2026. január 23-án jelent meg a CMC (Cro-Magnoni Cola) új nagylemeze az Encore, ami 4 évvel később nem csak egy egyszerű ráadás, hanem megfejelése, újrakeretezése és szintetizálása a világösszeomlásra figyelmeztető zenekar teljes eddigi pályájának. Hol nagytotálban, lassú svenkekkel, hol pedig mikroszkóp alatt egyszerre mutatja be nekünk az elkerülhetetlent, benne az embert, mint okozóját és Istent, aki rendre elfordítja a fejét, mert már nézni sem bírja ezt az egészet. „God loves his children” – énekelte meg a Radiohead a Paranoid Androidban 1997-ben, de most egészen más a helyzet. Mielőtt az új CMC-lemez bemutatásába és darabokra szedésébe belekezdenék, előbb elkövetek egy jelentősebb istenkáromlást. Egy ismert régi vicc felelevenítésével kezdem és megértem, ha nem mindenki egyformán fog nevetni rajta (vagy utána jó keresztény-konzervatívként egyenesen meg is kövez érte).
A történet szerint az emberek szokás szerint Istenhez fohászkodtak, hogy ugyan óvja már meg őket a bajoktól, a gonosztól, betegségtől, szegénységtől, adjon nekik bőséges termést és jobb esztendőket az eddigieknél. Isten valahogy épp véletlenül meghallotta az imáikat, felvonta szemöldökét és a magasból lenézve, hitetlenkedve és erősen fejcsóválás mellett csak ennyit mondott:
– Ejbazmeg…! Hát ti még éltek???
Se Istent, se embert, se valódi életet (vagy emelkedett létezést) valójában nem ismerünk eléggé alaposan. Problémákat, sorvadást és lassú erózióját a humánumnak és a bennünket körbevevő világnak, városoknak, kultúráknak viszont annál inkább. A CMC ellenben nem csak az összes felsoroltat külön-külön és egyben ismeri, de még arra is képes, hogy mindezeket a terhes, sokszor egymással kibékíthetetlen halmazokat ólomsúlyú, költői sorokba, irodalomba, filmzenébe, elektronikus zajokba és hátborzongató dallamokba passzírozza, nyomasztó tájképként függessze ki a belülről málló vakolatú, föld alá száműzött, betiltott galériákban, vagy éppenséggel: saját készítésű, „Üdvözlet a Pusztulatból” feliratú képeslapokat adjon fel az emberiség és benne a gyanútlan, sokszor egyenesen fogalmatlan hallgató számára.
Lényegtelen?
Súlyos érzés tud lenni az, amikor a januári vaksötétben és sűrű ködben vezetek végig az autópályán, semmit nem látok magam előtt, és nem a csend, hanem a CMC üvölt és lüktet a kocsimban. Haladok a semmibe, a kopott útburkolati jeleket erősen keresgélve próbálok valahogy a saját sávomban maradni, tartani a tempót és abban reménykedem, hogy semmi váratlan nem kerül elém a sötét fekélyhomályból. Mindannyian és állandóan ugyanezt csináljuk. Bízunk abban, hogy talán mégis volt valami picike szerepünk a világban, és hogy semmi drámai, váratlan, megrázó vagy egyenesen halálos nem kerül elénk, nem ütközik velünk frontálisan az autópályán forgalommal szemben haladva az ostoba és kegyetlen történelmi idő, egy oda nem illő tárgy vagy mondjuk egy felforgató szélsőséges ideológia, netán nemzeti vagy globális, emberi rossz szokás. Pedig évezredek óta mindig, újra és újra ugyanez történik. Velünk. Mindannyiunkkal. Ugyanez. Most is.
