Az év első jelentős eseménye a CMC és barátai volt a Turbinában. Legalábbis nálam az volt, remegő kezekkel csaptam le a jegyvásárlásra a hivatalos meghirdetés utáni kettő percen belül és azt mondtam: nem lehet olyan élethelyzet vagy időjárási viszony, hogy én ezen ne legyek ott. Egyrészt a roppant erős line-up miatt, másrészt mert nagyon érdekelt, hogy milyen lehet az, amikor a hazai ipari legenda meghívja a barátait és azok is a barátaikat. Egy jó szavam van csak rá: felemelő.
Valami bekeszonozásféle
Bár tudom, hogy a Turbinában szoktak alterkoncertek meg elektronikus act-ek zajlani, azonban én most először vetődtem oda és picit azért húztam a számat, hogy a meghirdetett menetrendhez képest még se büfé, se ruhatár, se hőfok, se kiállítás, se vetítés, se ismerős, csak marcona és barátságtalan „benemengedő-személyzet” meg szalagkordonok fogadtak. Jó, nem várok el semmiféle konfettiszórást, fanfárokat meg vörös szőnyeget (vagy vörös földeket), de a welcoming nem volt épp túl fényes és a tájékoztatás sem volt teljes körű, de még csak négyszögletű sem. Nagyjából háromnegyed órán át ácsorogtam ott a nagy semmiben, az első kedves arc Fónyad Csaba, a második meg Szász Gyuri volt, akit az ajtónálló majdnem leteremtette, hogy nem szabad még bemenni (!), nekem kellett odaszólnom, hogy „De hát ő a frontember!” – ezen még most is kuncogok, de tényleg így volt. El nem harapódzó morcosságomat utána a kedves ruhatáros lány oldotta tovább némileg.
Aztán megjött a barlangból a várva várt jel, hogy lehet végre befelé menni. Szinte futottam a barna folyosón a nagyterem felé, egyenesen bele az eseményt szervező Lucába, aki le se tagadhatta volna, mennyire izgatott és boldog tud lenni egyszerre, hogy egy igen fontos és kortörténeti eseményt gründolhatott. Jó, hát a technikai dolgok miatti csúszást és várakoztatást így rögtön el is felejtettem.
Alakuló atmoszféra, sorra érkező barátok, jól megérdemelt warm-up
Kraak odabent kellemes tempójú, sötét mélyelektronikával fogadta az érkező, melegedő közönséget,
a vetítőn meg elborultan jó animék mentek, amik lekötötték a figyelmet.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Bent még nagyban ment a szaladgálás, a fellépők billiárdgolyóként cikáztak ide-oda, hol felbukkantak, hol eltűntek valami sikátorban, nagyban ment a mörcsasztal rendezgetése, de addig legalább leülhettem egy székre és elégedetten bólogathattam DJ Kraak mérsékelt és időnként ütősebb bemelegítőszettjére. Mögötte egy hatalmas LED-falon animeszekvenciák futottak (mindkettőt Gáspár Csaba szermányolta az esthez), az emberek lassan kezdtek érkezni és beszivárogni, de addig is legalább volt egy kis mozgástér és idő random beszélgetésekhez. Onnantól én már nem követtem az idő múlását, egyszer se néztem az órámra, csak sodródtam az eseményekkel, vártam a kezdést, meg hatalmas örömmel köszöntöttem a bepottyanó barátaimat. Némelyikkel nemrég találkoztam, míg másokat nagyon régóta nem. Itt jegyzem meg csak a rekord kedvéért, hogy többen is eljöttek Pécsről, Győrből, Szegedről, de még Nyíregyházáról is, ráadásul ebben a szutyok januári időben, szóval mi sem jelzi jobban azt a tényt, hogy a CMC és a többi fellépő zenekar képes volt Budapestre tengelyeztetni, felgravitáltatni a lelkes követőit. Ha ez nem elszántság és szeretet, akkor nem tudom, hogy mégis mi volna az?
