Ha az EBM dedikáltan a februárhoz tapadt hozzá végérvényesen, akkor a chiptune-t határozottan a március kebelezte be. Március elsején az S8-ban már volt szerencsénk megtapasztalni a retro-electro-hangzás 8bites paradicsomát, amiről itt írtam hosszabban. Jutott viszont egy másik esemény is nekünk, ami a Riff pincéjében zajlott március 21-én péntek este a Double Score Dungeon, az Explosive Diode és a NecroPolo formációk részvételével.

Kacatok a felszínen, kincsek a mélyben

Eseménydömpingesnek tűnt a péntek, hiszen a fővárosban egyszerre 3-4 releváns programlehetőség is adódott, így a „már megint melyik ujjamba harapjak?” dzseligével erőt vettem magamon a kemény munkahét végén és belőttem célpontnak a Riffet. A pinceklub bejáratához érkezve a környék a megszokotthoz képest is túl kaotikusnak és retkesnek tűnt. Külföldi emberhordákkal telt meg a Jászai Mari tér, a sarki McDonalds előtt hangos csapatok, az egész körúton és a kerületben a lomtalanításkor kihajigált szeméthegyek tarkították és akadályozták a forgalmat. A kereszteződésben a zebránál fiatal angyalarcú és angyalhangú utcai énekes lány gitározgatott valami szomorút. Az összevisszaság, retek és kosz, relatíve autentikus budapesti esti életképet adott ki elég gyatra felbontásban, így a Riff pincéje a fenti rothadás tájképéhez képest, valódi és nyugodt menedéket nyújtott.

Lent a belső bugyorban fiatalok régi konzolos játék előtt gubbasztottak és egész jól nyomták (talán a Mortal Kombatot, nem is tudom.) A fellépő zenészek a színpad körül tüsténtkedtek, kábelezgettek, állítgattak, én pedig lelazulva vártam azt az újabb 8bit és chiptune hangulatvarázst, ami a hónap elején is kellő lendületet adott számomra.

Minden pont duplán ér: Double Score Dungeon – Chiptune Live Act

Ilyen egy önhiteles C64-es zenész fenegyerek, azaz Double Score Dungeon.

A „Double Score Dungeon” kifejezés azoknak mondhat valamit, akik a 80-as években voltak boldog fiatalok és hol játéktermi változatban, vagy éppen Atarin, esetleg C64-en nyomták annak idején a Wizard of Wor nevű játékot, amit a Midways fejlesztői adtak ki 1980. december 31-én. Nem ma volt. A labirintusban szörnyekre lövöldözéskor a Worluk vagy a Wizard sikeres megölésekor a következő pálya „Double Score Dungeon” lett, ami azt jelenti, hogy minden pontszám duplán számított.

Nos, innen a név, amit Kaptás András (másik, talán ismertebb nevén: LokkoLori) választott egyszemélyes chiptune projektjének. A mottóján sokat nevettem, mert nem csupán találó, hanem az atyai jótanácsok kvintesszenciája is benne lakozik:

„Apám azt mondta: Fiam, játssz azzal, ami veled egyidős…
Így hát fogtam egy Commodore 64-et, és azzal játszom élőben chiptunet.”

Én most találkoztam vele először, pedig régi motorosnak és sokoldalú kockának számít ám, gamerkörökben, informatikában, de még science-fiction terén is tényező. Az általa is képviselt szenvedély és a jó értelemben vett fanatikusság mindig példaértékű a szememben. Szubkult múltja közel sem mondható egysíkúnak vagy unalmasnak: biztos kezű multiinstrumentalista, remekül játszik gitáron, volt tagja még blues zenekarnak is, sőt, szerepelt valamelyik X-faktor előválogatón maskarában, írt egy sci-fi trilógiát, harcolt a joggal a konzoljátékok és játékgépek védelmében, szerintem ismer minden shortcut-ot és cheatcode-ot oda-vissza, és ki tudja, mi mindent tudna még elmesélni ezeken kívül is.