Az agyamban érzem a lüktetést, a hiábavalóságot, lényegtelenséget, mögöttem, alattam, előttem az apokaliptikusságra rágyógyult, önsorsrontó világ, nagy sötét rothadásföld a maga kopott útburkolati jeleivel és a bolygón szaladgáló 8,3 milliárd önittasult, nagyravágyó, dadogva is beszélni képtelen lénnyel. Magam vagyok és tudom ezt. Ez így helyes. Mármint az, hogy tudom. Aligha lehet pont ezért az CMC-t csoportosan, társaságban, tömegben, vagy akár háttérzeneként könnyedén hallgatni. Nem közösségi zeneélvezetre lett ez kitalálva. A kólaművek (egyenként és külön-külön) arra lettek megalkotva évtizedek hurkain át, hogy egyedül nézzünk szembe magunkkal és ezekkel a váteszi projektáltságú, figyelmeztető és veszélyeket előrejelző, kiegyensúlyozott, értelmes és minőségi életet hírből sem ismerő dalokkal. Hogy Te, a hallgató, és most ezt az írást egy képernyőn keresztül olvasó (és hosszúsága miatt valószínűleg elég hamar megunó) ember, pontosan hol is tartózkodsz ebben, ki is vagy ezekben a furcsa, zajos, erős lökéshullámokat adó dalokban? Mi a Te szereped abban, hogy kénytelen vagy elviselni, feldolgozni, túlélni ezt a Létet, netán hozzájárulni vagy ellentartani tetteiddel ahhoz, ami volt, van, lesz? Mennyire állsz készen megbékélni azzal az agyfacsargató helyzettel és kényelmetlen igazsággal, hogy mindig szembe fog jönni valami és tulajdonképpen minden nagyon el lett/lesz baszva. Minden, ami eddig történt: Lényegtelen. (Az „utolsó” szón kívül ez is többször hallható az LP-n. Talán az egyik legfontosabb.) Hiába is kapálózunk. Hiába is játsszuk a nagyot. Valami istenit.
Tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, akár a borítón szereplő domináns rovar kissé talán már megnyugodott, beletörődött áldozata, tápláléka.
Nincs örömtánc, nincs örömzene
Az Encore nem kifejezetten vagy nagyon más, mint bármelyik korábbi, az utóbbi években készült CMC-anyag, azonban mégis képes vagyok detektálni erős újításokat, merészebb kísérleteket mind a szövegvilágában, mind a zenei sávokban, szerkesztésben és még a semmivel össze nem keverhető CMC-misszióban is. Az évtizedek óta hűséges és minden számot és albumot jól ismerő CMC-rajongóknak is érdekes lehet ez, jobban fogják érteni, mint akiknek talán az Encore lesz az első dolog életükben, amit szűzhallgatni fognak a zenekar eddigi munkásságából. (Az ő arcukat azért megnézném közben, mikor leesik némi tantusz.)
Kezdem ott, hogy a CMC sosem volt és sosem lesz örömzene. Nem lesz örömtánczene sem, hiába a „tánc”, a „koncert”, a „tömeg” három fontos horgonyfogalom a csapat saját bejáratú, fenyegetően őszinte univerzumában. Azonban most először, ezen a lemezen fordult elő az, hogy a pusztulatbemutatók és káoszképsorok közé pipettával képesek voltak némi reményt és lelki biztatást is becsepegtetni. („Légy bátor!” „Átérünk!” „Lényegtelen!”) Szokatlan ez, mikroadagolású, de elemi fontosságú. Örülök, hogy ezen az albumon ez végre megtörtént. Ezt én egy áttörésnek érzem a zenekar pályáján, és remélem nem vagyok ezzel egyedül. Eddig főként gyorstalpalókat kaptunk a világvégéhez. Most kaptunk egy IF… THEN-t (istent) is. Csak ki kell hallani belőle valahogy, ami elsőre tutira nem fog menni. Sokadjára igen. Persze előfordulhat, hogy nincs igazam, és a remény mindig is ott volt a CMC szerzeményeiben 1990 óta, csak én voltam vak és süket rá, nem voltam hajlandó ezt észrevenni.
A CMC három dologban verhetetlen
A zenekar minden alkalommal nagyszerű és kiváló, előrejelző és figyelmeztető munkát végez, mondhatni egyedi látásmódjával, textuális és audiovizuális szuperképességével mindenki máson túlteljesít és erőfölényben van:
1) Az összeomlás bináris és paralell ábrázolásában
Elképesztő szenzitivitással és aprólékos megfigyeléssel húzza-vonja egybe, össze, keretbe a természeti erőket és az emberi természetet (mentális, pszichológiai, fizikai dimenzióit) és mindezek párhuzamos, egymást kioltó-pusztító hatását. Monumentális képek sorakoznak és vonulnak fel tüntetőleg, legyen az táj, hegyek, földek, vizek, egek, sziklák, kövek, égitestek, csillagok, növényzet, állatvilág, madarak kontra emberi deformáció, szellemi és lelki torzulás, ön- és közveszélyes pusztítóképesség és istentelenség, no meg persze nem utolsó sorban az épített emberi környezet, benne az elsüllyedő, romokká tört városokkal, ledőlt kőszobrokkal és eltűnő kultúrával.