A várva várt pillanat: az eseményt hivatalosan is megnyitotta Luca
(Fotó: H.I.T)
Planetdamage disztópált nekünk
Lvcretia (Gothic Disorder Production) aztán mikrofont ragadott és jóasszony módra (mármint az est háziasszonyaként) köszöntötte a félig-meddig feltöltődő teremben összegyűlteket és felkonferálta az est első fellépőjét, a disztópiaprédikátor Planetdamage barátunkat, akire ezen az estén kettős szerep is jutott: saját szólóprodukciójával előmelegíteni a további fajsúlyos és ólomnehéz zenei témákhoz, illetve a negyedik negyedben vendégvokalistaként támogatni a CMC-t. A LED-falon már futott a sűrűn villódzó fekete-fehér valóságtorzító AI-vizuálmező, a megszokott PD-háttérvetítés, Damage pedig a vokáltorzítóján keresztül köszöntött bennünket és a mindenkori legmélyebbre modulált hangján a saját fejlesztésű nyelvi vírusával, az EXOCOM-mal indította a műsorát. A repertoárjában mindenféle korábbi húzószáma (mindegyik nagy kedvencem) elhangzott, a vége felé pedig kaphattunk némi ízelítőt a nemsokára megjelenő új albumáról is. Szintén dögös dolgok lesznek, alig várom a komplett anyagot!
Jó kis Front 242 Black Out turnés pólóban, fáslis kézzel, de nem fáziskéséssel disztópálta nekünk a jelent és jövőt Damage.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Vérbeli PD-cuccok egytől-egyig, a hangulat, a nyomasztás, a lassú angol narrálás most is átjön, mindig meghökkent, kiránt a valóságból, feltépi a szemhéjat és nem bírok itt-ott nem táncolni rá, pedig a gyorsan pulzáló és váltakozó ütemek, keverve Damage higgadt és megfontolt pedagógus magyarázataival nem is teszik ezt mindig ritmikusan egyszerűvé. Különösebben nem csodálkozom azon, hogy tömegesen azért nem követték a példámat, pedig időnként jó ledobni a láncokat magunkról. Az előadás egy pontján aztán Damage felül a racktrolira, onnan mutogat és versel felénk hol szigorú, hol mosolygós arccal (ez utóbbi azt jelenti, hogy „látom, kapisgáljátok”), én azt hittem, hogy kimerült, de utólag megtudtam tőle, hogy ez direkt tervezett és tudatos volt, ahhoz a számhoz így passzolt. A szervezet persze nem mindig támogató barát, frissen műtött és bekötözött kézzel is masszívan markolja a mikrofont és a fizikai fájdalmat nehéz tetten érni, de a számokból felrotyogó negatív trendeket, sőt, már bekövetkezett globális zavaró eseményeket ellenben nagyon is felismerni.
Damage az underground katedrán.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Terminal Danger a nukleáris vörös riasztásba tolt minket
A Planetdamage-bemutató volt az első protokoll, mivel részben a Relapse Protocol-ból állt, a rákövetkező Terminal Danger pedig a Protocol Silence albumbemutatójával érkezett közénk és aligha beszéltek össze. Szinte már csak protokollokból áll az életünk, én meg vagyok olyan balga, hogy mindig fel tudom magam húzni azon, hogy mivé lett a világunk mostanra és az ilyen próféciák már nem is mutatóujjfeltartós előrejelzések, hanem gyakorlatilag híradások a mostról és arról, hogy hová nem lett volna szabad soha elérkeznünk.
Terminal Danger maga a fenyegető sötétség!
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Terminal Danger ritkán látható-hallható élőben, így nagyon vártam a fellépését. Sokkal inkább és gyakrabban háttértámogatást nyújt ő más előadóknak, vagy más projektekben szerepel, így a TD igazi unikális élménynek számított ezen az estét és jól be is klinkelte magát a pusztulatillusztrációs házbejárás menetébe. Örömmel vettem azt is, hogy a legutóbbi albumára esett a hangsúly, mivel a Protocol Silence egy nagyon szépen megkraftolt és arányosan megírt és kikevert album, de írtam is erről a szeptember havi riportomban. Így még jobban érdekelt, hogy miként hat rám, mikor nem egyedül és fülessel hallgatom a nukleáris fenyegetettség nótáit.
