HAVI RIPORT
Dénes két dologban profi volt: az egyik a halogatás, a másik pedig a ragaszkodás. Röhöghetsz rajta órákig ikegve, de ragaszkodott a halogatáshoz és halogatta a ragaszkodást is. Ez utóbbi személyes paradoxona a zenére és az elektronikus kütyükre osztódott tovább. Felesége sokat cseszegette is emiatt, hogy miért nem dobja már ki azt a sok felesleges vackot, amelyek dobozokban gyűltek a polcain. (Kellett volna a hely az új „jó vétel” cipellőknek és akciós kötött pulcsiknak.) Ő viszont hajthatatlan volt, ragaszkodott minden egyes családban elég hamar levetett, kinőtt, feleslegessé vált mobiltelefonhoz is. Aztán egy nap (persze hosszas halogatás és némi perlekedés után) végre megtalálta ezek tökéletes hasznosítási módját: zsebdiszkográfiákká változtatta őket.
A régi telefonok egyik ősi átka a szoftver, ami mindent igen hamar obsolete-státuszba kerget bele. A másik a púposodni kezdő akku, ami időzített átok, főleg, ha nincs belőle utángyártott. Egy ősi, elavult Huawei-modell, ami már akkor sem kapott frissítést, amikor elhozta a műszaki boltból. Egy antik Nokia, amelyik bár kiváló és strapabíró készülék volt, szinte karcmentes, de az akkori Symbian fejlesztése egyik napról a másikra megszűnt és onnantól már nyugdíjaztak is minden applikációt, ami egyébként az Ítéletnapig elfutott volna rajta bármi zökkenő, bug vagy látványosabb fagyás nélkül. Legtöbbje még kiválóan működhetett volna évekig, de az Android-verziók zöme már erősebb vasakra jött ki, és onnantól a hétköznapi praktikuma ellenére az ipari méretű („buy or die”) kiszorítósdi megtette hatását. Gyűltek a fiókban, senki rájuk sem nézett többet, mert kellett mindenkinek a legújabb iPhone. Egyszer biztosan leégett volna a lakás az összes ruhával és cipellővel a sorba felrobbanó Li-On akksik miatt. A biztosítótársaságok szeretik az ilyen és ehhez hasonló malőröket. (kiikszelni)
Dénes viszont nem akart szórakozni az online piacterek „az ingyen feléért ugye ideadod és elhozod házhoz is, bro?” idiótáival. Előkotorta az összes SD-kártyáját, amiket egy fémdobozban gyűjtögetett és egyesével betologatta azokba a régi telefonokba, amelyeknek volt már/még audio-jack bemenete, BT-funkciója és SD-foglalata. Előtte persze az SD-kártyákat csurig töltötte kedvenc zenekarainak FLAC-diszkográfiáival, lossless CD-rippjeivel. Emellett készített több napra elegendő válogatott playlisteket is a kedvenc nótáiból. Még arra is odafigyelt, hogy egy DYMO-val szép fekete feliratcsíkokat is készítsen a telefonok hátlapjára, hogy könnyebben tudja beazonosítani, megkülönböztetni őket. Nem csak egy digitális biztonsági másolata lett ezzel a kritikus fontosságú előadók életművéből, hanem nagy kapacitású, hordozható zenetára is. A garázsban barkácsolt hozzájuk még egy pofás kis fa tárolódobozt is, kívülről szépen lelazúrozta, lelakkozta, belülről pedig bevonta fekete bársonnyal, így végül úgy nézett ki, mint egy cipősdoboz méretű, luxusmodern tányérszárító, benne katonás rendben, élükön fekvő telefonokkal. AKár egy régi kartotékrendszer, természetesen ábécé-sorrendben.
Dénesnek épp amilyen kedve volt, amelyik senior zenekarra esett aznap a választása, csak előhúzta a dobozt, kiemelte belőle a megfelelő, mindig szép gondosan feltöltött telefont és zsebre vágva vitte magával az irodába a Kraftwerk, Test Dept, Depeche Mode vagy a Lustmord összest. Lehet, hogy mások szimplán leadták volna ezeket a telókat elektronikai hulladéknak, de Dénest nem ilyen fából faragták. Neki megfontolt szándéka volt, hogy ezek a kis lapos készülékek még sokáig életben maradjanak akkor is, ha mai alkalmazásokat már egyáltalán nem voltak képesek hardveres elavultságuk miatt futtatni.
