor is ugyanaz a dobgolyószórós hengermalom-gyilok.
Damage eddigi vokáljait úgy szokhattuk meg, hogy többnyire mélyre, robotosra, lassúmotyogósra vokódáltan feszül fel a sűrű szövésű elektronikus alapokra. Ehhez képest most lépten-nyomon olyan megdöbbentően gyorsan és magasabb frekvenciákon darál, annyira zúzósan, kérlelhetetlenül és kegyetlenül táncparancsot diktál, hogy azt kívánom: legközelebb, ha ismét színpadra lép és előad ezekből, akkor táncoljon ő is úgy rá, adja elő pont olyan vehemenciával nekünk, ahogy eredetileg megalkotta! Nagyon adnám, ha Damage is épp úgy pattogna a készülékek mögött, miközben szövegzuhatagát borítja ránk, ahogy én lent az első sorban szoktam és fogok vergődni rá. Mert máshogy nem lehet.
De azért szerencsére ott van még a klasszik PD-processzormag is az anyagon, amit jóformán a Coda (Dust to Data, Rust to Rust), a Glider (2-Click Mark) és a Renaissance (Mimicry) v2 adnak ki. Ezek volnának azok a felvételek, amelyeken ugyanúgy képes vagyok meglepődni minden egyes hallgatáskor, mintha most tolnám be először a lejátszóba. Lebegősebbek, zeneileg összetettek, érdekes és egyébként szokatlan csavarok, fordulatok vonulnak végig benne. Számomra itt domborodnak ki a hamuszürke hűtőpaszta FLA vs Haujobb-ízek, a lázadások nyersessége utáni értelmiségi „elgondolkodom, tehát még megvagyok” érzete. Komplexitással, önfegyelemmel vezénylő, koherens lézerfókuszú tételek ezek, meggyőzően injektálják belém a szabályozott robotikusság-magatartás-patcheket.
KILLCAPS moodboard, alternatív borító Midjourney-promptolások eredményeképpen a KILLCAPS REPORT fanzinból.
„Úgy tűnik, Neumann írta, de hé, én tisztábban kódolom”
A KILLCAPS egyik legevidensebb, masszív fegyverténye (a zenei sztenderdek meghaladása mellett) az a dalszövegek nyelvezet- és a narratívacsavargatási képessége, bár a rohanó tempója, széteffektezett vokálja és underground szájtépése mellett valószínűleg ez kevesebbeknek fog leesni, vagy világossá válni, mint mondjuk salátatörvényeken és eljárásrendeken edzett vállalati jogászoknak. De ez nem baj, órákon át lehet bogarászni akár PD Bandcamp-jén, akár a kiadványhoz csomagolt exkluzív PDF-fanzinból a számok szövegeit, és nem árt, ha profi konzolzsokéként, hackerként, techwarriorként olvassa ezeket a sorokat a hallgató. Golyószóróangol, sallangos szlengfüggönyök, nörd-rigmusok, jó érzékkel összepattintott, erős tartással bíró cyberpunk-kommunikáció ömlik majd rá, ami nyelvileg nem csak egyszerűen tehetséges, jól kódolt, hanem kifejezetten áthallásos és isteni erőket, energiákat kioldó, „unleash”-elő. Összevetve a Made in Hungary underground zenei produktumok nyelvezetével (legyen az angol vagy magyar), és nem leszólva ezzel a többieket, Planetdamage-nek egyedül és kizárólag maga Planetdamage a saját konkurrenciája ezen a téren, pontosabban a nyelvi átgondoltságon és leleményességen, stílushűségen.
Például aligha találni még egy olyan albumot, ami olyan kifejezésekkel lepne meg, mint „szomatikus mérnökök”, „kémiailag kiváltott fandangó”, „öblítsd le egy hexagonnal”, „MECHA-vallisztikus”, „dopplervörös, cserenkov-kék”, „hogy lehet, hogy ezt nem közvetítik a poszt-memetikus völgyben”, „megdöbbent a bánat szintaxisa”, „nem lehet elegánsan vérezni, csak ki kell engedni, csak ki kell engedni” – és még hosszan sorolhatnám a dalokban halmozott kedvenc fordulataimat, metaforáimat, te meg egész nap itt ülnél mereven bámulva és nem értenéd, miért vagyok ennyire lelkes ezektől. Igazi cyberpunk kincsesbányák ezek a dalszövegek, és aki annyira erősen rajong a stílusért, mint mondjuk Damage és én, azoknak rágógumiszerűen fog megnyúlni az arca az ilyesfajta nyelvi tudatmódosító szerektől és csillogó neurális ékszerektől. Még magyarul is vágna mint a borotva, angolul meg egyenesen 120 Bar nyomáson homokszóróval elkövetett agykéregszeletelésként hatnak a sorai. Nincs rá megfelelő kompetitív példa, és most itt kérek elnézést a Frontline Assembly és Front 242 több évtizedes etalonzenekarok szenvedélyes és megahardcore ősrajongóitól, az említett nemzetközi sztárcsapatok textualitásához képest Planetdamage dalszövegei egyenesen William Gibsonon meg GITS-en felnőtt és zárt rendszerekben kitenyésztett József Attilákba oltott Pilinszky-knek és Weöres-öknek hatnak. Nem, nem holmi olcsó vibe-kódolások, hanem magas denzitások és mélyfúrásos leleményességek, még akkor is, ha első ránézésre csak sugárban odahányt soroknak tűnhetnek. Közel sem azok!
