Revizitáltuk a Laibach 1987-es korszakváltó albumának, az Opus Dei-nek a felfrissítését. A 37 évvel ezelőtt megjelent albumról nemrég itt írtam mélyrehatóan. A szlovén művészeti formáció turnéjának budapesti állomásán jártunk, így részletes összefoglaló következik a tapasztalatokról.

— Tudsz buszt vezetni? — kérdezem társamat, miközben a két hatalmas Nightliner turnébusz között óvatosan beandalgunk a Dürer belseje felé még viszonylag világosban. Az egyiken német, a másikon osztrák rendszám figyel. A buszokból kiszűrődő fények és ezáltal láthatóvó váló tárgyak és enteriőr minimalista luxusról árulkodnak. A középső ajtó előtt kis sámli hever, a vezetőoldali alatt egy zöld sportcipő szellőzik teljes nyugalomban.
— Először talán vennünk vagy bérelnünk kellene egy ilyet, de azért ehhez a jelenleginél jóval többet kellene dolgoznunk és keresnünk. — feleli elgondolkodva.
— A Laibach több mint négy évtizedet dolgozott ezért. — teszem hozzá csendesen és átszalad a hátam közepén valami borzongásféle az idő múlásának és az erőfeszítés mennyiségi/minőségi dimenziójának váratlan előfelismerésén.

A Dürer Kert tökéletes, nyugodt és barátságos helyszín. A Hengermalom gigászi silóoszlopaira a fényprojektorok valami kísérteties kékes-lilás hideg fényt vetnek. Még korán van, kevés ember lézeng a kertben. A merch-pult előtt szlovák vendégek nézelődnek, a vitrinbe helyezett relikviák várják új gazdáikat. Elsőre ránézésre nem is tűnik soknak. Különféle pólók és kapucnis felsők felakasztva, hatalmas deluxe LP-dobozok, poszter, CD-boxok, fekete keresztes kitűzők és még ki tudja, mi minden kapható. A Sketches of The Red Districts CD például nyolcezer. Én a kétlemezes Opus Dei újrakiadást kb. 7600-ért vettem az MG Recordsnál. A koncertjegy meg 11.990 volt augusztusi elővételben, viszont ha valaki nagyon akar és tud, alsó hangon egy százast is el tudna pukkantani a Laibach Kunst Maschine termékeire.

Kezdés előtt negyedórával becsorgunk a pompázatos nagyterembe, ami jelenleg az underground egyik legimpozánsabb koncertterme szerintem. A színpad két szélén a perifériavásznakról az Opus Dei szigorúan világító, szigorú tekintetei néznek le ránk, némi kósza műfüst szállingózik a hangszerek és mikrofonállványok között. Sejtelmes és kissé talán paranoid érzés, még úgy is, hogy közben lassan töltődik fel a terem. Eljöttünk hát ide megtekinteni a történelmet, hogy a történelem, és benne az államgépezet visszanézzen ránk. Érdekes kontradikció ez. Azt hisszük, hogy mi vagyunk a megfigyelők, miközben talán pont fordítva van: minket figyelnek meg.

A körkörösség, a történelem változatlansága, ciklikus ismétlődése, a „mindig ugyanaz van” érzése aztán abban a negyedórányi kezdésre várakozásban hirtelen arcul is csap. A Laibach ugyanis nagyon piszkos kis trükköt vet be a várakozás felfokozására: a Leben heißt Leben bevezető dobképletét hurkolja a nyakunk köré és játssza újra meg újra, míg el nem kezd bennünket érezhetően fojtogatni, untatni mint a rádióban, tévében félóránként, óránként ugyanazokkal a szavakkal és képekkel mechanikusan ismételgetett „szerkesztett” hírek és reklámok. Hamar elunjuk, nekem menekülhetnékem támad hirtelen, nem bírom a folyamatos ismétléseket, szétbarmolja az agyamat, idegesen kapirgálok magamon körbe és alig várom, hogy elkezdődjön a műsor. Azt hiszem, hogy a loop egyszer csak tényleg átvált a folytatásra és ezzel a számmal indul be a produkció. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnék. Ha elég hosszú ideig kínzol valakit egy dob- vagy ritmusképlettel, alig várja majd a változást. Pontosan tudhatták ezt ők is, tényleg kipeceredtünk már, hogy elkezdődjön végre. Na, így kell okosan izgatott várakozást generálni, közönséget felspannolni – tökélyre fejlesztett pszichózis volt ez.

