A goás space rock, az eklektikus pszichedelikus-ethno-goa-eclectic-transz-tánc ideje nem járt le, sem az ipari csillagdiszkóé, sem a funkys, jazzes, trip-hopos és folkos elemeké. Még mindig zsigeri szinten működnek és közös platformra tudják húzni a közönséget, főleg akkor, ha profi hangszeres zenekarok, régi barátok űzik azt – teljes meggyőződéssel és odaadással. Egy kis beszámoló a múlt pénteki Transkepler és Grabanc koncertekről, amely a Gödörben zajlott – igen szép sikerrel!

A Transkepler utazási irodája kibővített programjával új és lelkes utasokat szerzett

Tudom, hogy voltak jelen ismerősök, akik már az első, Gólyás fellépésükön is ott bugiztak rájuk, de statisztikailag mérni nem vagyok képes, hogy ebből mennyi a Seki, Imi és Tomi zenekarát, a különleges Transkeplert, vagy mondjuk a düBelt alaposan ismerők száma, netán a Grabancra korábban érkezők, vagy Gödör törzsvendégek. De nem is ez számít, hisz folyamatosan szállingóztak be az emberek és mire ők hárman felkészültek az újabb közönségmeghódításra, addigra izgatottan ácsorogtunk már többen is a színpad előtt a kezdésre várva.

Eszközparkjuk a szokásos, a végtelen számukra nem ismeretlen, lazák, oldottak, rövid gépcheck, gyors egyeztetés, korty víz és máris felcsendülnek a kissé megtuningolt, újrahangolt „Transzkepppler-kepppler-kepppler” intró után a Mechanical Horse alapjai. Én pedig (mint akin csak megnyomtak egy gyorsindító gombot), azonnal transzba esek és ugrándozni kezdek az ütemeikre.

Aki először tapasztalhatta meg a Transkepler különleges crossover zenei univerzumát és színpadi energiazuhatagát, lehet először meg is hökkent. Hogy a kalapos-szakállas fickó középen mennyire energikusan, mély beleéléssel és EBM-es izmozással képes elszabadulni a dalok alatt. Vagy észrevette-e, hogy Seki a stick-basszusgitárját milyen gyöngédséggel simogatja, ütögeti, pengeti, miközben az elmaradhatatlan sapkájában Imi mekkora mérnöki összpontosítással kezeli az oszlopnyi magas gépparkját.

Egyesek talán azt se érthették, hogy én mit bugriskodok ott elől, mikor a Transkeplernek ez csak a második nyilvános élő fellépése, és mostanra bővült, kerekedett csak ki igazán a repertoárjuk. Ez attól van ám, hogy ami eddig digitálisan elérhető volt, az rojtosra lett ám hallgatva, és az új számaik is rendelkeznek olyan többlettel, annyi technikássággal, atmoszférával, valamint érzelmi többlettel (amit az angol nyelvű, kiváló szövegek is megtámogatnak), hogy teljesen mindegy honnan is érkezel, milyen irányzatból feltanulva-feltanítva jöttél ide, urbánus vagy vidéki vagy, bizony ismerős alapérzéseket és bázisélményeket fog megtapasztalni a lelked és a tested. Ezt pedig nem lehet csak úgy szavakba önteni. Bepárásodik a szemem egyes melankólikusabb részek alatt (még azoknál is, amelyeket én is most hallottam először), míg máskor vadul csápolni, őrjöngeni van kedvem közben. Körbenézek, miközben vigyázni próbálok a hatalmas objektívvel rendelkező gépeket kezelő, itt-ott felbukkanó, felvételt készítő videósokra, nehogy beléjük akadjak véletlenül tánc közben, nézek fél szemmel emberekre körülöttem, akik ledermedve figyelik ezt az ovációt, pár perccel később már ők is vigyorogva csápolnak velem együtt. Leírhatatlan. Kész vagyok.

Ez a mostani alkalom azért is volt különleges, mert egyfelől a Gödör egy roppant jó, tiszta, vegzálásmentes és igen kulturált zenei klub, biztonságos otthonságérzéssel, de bármilyen zavaró tényezők vagy veszélyforrások nélkül, így nem is csoda, hogy a csapat ezt választotta helyszínül ahhoz, hogy felvételek (live videókliphez) készüljenek. A magam részéről alig várom, hogy elkészüljön ez az anyag, felkerüljön mihamarabb a videómegosztókra és újra átjárjon ugyanaz a bizsergés, ami ott élőben megtapasztalható volt akkor este. Gyanítom, ezzel nem vagyok és nem leszek egyedül.