Zenei programozottsága: impresszív, nagyon impresszív!
Ezekről is litániákat tudnék írni, de lefogadom, már így sem bírtok követni. Klisémentes hangorkán, itt-ott beszaggatott, beputtyantott effektek, sodró és magas BPM-en hidraulikusan döngölő basszusfutamok, váratlanul beroppanó töredezettség, máskor meg szálegyenes szintik jellemzik, és az egész olyan karakterisztikával bír, amit csak azok képesek észlelni, szétszálazni, akik tényleg éltek már a jövőben és hallották annak technológiai terrorzenéit felhangosítva, megmoddolva és újrahurkolva, kéjben fetrengve. Ismeretlen, sőt, illegálisan, undergroundban terjesztett receptek alapján kikevert zenei alapokkal bír és még olyan eszes megoldások is vannak benne, mint amikor az Acid Case / Machine Drum Molly azon pontján, amikor az őrjöngésből eljut arra a sorra, hogy „Not that much, just halfway into…”, és akkorra szépen le is húzza a tempót, lassan és fegyelmezetten húzza be a kéziféket és mélyen sóhajtva odanyomatékosítja a végére hogy: „…exodus”.
Ott minden alkalommal elalélok.
Vagy ott van másik példának a Wretched Sorry State kíméletlen acélaprító zúzdája, ami pont olyan, amilyennek a Skinny Puppy-nak kellett volna lennie mondjuk rögtön a The Greater Wrong Of The Right utáni albumokon – konstans módon végig – nem holmi mítoszgyártó fegyverként. Nem szabad kifelejtenem az Incendiary felvételt sem, amivel Planetdamage megalkotta a saját ultimate felrázó himnuszát. Esélyünk se lesz a „wake up!”-okon kívül mást vele együtt énekelni majd a koncerteken, de emblematikus, áramkörsercegéses, dallamos knaller ez, amit mindig lelkesen fogad majd a közönség, ebben biztos vagyok. Gitárnyúzós vonalon természetesen a Death Stop (Cheatcode) is hatalmas kedvenc, 3 perc 47 másodpercbe rengeteg szövegelés belefér, a rádióbemondós önreflexív lezárás pedig kimondottan üdítően hat.
Természetesen bele lehetne menni a technikai oldalba jobban, akár a lambó a téglafalba, de ezt majd beszéljétek meg inkább egymás között, hogy vasak nélkül és szoftveresen mi mindent ki nem lehet hozni albumszinten. Tankönyvi példákon is túlmutató, ahogy az anyag magas keverési minősége is. (Kapkodtam a fejem végig.)
No de, kérdezzetek meg arról is, hogy van-e az albumnak tulajdonképpen gyenge pontja is?
A válaszom az, hogy igen is, meg nem is.
Első pár hallgatása során nehezebben viselte a szervezetem az instrumentális darabokat, amiben síppal-dobbal-nádihegedűvel és még géptücsökciripeléssel, meg egércincogással is találkoztam és csak ingattam a fejem, hogy ezek a fillerek miért is kellenek az ipari cyberpunk zúzdázások közé, mivel megtörik a modalitást, kizökkentenek, néha még kommersznek is hatnak. A Scatter Scatter persze remek dark techno disco, mindaddig teljesen rendben is van, táncoltat, de a Szaturnusz gyűrűjével azonos méretűre meresztettem a szemeimet a magas hangon sípoló dallamtémáján. Ott a hangszerválasztás talán nem a legszerencsésebb, vagy csak én nem bírom az ilyen magas hangokat, felfordulok egy tolató munkagép vagy targonca víjjogásától is. A Serial Solar Pan Pan Mega a másik olyan pont, ami szórakoztató, derűs táncraperdítős zene, goa, trance, savak, bukék, ilyesmiket főleg Gazdag István műhelyéből szoktunk meg, de Planetdamage anyagon betéti formában? Na, ez sokaknak újdonság lesz! A három közül a Ten-Atom Totem volna talán a legjobbra kifejlesztett instrumentális ipari techno tétel, ott mindig a gázpedálra léptem, ahogy a vaskos-trappolós lebegése megindult. Sajnos ez 1:55-től úgy felpuhul, mint hőre a racklett, 2:37-től meg már egyenesen groteszkül vicsorogtam az egérlánycincogásos-popos művokálbetétein. A Radio 1 és a kékhajú Regán Lili-mixek rajongói ott csapódnak majd egyből és gondolkodás nélkül Planetdamage oldalára. Érdekes, vicces, szórakoztató, könnyed fuckparade ez. Aztán persze megszoktam, mert fülbemászó, de legszívesebben azt is kipiszkálnám onnan, ha megtehetném. Azért lássuk be, a jövő cyberklubzenéje akár ilyen is lehet, inkorporatív-integratív módon ezeket a hangulatokat is simán lehozza, így elfogadható „kis színes” kaleidoszkópelemeknek. (Megjegyzés: ettől persze még szívesen rommá aprítanám, csoppolnám őket és a jobb részeit loopolnám magamra szabva, no offense.)