Az előadás (több mint 2 óra időtartamban) logikusan strukturált, kitalált, precízen megtervezett munka volt, amely négy, egyre rövidülő tételből, felvonásból állt. Talán az is lehetett a célja, hogy érzelmi hullámvasúton tartson minket, melyben az első szakasz a lassabb hullámtetőre felcsörlőzés, a második a mélybe száguldó lezúgás, a két-három ráadás pedig a kisebb huppanókon való fel-le-fel-le-vége-kiszállás leképezése legyen. Az Opus Dei Tour tehát az alábbi fő konstrukciós egységekből állt össze:

I. tétel: A múlt fekete-szürkében (szlovén nyelvű Laibach-számok német keretben)
II. tétel: A múlt bordó-szürkében (az Opus Dei revizitálása)
III. tétel: A jelen és közösség szeretete cukros érzelmi szirupban (jelenkori érzelgős-romantikus feldolgozások)
IV. tétel: Érzelmi lincselés romok között (a Furcsa Gyümölcs)

I. tétel: A múlt fekete-szürkében

Már az első szám lesokkolt. A Vier Personen élőben talán még soha nem ütött ekkorát.
(Fotó: H.I.T)

Miután a végletekig kínoztak az intróval, a Leben heißt Leben drum loop 8 barjával, elsötétült minden, beszállingózott négy zenész, elfoglalták helyeiket, elindult valami furcsa kalamolás és zörejféle, ami még csak tompának, de tisztának se volt mondható. Elvörösödött minden és berobbant a Vier Personen szabadjazzes, retroavantgárd virtuóz zajfutama. Elképesztő elektrográfiai animációk futnak a vetítőn, őrült nagy vörös betűkkel szaladgálnak a feliratok, felbukkantak régről és mostanról ismert politikusok litográf fejei. Elhangzanak az Apokalipszis négy lovasának, az 1982-es Laibach-elv szerinti tagok (Laibach-színészek) pszeudonevei is: EBER – SALIGER – KELLER – DACHAUER. Nem vagyok biztos benne, hogy közismert lehet ez sokak (különösen az elsőbálozók) számára, de a Laibach a négyfős felállásában ezeken a konstans, tehát állandó neveken jelzi önmagát a kollektivitás egyéni anonimitiásával a tagság négyszeres névtelen elvén, amely tetszőleges számú részobjektumot rejt magában. Tehát – függetlenül a tényleges személyi változásoktól – bárki álljon, zenéljen is a Laibach színpadán, ők mindig Eber, Saliger, Keller és Dachauer lesznek.

Négy személy által generált strukturált retroavantgárd zaj és archív híradófelvételek tömegével
(Fotó: NecrogenesiS – mX)

Aztán boldog és elégedett nép archív felvételei jelennek meg a képen, jugó tengerparton szörföző nőkkel, csúszdázókkal, lelkesen és erőből dolgozó munkásférfiakkal, ünneplő, sportoló, ritmusra mozgó boldog tömegekkel, iskolásokkal, pörgő üzemekkel és iparosítással. Egy olyan boldog és elégedett kor (titói) propagandalenyomatai ezek, amelyekről ma szinte el se hisszük, hogy létezhetett-e egyáltalán ilyesmi. Eleget kellett már élni és tapasztalni ehhez ugyanis. A központi üzenet viszont nem ez, hanem az, hogy az ÁLLAM gondoskodik minderről, az állam táplál mindenkit, szervez, vezet, az állam autoritása az országban élők boldogságának és biztonságának, megvédésének intézése. A Država dörgedelmesen szól (az eredetije 1985-ös), ismétlődő borzongás fut rajtam végig és nehezen tudom elhessegetni magamtól az elmúlt napok-hetek történéseit. Megdöbbentő az aktualitása ma is.

A szlovén nyelvű számok megértéséhez közönségbarát módon monumentális angol nyelvű szinkronfeliratok villannak fel a vetítővásznon, egyszerre informatív és illusztratív. Miközben szakaszonként olvasod kivetítve, hogy:

Az állam gondoskodik az emberek testneveléséről,
különösen a fiatalokéról, a nemzeti egészség megőrzése,
a nemzeti, munkaügyi és védelmi képességek növelése érdekében.
A szint egyre engedékenyebb, minden szabadság megengedett.
Hazánkban a hatalom az embereké.
„Véróceánt ontottunk ki népeink testvériségéért és egységéért,
és senkinek sem engedjük meg, hogy belülről megérintse vagy elpusztítsa.”