2) Az önmagát Istennek gondoló emberkép önreflektív ábrázolásában
Megdöbbentő reflexiókra és önreflexiókra egyaránt képes: a külső és a belső állapotok olyan aprólékos bemutatását, egymásra és párhuzamba húzását és elemi leírását, sokszor precíz tárgyiasítását végzi el. Az „én” (egyes szám első személy), a „te” (egyes szám második személy) és az „ő” (egyes szám harmadik személy) egyaránt ordítóan fájnak benne, akár a „mi” (többes szám első személy) – legalább ketten, de van, hogy többen is vagyunk ebben. Az arányok ugyan az első kettő (én és te) felé billennek főként, mellbökdöső, vádló „ti” viszont sosincs. A leírt emberkép nincs szétválasztva, azaz te is, meg én is, meg mi is vagyunk és „olyanok” vagyunk. Nem választódunk el élesen a bemutatott lénytől, a leírt hordától. Valójában senki sem lehet nagyon más ezen a bolygón, csak gyarlóbb vagy még gyarlóbb, vagy még annál is gyarlóbb.
3) A beteljesületlen szerelem és az esélytelen párkapcsolati perspektíva ábrázolásában
Ha nem is ez a fő és explicit témapreferenciája a CMC-nek, de azért minden egyes albumára jut egy-egy fontos és markáns párkapcsolati dal, elborzasztó, szívszétszaggató „szerelmes szám”, amiről sokszor nem is gondolnánk a sok társadalomkritikai kupacban, hogy ez az volna. De, pedig bizony az. Ráadásul a klasszikus szépirodalmat, trubadúrokat is zavarba ejtő módon, ugyanakkor bármiféle arcpirító giccs vagy szkeccs nélkül képes bemutatni, hogy azért leginkább mégis csak párosan baszódunk el és meg. (A pop- és rockkultúra erre például mindig is abszolút képtelen volt.). Vagy ha másként nem megy, akkor önmagunkkal, az elménkkel nem jutunk dűlőre. Nem heves és felnagyított, kicirádézott érzelmek 4K-s képei vonulnak fel. Csak rezignáltan, vagy elborzadva egy lassan forgó, mohogó, zörgő, öreg, kavicsokkal megpakolt betonkeverőt nézünk és hallgatunk. Magunkat és bennünk azt az elérhetetlen, kapcsolódásra képtelen másikat. (Vagy épp fordítva.)
Mesteri felépítettség, szerkesztettség és erős, koherens liezonok
Sokáig nem értettem, és bevallom, nem is különösebben üdvözöltem a CMC azon döntését, hogy bizonyos időközönként droppoltak és release-eltek egy-egy új számot a készülő albumról. Tudjuk, hogy a gyűlölt, de nélkülözhetetlen social media buzzing (és bázzzingtató!) világtrendjében sajnos csorgatásos marketinget kell végezni, bele kell tenni a disztribúciós munkát, eljuttatni apránként ezeket a számokat a megfelelő hallgatókhoz, hogy kiépüljön velük valamiféle kapcsolat, legalább egy apró rovardöfésnyi odafigyelés. A korábban megjelentetett YouTube-videók, dalok, apró szivárogtatások a készülő új anyagról ezt persze mind indokolják is. Mert egy szám lehet ugyan profi hangulati trigger, termékminta, bemutató, kedvcsináló, de őszintén szólva, ezt sosem tartottam valami hatékony figyelemsavlekötőnek. A tegnapi hír jövő héten már nem hír, elnyomják más hangok, zajok, újabb hírverések. A számok így hamar leamortizálódhatnak és személy szerint nagyon féltettem ettől a zenekart és másokat (a hallgatókat) is. Albumfaló vagyok ugyanis, nekem egyben és teljesen készen adja meg és ki magát egy lemez, nem pedig szórványtételenként. De most már minden világos, neheztelés nincs. Ha netán váratlanul borítják ránk a komplett Encore-t, az olyan lett volna, mint egy keresztbefordult, felborult kamion, amibe belecsapódunk a nulla látótávolságú, sötét és ködös autópályán. Ott bizony nincs mese. Ott meghal minden. A CMC tehát kíméletes volt velünk, a fájdalomcsillapítót nem az egész levéllel tette elénk (különben bevettük volna), hanem tablettánként tette az asztalunkra.
