„Melodikus, de ugyanakkor hideg elektronikával, sötét és elidegenítő ideológiákkal operáló album egy teljesen eltérő zenei irányba sodorta az amúgy aggresszív projektet. Egy újabb szint a HUMAN VAULT evolúciójában.”

Ezen sorok kíséretében kaptam meg digitálisan az új Human Vault anyagot, a The Null State of Not-ot, ami sokkal több, izgatottan boncolgatnivalóbb ajándék volt számomra karácsony előtt, mint amit a bevásárlóközpontokban az olcsó műfenyők és filléres, kínai, műszőrét hullajtó, csillogó girlandokért verekedő emberek valaha is kaphattak a szegény és kicsinyes semmiségekért rendszeresen harcolgató életükben. Kicsit félve bontottam ki a csomagot, majd fűztem be a meghajtómba, hogy aztán ne térjek magamhoz. (Hint: Azóta sem sikerült.)

Hosszú laudációt mondhatnék és írhatnék a tengerentúli, tőlünk ugyan távolinak ható körülményekkel átitatott, de mégis magyar, sőt, kőkemény keleti genetikai készletű, szuperszenzitív Human Vault-ért, és a mögötte álló Turoczy György képességmegőrzéséért és elvitathatatlan zenei-alkotói szenvedélyéért, de ezeket korábban többször megtettem már, persze most is eszelősen túl tudnám nyújtani. Inkább nézzük meg, mit is tud ez az album és hová pozícionálja magát a kacskaringós és traumatológiailag veszélyes HV-pályaúton, konkrétan mit adott és mit vett el tőlem.

Nyilván teljesen más lehet a befogadás mértéke, ha a hallgató korábbi nyitottsága és passzív zenehallgatói edzettsége és szubkultúr spektrumának tudatában, teljesen képben van a Human Vault nyers, sokszor agresszív ipari-mizantropikus-apokaliptikus, sokszor polgárpukkasztó, normanemkövető esztétikájával és diribdarabra törtségével. Aki nem tud ilyesmit felmutatni, nem ment végig a HV-kalandpályán nyitott szemmel és füllel sokszor, újra meg újra, az is képes lehet végigülni és végighallgatni ezt az albumot, amit nehezen lehetne nem az „érzelmi árvízvédelmi készültségre” felkészítő edzésprogrammal leírni. Tél van, szürkeség, vacogok, bepárásodnak az ablakok, egyedül vagyok, lefagytak az ujjaim kint és az irodában, a munkahelyemen is, mégis mindenki ellenem van, én saját magam ellen vagyok folyamatosan (mit várok?), nem tudom pontosan, hogy mi volt, mi lesz, vagy konkrétan mi is a valódi életem. De néhány mozgókép (lásd official trailer) jóval többet mond annál, mint amennyit én, nézzétek csak ezt a mozgóképes csodát, ahogy az a törékeny kéz egy szemvillanás alatt lesepri a feliratot a kódhalmazok sűrűjében a tejüvegről:

A Human Vault korunk legprecíziósabban multikódolt, végtelen sávokon operáló, nem is feltétlenül teljesen nihilista, sokkal inkább transzformatív poszthumanista alkotója. Egyszerűen kényelmetlen, szokatlan, nyers, figyelemért és hallgatóért ordító művészentitás, a megértés hiátusának elfogadásával, mellőzöttséggel és alulértékeltséggel és mindezek ellenére soha meg nem alkuvásával. Az albumcím és a művészi, kifejező, a HV-sorozatba tökéletesen illeszkedő artisztikus borító nem ígér könnyed repkedést, ellenben dobál bőven ismerős snapshotokat, mellette talán elvár némi gondolkodást és beleérzést. (Kérdés, hogy ezúttal megkapja-e, én azért reménykedem ebben.)

A „Null State” egy sokrétegű és erős, mágikus, tudományos fogalom. Benne nyelvi, filozófiai, egzisztenciális, technológiai és ipari kontextus, az alapállapot, az eltörlés, a reboot előtti földbedöngölő, pörölysúlyú csönd, a logikai inverter, az identitás megtörése, a resetelés, és mögötte a koponyán belülre kúszó, majd onnan kiszivárgó üzenet: „nem az, aminek látszik”. Ehhez pedig olyan finoman cizellált, aprólékosan kidolgozott, szintézisek láncolatán átcipelt zajtextúrák és melódiák menetelnek végig (beleértve a külvilágból importált, és eléggé hangsúlyos, homlokbeszakítós) hangmintákat, beszéddarabkákat, amelyek nem húzzák el a hallgató figyelmét, sokkal inkább bent tartják egy konstrukcióban, még akkor is, ha tegyük fel nem figyel oda a nyugalmában megzavart berberoroszlánként és bengáli medveként elmormogott, karcos és nyelvileg is súlyosan rétegzett énekbeszédekre, nyomatékosításhengerekre.