…beiktatva a Josip Broz Tito beszédéből származó idézetet, akkor azért elgondolkodsz egy pillanatra a történelmi múlton és jelenen.

A Boji (Harcok) számra kerül elő csak Milan Fras, vékony, elegáns és visszafogottan fegyelmezett mint mindig, talpig feketében, a 64 évesen is dörgedelmes dörmögő hangja már úgy hiányzott. A Laibach Revisited számai közül ez kapcsolódott rá legjobban az előzőre és meglepődöm, milyen erős a kapocs a mondandójában:

Micsoda harcok!
Ezek nem a mi harcaink!
Ezek idegen harcok!
De szeretnénk önmagunk lenni!

Közben régi és közelmúltbeli utcai harcok, tüntetések, forrongások képei vannak egymásra vágva a vetítésben és ámuldozásom közben olyan apró szösszenetekre is képes vagyok felfigyelni, mint egy párizsi utcai összecsapás pergő képein feltűnő épületre, melynek homlokzatára kifeszített óriási molinó a Galaxis Őrzői c. mozifilm következő részét reklámozza. Döbbenetes kulturális és történelmi kontextusok keverednek egybe a Laibach műveiben és ezek élő előadásain. Soha nem megúszós, hanem aprólékosan és átgondoltan cizellált, részletezett.

Lassan forgott itt a gép
(Fotó: H.I.T)

A Mi Kujemo Bodočnost (Mi kovácsoljuk a jövőt) az egyik kedvencem a régebbi, mostanra felújított darabok között. Lassan forgó, olajozott gép belsejébe nézünk, zörgő-csattogó hangokra, darabos zongoraetűdökre, majd az ismert és gyönyörű dallammenetre szaval rá Fras. A végére a gépen (akár egy szórólapot sokszorosító nyomdagép hengerén) feltűnik nagyban a WE ARE FORGING THE FUTURE felirat és csak én vagyok annyira realistán perverz állat, hogy szinte azt várom, hogy a szám végére az a felirat valahogy lekopjon, jelezvén, hogy a jövőnek bizony annyi, hiába is kovácsoltuk, végül mind elbuktunk.

Minden ember magában lángra lobbantotta az erőt
Hősiesen felkelt, harcra szorítja öklét;
Mindannyiunknak a szabadság hajnala adott bátorságot,
Hogy igazságot kovácsoljunk és lelkiismeretet a zsarnokoknak!

Tűz vagyunk, amely a szabadságért gyúlt fel,
Fellobbant, szétterjedt, viharokba csapott át!
Tűz vagyunk, mely belőlünk perzseli majd ki
A piócáinkat és az új hajnal árnyait…

Tűz vagyunk, acél és kovácsok,
Igazságot kovácsolunk, szabadságot erre a földrészre.
Felkelünk, felkelünk a szabadságba,
És fiatalon növünk a végtelenbe.

Mi kovácsoljuk a jövőt!

A Smrt in pogin (Halál és pusztulás) már a Sketches of The Red Districts albumról kiválasztott darab. Fras visszavonul, a kvartett pedig az egyik legérdekesebb, egyben a legsúlyosabb előadásmódját mutatja be nekünk. A vörösbe oltott filmszalagként haladó szoborfríz, benne a faragott arcokkal, a közéjük süllyesztett énekesnővel, a sok vizuális és auditív karccal, erősen megviseli a jelenlévő befogadót. Hiába hallottuk már ezt a számot, ismerjük a történetét a vörös negyednek (a HIT_ISS04-ben írtam az albumról és annak hátteréről, benne az Orjuna-ról), valahogy élőben mégis sokkolóbb. Aztán olyan történik, amire szerintem igen kevesen lehettek felkészülve, a háttérvizuál váratlanul szinkronba kerül a színpadi fizikai performansszal, amire eddig még nem láttam példát. A dobos ugyanis előre jön és egy viszonylag hosszú, vastag, szürke porszívócsövet kezd el körbe-körbe lengetni, de olyan sebességgel, ami tényleg szinkronban volt a háta mögött futó körkörös animációval. Ennek a jelenetnek pedig volt egy hangképző funkciója, ugyanis a cső másik végébe mikrofon volt rögzítve, ezáltal egy különös, a levegő csőben történő áramlásával kissé mélyen süvöltő hanghatás keletkezett a körbe-körbe forgatás során. Szimbólumnak sem volt rossz, ráadásul kettős értelmű: a bányászati maró, a küllős korong körkörös mozgása mellett a verőemberek és erőszakszervezetek packázó gumibotforgatása is benne volt ebben. Sokan csak néztek, hogy ez most mi, én pedig rendesen le voltam taglózva. Zajos, sejtelmes, félelmetes és igen nyomasztó volt az egész.