Színes mintás hawaii-ing, neoncitromsárgazöld-re fújt C64, beledugva egy Cynthcart-kazetta, amitől a Commodore gép analóg szintiként funkcionál és MIDI-t vezérel, felénk fordított kis katódcsöves tévéről kapjuk a vizuális feedbacket, azaz a szoftver interfészt, melyen sprite-grafikás csíkok rohangálnak minden egyes billentyű leütésekor. Aztán egy midi pad, kaossilator, looper-pedál, joystickos egység, Focusrite hangkártya, elektromos gitár és egy Nintendo Gameboy, amire ő maga írt szoftvert, azt hiszem majdnem mindent fel is soroltam, ami a retronosztalgikus hanggeneráláshoz és a komplex produkcióhoz felhasználásra került. Még azért a Forma-1 tudósítókra emlékeztető mikrofonos böszme headsetet is kiemelném, ami pár számnál röfögős mélyre vokódált parancsok kiadásához (értsd: a zenébe illesztett beszédbetétek) szolgált.

Double Score Dungeon vérbeli szórakoztatóipari szakember, akiről süt, sugárzik, süvölt az, hogy nagyon érzi, imádja ezt a különös világot és kétségkívül otthonosan is mozog benne. Teljesen mindegy, hogy a Nintendóján vagy a gitárján szólózik, vagy gyönyörűséges dallammeneteket, netán basszusszaggatásokat játszik, nekem végig fülig ért a szám az előadásától. A keze folyamatosan járt, üresjáratok nincsenek. Ha 30-35 évvel ezelőtt valaki nekem azt mondta volna a játékteremben, ahová egy csomó aprónkat dobáltuk be az ottani Arcade-gépekbe, hogy „felnőttként ilyen koncertekre fogsz járni”, akkor biztos kiröhögöm. Most meg itt vagyok és újra kamasz, ugrándozok a régi játékzenék coverjeire, a Peter Gunnra, a Miami Vice-re, valami teljesen elborult, de jól táncolható prüntyögésre, meg még ki tudja mire, és teljesen kész vagyok a túlcsorduló örömtől.

„Tudod, hogy mi a legmeglepőbb abban, hogy ennyire tudok ezért még ma is lelkesedni? Az, hogy sosem gondoltam volna arra, hogy a C64 másként taktilis QWERTY-billentyűzetén ilyen jól lehet dallamokat eljátszani. Hogy ez hangszerként mennyire profin használható. Plusz, tegyem hozzá: anyám gyors- és gépíró volt, szóval én mechanikus billentyűzetek között nőttem föl.”

– mondom Némedi Tamásnak, a Bitrotator gitárosának az előadás végén, aki bólogatva velem együtt nevet ezen. Nyilvánvalóan megvan a következő Budapest Micro egyik biztos fellépője, állapítjuk meg.

Double Score Dungeon hibátlan és roppant szórakoztató bemutatót tartott nekünk mindabból, amit az utóbbi évek kitartó kísérletezgetései és gyakorlásai során valódi show-vá fejlesztett. Színpadi visszatérése és virtuóz játéka sokunknak örömöt okozott abban az első órában és alaposan bemelegített az Explosive Diode-hoz.

Ha minőségi electro-ra vágysz, nem rinyálsz, E-Diódára ugrálsz

Gelencsér „fényszemű” Tamás, Gugyin „vezérlő” Adrián és Miklós „basszer” Dániel folyton felforrósítják a táncparketteket.

A háromtagú Explosive Diode különleges hangulatú, kissé hol westernes, hol groove-os, hol ipari apokaliptikus techno live act-jeiről már többször írtam itt a portálon. Számomra azért is jelent roppant sokat ez a fantasztikus, kedves és egyedi csapat, mert elképesztő mennyiségű tapasztalatot és rutint szereztek az elmúlt évek alatt. Számos fellépésükkel bizonyították, hogy a táncolható electro nem feltétlenül kell monoton, unalmasan döngetős vagy magas hőfokon „felejts el mindent” agymosós legyen. Összeszokott hármasukban jól elhatároltak a színpadi és szerzői szerepek, sokat próbálnak is, kísérleteznek, az ötletek és a hangképzések becsatornázásának módszerei is jól kialakítottak, koncepciózusok, ráadásul minden alkalommal úgy vagyok képes hallgatni őket, mintha most először találkoznék velük. Ehhez az is nagyban hozzájárul, hogy valamit azért mindig megtrükköznek, variálnak a műsorukon, a hangzásukon, új megoldásokkal, effektekkel, variánsokkal kerülök szembe, ami azt is eredményezi, hogy sosem egyforma két E-Dióda live gig. Ez a hétvégéjük ráadásul elég húzós is lehetett, ugyanis a pénteki riffes koncert után másnap már úton kellett lenniük Győr felé, hiszen szombat este a Betonban a Hyperfiction zenekarral együtt volt fellépésük.