Most, hogy a munka végre egyben van, az Encore egy teljesen új arcát, hangzását és egységét kínálja számunkra. Lehet, hogy az egyes számok így „betanultabbak” vagy „megszokottabbak”, de a teljes albumot végighallgatva arcomra ül a megdöbbenés. A szerkesztettségére, felépítettségére ugyanis hatalmas gondot fordítottak az alkotók. Amikor minden láncszem, minden egyes sejt összeáll egy nagy egésszé, akkor jött ki valami jelentésen túli, valami totális vektorális.
Az Encore sokkal jobban összedrótozott, összelinkelt anyag, mint bármi más, ami eddig napvilágot látott a CMC workshop műhelyéből. Itt a legtudatosabb a szövőmunka, hogy mi legyen a számok helyes sorrendje, hogyan kössék át az egyes dalokat, mivel kezdődjön és mivel végződjön, honnan hová utaljon vissza, előre és hátra, keresztbe és hosszába. Pont emiatt a megfeszítés és megfeszülés miatt működik az Encore teljes nagylemezként, LP-ként. Egyben. Sorban. Egymás után. Körbe és körbe. Lehet, hogy bizonyos hallgatóknak jobban esik szemezgetni róla, ahogy a Bibliából is lehet bizonyos passzusokat kiemelni (kontextus nélkül), nálam viszont csakis egyben adja ki magát. Egyben adja át magát.
Biztosan más is észrevette, nem csak én, hogy ott van a keretes szerkezet a horrorisztikus bibliai teremtéstörténet intró (A hatodik napon) után a CMC ősmúltjából származó két felvételével, Vörös földek és a Menj! (Nincs tánc, nincs zene) rework-feldolgozásával, ami satuba fogja mindazt, amit a CMC elmondani, elmesélni, elsuttogni igyekezett történelmi korokon át, és onnan is letaszítva. Minden pontosan ott található a maga helyén, vegyértékén, ahová való. Csakis ott, mint a puzzle esetében. Ilyesmi nem jön létre csak úgy véletlenül. Emögött gondolkodásnak, érzésnek, szerkesztésnek kell lennie.
De rámutatok még ilyenekre, hogy értelmet nyerjen, amiről írok. Az utolsó tánc, az utolsó agy-lánc kapcsolat, a föld, a koncert, a nyugati világ (ön)ittasultsága, ezek mind zeneileg, mind szövegileg gondosan át vannak kötve, össze vannak linkelve, ahogy a „lényegtelen” és az „utolsó” többszöri, újbóli és szinte mértani pontosságú megismétlései. Geometriailag fel lehetne rajzolni egy flipchart-papírra, ha az efféle okoskodástechnikai és tréningeszközöket nem küldte volna nyugdíjba a Covid meg az AI.
Vörös Földek, Menj! (Nincs tánc, nincs zene), A legkülső kör bezárul, ezek ráadásul mind 35 éves számok, a legelső CMC kazettán jelentek meg, valódi programdalok, amiket most visszahallgatva is meglepik az embert. Egyrészt az akkori erős hangulatuk miatt, meg hogy a CMC a kezdetekben mennyire minimalista eszköztárral, hangszerparkkal hozta létre ezeket. A mostani rework verziók nem csupán restaurációk, hanem teljesen új huzalokkal, zenei csavarzattal, textúrákkal és energiákkal áthatottak. Ami valóban jó, az 35 évvel később is az lesz, sőt, még érik is, mint a jófajta bor.
Snapshot a Glitch (istenkének nem számít) klippből
A Vörös Földek iszonytatása után elvágyódunk, el akarunk tűnni ebből, a CMC pedig képes arra, hogy szabotázzsal megszerezzen egy kompot (komáromi kislányostul), bedolgozza az 1912-ben Bartók Béla által gyűjtött gyermekdalt, átvigyen a Hádészen, eltüntesse nyomainkat és egy másfajta életet garantáljon. Reményt ad, a dízelgép rotyogása zeneileg ügyesen modellált, Szász Laura pedig ismét tökéletes rádióbemondó. De mi van odaát, miután átvitt minket a komp? Állunk a hegyen és visszanézünk a hátrahagyott, pusztulásra ítélt világra. A Kérdés egy logikus és gibsoni részletezettségű, deskriptív folytatás. És hogy ki temeti el az utolsót? A kérdés költői, hiszen pontosan tudjuk, hogy senki. Észrevesszük, hogy az „utolsó” szó szintén egy eltalált liezon, kapocs két szám között? A legkülső kör bezárul ugyanis épp ezzel indul: „Utolsó agy-lánc kapcsolat”. Mielőtt az utolsó ember is elpusztulna, előtte egész biztos az elméje adja fel a harcot, látva mindezt a kozmikus horrort. Beleőrülünk, már sikító tévképzetek (az őrjöngő sirály is az, ahogy a békák) kínoznak, körbe-körbe járunk elménk börtönében, a vége elhaló, lassuló kattogás és némi elektrosztatikus gerjedt zaj. Bevégeztetett. Itt pedig jön egy cezúra, az album első blokkja itt ér véget.