Itt pörög a porszívócső!
(Fotó: NecrogenesiS – mX)

Az Anti-Semitism számra előkerült Fras ismét, kicsit talán fel is hergelhette magát közben, ugyanis innentől kezdve több erőt és energiát vitt bele az előadásmódjába, talán mozgásosabb is lett, nyersebben és többet is gesztikulált. A WAT-ról nem is játszottak más számot, csak ezt, szóval hiába várták többen a Tanz mit Laibach-ot, ez bizony nem az a lökdösődős, trappolós táncos este volt, sokkal inkább a meghökkentésé. Már 20 év telt el a WAT megjelenése óta és ott voltam a magyarországi bemutatóján. Teljesen más volt annak az albumnak (és rajta ennek a számnak) a hatása akkor és megint más most. A fenyegetések sűrűbbek, a gondolati és fizikai erőszak egyre közelebbi, szinte tapintható és alig maradt olyan szeglete a világnak, ahol erről nem is lehetne beszámolni. Itt is feszült tehát egy erősre húzott logikai ív e szám és a Life is Life életigenlős hamissága között.

Jól illeszkedett mind zeneileg, mind képileg ehhez a „felkészítő” folyamathoz a Ballad of a Thin Man (Bob Dylan feldolgozás), a Brat moj (Testvérem) és a NATO-albumukról származó DAF-feldolgozás, az Alle gegen Alle (Mindenki mindenki ellen). Mindegyik lenyűgöző látványvilággal operált, erős, dübörgő hangokkal és energiával párosultak. A Ballad of a Thin Man azért is illeszkedett remekül ebbe a sorba, mert erős és kíméletlen szemrehányás ez az 1965-ös sötét és enigmatikus szám, főleg így nyersre és iparira áthangszerelve. Ugyanis itt az ideje újra kritikát megfogalmazni azzal a fajta emberrel szemben, aki nem érti a körülötte zajló társadalmi és kulturális változásokat, feszültségeket és polgárjogi mozgalmakat. A számban bemutatott Mr. Jones (vagy nálunk mondjuk akármelyik hétköznapi János bácsi) zavartan és tanácstalanul találkozik mindenféle különös dologgal, de nem érti meg ezeket a helyzeteket és emiatt nyilvánvalóan kívülálló marad. Ez az archetípusos karakter az olyan embereket szimbolizálja, akik elidegenedve és távolságtartással szemlélik a forradalmi változásokat, nem képesek vagy nem hajlandóak megérteni a társadalmi és kulturális mozgalmak jelentőségét. Megmutatja a régi értékrendek és a feltörekvő új mozgalmak közötti ellentéteket. Ezért nyomta meg annyira sziszegve a Jones (dzsónssssz) végét Fras és pont ezért mutatott felénk fenyítően a mutatóujjával. Hogy legalább mi ne legyünk már ilyenek. Az Alle gegen Alle viszont vörösbe, sűrűn pergő kockákba, cikázó villámokba, fekete repedésekbe és egy rakás politikai, vallási és gazdasági grafikus szimbólumba, emlémába, logóba áztatva megmutatta azt is, hogy végül úgyis egymásnak fogunk esni. (Mindig ez történik ugyanis.)

Ezzel az első tétellel, zenei blokkal és németes keretezéssel kaptunk tehát egy igen nyers, sokkoló felkészítést, ráhangolást és némi múltidézést, hogy utána készen állhassunk az Opus Dei újraélésének. A 15 perces Intermezzo szünetben a Leben heißt Leben intro 4 baros loopjával ment a kínzás, mi pedig igyekeztünk gyorsan kifelé rongyolni a teremből, hogy kiszellőztessük a fejünket a második felvonáshoz.

„Nem vagyok Laibach rajongó. Én csak az Opus Dei miatt jöttem. Az egy korszakos album.”
– egy koncertlátogató válasza arra a kérdésemre, hogy mi vonzotta erre a mai koncertre.