Hallottam a fiúktól már lelkesítő infókat korábban arról, hogy az E-Dióda igyekszik oldani a begyakorolt és bevált kereteken és terveik között szerepel egyfajta stílusnyitási kísérlet, hogy a konstrukció tovább frissülhessen. Ennek az élőben történő próbája pedig épp erre a nagyszerű estére esett. Miután számos ismert slágerszámukra és beatfolyamukra táncolhattunk féktelenül és szinte szünet nélkül, Tamás egyszer csak felkonferálja a várt meglepetést: most pedig két új szám következik egy énekesnő közreműködésével!

Anna élőben debütál és varázsol az E-Diode zenekar közönsége számára.

A színpadra pedig óvatosan és szelíden mosolyogva fellép Polgár Georgieva Anna, kezében telefon, mintha csak bejelentkezne valakiknek Messengeren, hogy „itt vagyok, feljutottam a színpadra!”, de már el is indul az új szám zenei kísérete és mikor Anna másik kezében mikrofonnal belekezd a dal első sorába, akkor végigfut a hátunkon valami eddig ismeretlen borzongás.

Hogy miért? Mert az este jobbára maszkulin-mérnök-informatikus alapú elektronikus energiafolyamát egyszerűen meghekkeli! Hangja éteri, könnyed, angyali, talán nem is erről a világról származik, hanem egy másik dimenzióból, én meg csak pislogok, ahogy a nyersebb E-Diode ismert kerete felpuhul és egy kellemes, vokálos, nőies, ugyanakkor emocionálisabb vonal kerekedik ki a produkcióból. Számos electro-zenekarnál ismerjük már, hogy mivel jár a női énekes integrálása, Anima Sound System, Neo, (korábbi) Rearm, Hooverphonic, Portishead, Massive Attack, The Chemical Brothers, és még hosszan sorolhatnám, de nem akarom. Meglep a kísérlet, de már mindent értek, hiszen ő az Explosive Diode korábban emlegetett csodafegyvere. Ugyanis Anna meglepően szépen és biztosan énekel, a dalszöveg még egész új és angol, ezért is kell kicsit telefonból puskáznia, viszont a kiejtése, hajlításai, az egésznek az intonációja valahogy lebilincselő és lélekbe markoló, a dal az ő előadásában kissé melankolikus is. De erre pont szükség is van, hogy a sok tempós szám után/közben megváltozzon a fénytörés és angyali energiák szólaljanak meg. Igen, minden bizonnyal szükségünk van erre is! Anna egyébként korábban cover bulizenekarokban énekelt, többek között Janis Joplin, Guns ‘n’ Roses, AC/DC, Pink, Lenny Kravitz, Anastacia, stb. számokat, de ez érződik is a hangján és esküszöm tovább is hallgattam volna, szerettem volna (sőt, szeretném még) kicsit bevadulni látni a színpadon.

A fellépési idő viszont igen hamar elröppen, eltűnik a háttérvizuál, megjelenik a no signal, de nincs panasz, mi ismét egy remek és ütős koncertélménnyel lehettünk gazdagabbak. Az Explosive Diode Live Test-je Annával tehát abszolút sikeresnek bizonyult, azon pedig biztosan lehet még formálni, hogy Annát miként lehet szorosabbra fűzni az eredeti koncepcióba, az E-Diode brand-be, esetleg egy új, nem kimondottan táncorientált, hanem sokkal inkább dark pop formációban tovább énekeltetni.

Bárhogy is legyen később, már ez az este is „cherry on the cake” volt így!

NecroPolo adta a láncfűrészes frankensteini tockost

Két chiptune-metál darab között repülünk egyet NecroPoloval.