Aztán jön az első Glitch, mint különös interlude-szerű átvezetés, megalapozás a folytatáshoz. A merev dobverésszerűen előadott felsorolás, hogy mi mindent csinál az ember, ami istenkének nem számít. Ebből emelődik ki az Amsterdam trip, ami a piálásra (egyéb tudatmódosításra) közelít rá, himnikus, pozitív kultúrsokk nyitánnyal, később a csalódott megdöbbenéssel („bazd meg, ezt nem hiszem el, ilyen nincs!”), hogy egy fejlett nyugati kultúrában is képes lealjasodni az ember. Az egész roppant filmszerű, a (futballdrukker?) bebaszott hordák gajdolása a végén élénken aláfesti ezt az anziksz-et. Egy újabb képeslapot kaptunk a pokolból. Így nem véletlen, hogy egy tömegrendezvény üdvrivalgásával és konferálásával felvezetve lesz a koncerteknek, a show-nak vége, hogy magunkra maradjunk a Dance and Coma-ban és önmagunkba nézzünk. Az intenzíven pittyeg a gép, ami életben tart még minket. Az exitálásig. Az eltávozás utáni állapotfelismerés ehhez csatlakozik, a Lovesong (légyszíves) számban. Ez volna a szerelmes szám, ami jól párba állítható a NOW c. lemezen megjelent Zaklatottan (Distracted) vontatott, párkapcsolati drámájával. A Bird of Prey (rework) adja a megkegyelmező feloldozást, ezúttal Jim Morrison hangja nélkül. Itt ér véget a lemez második blokkja.
Snapshot a Glitch (istenkének nem számít) klippből
A GOD visited HELL zajos, törzsi, össze-vissza kalimpálós tribal indusztriál ambientje a maga horrorhangjaival visszalök minket a pokolba. Van egy kakukktojás is a lemezen, ez pedig a Chrome zenekar 1980-as Static Gravity számának cover-feldolgozása. A Chrome a poszt-punk, kísérleti rock és korai ipari rock egyik kulcsfontosságú alakjának számított San Franciscóból, Damon Edge és Helios Creed vezetésével. Hogy miért esett épp erre a CMC választása, azt aligha kell túlgondolni. A Static Gravity címbeli metafora arra utal, hogy statikus, stagnáló erők tartanak bennünket egy helyben és fogva, akár társadalmi, politikai vagy belső pszichés értelemben, a gravitáció mint kötőerő, a statikus mint változatlanság találkozása képezi le ezt a síkot. Ebben is benne vagyunk folyamatosan, érezzük súlyát és vonzását. A dalszöveg CMC-s magyar változata talán még kifejezőbb is, nem is annyira William S. Burroughs cut-up technikájához, a poszt-punk és industrial anti-lírai hagyományához ragaszkodik, a technodisztópiánus világlátást azonban nem heréli ki belőle. A furcsán alulhangolt és horzsoló kórusrefrén miatt kényelmetlen ugyan az érzésünk, ugyanakkor meghallgatva a 45 évvel ezelőtti eredetit, nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar változat sokkal ütősebb és beivódósabb lett. (Attól a lazább, oldottabb, derűsebb hangvétele miatt még kicsit kilóg a sorból.) Látjuk a jövőt, látjuk az őrületet, a krónikus kialvatlanságot, az emberi túlnyüzsgést, túlnyünyülést és a pusztuláshoz vezető biztos utat, de hoppá, „még összejöhetünk az utolsó városban”. Ott a pozitivitás. Ott a remény. A második Glitch (nincs válasz, nincs adás) meg jól visszaránt a reménytelenségbe, hiábavalóságba, a Homo homini lupus est (Ember embernek farkasa) pedig már csak összefoglalja az emberi természet dualitását, annak is a rosszabik felét, amely képes a kegyetlenségre és (ön)pusztításra. Nem emlékszem, hogy bármikor ennyire megsajnáltam volna borjakat, porig égetett könyvtárakat, utáltam volna a drótsövényeket vagy azokat, akik képesek az emberi szívet kitépni és óraként a falra akasztani. A Menj! (nincs tánc, nincs zene) zárásként itt működik csak igazán. Eleget láttatok, most már tudtok mindent. Menjetek Isten hírével.