II. tétel: A múlt bordó-szürkében

Akár egy óraszerkezet. Mindig egy negyedet fordul a balta, miközben a vért okádja.
(Fotó: H.I.T)

Mire visszanyomakodtunk a nagyterembe, addigra már lassan, óraműpontossággal, szakaszosan forogtak a madzaggal összekötözött heartfieldi „Blut und Eisen” fejszék és ment a Leben heißt Leben, ami áriásnak, még lassabbnak, szépségesnek, gyászosnak tűnt, mint eddig valaha. Ebből is sikerült felemelő himnuszt faragni. A gitárszóló is zseniálisan szólt, alig valamiben tért el a korabelitől. Fras lassan besétált, és akkor már egyszerre hatan énekelték a refrént egyszerre. Szinte szakrális hangulatú volt.

A Leben-Tod szinte szünet nélkül, egymásba futtatva húzódott erre rá, és nekem ez a zenei felpolírozás nagyon bejött, mert a legjobb hangszerelemeket emelték ki benne. Vörösbe mártott izmos, doboló alakok csépelnek a háttérben. Elemi!

Erre csak rávert a Trans-National, a parancszavakkal, egy kecses meztelen nő ugrándozásával a vetítőn, miközben az énekesnő egy mappából szépen és nyomatékosan artikulálva felolvassa az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából a cikkeket, amiket mára szinte egy archív, halott, alaptalan szövegnek tekinthetünk. Már senkit sem érdekel, sem az embereket, sem az intézményeket, kormányokat meg a legkevésbé. Már meg sem lepődöm azon, hogy Fras a „BEAUTY” (SZÉPSÉG) szót mindennél jobban kihangosítja és minden alkalommal jól megnyomja. (Pontosan erről írtam az Opus Dei kapcsán nemrég).

Totaliter propaganda életre és persze halálra. Munkásétosz, rendezett pörölycsapások a Leben-Tod közben.
(Fotó: H.I.T)

A F.I.A.T. a másik legmegrázóbb élmény számomra ezen a koncerten. Csörög a vekker, indul a nap, mosdás, borotválkozás, öltözés, majd munkába induló családapák köszönnek el integetve az otthoniaktól a felvételeken, hogy a gyermekért és az anyjáért dolgozzanak, de ki tudja, hazaérnek-e estére? Az eredeti, Poundra-szövegbetétet Fras mikrofonba is szavalja a végén és így még riasztóbbnak, erősebb érzelmi töltetűnek tűnik, mint annak idején. Talán ez ennek a blokknak az érzelmi csúcspontja, legfényesebb része. Amikor elbűvölve nézed az automatizált robotgépsort (hihetetlen filmszekvenciák, összeötvözve a régit a maival, talán némi AI-jal megspektakulálva), melyen vörös robotkarok szerelik, ponthegesztik az autókat, emberek és gépek táncolnak együtt a robotizált autógyártásban, mindezt lenyűgöző látvánnyal a felemelő zenére, és akkor még nem is sejtesz semmit. Addig legalábbis nem, míg végül észre nem veszed a végén, hogy az apák, akik az előbb még békében népautókat gyártottak, váratlanul már csak töltényhüvelyeket dugdosnak a gépfegyvertárba. Katarzis, megszakad a szívem.

Gyártósoron gördülnek a Fiatok.
(Fotó: NecrogenesiS – mX)

Aztán ott a The Great Seal, ami ezen az érzelmi pályán tart (tömbösítve lett), férfiak fegyvert cipelve a vállukon masíroznak, az iskolákban énekóra van, a haza védelme az első. Ugyanígy hat a How the West Was Won is. Ezek itt az elgondolkodtató belső magok az előadás során, gyakorlatilag az Opus Dei album legsúlyosabbjai, eredeti Laibach internalizációk felpolírozva, újra összekarcolva, megzengetve, aláfestve, nyomatékosítva. Ez a közepe, az esszenciája, amit közrefog és ügyesen lezár a Geburt einer Nation (Queen feldolgozás, One Vision) és az Opus Dei / Leben heißt Leben. Ezzel indul, ezzel ér véget. Ide, a végére összpontosul a tömeglelkesítés, a feloldozás, itt jönnek a szarvasok, favágás, vagy legalábbis valami himnikusabb és felszabadítóbb lezárása a műsor második felvonásának. Skandálás, mámor, vége-érzet. Katarzis ismét.