A Human Vault egyik különleges képessége ez: nem egyből adja meg magát, hanem évtizedeken, ha nem épp fél évszázadon át biztosít lehetőséget majd ahhoz, hogy visszafejtsük nyelvi, zenei, képi kódjait, megértsük pontosan és gondosan, kellő igényességgel becsomagolt üzeneteit, hogy aztán ne felejtsük el többé. Hadd tegyem fel a költői kérdést azon olvasóimnak, akik nem néznek súlyosabb, drámaibb filmeket, nem figyelnek különösebben a veszélyt jelző közlekedési táblákra vezetés és mobilozgatás közben, nem ismernek és nem olvasnak sem verseket, sem regényeket, szemrebbenés nélkül megelégszenek az FM-csatornákon sugárzott zenék éles szignálokkal, belepofázásokkal, reklámokkal tarkított felületességével és az ingyenes vagy előfizetéses televíziós csomagok kínálatával, lezárt sorompókkal, olcsó útszéli műkajákkal ismeretlen összetevőkből: mégis mit fognak megérteni mindabból a helyzetből, amikor összeomlik az emberi civilizáció, vagy megjelenik majd egy nem-emberi (non-human), amelynek nyelvét, kódjait egyáltalán nem ismerjük, nem beszéljük? Megkukulva nézünk ki a fejünkből. Ki értette meg utoljára a saját lakóparki szomszédja gagyorászását (és most nem külföldieknek kiadott Airbnb-k siserehadáról makogok itt), hanem a valós, több évtizede ottlakó szomszédod panaszairól. Valaki? Senki? Vokálisan se értjük a világ(egyetem) nagy részét, benne önmagunkat sem.

Apropó, vokál. Ha egyszer Human Vault-ot hallgatsz, onnantól mindig tudni fogod, hogy mi a Human Vault és mi nem az. Nem fogod összecserélni, összetéveszteni bármi mással, nem lesz olyan mondásod többé, hogy „jaj, ez olyan billíbes, ez meg nájnincsnélszes treznoros, ez meg pont páppiogrés” – soha semmi ilyesmit nem fogsz mondani többé. Mert a HV-vokál az HV-vokál és pont. Orgánum a channelingben. Autentikus, egyedi ujjlenyomat, criminal meg records. Leképezhetetlenül unikális. Szinte, ha nem teljesen: egyedi védjegy. A másik dolog az, hogy Human Vault ezen az albumán még szélesebbre tárta a saját vokális tartományát és némelyik számban (pl. Matter At Its End) kifejezetten derűsebbnek, ünnepélyesebbnek hangzik. Ennek ellenére a nyomaték oda esik, ahová való, és megértem, ha mindezek ellenére zsigeri feszültséget fogsz érezni hallgatás közben. Csodálnám, ha nem. Akkor vagy visszafordíthatatlanul és totálisan halott vagy, vagy nagyon beteg. Vagy nagyon rákattantál az autotune-ra és azt hiszed, már csak az a valódiság. Hát, nem.

Fizikai réteg. Az emberi örök meg kérdéses marad.
(Fotó: Human Vault Facebook oldal)

Zeneileg, szerkesztésileg az album egy kész csoda, megismételhetetlen imprint. Lopnám, koppintanám, utánoznám, ha tudnám, de sajnos nem tudom és elárulom, nem baj, ha más se fogja. Viszont minden egyes lejátszás alatt elöntik az agyamat a képek, megpróbálom elképzelni a munkameneteket, a felvételt, a létrehozás bonyolult és aprólékos módozatait (nem véletlenül készült 2 éven át, ezt nem dobja össze senki előfizetéses Suno-val, hol van ez minőségben, átgondoltságban, dallamszerkezetben mondjuk a német (?) Cybermode Beats hetente-kéthetente kipréselt és túlerőltetett, mesterséges táplálásra tervezett, olcsó full-album konzervdömpingjeihez vagy a Petrified Entity havi kőközműves óraleolvasásaihoz képest? Hát, fényévekre. Előre. Félreértés ne essék: ők sem rosszak, de erősen más, kevésbé artisztikus, sokkal inkább hypercapitalist és a „gyorsan sokat” jegyében önkifejezési-öklendezési utat követnek. Nincs ezzel gond, a közönség, a figyelem szétválni és szétválasztani képes. Vagyis egy részük.)

