Nem gyenge péntek este volt ez az Aurórában 2025. május 23-án, a fővárosi underground buliszezon legsűrűbb hétvégéjének bevezetőjén! Az Auróra pincéjében az Explosive Diode, A Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force, Hadron Lundgren és a RoboSapiens forgattak meg minket a szószban és úgy besóztak, hogy a hátunkon ütött ki végül. Mindezt úgy, hogy odakint szakadt az eső…

Jó, jó, tudom, iamyank látta a jövőt meghalni, én viszont ezen a pénteken láttam és hallottam a jövőt és a múltat frontálisan ütközni. Mindketten épségben kászálódtak ki a roncsok közül és leporolták vállukról az üvegszilánkokat. Amúgy idén február elsején volt már a Riffben egy ehhez hasonló buli, igaz akkor csak a PRWPF és Hadron Lundgren léptek fel, ez a mostani line-up viszont rendesen ki lett számunkra bővítve. Bár elméletben már jó ideje lehetett tudni, hogy előkészületben van egy ilyen sejtelmes és a promóképe alapján nehezen bekategorizálható program, a híre hozzám mégis valahogy később jutott el. Ilyen az, amikor egy peremszíntérnek nincs aggregátorképessége, se (szépemlékű) Pesti Estje, csak a Facebook algoritmusok meg a percenként bezáporozó, hol előtűnő, hol eltűnő események robotolása megy egy nyamvadt social hírfolyamban 67 ezer politikai és egyéb reklám meg reakcióakármi között. (Erről még hosszabban is vekenghetnék, de már kutyafuttában voltam odafelé is, épp egyenesen az Ingából, ahol előtte a Szólhatna Jobban évadzáró epizódján okosodtam.)

Az Explosive Diode apró módosításokkal küldött előre a posztapokaliptikus kollapszusba

A fiúkról és az élőben tolt, hangszeres megtáncoltatási képességeiről már tengernyit írtam itt a portálon, így ezúttal új szempontokat emelnék ki. A csapatot egyébként nem is olyan régen élvezhettem, hiszen a Riffben a Budapest Micro Vol2-n is hibátlan műsort toltak. Ezúttal az Aurórába vetették be magukat, első alkalommal zenéltek itt és ezúttal sem kevés hardware instrumentumot hoztak magukkal. 8 után nem sokkal bele is kezdtek, és szomorúságomra akkor még igen kevesen voltak lent a pincében, az Auróra udvara és a fenti közösségi tér is főként kalandvágyó külföldiekkel volt tele. Az felintrósított Liqvidator ütemeire rögtön el is szabadult bennem a kisördög, onnantól pedig le se álltak a lábaim, valamelyik mindig a levegőben volt. Teljes flow, hibátlan hangzás és szinkelés, jófajta basszusok, kézbiztos eszközhasználat és fullelektromos jövőatmoszféra. Minden csatornán az életem pergett le.

A műsor közepén az E-Diode új vendégénekese, Anna érkezett a színpadra és vele együtt a diódandroidságot felpuhító angyali női energia is. Ezúttal sokkal magabiztosabban énekelt a fiúk között. A Riff is remek, szerethető klub, azonban az Auróra atmoszférája más, talán jobban is passzol az E-Diode karakteréhez. Egy kicsit mélyebbre lettek hangolva az új számok, Anna hangtartományához igazítva, ezt azonban észre se vettem volna, ha nem mondják utólag. A Starship Love, az Elf Dance és a Matter fényesen és éterien szóltak, a háttérvizuállal (ami a lenti képen épp nem látszik) igazán megkapó. Így, másodjára hallva az új dalokat, arra jutottam, hogy könnyen felismerem, már a fülembe mászott, ismerős volt, ami azt jelzi, hogy a dalszerzés tulajdonképpen eredeményes volt. Anna pedig biztosan átesik még néhány ilyen éles live gyakorlaton és hiszem, hogy idővel képes lesz még tüzelni is a közönségét, teljes énjét és szelídségét pedig bátran beleviszi a lassúbb, melankólikusabb, vagy épp a jövőbeni pörgősebb-zúzósabb számokba.