Minden vörösbe és műfüstbe borult, Z. B. Aenigma pedig fenyegető sötét fekete oszlopként, kiengedett, hosszú hajjal, kapucnis felsőben, nekünk háttal várta a kezdőhangokat. Egyszerűen félelmetes és hátborzongató látványt nyújtott, a vetítőn pusztán a fekete alapon vörös TERMINAL DANGER felirat látszott, ami önmagában és animálatlanul is egy őrület, amolyan war control room para, másodperceket számolunk vissza, az elnök pedig, akinek mielőbb döntést kellene hoznia, teljesen be- és kiszámíthatatlan. (Sanszos.)
Sugárzó vörös fényeső hulljon reánk, legyen miénk a múló boldogság.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Az előadás javarészben a lassú- és középtempós elektronikus számokra fel- és alá mászkálással telt, ami valljuk be őszintén, általában nem tekinthető valami akciódúsnak, de nem is ezen volt a hangsúly. Én sokáig csak lesokkolva álltam, néha pedig elgondolkodtam azon, hogy én hogyan oldanám meg ezt az egészet, ha nekem kellene előadnom és exponálnom magam ezekkel a félelmetes dörgedelmes számokkal. Egyszerűen nem jutott semmi az eszembe, csak komótosan bólogattam a mély zengésekre, az általam már jól ismert, lebegős dallamokra, súlyos szintihangokra és néztem Z. B. végig-hosszig tartó, méltósággal teli színpadi vonulását és mikrofonkábel masszírozását, mögötte pedig azt a két hatalmas és félelmetes, éjfekete ROC-ládát, ami már majdnem szinte két túlméretezett Nuclear Football-nak hatott, én ugyan aligha cipelném állandóan az elnök után. Az egésznek volt valami mély, roppant nyomasztó érzelmi töltete, ami egyben megnyugtatónak is nevezhető, amennyiben felkészültek vagyunk a végítéletre. Ami azt illeti, szívesen lennék mindenkor a Terminal Danger rendíthetetlen nyugalma, mikor kiderül, hogy egy akárhonnan is érkező, akármilyen töltetű ICBM száguld át a fejünk felett – gyakorlatilag bárhová célozva. Mert onnantól esetleg egy utolsó reddit-posztolás, utána úgyis mindenkinek kampó van, aztán meg örök tél jön. Abból is a nukleáris fajta. Aztán lehet szépen nyavalyogni azon emberkéknek, akik egy normál, 31-napos, sima januárt is túlontúl hosszúnak és kínzóan fájdalmasnak éreznek és képesek emiatt (mármint a gyengeségük miatt) látványosan és hangosan a neten, ezer csatornán haldokolni ezen. A Terminal Danger álhatatossága legyen velük az Úr utolsó óráiban!
„Don’t try to turn back. There’s no more hope left” – Gridscape szólózta géphangon.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Az előadás közben ide-oda mozogtam, hogy megállapítsam, mennyire szól egyenletesen és erősen a TD-cucc, még kicsit hátrébb is vonultam, hogy onnan is rálessek, ráfüleljek, milyen az egész nagytotálban. Elmondhatom, elég pompás! Aztán mire visszakerültem a színpad elé, épp akkor jött el egy helycserés művelet, amit itt ki is emelek: az addig a háttérben tevékeny Gridscape, a közös kollabos számuknál, a No Way Back-nél, melynek a szövegét ő írta, előbújt hátsó rejtekhelyéről és félelmetesre torzított géphangján dörögte ránk saját sorait. Ráadásul ez egy tempósabb, vokódáltabb darab, így a közönség is megélénkült alatta, magam is jól fogadtam, hogy együtt birtokolhattuk az időt. Az egész Terminal Danger live, bár valószínűleg sokaknak talán furcsának és visszafogottabbnak tűnhetett, de mégis egy igazán egyedi lehetőségként és vissza nem biztos, hogy térő alkalomként szolgált jobban megismerkedni a formációval, az új albummal és rákívánni a következő TD-gigre.