Olyan hangok, zajok, dallamok vannak a The Null State of Not-ban, annyira levegős, fojtós, zilálós, széthúzott, majd összepréselt tereiben, hogy gyakorlatilag egy diszkontban vett kapszulás kávéfőzőn lejátszva is tökéletes hangzásélményt nyújt. Értelmet viszont nem biztos a gyors fogyasztás és mielőbb eldobálás kultúrájában. Félelmetes és őrült nagy munka lehet mögötte, és elképzelem, hogy (a Nadragea legutóbbi és máig etalonként tisztelt munkája mellett – lsd: Formákba tömörített trendek) végigdokumentálhattam volna minden egyes lenyomott billentyűjét, gombját, szövegírási draftját, visszabontását és újrafelépítését, mellette a sorokat tápláló hétköznapi élményeket. Soha, egyikőnk sem fogja pontosan tudni, hogyan is születik a zene, főleg ennyire sablonmentesen, milliónyi kísérleti nekifutáson, session-ön keresztül. A szemgolyóim mögött is rezgéseket éreztem hallgatás közben és még mindig, miután kikapcsoltam, és akkor még nem említettem azokat a kis apró, cserélhető sebészpengekés-hangokat, amik a szürkeállományom és különösen a homloklebenyem belső és külső oldalán kapirgáltak le hártyákat nagyjából egyenként, lassan és kíméletlenül. Tudom, ezzel sokakat meg fogok sérteni most, de többet, felemelőbb hallgatási élményt és jóval erősebb rétegzettséget nyújtott számomra ez az album, mint mondjuk a legutóbbi Tear Garden (Astral Elevator), amit többször is eluntam hallgatás közben és túlságosan egysíkúnak éreztem. A The Null State of Not nyilván nem ebben a ligában versenyez, de jóval időszerűbbnek és fontosabbnak érzem művészeti alkotásként, viszont erre térjünk majd vissza 10 év múlva, hogy melyik album mire vitte végül, melyik élte túl a figyelmetlenség korát, melyik szól akkor, a kiszámíthatatlan jövőben sokkal inkább hozzánk. Vagy a majdani bárkihez.

A The Null State of Not nem pusztán egy körbe-körbe forgó cirkusz. Az emberi létállapotot, az érzelmi skálák és elmeállapotok zavartságát, összetettségét és kiábrándító, fájdalmas kiismerhetetlenségét ugyanúgy pislákoló bólyaként jelöli, ahogy a tagadás örök alapállapotát. Nem egyszerű hiányról vagy luciferi kötekedésről írok itt, hanem egyenesen az aktív nemlétről, német filozófiai vonalról berántva konkrétan a das Nichts-ről. Az identitás már feloldódott, üresség terjeng, de az új nincs még meg, nem felismerhető, nem körvonalazható, valamiféle számunkra is értelmezhető blueprint vagy műszaki leírás pedig soha nem is volt hozzá. Adat az van, default firmware állapot van, kommunikációra utaló jel és rendszer van, low és flat affect van – narratíva vagy vektor pedig nincs. Talán nem is volt. Dobhártyaszaggató űr és horror vacui dörömbölnek az ajtónkon, mi meg egyszerre keressük a kulcscsomónkat és a feszítővasat. Szokás szerint.