NecroPolo kifürkészhetetlen zenészlegenda, ráadásul nem kissé meghökkentő módon már 1989 óta (ez még egy cégtáblán is jól mutatna!) ebben a világban tevékeny. Ugyanis Nagy-Miklós Péter már több évtizede zenél, tanított is zenét, hangmérnök-producer, gitározik különféle underground formációkban, sőt, még egy második világháborús naplóregényt is írt. Jól ismert lehet a fehérváriaknak, illetve az Ørdøg, a Diabolus In Musica, a Wackor és a Rózsaszín Kutyaharapás bandákból.

Most ezen az estén, 5 évnyi szünet után, a nemrégiben megjelent és kiváló Necrolepsy albumának bemutatója apropójából élőben is élvezhettük a szólóprojektjét, amint a nyers, erős, szaggatós chiptune-metálját zúdítja ránk. Legutóbbi szólókoncertje, ha minden igaz, 2020-ban volt, és ráadásul az volt az első is NecroPolo-ként. Mondanom sem kell, hogy ez nekem csöppet sem esett le, simán elhittem volna azt is, hogy ha valaki azt mondja, hogy a világkörüli turnéján csak úgy útba ejtette Budapestet is.

Ez a fickó is totálisan őrült meglepetésként hatott rám, színpadi rutinja megkérdőjelezhetetlen, teljesen éli a dolgot, felszabadultan nyüstöli a gitárját, mozog, ugrál, hol repülőzik, hol hevesen gesztikulál, hol pedig csak úgy – a miheztartás végett – kezeivel, ujjaival a jól ismert C64-logót mutogatja felénk (ez is a logója, csak az égnek áll.) Utána meg úgy leszedi a fejünket a gitárjátékával, erőszakos, szaggatós metálos riffjeivel, hogy elkezdek irigykedni rá, én ugyanis a húros hangszerekhez, a rockhoz és a metálhoz sem értek annyira, mint amennyi neki a vénájában kering.

A Commodore 64 alaphangzására illesztett zenéjében többféle eszköz és hangszertípus, illetve effekt társul egymáshoz, azonban az abszolút főszerep a gitáré, amit teljes átéléssel és odaadással nyüstöl szét, miközben stabil és erős hangon énekel, trappol, ugrabugrál – és történeteket mesél. A háttérvetítésben száguldó sportmotor, szubjektív kamerák, cyberpunk, versenyautós (The Crew) és háborús játékjelenetek, izomerő, energia és disztópia váltakozva ömlöttek ránk.

Témái különösen változatosak és egyediek, a metál és a szaggatott, karcos elektronika, továbbá a 8bit alaposan kimért arányban keverednek a számaiban. Imádtam a gitárjátéka mellett a mély és erős hangját, illetve ennek szelídebbre fogott, romantikusabb változatát is. Ugyanis NecroPolo többféle érzelmi skálán mozog, nem csak a dühöngősebb, asztalborogatósabb vonalakat viszi. Időnként persze ordítottunk egymás felé a felhevültségben, erőben és örömben, máskor meg lírikusabban szólalt meg, és ez jóféle sodrást, szerzőiséget és egyéniséget adott a koncertjének.

Szerzett ő is egy újabb rajongót magának. Nagyon respektáltam azért a minőségért, amit kaphattunk tőle.

Összegzésem

Mindig megilletődöm azon a sokszor szőnyeg alá sepert tényen, hogy Magyarországon mennyire sokoldalú, roppant tehetséges és kreatív, egyéniséggel, szent szenvedéllyel és teljes odaadással bíró underground zenészek élnek. Biztos máshol is a világon, de én nem fordulok meg máshol a világon. Mert itt mindent megkapni: legyen szó demoscene-metál-electro-techno-gamer-retro-8bit-vonalról vagy más underground vonalakról. Egyértelműen virágzik ez a komplex szubkult szegmens most nálunk, ráadásul olyan fénykorát éli, hogy már csak annyi a kérdés, hogy ez miként menthető át hosszabb időtávban? Azt hiszem, sőt, ez a március eléggé meggyőzött arról, hogy ameddig ilyen true arcok nyomják és ekkora elszántsággal, addig semmiféle veszély nem áll fent, hogy ez megkopna, vagy nyugdíjba menne.

Három nagyon eltérő, de igen tökösen & technikásan összerakott és kiváló klubhangulatot teremtő produkciót láthattunk és hallhattunk.

Számítok a folytatásra, szóval részemről abszolút „Ready Player One” VAAAAN!