A Cawatana nem igényel különösebb magyarázatot
Balázs biztos kézzel ráteker valamire a Moog-on és nem fog rajta az idő.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
Örömmel olvastam még a koncert előtt a Cawatana posztját és blogbejegyzését (A CMC és én címűt) arról, hogy miként került kapcsolatba a CMC-vel annak idején és milyen hatások járták át a zenekart, a képviselt zenei stílust, hangszeres és szoftveres kísérletezéseket, dalszövegeket, és tulajdonképpen miként párásodott be az üveg a Splintered esetében. A Cawatana ezen túl nem is igényel különösebb magyarázatot, hiszen míg az est első felét a fiatalabb, feltörekvő generáció uralta, addig a második félidő már a „szenioroké” volt, és ezt itt most semleges, objektív értelemben írtam, hiszen jócskán évtizedekről, hosszú kitartásról, önmegújítási körökről, talponmaradásról és újrafelállásokról beszélhetünk a második félidő zenekarai esetében.
Ekkorra már jócskán meg is telt a terem, olyan érzésem volt, hogy sokan úgy időzítették az érkezésüket, hogy épp a Cawatanára mindenképp ide is érjenek. Az is érthető akkor talán, hogy a line-up-ban miért épp ezt a pozíciót foglalta el a négyes. A világvégi technokrata nyomasztások után kellett azért egy kis könnyedebb felsóhajtás a visszafojtott levegő után, egy kis chill, lenyugvás, valami természetszerűleg más, valami, ami a minimálszintis dark- és coldwave, robotgépmentesebb hangok, postfolk és gitárok köré csavarodik, mégis kellően alter, de nem kíván mindenáron és feltétlenül szoros hurkot rakni a közönség torkára. Szóval itt dícsérem újfent a szervezőket, hogy itt hagytak azért a publikumnak egy kis szabadabb laufot a fő attrakció, a CMC visszatérő súlyossága előtt. A Cawatana így megörvendeztethetett bennünket a jó kis hűvöskés, hol derűsebb, hol prüntyögősebb slágereivel, így valamivel több fényt szórhattak ránk, és maximálisan hozták is a megszokott rutinjukat. No meg látta, aki látta, rengeteg motyóval, hangszerparkkal érkeztek, így lehet a hangzás minimalistának hatott ugyan, de legalább dúsgazdag gépparkkal, élő gitárral, szintivel, elektromos dobbal. We Live Silently, de legalább olyankor örömmel és alaposan, ha az a Cawatanától és a Cawatanáról szól.
Pont ilyen egy jó kis hüvi Cawatana darkwave, természetesen az elmaradhatatlan DeepMind 12 szintikísérettel.
(Fotó: Fineasfotó – 101szintiklub – Fónyad Csaba)
A CMC pedig stabil vasgerendát adott mindannyiunknak a végítélethez
Collective Masters of Ceremony: Best Band-Logo evör.
(Fotó: H.I.T)
Aztán eljött a várva várt pillanat, hogy a CMC a színpadra lépjen és végre Budapesten is bemutassa újkori műsorát. Akik valamiért nem juthattak el egy évvel ezelőtt Győrbe a Betonba, vagy netán az alföldi tanyavilágba, esetleg a Fekete Zajra sem, ez a budapesti klubkoncert roppant nagy kárpótlást jelenthetett számukra most. Aki meg mindenhol ott tudott lenni, az megtapasztalhatta, mekkora előrelépést is tett a zenekar a színpadi fellépés, a hangzás és az audiovizuál tekintetében. A terem sötétbe borult, feszült, csöndes pillanatok következtek, majd rendes és igényes vetítés vette kezdetét, lüktető fények és műfüst borult ránk, a zenei alapokra Szász György pedig meglepő módon, reverbált hangon belekezdett a Glitch-be: „Az ember hordákban élő majom”. Istenkének nem számít, de nekünk nagyon is, igen sokkoló kezdet volt ez, a magam részéről valami instrumentális intróra számítottam, de ez roppant korrekt alapsetting és iránykijelölés volt a zenekar részéről. Mármint épp ezzel megnyitni a műsort, váratlan és kifejezetten „in medias res” húzás volt. Szerintem már ott leolvadtak agyak, főleg, ha nem voltak még kellőképpen felkészülve a vadonatúj Encore LP-ből.