„Az előadás alatt volt időm belefeledkezni és magamba nézni többször is. Nem ismertem a számokat, a Laibachot sem ismertem, de nagyon ajánlanám minden önbizalomhiányos embernek átélni ezt a koncertélményt. Én úgy jöttem ki a teremből, hogy az előadás hatására erősnek és bátornak éreztem magam. Ez számomra igen szokatlan érzés, mert általában egyáltalán nem szoktam magam így érezni.” – egy koncertlátogató vallomása az előadás után

III. tétel: A jelen és közösség szeretete cukros érzelmi szirupban

A szeretet még mindig él. A szerelem a túlélés egyetlen motorja.
Csak hát cakkozott szívek formájában és főleg a social media negédes álvilágában.
(Fotó: Hriczó Gábor)

Lovebombing. Ez már a ráadás rész, és szerettem volna a marconább, hardcore Laibach-rajongók lelkébe belelátni, hogy számukra valóban ez lehetett-e a leginkább zavarba ejtő blokkja a koncertnek, vagy csak én feltételeztem ezt. Ugyanis ide összpontosultak az utóbbi időben keletkezett érzelmesebb és a szeretet mindenható erejéről szóló feldolgozások.

Kezdődött mindjárt a The Engine of Survival klipjével és előadásával, amely a Leonard Cohan dal átirata Marina által újraírva és autentikus főszereplésével (a klipjében is ő szerepel). „You can be the sun, I will bе the moon” – egy bipolárisra átdrótozott világ képe jelenik meg, szép női arcot (később egy férfiét) kennek össze olajos és agresszív kezek. Erősen áthallásos, rétegek tapadnak rá, de állja, álljuk, szomorú és fájdalmasan szép. A történelem és a politika, az emberi-társadalmi ellenpólusok és hétköznapok mindannyiunkat egyaránt bemocskolnak, elcsúfítanak, mi pedig rezzenéstelenül álljuk. Csakis akkor viselhetjük el a megaláztatást, ha ott vagyunk egymásnak. – erre gondolok közben. Ezt követi az Each Man Kills the Thing He Loves (Jeanne Moreau feldolgozás), ez is szép, bár kicsit karácsonyias, ünnepélyes. Az I Want to Know What Love Is megérdemel egy konferálást is Marinától, kéri, hogy énekeljünk együtt. Aztán felcsendül Black keserédes-szomorkás egyetlen slágerének dallama a Wonderful Life-ból, hogy szépen rákúsztassák a Foreign híres számát. Tapsoltatás, majd észrevétlenül Marina a telefonjáról közvetíti a szeretetteli tömegpszichózist, visszakapjuk feed-ben önmagunkat, sok boldog és elégedett, karját magasba tartó, tapsoló embert látni a vetítőn, önmagunkat, ahogy megtörik a szívünket és mintha rendben lenne a Világ azokra a percekre, közösségben, szeretetben, szerelemben.

Hatásvadász trükk a közönségnek ilyen kollektív tükröt tartani és ez már nem is számít annyira egyedinek. Minden turnéállomáson ugyanez a showelem lement – természetesen nagy sikerrel. Persze mutathatták volna például azokat a koncertlátogatókat is, akik a közönség soraiban olykor minősíthetetlenül viselkedtek, ha már van kiss cam, lehetne akár bunkó cam is.
(Fotó: NecrogenesiS – mX)

Szóval szép kis hazugság ez az egész. Tükröt tartottak nekünk. Valójában nem ilyenek vagyunk, hanem álszent hazugok, a valóságban alig várjuk, hogy kitépjük egymás szemét és meglincseljük egymást. Erre tanítanak bennünket folyamatosan. Ez sugárzott az előadás nagy részében. Tapsvihar, zavarba ejtő ellenpólusok feszülnek egymásnak. Zavartan nézek körbe, más hogy viseli ezt? Megkaptuk a csodafegyvert: a szerelem, szeretet az. Meg a közösség, az élet kölcsönös tisztelete, szeretete, egymás türelmes elviselése. Akkor mégis mi a gond? Az, hogy napjainkban nem pont ezt tapasztaljuk.

Rögtön meg is kapom a további választ, csak előtte még kicsit tapsoltatnak, „elvégre nem temetésen vagyunk” – villan fel az üzenet a vetítőn. (Viszont oda tartunk.)

„Ez a feminin ráadásdolog mégis mi volt??? Ez nem a régi megszokott Laibach!”
– egy koncertlátogató elcsípett mondata a ráadás vége felé

„Induljunk meg kifelé szerintem.”
„Nem, maradunk. Szerintem még nincs vége.”
– egy koncertlátogató pár elcsípett párbeszéde a ráadás vége előtt kb. 1 perccel (végül maradtak mind a ketten)

(Fotó: NecrogenesiS – mX)

IV. tétel: Érzelmi lincselés romok között

Strange Fruit. Furcsa gyümölcs. Ezt a lincselés ellen protestáló verset Abel Meeropol, tanár, dalszerző írta, az Amerikai Kommunista Párt 1937-ben egy szakszervezeti kiadványában még publikálta is. Nagy port kavart. Leghíresebb háromperces előadása Billie Holiday afroamerikai énekesnőé, aki először énekelte el a Strange Fruit-ot 1939-ben, pedig nem is akarták megengedni neki, annyira veszélyes szerzemény. Az áldozatokat a szét- és letépett gyümölcsök szimbolizálják, többségük meglincselt afroamerikai volt. A civil jogi mozgalmak kezdetéhez kötődik, Csepelyi Adrienn (WMN) alaposan körüljárta ezt az írásában.