A remixekről nem tudok mást írni, mint azt, hogy nemzetközileg régóta jegyzett, ipari húzónevektől (Angelsplit, Kris Baha, Statiqbloom) érkezett sötétségnövelő, kidomborító, minőségi munkák, és különösebben nem lepnek meg, csak dobnak rá még több menace-t és nemespenészt, tágítják a pupillát. Ilyeneket maga Planetdamage is képes készíteni, biztos vagyok benne, hogy viszonozza is majd nekik egy szép napon a szívességet. Megérdemlik, korrekt munkát végeztek, ügyesen átmasszírozták, amit kellett.
Összegezve: mit tud a KILLCAPS?
Ha nem esett volna le eddig: a KILLCAPS mindent tud, amit a cyberpunkról, a disztópiák derűjéről, a tech & corpo, alvilági tekergőzések és ellenállások természetéről tudni érdemes. Mind szövegileg, mind technikailag egy roppant rafkós, csillogóan megkraftolt, és csöppet sem felszínes lemez, amelynek az elgondolkodtatási, „na, most szedd össze magad!” táncoltatási kompetenciája is igen magas. Nem bánja meg, aki beszerzi, mert ha elsőre furcsa is lehet, de egyben és többször végighallgatva nagyon is megszokható, megszerethető, utána meg egyenesen elengedhetetlen album ez. Ráadásul a mellécsapott fanzin is alaposan eligazít, a dalszövegek mellett még trivákkal, háttérsztorikkal, technikai adalékokkal is megajándékoz. Ritkaság az ilyesmi!
A KILLCAPS produkciós költségeiről, későbbi reputációs potenciáljáról persze vannak elméleteim, de azok nem tartoznak most ide. Annyit mondanék csak zárásul: bármi egyéb is jöjjön ki bárkitől még idén a szubkult-zsáner vonalak mentén albumszinten, a KILLCAPS akkor is az év TOP3 dobogósai között lesz és marad is. Ilyennek kell lennie egy ideális második, szintlépős LP-nek. Ha a Relapse Protocol csak a kezdet volt, ami magasra tette a mércét, akkor a KILLCAPS ráadásul meg is ugrotta azt, alaposan eligazít és vezérel a technológiai, geopolitikai és vállalati félelmeken, beleértve az elnyomás és az AI-kiszolgáltatottság természetét is. Mert ez egy permanens 2026-2046 loop számunkra. Ez Planetdamage…
…és pont ezt a dühöt és energiát szeretjük! Érdemes volt rá várnunk, de nagyon meg is kell becsülnünk. Transzformatív, mozgalmista, technológiailag meg egyenesen dühítően őszinte! Plusz még body to body is van benne, csak szólok, hogy ez se kerülje el azért a lankadó figyelmünket.
KILLCAPS tracklist:
- EXOCOMM v2 03:39
- RTFXX – Death Stops (Cheatcode) 03:47
- Scatter Scatter 03:56
- RTFXX feat. Marty Rawkman – Incendiary 06:12
- Acid Case x Machine Drum Molly 04:49
- Glider (2-Click Mark) 04:06
- Renaissance (Mimicry) v2 03:45
- Serial Solar Pan Pan Mega 04:28
- Coda (Dust to Data, Rust to Rust) 04:30
- RTFXX – Wretched Sorry State 02:54
- Ten-Atom Totem 05:05
- RTFXX feat. Marty Rawkman – Incendiary (Instrumental) 06:12
- RTFXX – Wretched Sorry State (Angelspit remix) 03:16
- EXOCOMM v2 (Kris Baha remix) 06:03
- Coda (Statiqbloom remix) 06:27
Itt hallgatható / vásárolható a KILLCAPS
0 hozzászólás