Itt jegyezném meg, hogy ugyebár én a gyakori E-Dióda látogatásaim miatt a számok szerkezetét, belső váltásait, hangszer- vagy effekt rápakolásait annyira ismerem már, mintha folyékonyan beszélnék mondjuk koreaiul. Tudom, emiatt eléggé bosszanthatom a közönséget, mert pont akkor kurjantok egy nagyot, amikor valaminek a „belépése” van. Remélem ezzel nem rontottam még el senki koncertélményét sem, leszokni erről viszont nem lesz könnyű. A másik dolog, amiről beszélgettem pár emberrel a közönség soraiból, hogy roppant nehéz ám megfelelő énekesnőt kasztingolni, együtt próbálni, szöveget és ritmusszinkront gyakorolni. Zenekaroknál a műsorrend körül sincsenek feltétlenül egyetértések, de ez is örök vita zenészek között. Hogy példának okáért egy lágyabb, érzelmesebb, női vendégénekesi blokkot mégis hová is szúrjunk be jól és hatásosan a műsorba? A Kezdet és a Vég dilemmája legyen-e, vagy inkább hagyjuk a táncoló közönséget a közepe táján kicsit szusszanni és ott pulzust normalizálni? Nekem nincs ugyan problémám egyikkel sem, de ha az E-Diode középtájra illeszti be, akkor biztosan úgy és ott a jó. Profi zenészek ők, eddig is bőségesen megleptek és ezután sem lesz ez másként.

Az Aurórában az Explosive Diode egy újabb trófeát húzott be nálam, ismét korrekt és minőségi élményt nyújtottak. Ha árukapcsolhatok egy kicsit, akkor azt mondanám, hogy az E-Diode eléggé pariban van például a londoni Vercetti Technicolor (Gianni Vercetti) zenéjével, noha ez utóbbi lassúbb, komótosabb, de ugyanúgy elszállós. Ezzel csupán azt jelezném diszkréten, hogy nemzetközi szintű produkciók léteznek idehaza, de hogy végül ki mire kattan rá, na, az a nagy rejtély, amit nehéz lesz megfejteni. Tánc közben mindenesetre a szemem sarkából annyit érzékeltem, hogy fiatal fiúk és lányok gurulnak befelé a fekete lengőajtón és sorban állnak karszalagért. Gondoltam, biztos elkéstek vagy ilyesmi, de csak az átállási szünet után világosodtam meg, hogy nem. Ők valami egészen másra jöttek!

Explosive Diode setlist:

1. Liqvidator
2. Nuclear Holocaust
3. Connecting Cyborgs
4. It is Time
5. Starship Love
6. Elf Dance
7. Matter
8. Run From Hell
9. Electric Eye
10. Year of The Rat

Szivárványszínű unikornis-pukiszag a trash-televíziózás hőskorából

A Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force zenekarral való első találkozásom az Auróra esőtől kopogó plexi féleresze alatt esett meg, amikor csak úgy spontán bekapcsolódtam egy hordót körbeácsorgó beszélgetésbe. Addig én teljesen fogalom nélkül voltam, hogy mi is ez, kik ezek, de szerencsére egy vidám dialógus keretében még fel is lettem alaposan csigázva. A fiatalabb hardcore rajongóik biztosan fejből vágják, de én most kerültem csak képbe azzal, hogy a nem rövid és nem is egyszerűen megjegyezhető nevű Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force (PRWPF) duó már 2018 óta létezik, tehát még a covid előtt lett beröffentve és nem hinném, hogy pusztán merő unalomból. Első fellépésük még ugyanabban az évben Lee Kajko & Indielyános néven ment le a debreceni MODEM Zajkert nevű eseményén, ami a nagyrabecsült, debreceni Lyuhász Lyácint Bt. kezdeményezéséből tradícióvá vált nemzetközi zajkertészeti seregszemle. Illik erről is tudni.

Kovács Gergő és Neuberger János alkotják a formációt. Gergő az erősen gyomros vizuálért (VJ livemixer) is felelős, és előrebocsájtották (vagy legalábbis barátságosan felkészítettek), hogy bizony időnként képesek kiüríteni is a termet egy-egy szerzeményükkel, én azonban ennek nem voltam ezen az estén tanúja. Sőt. Ellenkezőleg.

Mikor nekikezdtek műfüstbe mártva, rózsaszín cirádés fényekkel körbeokádva, ott robbant be számomra a felismerés, hogy most fog ütközni jövő a múlttal! A mi, 40-es és 50-es generációnknak ugyanis vagy szép és nosztalgikus vagy inkább pontosabban fogalmazva traumatikus élménye a rendszerváltás utáni időszak kábeltelevíziós és dekódolatlan szatellit-műsorszórás kapitalista szemléletű és agyrohasztó trash-szőnyegbombázása. A fiúk bevallása szerint a kábeltévé számukra kevésbé volt ugyan meghatározó, de a Nickelodeon és a Cartoon Network ott volt a reggeli müzli mellett azért. Unalmas nyári délelőttök eltöltése a MediaShoppal, betelefonálós műsorokkal, Budapest TV-vel, távjósokkal, mágusokkal, konyhai robotgép-reklámokkal. Minden materiál adott, minden loopolható, szkeccselhető, torzítható, reciklikálható, táncosítható. A YouTube és a TikTok is az emberi butaság világarchívumává válik előbb-utóbb, vagy már túl is vagyunk rajta.