Imádtam a koncertnek azon pillanatait, amikor két szám között mikrointerakciókat fedezhettem fel a tagok és a közönség között. Kiváló csapatmunka, összeszokottság ez, egyetlenegyet se hibáznak, semmi technikai leállás, kényszerszünet, elszállt eszköz vagy újrarendeződési helyzet. Minden olajozottan és szépen működött, velőig hatolóan jól szólt és dinamikát, mint valami merítőhálót vetett ránk. Vagy ott van például a klasszikus fekete kalap szimbólum, ami ezúttal egy különös, nonfiguratívra festett Zorro-maszkkal is kiegészült Bank Tamás énekes fején és arcán. Ennek az „egyben történő levétele” a Mask című számuk végére is egy olyan mozzanat, amire még sokáig emlékezni fogok, bár azt se nagyon bánnám, ha ez minden későbbi koncertjükön a koreográfia részévé válna ezentúl. Könnyen meg tudnám szokni.

Lehet vádolni engem főrajongósággal vagy elfogultsággal, de vállalom eskü alatt is akár, hogy a Pulsar EP-jük megjelenése és a Gólya Presszóban tartott első fellépésük (a Jaiko Gian és a Ritmiklift előtt) óta a Transkepler kiemelt helyet vívott ki a szívemben az elszállós, egyszerre szomorkás, közben dühösen energikus, ropogós zenei identitásával, ahol az álmok, üvegkupolák alatt fulladozó fák, kalapáló szervek, magányos pillanatok, neonfényekbe burkolózó, vacogó városi utcák és szamurájok egy komplett teremtett, jövőbeli, vagy már most is létező világot képeznek le. Ebben élünk, ebben halunk meg itt vagy odaát, tulajdonképpen már mindegy is, ameddig a Transkepler szól közben.

A zenekart legközelebb jövőre, január 17-én a győri Betonban tudjátok elcsípni, majd ha minden igaz, utána január 31-én ismét Budapesten a Manyiban.

Grabancon vagy Grabancnak lenni, szinte ugyanaz az eufória lehet

Ezt ráadásul akkor este konstatáltam, ugyanis hiába működnek már legalább 20 éve, én csak most kerültem velük kapcsolatba. Eddig is aktív volt ez a soktagú csapat, aztán csak egyszerre ott teremtek mellettem még jóval a koncert előtt várakozva és elképesztően derűs, barátságos, intelligens baráti csapatnak ismerhettem meg őket. Ihász Péter (gitár), Alberkovics Péter (dob), Tasi Csaba (basszusgitár), Turcsoki Péter (számítógép), valamint Gimesi „TITÁN” Szabolcs, aki épp szerencsésen túlélt és felépült egy közlekedési balesetből, igencsak megleptek ezen az estén, még úgy is, hogy a Transkepler addigra már csuromvizesre táncoltatott, azt hittem, rongyból vannak a lábaim, pedig a java még csak ezután következett.

Mindig is bírtam az ilyen eleven, teljes színpadi felállású, soktagú csoportokat (mint pl. a Korai Örömöt is), akik képesek bármiféle szigorú műfaji ragaszkodás nélkül ötvözni különféle hangszereket és stílusokat, mindezt úgy, hogy abszolút érződik mindenkin, hogy 100%-ban benne van a buliban. Ahogy belecsaptak, ugyanaz az örömhullám söpört végig rajtam, mint az előző koncerten, pedig itt egyetlen számot se ismertem, mégis teljesen a hatásuk alá tudtam kerülni. Eszembe sem jutott volna félreállni, megpihenni, italért kimenni vagy hátrébb andalogni az előadásuk közben!

Ezen a képen közelebbről is láthattam ezt a szép piros gitárt játék közben és a koncert végére valósággal csorgott le rajta a pára, szinte sajnáltam azt a hangszert, míg magunkat csöppet sem. Az októberi Munka+Erő Fesztiválhoz hasonlóan ez is egy all inkluzív, befogadó buli volt, ugyanis felbukkant közöttünk egy kerekesszékes zenerajongó is, aki fejével és kezével táncolt velünk együtt és látszott rajta is, hogy roppant boldog, hogy itt lehet. Itt jegyzem meg, hogy a koncert után négy bátor férfiember hórukkra kapták fel társunkat és vitték fel óvatosan és zökkenőmentesen a csigalépcsőn, és ilyenkor bizony iszonyú jó érzés elvonatkoztatni a mindenkori Magyarország belénk sújkolt „itt semmi sem működik” negatív érzéscunamijától. Mert az egymás iránti tisztelet, tolerancia, segítőkészség, odafigyelés és maximális emberség ugyanúgy jelen vannak a mindennapokban, csak hát nincs ezzel teli az esti híradó, a sajtó, a Reddit, meg a Facebook. Ezért is tartottam fontosnak ezt leírni, hogy emlékezzünk erre is. Hogy bizony, ilyen közösségek és közönségek, ilyen figyelmes emberek is vannak és a jó zene, a közös rezgés mindannyiunkat össze képes kötni – bármennyi egymás ellen uszítást vagy mesterséges intoleranciagerjesztést is okádjon ránk a média meg az a bizonyos „közeg”. (Az AI-t meg hagyjuk is, szóra sem érdemes.)