„Szép jó estét mindenkinek, színpadon a CMC.” – köszönt minket szelíden és lassan Szász, aztán a meglepett tömeg már taposhatott is a Vörös földeken, amiről azt hittük sokáig, hogy el sem fog már hangozni soha többet színpadon nagyban, hangosan és mérgesen, főleg nem Damage mennydörgően brutálmély „RED DOMINION!” inzertvokáljaival. Remegés a gyomorban, rögvalóság odakint.
A vetítőn hátul a 35 évvel korábbi, fiatal Szász György, elől pedig napszemüvegben, még mindig óvatos, de nagyon átható előadásmódban és átélésben a jelenkori. Balra Horváth Barnabás profin tolja a Vörös Földek egyedi és katartikus gitártémáit.
(Fotó: H.I.T)
(Fotó: H.I.T)
„Velünk van egy költő is, aki a Duna-parton ül évtizedek óta és nézi a fekete vizet.” – mondja átvezető narrációjában Szász György, aztán máris súlyos zakatolás, lüktető fájdalom seper végig rajtunk József Attila Tiszta szívvel c. feliparosított és időtlen költeményére. A közönség kitörő ovációval fogadja, a háttérben pedig zajos történelmi tömegjelenetek, fel-felugráló emberek képei peregnek heves sztroboszkópvillogások kíséretében. Mintha csak ugyanazt a tévét, ugyanazt az egyetlen fogható adást néznénk mind együtt, már hosszú évtizedek óta. Ebből szünet nélkül sodródunk át a vászonra, A Film mechanikus ütemeibe, a „kifosztott ország, meghamisított történelem” képeibe, a szarhegyek tetejére, mindennapi megtapasztalásainkba és következmény- és felelősségnélküliségébe. Aztán meg egyenesen bele a Lebegésbe (Levitation), az identitásnélküliségbe, a személyi azonosítástól, háttértörténetektől megfosztottságba, és jóformán elhiszem, hogy Szász titkon maga a jó zsaru, vagy annak kontrolláltan mozgó szobra a színpadon, de mindenképp a megfelelő kérdezéstechnikával, empatikussággal, hogy aztán feltegyen minket Árvai Krisztián (BNC, Laborant) vendégközreműködésével épp arra A Kompra, ami el fog tűnni hamarosan egy szabotázs keretében és sosem találják meg többé. Tanúvédelmi programok zeneileg sosem voltak még ennyire hatásosak, a dízelgép most is egyenletesen dohog, mély kürthangok morzéznak az agyunkban, és ahogy a Encore elemzésemben is írtam, pontosan és menetrendszerűen megelérkezik az elmehasadás és a számvetés ideje A legkülső kör bezárul számmal. Ezt az 1989-es, mostanra bámulatosan felújított CMC-klasszikust is megkapjuk, együtt kúszhatunk a vonat alatt.
(Fotó: H.I.T)
Aztán belecsöppenünk az est egy újabb katartikus pillanatába, amikor valami mesebeli tündérként megérkezik a színpadra Emke, Árvai-Illés Emese, a Black Nail Cabaret énekese, hogy egyenes fekete hajzuhataga alól, varázslatos kézmozdulatok kíséretében, egy különösen ehhez az estéhez illő mágikus öltözékben, és ezúttal maszktalanul előadja nekünk Sylvia Plath versét, az I’m vertical-t. És mintha tökéletesen rászabták volna ezt! Minden egyes óvatos, lassú, balzsamozó gesztusát imádom, irigylem, és érzem közben a borzongást, zuhannék bele a Horizontba, ahogy a hangjával, megjelenésével és finom ujjmozdulataival varázsol Élet és Halál, Vertikális és Horizontális között. Ilyen egy tökéletes vendégszereplés. Hatalmas tapsot kap a közönségtől teljesen megérdemelten és hiszem, hogy sokunk fejébe tartósan beleégtek ezek a képek és énekhangok.