A kép nem egy váratlan technikai malőrt, vagyis nem egy Windows hibaüzenetet örökített meg. Ez kérem maga az integrált hétköznapi fluxustartalom.

Amire nem számítottam 2025-ben egyáltalán, az tulajdonképpen az, hogy mindezek egy hol lomhábban, hol BPM-esebben megfuttatott elektro alappal egyszer épp az Aurórában fognak rám robbanni és minden kamaszkori emlékemet előhozzák. Fiatalok teljesen elszabadulva pogóztak az orrom előtt és tömegesen, szinte megvadulva, de úgy, hogy egészen az oldalvonalra sodródtam! Végigröhögöm az egészet, mert egyszerre villannak be nálam a „Vilibácsi nem tud magáról”, a Reppes Bojszok „Pudvás Csávó”, Loretta Grainshifter & MC Fantom – Teréz anya (csapjad!), megannyi Bëlga-trollkodás, Severed Heads, Max Headroom és hasonlók, tehát nem előzmény nélküli ez, hanem a velünk élő múlt, annak minden kifinomulatlan és csöppet sem finomkodó, soha el nem múló trashmédiamixével. Egy olyan bevésődés, amire tényleg érdemes zenét ráhúzni és veretni rá. Audio-visual center shock a javából és ennél jobban aligha lehet ezt kifejezni. Luxusputri, teleshopping, pénz, mágia, szerelem! „Na, jó nőt? Pénzt? Vagy mit húzzak ki?” (Idézet Omara Művésznőtől)

Omara Művésznő: Oláh Mara, magyarországi cigány festőművész, emlékíró, egykori takarítónő, akit feltehetőleg az ország csak egy kisebbik része ismer a romasági nehézlétezés megörökítésével, naiv festészetével és kiállításaival kapcsolatos munkásságáról és valószínűleg sokkal többen az emelt díjas, Budapest TV-n végzett legendásan botrányos kártyajóslásairól és különleges beszédstílusáról. Egyébként nem volt könnyű élete. Megjárta a poklok poklát, bal szemére 38 éves korában vakult meg. Aktív alkotói, kiállítói korszaka után Budapestről a Nógrád megyei Szarvasgedére vonult vissza, ott építtetett magának egy úgynevezett „luxusputrit”. 2020 márciusában 74 évesen ott hunyt el. A Ludwig Múzeumtól a Nemzeti Galérián át a Velencei Biennáléig kiállították műveit.

A kacarászást nem tudom abbahagyni, azonban mégis leesik valami. Úgy is lehet komoly társadalmi üzeneteket célba juttatni, hogy komolytalannak, gegnek álcázzuk. A címzettek még nem is éltek, nem is léteztek, amikor ezek az alapanyagvackok nagyban mentek az összes tévében és egy komplett népet mérgeztek. Hogy most a mai mémvilág és reklámok cipőtalpba (sokkal inkább agyba) ragadó rágógumitengere mennyiben más, arról nem hiszem, hogy tudnánk vitatkozni. Semennyiben. Most is ez megy.

A PRWPF ebből a szempontból tisztességes és hasznos közszolgálati munkát végez. Összekutyulja, megrázza, megshakeli, aztán az arcunkba borítja az egészet, hogy legalább tanuljunk némi mozgóképkultúrát, felismerjük a szellemi kútmérgezést, társadalmi inklúziót, toxikus multimedialitást és egyszerre nevessünk + szörnyülködjünk az egészen. Cryptid Türjeti Terrorban élünk mind, de akkor este igazán üdítő volt élőben látni, hogy ez a fiatalokra mekkora (és remélhetőleg gyógyító) hatással van. A PRWPF egyébként nem csupán konzervált médiatrashben utazik, hanem jófajta elszállós, bites bájos bájtos prüntyögős és elszállós, meg pörgős muzsikák is vannak a repertoárjukban.

Respekt, respekt, már nem is reszketek.