Mindegyiken ugyanaz a zenelejátszó, a Foobar2000 futott, igaz azzal eltöltött némi időt, mire a telefonok régi oprendszerének megfelelő verziókat beszerezte, felmókolta valahogy rájuk, időnként még rootolnia is kellett hozzá, de végeredményben megérte a melót. Kedvenc (még kábeles) fejhallgatójával és valamelyik diszkográfia-telefonjával csak beült a munkahelyére és egyszerűen visszarepült az időben, koponyájában soha többet vissza már nem térő évtizedek peregtek le újra és újra.
Ha bármelyik telefon ki is purcant, vagy nem volt már elérhető, megfelelő utángyártott akku hozzá, az SD-kártyát csak áttette a következő, valamelyik családtagja által leselejtezett telóba és nyomtatott rá egy új feliratcsíkot. Szeme olyan volt már, mint a szarkáé. „Ugye ezt már nem tervezed használni?” – tette fel a kérdést, mikor szanaszét elheverő, régi telókat látott rokonlátogatások alkalmával.
Amíg ő él, addig ez már csak kitart. Ha pedig egy nap váratlanul meghal, a családja úgyis kidobja majd a picsába ezeket is, a lemezgyűjteményeivel és egyéb felhalmozott kulturális és technológiai vackaival együtt.
Erre mondjuk igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni.
Belföldről jelentem
Az Univerzum amúgy… hol és jelenleg hogy is van?
Itt „Az Univerzum benned van” 2 CD-s válogatás. Kedvelni fogod.
Az Univerzum végtelenségét és összes piszkos kis, emberek által kitalált spiri és fizikai f@szságait a bakonybéli Pannon Csillagdában volt szerencsém megtapasztalni és átgondolni, és szinkronicitás (mint olyan!) ide vagy oda, épp pontosan akkor, amikor ez a válogatásalbum megjelent, masszívan be lett harangozva a neten. Ott ért el a hozzám a megjelenés híre, nyilván mindent a Kollektíva elsőz és szemléz, szemberöhögve a fénysebességet.
Épp előtte néztem bele az emeleti, belülről képre mázolt csillagvizsgálóban a napteleszkópba, „rövidlátóként” bámultam bele hunyorogva a nagy vörös óriásba ezer szemvédő szűrőn át, keresgéltem a napkitöréseket, aztán megtekintettem a Mars-missziós („Keressünk új életteret magunknak, ha már legyaktuk teljesen a saját kis élhető bolygónkat! Avatkozzunk bele még sokszor Isten alulértékelt Rendjébe, tegyünk tönkre további égitesteket is!” ) felkiáltásokat. Meg a Gibeon-meteorit, az afrikai Vas-Eső egyik 21,46 kilós aláhulló, fellelt és végül ide, a Csillagdába eljutott pusztító meteorzápor egyik darabját. Bizonyára nem örült az, aki alatta állt a becsapódás pilllanatában. A Világegyetem ilyen, sokkal inkább képzeletbeli szófelhő, mint tapintható valóság. Oszt, szoroz, életet ad, életet elpusztít, tágul, zsugorodik, feketelyukaz-gravitációfogaz, és ebből a végtelenségből szabadon lehet bármire asszociálni, az ügyesebb kismókusok önmagukon belülre is helyezhetik.
Ez pedig szép. Az ember küzd, harcol, nyomul, kolonizál, válogat. Hogy mi a jó neki, mi mindent akar még birtokba venni. Nagyjából így állok hozzá általában a zenei válogatásalbumokhoz is. Értelmüket nem lelem, a veszélyüket közben pedig fejvesztve keresem. De mivel ősi, honfoglaló törzsek volnánk a mese szerint, belénk lett oltva a Világegyetem végtelen bölcsessége és szeretete, ezért elnézőek, ugyanakkor gyökérkeresők is vagyunk. Keressük az eredetünket, azt az egyetlen H2O-csöppet.
Vagy mondjuk ideig-óráig békésnek tűnő otthont. Valami kapaszkodót, vagy legalább egy űrbuszmegállót. Ezt önmagunkban és önmagunkon belül is megtehetjük. Egy feltartott, pozitív hüvelykujj is megteheti (a Galaxis Útikalauz stopposoknak alapműben időnként bevált metódus), manapság lájknak nevezik ezt, életciklusa a social mediában mint a gyümölcsmuslincáé, nem több.