Amikor azt a bizsergést érzed az album teljes és végtelenített hallgatása közben, hogy nincs dermesztően éles metszés, nincs hangulati törés, hanem könnyedén úszol és kúszol át egyik felvételről a másikra, belakod az erodáló, összeomló helyeket, lét- és elmeállapotokat, már tudja az agyad pontosan, mi után mi következik, akkor beléd ivódott az album. Belefészkeli magát a sejtjeidbe, ismered hajszálpontosan, hogy mikor jön a nyomaték, mikor vált a zenei alap, hová kerül egy partikuláris zaj, gitártéma vagy effekt, látod az egész térképet magad előtt, akkor otthonossá válik a végítélet. Így lesz nagyon gyorsan helyismereted az Encore-ban, ebben a precíz ívű, kidolgozott munkában. Máris lett egy biztos túlélőkalauzod, user manual audiobookod, hangoskönyved a pusztuláshoz és elengedéshez. Meg pici kólakapszulákban a gondolkodáshoz, kitartáshoz, reményhez. Állsz majd, mint az a bizonyos vándor a hegyen. És mindent értesz. Nem pánikolsz. Nem kapkodsz. Mert a CMC nem csak egy zenélő képeslapgyűjteményt, hanem megértési, feldolgozási eszközt adott neked a végső pusztuláshoz és utána jól edukáltan, Ray Bradbury félvigyorával legyintesz majd:
Nos, ezt már mind ismerem.
Tudom, hogy mi jön, készen állok rá.
Magas fokú intermedialitás az Encore-on
A CMC abban is különlegeset hoz létre, hogy nem csak kinyeseget innen-onnan (filmekből, médiából) beszédfoszlányokat, sample-ket, hanem képes ezeket remodellálni, szintetizálni, hangulatilag újraalkotni. Amikor egy híradásból halljuk a női kommentátort arról beszélni, hogy eltűnt egy komp, keresik az eltűnteket és a szabotázs sem kizárt, szinte elhisszük, hogy ez tényleg egy tévé- vagy rádióhíradóból kinyert szöveg. Vagy amikor egy szenvtelen és rideg (szintén női) automata hang angolul és németül ismételgeti a Glitch (nincs válasz, nincs adás) számban, hogy ez a szolgáltatás nem elérhető az országban a korlátozások miatt, azt is elhisszük, hogy valós. Ráadásul az is, mert Orosházán két fickó egy online világrádión keresgélt állomásokat érdekes hangokra vadászgatva, és véletlenül ez akadt horogra, meg recorderre. Ismerjük már jól ezeket a rideg közléseket a megszakadásról, felbomlásról, korlátokról és ezek hiába direkt a számhoz generált, tudatosan felvett és médiaíztelen, közönyös inzertek, hangulatilag pontosan olyanra lettek beállítva, keverve, feszesen beillesztve, hogy a jelenkori valóságunkat narrálják. Sok mindenben egyetemes a CMC, de a public service message-ek, sugárzott intermediális közlemények, transzmissziók atmoszférikus használatában pokolian erős és edzett. Legyen az futballdrukkerek utcai gajdolása, filmekből kinyesett zenék, hangok, zajfoszlányok, a szövetek olyan sűrűek és rétegzettek, ráadásul fekélysötétek, hogy az egyik ámulatból a másikba esünk.
Nyomaték, nyomaték, nyomaték! Új szempontú vokalitás!
Ami képes volt engem is meglepni ezen az albumon, az a vokál és textuális nyomatékon történő merészebb elmozdulás. Szász György a sokkolóan erős, kifejező szövegeit ezúttal nem csak lebegtetetten, monoton módon és gépiesen, lassan felmondja elejétől végig, hanem az Encore-on sokkal jobban intonálja is. Él a gyorsítás-lassítás, kihangsúlyozás eszközével, képes indulatosabban kimondani, odeverni az arcunkba szavakat, több nyomatékot helyezni rájuk, sőt. Megengedheti magának azt is, hogy gond nélkül káromkodjon, bazmegeljen, hülyegyerekezzen. Jó, volt ilyen a régi CMC-n is, de most kimondottan jót tesz ez az érzelmi többlet és nyersebb önkifejezés. Néztem ki a fejemből, hogy „ez tényleg a Gyuri?” – pedig mindig olyan szépen lassan, selymesen és barátságosan beszél az életben, nagy komolysággal és színészien narrál, de most valóban elszabadult belőle valami? Igen, el. Nyílnak a szelepek, bővülnek a szerepek. Ez nekünk és velünk is jót tesz.