A The Null State of Not nagyjából az a pillanat, amikor már nem vagy az, ami eddig voltál, de még nem vagy az, ami egyébként lehetnél. Pont az, mint amiben élünk. Valami véget ért, de valami más helyette még nem kezdődött el. Csak várunk, köztes létben vagyunk. Mindez 14 kiváló és szélesebb skálán hullámzó, de önmagából semmit kivetni nem akaró felvételen és 5 nagyszerű remixen át vezet. Kiemelni semmit sem lennék képes, én körbe-körbe hallgattam sokszor, anélkül, hogy kivetett volna bárhol is magából, vagy mondjuk valami oda nem illőt, idegent vagy inkonzisztenst érzékeltem volna benne. Ilyen az, amikor a világ (és mondjuk benne a hétköznapi társadalmi-emberi létezés) már annyira szétinterpretálttá, metává, roncsolttá, agyonideologizálttá lett téve, hogy az identitásnak nincs más dolga, mint leépülni, kivonulni, hiszen a jelentések túl koszosak vagy egyenesen megszűntek, az egész öregszik, vulkanizálódik, szublimálódik. Rendszernek látni még ugyan, de megváltás, változás nem érkezik, csak a rideg működés marad, ugyanazok a fehér sorok futnak a fekete képernyőn újra és újra, amiben keresni kell akár egyetlen lélegzetvételt is. De azt is annyira kurva nagy csendben és óvatosságban, amiből az egész album elindul, hogy aztán lassan és fokozatosan épüljön föl. Majd fusson bele az énbe, mint a késbe, fejelje le a számokból épült falakat, fulladozzon az agyonkódolt információk árvizében, vagy drifteljen a valóságban, tapasztalja meg névtelenül a test múlandóságát, vagy mártózzon meg a fraktális fényben, nézzen szembe az élet szuverén döntőbírójával. Ezernyi út nyílik és egyik sem teljesen kitaposott. Az egész album gyógyíthatatlanul nagy vakfolttal és holttérrel rendelkezik ám az alternatív színtér és dark underground zenei dimenziók megszokott és kommersz sablonosságára. Ez nem táncos EBM, nem lidérces post-punk, nem glitch, nem algoritmuskonform-kiszámíthatóság. Ilyesmit szerencsére hírből sem ismer és hálistennek a remixerei sem. Ez így van jól. Üdítő végre valami fajsúlyosat, nehezet, megfejtésre várót kapni, mégha az mondjuk egy bordák közé küldött, monogrammos jéghangkalapács éle is.

Nem mindenkinek lesz ez az album egy könnyű és gyors örömforrás, ebben biztos vagyok. Nem bulizene, hanem active listening (ez nagyon kihalt zenehallgatási forma volna mára az őrült valóságdriftelésben meg a doomscrollingban és értelmetlen hírzajzabálásban?). Azoknak viszont agycsemege lesz, akik szeretnek dekódolni, alámerülni akár az összetett, rotyogós és filozofikus szövegekben, megspékelve, megágyazva a roppantul fülszétszedős, hol szonikus-dallamos ipari dunnákkal, hol szőnyegekkel, hol meg elképesztően szépséges és hangulatos zajmelódiákkal, kódfoszlányokkal és kócokkal. Azok, akik nem félnek semmitől, azok évekre elegendő szellemi és auditív táplálékot kaptak (a nagyszerű és hibátlanul kivitelezett és jó érzékkel kiválasztott remixekkel együtt) ezzel az anyaggal.

Kicsit szomorú vagyok, és okkal. A világ nem érett meg erre az albumra és kérdéses, hogy fog-e? (Vagy bármelyik HV-albumra). Miközben akármekkora kommersz vackot a streaming- és techcorporate világ ezernyi felirattal és hangsávval ellátva önt rá a világra, ránk, nekünk be kell érnünk most ezzel itt, így, a maga tökéletességében. Ha tehetném, folyamatosan játszanám ezt minden egyes meghackelt csatornán, pontos lokalizációval mindenkinek. Igen, bolonduljatok meg mind! Minden egyes földi nyelven értsétek, akkor is, ha csak boldog, andalító muzsikát toltatok eddig a fületekbe! A The Null State of Not azonban így sosem fogja átszakítani az értelmi küszöböt és kritikus tömeget. El lesz feledve, alul lesz értékelve. Nálam azonban mindig legfelső polcos lesz. És okkal.

A Human Vault mindig is roppant szenzitív és szenvtelen obszervátora, megfigyelője volt mindezeknek a folyamatoknak, és hadd tegyem hozzá: a legtöbben mindezt önmagukon se veszik észre, elmennek mellette, kihagyják a figyelem szuperlatívuszát, a legélesebb fókuszt, mert önmagukba tört bele a saját fejük, a lustaság és az önzés győzedelmeskedett felettük. Aztán szerteszét forgácsolódnak mind a lelkek, fújja, akár a fűrészport a szél az ácsműhely, eszi a gólya az árokpartra kidobott halfejeket a halbolt hátsó ajtaja, meg eszi az idő az egymásra hajigált kopott gumiabroncsokat a gumiszerviz épülete mögött. Mindent tudni akarunk, de semmit se vagyunk képesek észrevenni. Ilyenek vagyunk, lássuk be. Legyen szó akár testről, nyelvről, énről vagy lélekről. Vagy egymásról.

Na, ezt a ziccert (a nemfigyelést) Human Vault sosem fogja kihagyni vagy megengedni magának. Legyenek akárhányan, akik nap mint nap besározzák, túlharsogják a tükröt, hogy meg se láthassuk saját magunkat, a Human Vault nem csak letörli minden egyes alkalommal mikroszálas kendővel, hanem hoz még ezer másik tükröt és törlőkendőket is mellé, hogy gyönyörködhessünk…

…abban a kurva nagy semmiben!