Az Univerzum benned van válogatásalbum a fentebb leírtakkal ellentétben egy teljesen barátságos, egy irányba tartó, és kérdés nélkül igazolható, megindokolható és nem szintitpop vállalkozás. Az elektronikus, szintialapú zene végtelenségig áradó szeretetéből fakad és ismét egy olyan, Calm T (Purczeld Tamás) által jegyzett kurátori munka, ami lenyomatot képez, aminek első kósza ötleteire gyakorlottan és elsőre heves csápolással és fejrázással reagálnánk, hogy „Az Istenért, ne csináld Tomi!”. De makacsul csak megcsinálja és a kimenet mérhető tömegű, analizálható, szerethető és kétségkívül jóság árad belőle.
A borító izgalmas design-ját Dézsi Sadának köszönhetjük.
A zenei utómunkálatokat pedig Dobrocsi Krisztián Forteba végezte el.
Jól néz ki és jól is szól!
A válogatásra került repertoár igen-igen széles. Akad itt mindenből minden, de az Univerzum természete ilyen. Visszatérő motívum a régi archív kihangmintázott controll room „speaker”, sok a lágy, lebegős, antigravi-elektronika, virtuóz synth-elcsöppenés, de akad itt játékos, szuperderűs track, sőt, óvatos kraftwerkizmus, de még logic-dark-ambient is. A válogatás nagy előnye, hogy tényleg széles spektrumon utaztatja a hallgatóját – érzelmileg és értelmileg is. (Csak a rend kedvéért: egy 99,8%-ban instrumentális elektronikai kiadványról beszélünk, és vannak rajta duplázó, markáns és új, önmagukhoz képest teljesen másféle röppályákat előadók.) Ez pedig jót tesz az anyagnak.
Sós Anita kellemes és meditatív hangüzenete nyilván jól kigondolt fülszöveg-szetting az elején, bár kétlem, hogy ne ez lenne az a track, amit sokadszori hallgatásra már inkább átléptet az ember. Persze lesz, aki itt lazítja el a lábujjai és fejtetője bőrét, hogy álomba szenderedjen. Ez persze nagy hiba volna, mert később felriad majd az erősebb-húzósabb tételeken, bár a „klubrombolási” potenciál csöppet sem teng túl a lemezeken, és ez most jobb is így. Annál inkább jelen vannak a modern klasszikusok szintikre és szekvencerekre ráhúzva. Természetesen vannak markáns különbségek az instrumentális felvételek között, de szerencsére egyik sem lóg le vagy ki a válogatásról, igazából szépen összesimulnak, egymást erősítik, és ezáltal széles tartományon képes behúzni a hallgatót. Sokadszori lejátszásra kimondottan felismerhetők, szegmentálhatók a tételek, és az ember a homlokára csap: ez még mindig érdekes, ez fülbemászó, ezt jó újrahallgatni! Legyen az akár szépen lepöttyözött dallamorientált instrumentál, vagy egyszerűen csak pulzárokból vagy üstököscsóvák neszeiből szőtt kísérleti zajzene, önfeledt potmétertekergetés, önállóan és egyben, egymás után is működőképesek ezek a felvételek. Sosem túl zavaróak, egyszer sem felforgatóak vagy irritálóak – mégis széles ablakot nyitnak arra a különleges tehetségpotenciálra, amit a hazai elektronikus színtér jelen pillanatban nyújtani képes, továbbá a nagyvilág elé tud tárni. Megnyerő easy listening-csomag ez a javából, ráadásul ezúttal nyelvi akadályok sincsenek, a Föld bármely pontján könnyedén megkedvelhető.
Szép cédék. A fotókat Calm T oldaláról loptam.
CD-t pedig tőle veszek, ha egyáltalán jut még belőle.