(Fotó: H.I.T)
Hogy ezt mi oldhatná fel? Természetesen a CMC ezt pontosan tudja, így a lazább-rugalmasabb Static Gravity-vel, (a Chrome-coverrel) folytatódik az előadás. Ez most mindenképpen jobban és dühösebben is szólal meg, mint ahogy első alkalommal Győrben hallhattuk. Megkapjuk rá a Lovesong (Légyszíves) szerzeményt, de hogy ne essünk ki a tempóból, rögtön utána A Vesztest is. Talán a CMC nem az a heves táncokra perdítő muzsikát kínáló underground zenekar, azonban ez mégis egy emelkedettebb és mozgásosabb számuk, bár annyira le vagyok fixálva, hogy nem is figyelem közben a közönséget. A Homo Homini Lupus Est valami roppant különösnek hat az elején, már-már frontline-os TNI-cyberpunkos interlude-kezdettel indul és rohan ránk, amit eddig még sosem hallottam tőlük és erősen rácsodálkozok erre a vaskos és feszes nyitóalapra. Megkapjuk a második Glitch-et is, a nincs adás, nincs választ, ami szintén hibátlanul működik élőben, és jó is, hogy bekerült a repertoárba, hiszen ez is roppant erős új szerzeményük. Kiégő képek, NO SIGNAL inzertek és folyton változó monoszkópok váltakozó képei illusztrálják a kapcsolatképtelenséget és a megszakadást. Technikait és lelkit egyszerre.
Nincs válasz, nincs adás.
(Fotó: H.I.T)
A sertés énekeiből is kapunk, a műsor végefelé pedig eljuthatunk oda, hogy nincs tánc, nincs zene (Menj!), a talán legismertebb CMC-szerzemény emeli tovább a hangulatot, Szászt is elkapja valami különös erő, már szinte süvölti ránk a láthatatlan előrenyomulást, végső inváziót és amilyen meghökkentő nyitánnyal kezdődött a koncert, ugyanúgy komplett erővel kereteződik készre, a Cro-Magnon’s Coke (Walpurgis verziója) dörgedelmességével zárul a CMC sűrű, vaskos ipari hangokkal, zsíros és öklöző szintifutamokkal, egyedi és feledhetetlen gitártémákkal, nem utolsósorban pedig versmondásokkal kereszthuzalozott audiovizuális show-ja.
A semmiféle hazai vagy külföldi csoporthoz egyáltalán nem fogható és nem hasonlítható CMC ensemble aznap esti tagjainak, közreműködőinek bemutatása, köszönetnyilvánítások a közönség búcsúzó és elégedett zaja közben, utolsó halk szavak a színpadon, Kósa Vince los angelesi üdvözletének tolmácsolása és végül egy közös meghajlás a publikum előtt.
Ez volt a CMC 2026-ban. Mindenki, aki ott volt, egy exkluzív élményben részesülhetett, ami nem jön azért szembe nap mint nap. Amennyire pedig tudni és vélni lehet, nagyon nagy dolgok vannak és lesznek még készülőben a Cro-Magnon’s Cola műhelyéből. Szóval csak annyit mondhatok, hogy nem szórjuk, nem pazaroljuk szét addig sem a reményünket és lelkesedésünket akármire. Ahogy a koncert másnapján egy kedves barátom nagyon helyesen leírta az érzést, pontosan így osztom és osztozom is ebben maximálisan:
„nem kellett kapaszkodni semmibe, megtartott az egész, mint egy stabil vasgerenda”
Ezt meg a koncertről hazafelé battyogva fotóztam. Kommentár nélkül csak úgy iderakom, aztán lehet ezen is elgondolkodni, hogy de mégis… ugyan miért?
Én tudom, hogy miért. Köszönet a szervezőknek, fellépőknek, vendégeknek, mindenkinek, akivel koccanhattam, mondatokat válthattam. Valódi közösségi élmény volt, amit napokig képes lettem volna még elviselni. De miénk az idő és a lehetőség. Hiszek ebben.
További fotók az estéről FineasFotó – 101szintiklub oldalán:
- 2026.01.24. Planetdamage, Terminal Danger, Cawatana – Turbina I.
- 2026.01.24. Cro-magnoni Cola – Turbina II.
Nem olvastad még a CMC: Encore LP szűzhallgatásomat?
0 hozzászólás