A déli fák furcsa gyümölcsöt érlelnek
Vér a leveleken, vér a gyökereknél
Fekete testek hintáznak a déli szellőben
Furcsa gyümölcs lóg a fákon

Bukolikus jelenet a bátor Délen
Kidülledt szemek és torz száj
Magnóliák illata, édes és friss
Aztán a hirtelen égő hús szaga

Itt a gyümölcs a hollóknak, hogy lecsipegessék
Az eső, amit verhet, a szél, amibe belekaphat
A napnak, hogy rothassza, a fának, hogy ledobja
Itt van egy furcsa és keserű termés

Eközben régi háborús rombolásról nézünk felvételeket, szétbombázott városokról, törmelékről, talán még emberi tetemek hegyeiről is, gyenge volt az akkori felvételi technika, sajnos vagy szerencsére. De egy csapásra kitisztul a kép és a jelenbe kerülünk, egymásra vágva az Akkor és a Most. A jelenben szarrá, semmivé, lakhatatlanná bombázott (talán ukrán?) város képeit nézzük, repül a drón, madártávlatból és felülnézetből veszi a kamera, alul emberek kapirgálnak, kármentenek apró hangyaként. Alig akarjuk elhinni, hogy semmi, de semmi nem változott. Ember embernek farkasa, fura és keserű gyümölcsök vagyunk csak, egymást aratjuk le. A drámai befejezés a vers utolsó szavában, a „CROP” szóban összpontosul, azaz a termésben és ettől szép a nyelv és a művészet. Koppan. Kihunynak a fények, Fras az utolsó szóra hirtelen eltűnik, a gyümölcs lekoppan, mi pedig be kell érjük a felderengő fényekkel és a szomorú felirattal, hogy „SEE YOU NEXT TIME.” (Vagy ki tudja, hogy alakul még addig…)

Személyes konklúzióim:

A Laibach zenekar ezzel az előadásával ért fel a csúcsra. Kellően kontroverz, architekturálisan, érzelmileg felépített, technikailag alaposan és gondosan kidolgozott műsort kaptunk. Adott annak is, aki csak a zenekart akarta látni és hallani, annak is, aki egy átlagfárasztó magyar péntek este akart valahogy kizökkenni, valami mást, valami furcsát megtapasztalni, de annak is, aki évtizedek óta bizonyos mértékben rá van függve arra, hogy a trbovjlei/ljubljanai provokátorok mivel rukkolnak elő. A terem nagyjából tele volt, hazai zenészek, köztük Doktor Kondor teljes bakaszerelésben, Laibach-rajongók stílusosan beöltözve, fiatal és idősebb generációk, ikonikus szubkult arcok, ismeretlenek, magyarok és külföldiek, baráti közösségek, széles spektrum. Mondhatni, (nemzet)egyesítő volt, de ennél mélyebben ne is menjünk bele, úgyis félreértjük egymást és mindig vannak, akik kilógnak a sorból.

A fénytechnika, hangtechnika, vetítéstechnika, atmoszféra, rezgések mind tökéletesek és hibátlanok voltak. 70-96 decibel között remegett a hely (már amennyit a LED-es feedback-készülékről le tudtam olvasni a vezérlőpult közelébe sodródva). A fények olyanok voltak, mint a légvédelmi és birodalmi nagygyűlési főreflektorok, sokszor kiszúrták a szemünket, robotizáltan és párhuzamosan cikázva gyilkoltak szinte folyamatosan. A vetítést nem tudom eléggé méltatni, überprofesszionálisnak hatott mind fényerejében, mind szerkesztettségében. Érezhetően mindent megtanultak a Test Dept és Anton Corbijn videóművészetéből, az animátorok, fénytechnikusok és videomixelők tényleg mindent kifőztek, amit csak lehetett, hogy elkápráztassanak bennünket. Az egész fény- és videótechnikába olvadva Fras és a zenészek sokszor egy vékony árnynak tűntek csak, azaz nem számított igazán, hiszen mintha csak a National Geographic jelentéktelen narrátorai lettek volna az eseménynek. Fras a nyugdíjazás előtti színészi-tanári képességeit pedig egyáltalán nem veszítette még el, talán nem is öregszik. A koreográfia bár egyszerűnek tűnhetett, de azzal, hogy Marina és Fras hol előre, ki a fénybe, hol hátra, vissza a sötétbe lépkedtek a műsor közben, nagyon átgondolt és hatásos, színházi megoldás volt.