Amit én még kimondottan kedvelek ezen a terjedelmes kiadványon, az a kenetteljes nóvumfaktor. Az egy dolog, hogy az anyagra beszállítók felét többé-kevésbé ismerem, rendszeresen vagy rendszertelenül hallgatom is, ismerem a stílusukat, hangszereltségüket, tipikus megszólalási keretrendszerüket. A másik felére, akik viszont nem laknak a fejemben és fülemben, azokra ráirányítja az érzékeny teleszkópomat. Egy jól sikerült válogatáslemez számomra nem a saját hangon történő coverelés, hanem az ismeretlen tehetségek olyan fényszögbe állítása, vegyítése, csúnyán mondva „beszelektálása”, amely felkelti az érdeklődést, az ember csettint egyet és konstatálja: „Na ő vagy ők ki, kik, mit csináltak eddig, hol voltak eddig, tőlük többet is akarok még hallani a jövőben!”. Ismétlem: nem coverelés, nem remix-war, nem cross-hírnév-crowd-selling. Hanem esély mind az idáig kevésbé vagy alig reflektorfénybe kerülő előadóknak, és lehetőség az olyan lámáknak, mint én, hogy megismerjek, megszeressek új artist-okat is. Vagy mondjuk rácsodálkozzak arra, hogy egy kicsit kreatívan elferdített / megforgatott név alatt mennyire más output is képes kijönni (és itt most az Diodo Explosivo-ra, Nemeshys-re és a Pixelplanetsre gondolok, hiszen megleptek rendesen.) De ugyanilyen lelkesedéssel kaptam fel a fejem Mortum ambientjére, vagy a G-Shoxz, Abyss, BPStudio, és akiket most nem emeltem ki, az sem jelenti azt, hogy csalódást okoztak volna! Mindig roppant szkeptikus vagyok a válogatásalbumok szinterezési-kurátori elveivel kapcsolatban. Calm-T már ismeri ezt az énemet jól, általában lebeszélni próbálom az ilyen típusú vállalkozásairól, ilyenkor én vagyok a rossz zsaru, ő meg a jó. De ez teljesen rendben van. Az Univerzumban azonban béke és sokszínűség honol, sok tér van benne még folytatásoknak, műfaji vagy tematikus utazgatásoknak. Eddig azért nem volt akkora válogatásalbum-meteorraj idehaza – teszem hozzá – de minden egyes hasonlóan nívós anyag nemzetközileg is publicitást és figyelmet érdemelhet, felkaphatják, mondhatják azt bárhol és bármikor, hogy „ejha, a magyarok azért nagyon tudnak, érdemes lenne velük kooperálni, vagy valami hasonló”.
Ott tartottunk, hogy széles spektrumon utazás. Befoghatatlan távolságok. Épp mint a hazai elektronikus színtér, megannyi tényező, eszköz, kísérletezési kedv, bekötöttség, gravitáció, vonzerő, motiváció, csillagok születése és kialvása. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen annak a természeti törvénynek az alapja, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. Nem több.
Kimondottan jó történés ez a színtéren. Nem biztos, hogy mindenki ízlését kiszolgálja maximálisan, de nem is ez a célja. De legalább teleszkópokat nyom a kezünkbe, felnyitja a szemünket a tehetségekre, alkotói potenciálokra, képességekre, és arra a manapság nehezen teljesíthető emberi kvailitásra, hogy időre le kell szállítani valakinek valamit valami kötött témában, műfajban.
Ez a küldetés, ez a misszió pedig (sokadszori hallgatásra is) maradéktalanul sikerült. Azt még egyelőre kevésbé értem, hogy miként lesz ennek a bevétele rövid vagy hosszú távon a hazai előadók támogatására fordítva, ennek részleteiről keveset tudunk még, de bizonyára megalapozhat mondjuk egy új válogatásalbumnak például.
Gratulálok mindenkinek, aki részese volt ennek a kiváló kiadványnak, remek track-eket tolt be a közösbe és természetesen a töretlen kedvű Kurátor Úrnak is innen a távolból szalutálok.
Az Univerzum benned van 29-trackes válogatásalbum Calm T pandakempingjéből érhető el.
Jön a MUNKA + ERŐ Fesztivál 2 EBM és Industrial Örömünnep a Riffbe!
Tavaly októberben egész jól bevált a MUNKA + ERŐ Fesztivál az S8-ban, bőven volt fellépő és after, aligha panaszkodott bárki is, hogy fázott vagy unatkozott volna. (Erről az eseményről egyébként itt írtam/írtunk is. Plusz a Darkstage eseménybeszámolója is remek sorvezető.) A Gothic Disorder Productions idén sem tétlenkedett a szervezéssel, bár egy kisebb helyen és eggyel kevesebb előadóval röffenti be – az ezzel már hagyománnyá érlelődő őszi EBM és industrial örömünnepet 2026. november 14-én a RIFF-ben.