A Grabanc a Gödör Klubban főként a 2022-es Boldogország albumára építette fel a műsorát, de elhangzottak korábbi darabok is. Ha valaki hallotta már vagy meghallgatja ezt a lemezt, és netán ott volt ezen a fúziós energiájú zenés esten, amiről most itt áradozni igyekszem, biztosan észreveszi majd, hogy élőben mennyire másképpen, energikusabban, élet- és boldogságtelítettebben szólalt meg minden. A doromb, a síp, a ritmusbetétek, a riffek, az elektronika, a csontkemény dobmunka, eleve ez a mosolygós, derűs, imbolygós férfiakból álló, időnként teljes szinkronban, egyszerre mozgó csapat valami olyat dobott ránk a színpadról, hogy teljességgel képtelenségnek tűnt „leválasztódni” róluk és arról a pszichedelikus zenefolyamról, izgalmas (és gyakran végtelennek ható) ritmusáradatról, amitől mi sem voltunk képesek abbahagyni a széles vigyorgást és a teljes erőből anyait-apait beleadó össztáncot. Nem ritkán levegőért kapkodtam magam is, de bármikor körbenéztem, mindenfelé csak vonagló, boldog nyúlként ugrándozó magamfajtákat láttam, a terem tele volt energiával és élettel, és iszonyat jó volt látni azt, hogy akár a fák a szélben, így együtt vagyunk. (Már majdnem „Pluribuszi” értelemben.)

Rengeteg pozitívumot ki tudnék még emelni az első Grabanc koncertélményemről, de felesleges is lenne ezt túlírni, vagy alábontani mondjuk számonként. Nem is éreztem az idő múlását, mert egybefüggő, örömhömpölygés volt az egész, egyszerre tűnt túl hosszúnak és túl rövidnek, amire a zenekar jócskán rá is játszott azzal, hogy átkötéseket és rádobásokat csempészett számokba vagy azok közé, így az időnek semmi, a transzcendes érzéseknek viszont rengeteg jelentősége volt.

Nem vesztegeti senki sem feleslegesen az idejét. A Grabancon eltöltött idő sokkal inkább többszörösen megtérülő befektetés, csak lábon ki kell tudni hordani. Azonban az öröm és az egység emberi megtapasztalása jócskán megér ennyit – távol az online világ személytelenségétől és beteges brainrottantásaitól.

A Grabancot mindenkinek nagyon ajánlom, elsősorban élőben persze, hatalmas gyógyír a léleknek meg a testnek ugyanis.

Egy kis útbaigazítás a zenéikhez:

https://grabanc.bandcamp.com
https://grabanc1.bandcamp.com/album/boldogorsz-g

Grabanc setlist:

01 Goabáró
02 RedSnap
03 Disznótor
04 Python
05 Előre
06 Csepel
07 Ibiza
08 Varacskos
09 Goadisco
10 Boldogoarszág

Záró mondatok és összegzés

Van abban valami leírhatatlanul csodálatos, hogy a zene mennyire képes összehozni embereket. Ott vagyunk koncerten fizikai testünkben, interakcióban a zenekarokkal, egymással, egy hullámhosszon rezdülünk, különböző életkorú férfiak és nők együtt ugrabugrálunk, eksztázisban vagyunk a jobbnál jobb groove-okra és ütemekre, és bárkihez oda tudnál menni, mert annyira sok közös van bennünk, hogy képesek vagyunk megnyílni egymásnak. Ez pedig egyszerűen felbecsülhetetlen kincs a mai árokásós, szétszakítós, szekértáborra szedős, véleménybuborék-világunkban.

Ha rajtam múlna a kultúra állami támogatása és finanszírozása (sajnos nem így van), egy külön támogatási alapot hoznék létre az igazi hungarikumnak számító azon zenekarok számára, amelyek egyetemes örömöt, felszabadultságot, transzcendenciát, pszichedéliát, igazi ősmagyar révülést képesek átcsatornázni felénk és mindezt úgy, hogy hangszeresen, rezgésekkel, ritmusokkal (mint közös és jól érthető nyelvvel) kapcsolnak össze mindenkit, elsimítják ráncainkat és értelmet adnak az életünknek.

A Transkepler és a Grabanc egészen biztosan azonnal részesülne ebből az alapból. Pályázniuk se kellene rá. Mert láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam. Aki meg nem hiszi, az járjon csak szépen utána (kezen fog, mert lábon nehezére fog esni utána).