Apró finomságok. Nem tudom, feltűntek-e bárkinek is: az első és második felvonás közti szünetben az énekes főszereplők az öltözéküket fullfeketéről fekete-bordóra cserélték. Még ilyen kis vizuális részletekre is odafigyeltek, hogy az Opus Dei felújításához társított bordósítással is szinkronban legyen a megjelenésük. Így az első (komorabb) tétel teljes feketében, a második, Opus Dei rész már mélybordó-vörös fejfedőben, ingben, kosztumben lett előadva. Nem vagyok egy fashion-fan, de ezt még nekem is sikerült kiszúrnom. Minden apró részlet a helyén volt.

Ki kell emelnem a performansz stábját, vendégelőadóit. Köztük a 2024-es Opus Dei turnét kísérő Donna Marina Mårtensson énekesnőt, aki ráadásul szinte pontosan akkor született, amikor az Opus Dei album! Ritkán hangzik el a zenei sajtóban a neve, holott a svéd (anyai oldalról szlovén, apai oldalról svéd származású) énekesnő stílusa, megjelenése és hangja tökéletesen illik a Laibach avantgárd hangzásvilágához és performanszaihoz, különleges atmoszférát teremtve a koncerteken. Martensson már korábban is együttműködött a zenekarral, és a rajongók szerint kiválóan hozzájárul az előadások intenzitásához és művészi értékéhez. Egy csoda ő, nagyon érzi a Laibach Gesamtkunstwerk-életérzést. Fegyelmezett, teljesen átérző és gyönyörű hangja van.

„Nem tudom ki ez a nő, de nagyon kellett az olajos hangja a dörmögő öregember mellé. Olyanok így ketten, mint az egymás erősítő ízek, mint a só és cukor. Elképesztő páros.”
– egy koncertlátogató elkapott megjegyzése a tömegben

A Laibach koncert (így sokadjára) mindent hozzátett a világ alapvető szervezőelveinek (benne a jognak, történelemnek, hatalmaknak, gazdaságnak, vallásoknak, stb) megértéséhez, főleg ezek ciklikus rombolóképességéhez. De semmit nem tett hozzá egymás, embertársaink, önmagunk megértéséhez, személyes és kollektív ellentéteink átlátásához és feloldásához. Igazság és Hazugság volt ez egyben, totaliter elvek és eszközök mentén bemutatva. Annak viszont profi, és a magam részéről izgatottan várom, hogy a Laibach a későbbiekben mivel fog tudni még előrukkolni, milyen témákat és feldolgozásokat fog szállítani nekünk mindezek után. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok.

Erről a koncertről még biztosan sokat lehetne írni és beszélgetni, vitatkozni, bár kétlem, hogy erre szükség volna. Lapozunk és darálunk tovább. A nagy gépezetek is forognak tovább és legkevésbé sem értünk…

(Ugyanis semmit sem értünk.)

Laibach Opus Dei Tour, 2024. október 11. péntek, Dürer Kert setlist:

intro (Leben heißt Leben loop)

01. Vier Personen
02. Država
03. Boji
04. Mi kujemo bodočnost
05. Smrt in pogin
06. Anti-Semitism
07. Ballad of a Thin Man (Bob Dylan cover)
08. Brat moj
09. Alle gegen Alle (Deutsch Amerikanische Freundschaft cover)

intermezzo (Leben heißt Leben loop)

10. Leben heißt Leben (Opus cover)
11. Leben – Tod
12. Trans-National
13. F.I.A.T.
14. How the West Was Won
15. The Great Seal
16. Geburt einer Nation (Queen cover)
17. Opus Dei / Leben heißt Leben (Opus cover)

ráadás 1:
18. The Engine of Survival
19. Each Man Kills the Thing He Loves (Jeanne Moreau cover)

ráadás 2:
20. I Want to Know What Love Is (Foreigner cover)

ráadás 3:
21. Strange Fruit (Billie Holiday cover)