A line-up idén sem kevésbé zavarbaejtő, de maximális hangulat garantált, hiszen most először találkozhatunk a cseh Grandemonium zenekarral és a dark electro és látványos-jelmezes industrial cyber metáljával. a Burn The Code klipjük is talán kint lesz addigra, szóval várjuk őket Brno-ból, reccsentsék csak szét az alagsort!
Aztán itt lesz a ritkán látható-hallható First Aid Tech, azaz Gazdag István technikásan techno-s elsősegélydoboza (meg persze ő maga is), ezt sosem szabad kihagyni, eszelős-izzasztós veretés-csapatás szokott lenni, szerencsére többször személyesen is átélhettem. Ráadásul István sosem sablonkottából játszik, hanem mindig hoz valami csemegét, meglepetést, újszerűt, izgalmasat, de ez általában az egész showra jellemző. Azt nem tudom, valamelyik maszkját most elhozza-e, de valami meghökkentőre egész biztosan készül, én erre számítok is.
Előtte még eljön a végveszély is, azaz Terminal Danger, aki bizonyára mindannyiunkat megmerít a dörgedelmes és vörös kódba mártott hidegháborús és apokaliptikus tónusaiban. Aki látta már a produkciót élőben és készen áll ismét arra, hogy komorabb hangulatú, lassúbb tempójú, de hibátlanul szőtt és csomózott, vaskos iparszőnyegeken állva komótosan bólogasson a sötétben és vörösben, annak kihagyhatatlan, mindenki másnak meg egyenesen kötelező.
Aztán lesz ott még kezdésnek egy olyan arc is, aki mindezen nagyszerű, harcedzett és profi előadók előtt bátran vállalja az abszolút amatőr színvonalat, a kificamodott munkaerőpiac és a magyar társadalmi hétköznapok villanófényes emlékképeinek megidézését és szerethető PTSD-jét a maga különc és rémegyszerű art-electropunkjával, beteg magyar szövegeivel és groteszk háttérvetítésével. Nos, ez az arc furcsamód én leszek, azaz az igen ritkán látható és hallható EMPELDE.
A buli bemelegítő gyakorlatait Lvcretia végzi el majd szakszerűen és rutinosan.
Addig is munkálkodjatok és erőlködjetek, de az energiáitokat november 14-én lehetőleg ide összpontosítsátok.
A MUNKA + ERŐ FESZTIVÁL 2 eseményoldala itt.
Itt az első Post Analog Disorder videoklip: Where Every Dream Begins And Ends
A Post Analog Disorder új és kiválóan pörgetős albumáról az előző havi riportban már írtam nektek. Pár napja kijött az első videóklipjük is. A duó YT-csatiján persze eddig is voltak már elérhető statikus tartalmak (elég szép nézettséggel-hallgatottsággal), de ez most itt mozgókép! Hangulatos interlécelt képillusztrációs szekvenciák önfeledt parkban sétálással. (Szóval ott kezdődhetett minden?)
Íme:
Az Escalator meg egy hangos képeslapot küldött nekünk, csak hát lassan ért ide…
Ugyanis a fénysebesség is akadozik, túl lassú, hogy megízleljük. IGOR404 és 2RT+TB igen sajnálatos módon majdnem egy évtizede nincs radaron és itthon, velünk, pedig remek lett volna, ha narrálják nekünk a sajátos világértelmezésüket. Utoljára épp 10 évvel ezelőtt az időközben bezárt, olasz EK Produkt kiadónál jelent meg a 4 in 2 című 2 CD-s válogatásuk, 2018-ban adtak egy rövid interjút a Fedél nélkülnek, nagyjából annyi volt az utolsó infónk róluk, hogy Németország a honállomásuk. Most október 24-én a Zwickauban megrendezett 19. Elektrisch Festival fellépői voltak, időzítették a bombát, szóval csak mocorognak!
Ami viszont engem meglepett, az az, hogy három hónapja felkerült a YouTube-csatornájukra egy posztapokaliptikus képeslap, az Utolsókor (Radio Mix), full-AI-generált számként. Ez pont annyira érződik is rajta, amennyire sejtitek.