Hadron Lundgren Gróf Úr szintén egyszerre a jövőben és múltban

Roppant nehéz lenne még egy olyan karaktert találni a hazai dark underground színtéren, akinek a neve és munkássága ennyire összeforrt volna a klubélettel és a szubkultúra élő és éltető támogatásával. Kraak nem csupán a LivingTotem, a Panoramic Barrier, a Vákuumcsomagolt Hegyilevegő, a New Wave Szerűség és megannyi projektje, DJ-zése és élő analóg előadásai kapcsán ismert, hanem 2022 óta egy új identitást is nyitott magának Hadron Lundgren néven. Ebben a szerepkörében játszott már 40 fokban a Fekete Zajon, meg fogcsikorgató hidegben pinceklubokban. Nagyon érti a zenét, a műfajokat, az analóg elektronikát, modulációt, de leginkább ahhoz van fantasztikus érzéke, hogy hangulatilag is precízen összepasszoló sávokkal hozzon létre ritmust, őszintén elvágyódásra késztető hangulatokat és egy érzelmileg szépen szűrt safe space-t.

Önbevallása szerint Hadron Lundgren „-dark-nu-disco-slow-trance-„, ami talán még túl szűknek is bizonyulhat a kategóriákat tekintve, mindenesetre a dark disco analóg instrumentalitása és a benne rejlő kreatív potenciál jóval több, mint holmi gombnyomogatással előidézett lakossági technoszolgáltatás. Ez annál jóval több, mélyebb, amiről nem csupán a Mackie ProFX12v3 , a Korg Electribe-MX, Zoom MS-70CDR, Roland SE-02, Behringer Pro-1, TC Electronic Hall of Fame 2, Korg Kaoss Pad Quad, Korg Mini Kaossilator gondoskodnak, hanem az ezeket összekötő ember, Kraak, aki ezen az estén elegáns grófnak öltözött és mégis hozta a szokásos szerény és visszafogott formáját, zenéjével pedig teljesen átbarázdálta az agyamat.

A Tanú című száma kitörölhetetlenül belém ivódik, és ha van olyan, hogy jövő, akkor ez a kissé 80-as melodikus elektronikából és analóg szekvencerek tompa bájából legyen szőve, pont ahogy Hadron Lundgren játssza. A teljes szettjét végig is táncolom rendesen és kitartóan. Ilyenkor ugyanis nincs fájdalom, nincs külvilág, nincs megfeszülés a hétköznapi emberiség ellen rendre elkövetett mikroterrorcselekmények miatt, nincsenek munkaközi szünetek rendjének módosításáról szóló ügyvezetői utas(ik)ítások, csakis a magas tisztaságú, finomra és hűvösre húzott, okos és feszes elektronika.

Ha időgéppel előre mehetnék a jövőbe, a sok felesleges sallangot, sztárallűröket, buta szabályrendszereket, ellehetetlenítő körülményeket mind hátrahagynám a picsába és csak pár dolgot vinnék magammal.

Az atomórabiztos-kezű Hadron Lundgrent mindenképp!

Ha ismét fellép, mindenképp tessék odatolni magatokat, mert nagyon is gyógyító és felszabadító. Kicsit poszt-blade-runner érzésed lesz tőle és többször fogsz bizseregni a kifinomult hanghullámaitól mint remélnéd.

A RoboSapiens remekelése zárja az estét

A műfüstbe burkolózva egyszerre bólogat hevesen ritmusra Gergő és Jani, ezért elmosódottak a fotómon.

Nem mondom, hogy nem kezdtem el sajogni már a sok tánctól éjfél után, de a PRWPF tagjai még újra bevetették magukat a gépek mögött, hogy RoboSapiens elektronikus mellékprojektjük keretében, őskori acid és electro ütemeket, neolitikus neonfényeket és futurisztikus frekvenciákat szólaltassanak meg. Friss albumuk, a Byte Age idén márciusban jött ki és ékes példája annak, hogy a hardware-es környezetben igenis lehet olyan friss, üde acidpsych-talpalávalót létrehozni, amely egyszerre hozza a retro-game-világ sprite-os dinoszarusz szafariparkját, a dallamos, ugyanakkor „al dente” tagliatellére emlékeztető szaggatottságot és dancefloor-feszességet. Révültünk, lötyörésztünk, ugrándoztunk széles vigyorral az arcunkon, mi, a még későn is ottmaradók, mintha soha többet nem kellene hazamennünk már és egy végtelen, soha véget nem érő szekvencia lenne csupán az életünk két chipset-reflow között.

Pazar és energiadús este volt ez a hazai underground klubéletben, köszönet érte mind a szervezőknek, mind a fellépőknek és a helynek, beleértve a hang- és fénytechnikát, vetítősöket, személyzetet és persze a lelkes, electro party animal-közönséget, akiket nem rettentett el a rossz időjárás és a zord hideg sem.