Személyes felfedezéseim, amire másoknak is érdemes lehet odafigyelni:

• Precíziós albumszerkesztés! A nyitó I Am Who Can Not Be és a záró The Solar Litany alapdallam- és ritmuskészlete azonos/hasonló, azaz az egészet körbe-körbe lehet játszani, szépen egymásba harapnak, van polaritásuk. Én bolondulok a keretes szerkezetekért, reprízekért, de tegyük hozzá, nem is annyira könnyű ilyesmit editálni. (Minimum tapasztalt óraművesnek kell lenni hozzá.)
• Zeneileg roppant részletes és kifinomult! Aki szeret elmerülni partikuláris polírozott, vagy súlyosabb ipari és elektronikus hangzásokban, térben, dinamikában, szövetekben, annak eszelősen kalandgazdag dzsungel lesz ez az album. Nem túlzok. Sokféle tesztkörnyezetben lejátszottam és minden egyes alkalommal nyakamba pottyannak akusztikai rovarok és hüllők, ősrégi, fincsi géphangok. Értő és munkás szelekció ez, nincs slendrián egymásradobáltság és kliséhalmozás benne sehol.
• Nem 1 napos album. Évtizedig tartó élvezetet (na jó, azt nem, talán hosszabbat inkább), de tartós alámerülést okoz. Semmi olcsóság, semmi kommersz, semmi felületesség. Olyan, amit a hátizsákodban, SD-kártyádon viszel magaddal évről-évre, és nem lesz szíved letörölni még nagytakarítások alkalmával sem.
• Nóvum, új felfedezés: A Human Vault jól tette, hogy elmozdult a komfortzónájából és új kihívások elé állította önmagát és bennünket is. Mindezt tette úgy, hogy önmaga tudott maradni, nem kezdett el mondjuk másokat coverelni, egy sokadik Sweet Dreams-et tolni közszolgálatilag, közönségigényre meg ilyesmi. Aki vérbeli alkotó, az nem veszi más vérét. (Kölcsönbe se a dicsfényért.) Egy konceptalbum az mindig más, valami high-end minőség, mintsem egy sokadik leirata valaminek. Ráadásul long-play, 4-5 perc alatt alig találsz tracket rajta. Kénytelen leszel rászánni az idődet elejétől a végéig és nem is egyszer.
• Nem percembereké. Ez az album munkát kíván a hallgatótól is. Hiába a Human Vault egyik zeneileg legkíméletesebb műve, jócskán ad mozgás-, hangulati- és értelmezési teret. Persze jól jönne a nehezebben szegmentálható lyrics-folyamhoz egy deskriptív háttér (Bandcamp-en), hogy bele lehessen túrni a szövegértelmezésekbe, mélyfilozófiába, egyes sorokba. Talán ez az egyetlen hátránya, ami vagy személyes vagy kiadói policy, ezt nem tudni. Amit kihallani belőle, abból építed tovább az életszemléleted, ami meg elvész, az bizony elvész. Ebbe nincs beleszólásunk. Minden kód. Mindenhez kódfejtés kell. De ahogy fentebb is írtam, kérdezzetek meg erről 10 év múlva. Én ezt akkor is hallgatni fogom. (De ti akkor olvastok-e, hallgattok-e, dekódoltok-e még bármit is?)

Human Vault: The Null State of Not (2025)

1. I Am Who Can Not Be 06:47
2. Light Fractalized 05:57
3. Manipulation Of The Self 04:44
4. Reality Drift 06:10
5. Sovereign Arbiter Of Life 04:50
6. Tapping Into Void 04:40
7. Matter At Its End 07:40
8. The Null State Of Not 04:56
9. Uncalled By Name 04:36
10. Walls Made Of Numbers 05:13
11. Holiness Of The Body 05:51
12. Reality Drift (End-Tek Reality Dub) 05:15
13. Uncalled By Name (Emanation) 06:16
14. Uncalled by Name (Nadragea) 04:48
15. Walls Made Of Numbers (Willful Deception) 05:18
16. Uncalled By Name (Synaptic Defect) 05:54
17. Massive Overload Of Information 07:45
18. Walls Made Of Numbers (Frequen-C & TC75) 06:14
19. The Solar Litany 06:45

Itt lehet hallgatni és berendelni a Bandcamp-ről.