A szám maga egyébként tipik fülbemászó Escalator-munka. Szaladgáló jeges szekvencer, laposított vokódált robotvokál, szintipopos refrén és még olyan szokatlanság is akad benne, mint „boldogság hormon felszabadul”. Tehát üdvözletüket küldik a Marsról vagy a Szíriuszról, vagy bárhonnan, a lényeg annyi, hogy valami talán készülődik, érlelődik, és bár androidoktól nehéz ilyet elvárni, de ezt az AI-dolgot talán nem kellene annyira túlerőltetni. (Régen ment ez anélkül is.)
Escalator official YouTube-csatornája itt.
Megindult a jelentkezés a jövő évi Fekete Zajra
„A jövő nyári Zajra is keressük azokat a produkciókat, akik mernek mások lenni: az underground legmélyebb bugyraitól a legkülönlegesebb kísérletekig, a sötét dallamoktól a furcsán szép hangzásokig várjuk a jelentkezéseteket!
Ha úgy érzed, a te zenéd is a Mátra erdeiben találja meg az igazi otthonát, jelentkezz a lenti linken keresztül! Minden beérkező pályázatot meghallgatunk.”
Jelentkezési határidő: 2026. november 30. 23:59
Fekete Zaj zenekari jelentkezés landing oldal itt.
Jó szerencsét és sok sikert kispajtások!
Jövő március elején meg szétizzad a Dürer.
„Oh, jaj, végem van!” – sóhajthattak fel sokan (köztük én is), mikor váratlanul megjelent a fenti eseménybeharangozó kép. Akiknek még soha nem volt lehetősége a Clock DVA audiovizuális csodáját átélni, esetleg lemaradtak az idei feketezajos FLA-múltidézésről, azok most bundle-csomagoltan megkaphatják mindkettőt 2027. március 7-én. Találkozik a Vancouver-Sheffield tengely, és épp nálunk, a Dürerben! Hab a tortán, hogy Rhys Fulber speciális vendégként toronyházakat omlaszt majd össze. Ha valamilyen koncertjegy abszolút megéri a pénzét, akkor ez a prémiumcsomag lesz az. Pár éve a Clock DVA-t Bécsben a Flexben volt szerencsém látni és hallani, azóta is a TOP3-koncertélményem között ragadt, nyilván eszelősen újra akarom. A FLA miatt meg hamut szórok a fejemre, mert mostanában többet kritizálom, mint dicsérem, és az utóbbi koncertjeik engem már kevésbé fogtak meg, az idei zajosról is lemaradtam egyéb halaszthatatlan elfoglaltságok miatt, szóval ezt most tutira nem fogom elengedni, be kell pótolnom.
Jegyvásárlás a Tixáson
Részletek az eseményoldalon
Szerintem teltház lesz és bízom benne, hogy alapból nagyterem!
Külföldről jelentem
Juan Atkins is már odafönn tolja a techno-t
Egyszerűen nem értem, nehezen fogom fel ezt a tömeges, viszonylag fiatalon történő zenészelhalálozást. Bruno Kramm (Das Ich) 58 évesen, nem sokkal azután, hogy fellépett a zenekarával Granadában. Most meg Juan Atkins, aki már el se jutott a mexikóvárosi Yu Yu Clubba, ahol játszania kellett volna. Mintha a szintetizátor, a dobgép és a DJ pult valami mérgező dolog lenne, hozzányúlsz, aztán éjszakázol végtelenül, híres leszel, ha kitartó és tehetséges vagy, aztán nyekk, egyszerre vége is az egésznek.
Juan Atkinst, ahogy sok más előttünk járó és útvonalakat, hangzásokat, hangulatokat kijelölő és megújulni képes pionyírt is, szintén tiszteltem. Legyen az Cybotron, Model 500, Borderland vagy a Belleville Three, mindig hosszú időre képes volt lekötni és a hétköznapok cementszürkeségétől eltávolítani a zenéivel.
Az igazi detroiti prototechno pápától a Cybotron Cosmic Cars c. számának soraival búcsúzom és jó utazást kívánok:
„Bárcsak el tudnék menekülni erről az őrült helyről
Fantázia vagy álom, bármit elfogadok
Hirtelen meglepetés, a szemem előtt
Csak csillagokat és más kozmikus autókat látok.”
0 hozzászólás