Aztán ott vannak a mesterien aláfuttatott visszhang-vokálárnyékok több felvételben is. Ha nem jó hangrendszeren vagy nem elég figyelmesen hallgatjuk, sokszor fel sem tűnnek, de bizony a főénekbeszéd alá vannak húzva további háttérvokál-instanciák és szőnyegek rendesen. Nem apróságok ezek, hanem finom részletek, amelyeket felfedezve jócskán lehet ámuldozni az egyes számok plasztikusságán. Ugyanígy hat, mikor egy-egy nyomaték teljesen ráfeszül egy bizonyos szóra, strófakezdetre, rímre, az pedig tényleg abszolút nóvum, mikor a kimondott szavak szinte dobgépként működnek, vagy épp rátapad a basszus egy szövegi váltáskor, szókiemeléskor.
Ilyen az, amikor a költészet és a zene csatakosra ölelkezik magukat és egymást, szinte elválaszthatatlanná válnak onnantól.
Vagy ott van például a több számban is vendégszereplő Planetdamage (Bari Máriusz), aki saját jogán alakította ki magának azt a robotikus vokálját a szólóprojektjében, amit ezúttal a CMC is behúzott magához. Eleinte igen furcsa volt ez számomra, mert Planetdamage egy különálló disztópiaprédikátor-entitás és ahogy Szász György lassú, megfontolt magyar énekbeszéd-narrációját nem esett nehezemre megszeretni a CMC-ben, úgy Damage angol nyelvű robotvartyogását sem a Planetdamage anyagokon. De hogy is jöhet össze, miként férhet meg együtt ez a két egymástól teljesen eltérő vokálstílus? Talán nem csak egyedül én morfondíroztam el többször is ezen a különös kollaboráción.
Az, hogy Planetdamage egyes CMC-számok bizonyos sorait hol valami eszméletlen Counter Strike-SWAT vartyogással, hol pedig Terminátor vagy Robotzsaru röfögéssel, angol nyelven adja vissza, foglalja össze, tulajdonképpen alánarrál a magyar soroknak, összefoglal, ezzel ugyanazt az intermediális, gépi, elridegült, mesterséges (és elidegenítő) hatást hozza létre, amiről fentebb már írtam. Helye és funkciója van, két pólus váltakozik, nem beszélve arról, hogy Damage ezekkel a vokálbetétekkel kiszabadítja a CMC-t a magyar nyelv kódkeretrendszeréből. Cross-over hatás: egyáltalán nem hihetetlen számomra, hogy a CMC számait a közeli vagy távoli jövőben hangmodulátorokon keresztül, szerteszéteffektezve és angolul fogják énekelni maszkban, nyersen, dühösen a világban, mert magyarul már többé nem lehet. Vagy mert az emberiségnek leáldozóban van, és a gépek lesznek a szócsövek onnantól. Vagy mert ezzel kinyílik talán egy kicsit az ablak a CMC számára, hogy ne csak Magyarországon értsék (mondjuk itt se nagyon értik), hanem egy külföldi hallgató számára is befogható(bb) legyen, hogy mit is jelent tulajdonképpen ez a különös, sötét atmoszférájú zene.
Zenei komplexitás
Ezekről szóltam már fentebb: bámulatos hidak, hangszercsomagok, félelmetes zajkollázsok, orientális dallamszakaszok, líraiság és prózaiság, lüktetés, horzsoló, karcos ipari hangok vagy épp hátborzongatóan szép trombitabetét (Vértes Marcell játékának köszönhetően). Az Encore éppolyan érett, mérnökien átgondolt és kivitelezett album, mint az előző LP-k. Sokféle hatás keveredik benne, de mégis minden nagyon egy irányba tart, pontosan adagolt, és ebben vitathatatlanul nagyon nagy szerepe van Horváth Barnabásnak és Gáspár Csabának, akik roppantul érzik, hogy Szász György szövegei alá milyen gitár- és szintitextúrákat húzzanak. Egyszerűen géniuszok, és ha csak úgy random merítenénk egy mintát a kurrens nemzetközi zenei produkciókból, mostanában megjelent lemezekből, aligha találnánk akár egyet is a jelenlegi mezőnyből, amit ráborítanak ugyan nap mint nap a világra, de komplexitásában, mondandójában és audiofil szépségében, cinematográf utaztatásában akár a közelébe is érhetne az Encore-nak. Sokat fanyalgok mostanában a külföldi előadók anyagai miatt, mert valami olyasmit várok mindig, mint amilyen ez a lemez. Aztán csalódok, elunom és nem akarom meghallgatni többet. Az Encore viszont nem ilyen. Minden másodperce fénylő kincs. Nincs elvesztegetett idő, sem üresjárat. A Cryonica Audio Mastering-je pedig egyszerűen professzionális és kristálytiszta. Bizsergeti a füleimet.
Az Encore ettől még egy igen szűk és jól definiálható hazai elitklubba tartozik. Ebbe a klubba ezen az LP-n kívül talán még két album férhet be jóformán, az egyik a Másik János és Szemző Tibor által jegyzett filmzene, a Meteo, ugyanabból az 1990-es évből, amikor az első CMC is megjelent, jócskán meghaladva korát. Magyar sci-fi tulajdonképpen nem létezik, magyar sci-fi film soundtrack úgyszintén. Posztapokaliptikus, disztópikus hangulatában tehát az Encore a Meteo filmzene-albummal rokon. A másik album, ami ekkora zenei komplexitásra, sűrűségre és agyszaggató súlyosságra képes, az a Plasma Pool 2004-es Ezoterror (úristen, ez is már 22 éves!) lemeze. Indusztriális alapművek ezek mind, és az Encore most felzárkózott melléjük. De hadd hozzak még egy pótklubtagot: az Akela 1996-os trash-rock lemezét, a Fővárosi Emberkertet! (Jó, ezt most csak viccből írtam, de a fokozott emberszeretete miatt azért releváns, nem?)
A CMC szerintem épp most van a csúcson. De ebben a felállásában sem feledkezik meg a korábbi alkotótársairól, tagjairól, Kósa Vincéről és Szántó Zoltánról. Ez nagyon szép gesztus, és próbálom elképzelni, hogy ha hallhatnák ezt a művet, vajon ugyanúgy tetszene-e nekik, mint ahogy nekünk. (Sajnos ezt már aligha tudjuk meg.)
Na, és ki a domináns?
Isten vagy ember? Lehetetlen megválaszolni. Isten megteremtette az embert, az ember meg elpusztít mindent. Ebből kiindulva aligha lehetne nagyobb találat a Koleszár András rovarmakrójából Szabó Gergely (Alkaloida) által készített borító, amelyen egy rohadt nagy összetett szemekkel rendelkező szakállas rablólégy (mint domináns rovar) az erős lábaival és „arcával” magához öleli a zsákmányolt kisebb rovart, talán valami molyfélét, miközben kiszívja belőle az életerőt. Isten szeme mindent lát, de itt a mindentlátás beképzeltsége okán a domináns rablólégy nem a szegény embert ölelgető isten, hanem pont fordítva.
A cover nincs túlcizellálva, sem túlfeliratozva. Decens predomináns vörösnarancs CMC-embléma, benne a rácsok mögé zárt, kiszolgáltatott, felkiáltó emberrel, alul pedig egy tipográfiailag egyszerű és elegáns ENCORE felirat. A hajtáson belül az A L pix remek koncertfotói láthatók a zenekarról.
Nem is szükséges ennél több.
Tudjuk kik vagyunk, tudjuk, melyik oldalon állunk, onnan mit látunk és a CMC-nek köszönhetően jól tudjuk, mi fog történni velünk ezután.
CMC: Encore (2026)
- A hatodik napon 3:02
- Vörös Földek / Red Dominion (rework) 4:49
- A Komp 4:26
- A Kérdés 5:11
- A legkülső kör bezárul 6:26
- Glitch (az istenkének nem számít) 2:38
- Amsterdam 04:34
- Dance and Coma 3:31
- Lovesong (légyszíves…) 05:33
- Bird of Prey (rework) 3:57
- GOD visited HELL 3:04
- Static Gravity (Chrome cover) 04:15
- Glitch (nincs válasz, nincs adás…) 3:12
- Homo homini lupus est 4:17
- Menj! (nincs tánc, nincs zene) 5:22
A CMC Encore című albuma a Bandcamp-en.
Zseniális írás!!!!
Köszönöm Balu!