A BUDAPEST MICRO parti, a 8-bites hangzás és a videójátékzene egész éjszakás ünnepének, azaz intézményesített tradíciónak számít. Az első ilyen rendezvényt a szervezők még 2009-ben csinálták, azóta volt már pár ilyen, jól sikerült banzáj. Az idei, valamiért a VOL2 alcímet viselte és az S8 Underground Clubban öt elképesztő előadóval tett rá lapátokkal a bitekre és beat-ekre. Bár én inkább a gyakorlatból kiesett gémernek számítok, de azért a gyermekkori C64-nosztalgia nálam is bekapcsol időnként. Így a soundchip-ből kifacsarható prüntyögés keresztezése az underground elektronikus tánczenével, továbbá a mostani erős line-up engem is lecsalogatott erre az estre.

Ez egy marginális szubkultúra az underground szubkultúrán belül, így ezt még a legnagyobb jóindulattal és lelkesedéssel sem lehet azért tömegmozgalomnak nevezni, azonban elemi volt megtapasztalni, hogy sem a régi „kazettás” konzoljátékok, sem a legendás Commodore-ok, Nintendók, GameBoy-ok nem lettek kidobva, hanem be lettek fogva egy új cél érdekében: beat-faragásra és zenekészítésre.

Mikor kapunyitás után nem sokkal lementem a pinceszintre, már jó páran ott lézengtek, beszélgettek, nagyban ment a játékösszeszerelés, futottak a próbakörök, zajlottak a pacsizások. Ha nem kapnak el emberek, általában a színpad megtekintése az első programpont nálam. Idén ez a szédületes kép fogadott, és bár tudtam előre, hogy az előadók bőkezűen hoznak eszközöket magukkal, de ennyi össze-vissza bogozott motyóra nem is számítottam. Ott már azért sejtettem, hogy nagyszerű este lesz, ahol ennyi vas van. A nagy fekete asztalon azért könnyen észre lehetett venni a diszkréten megbújó szép vajkrémszínű C64-et, ami ifjúkori bezárkózós programjaink (télen-nyáron!) központi hardware-magját és házioltárát jelentette.

Kiállítás játszható játékokkal

Az előtérben és a kisteremben az Insert Coin Egyesület szabadon játszható retro számítógépei és konzoljai (Commodore, Nintendo, Sega, PlayStation, Guitar Hero stb.) is rendelkezésre álltak kipróbálásra, ezen a képen a RUN már megvolt, de a PLAYER-ekre még várni kellett azért kicsit. A hosszú laptévés időszak után számomra nem tűnt furcsának a tetőtéri gyerekszobákból ismerős kisebb CRT-tévék sora, ahogy a konzolok, joystick-ek és a sprite-grafikás játékok hada sem. Minimum hardware- és szoftverkapacitásból lett kisodorva mind a demoscene, mind a szenzomotorikus játékélmény annak idején! Ki gondolta volna akkoriban, hogy amellett, hogy a játékipar (és a zeneipar) jócskán elhúz, szanaszétfejlődi magát, közben ezeknek a vintázs eszközöknek és játékoknak és zenéiknek a szeretete, nosztalgiája a 2020-as évekre is bőven velünk marad.

Visage DJ Set

20:00 óra után nem sokkal aztán elkezdődött a teljes meghökkenés. Zámbó Zorán barátunk, akit többen ismerhetnek a darkstage.hu vagy a Radio Kaleid-es, illetve egyéb underground elektronikus bulik kapcsán, óvatosan felkászálódott a színpadra, nekiállt igazgatni az eszközök között (és valamennyit önmagán is), majd robotikus szögegyenes fények kereszttüzében és vigyorgások közepette átváltozott valaki mássá: Visage DJ-vé.

Visage maga is nagy demoscener arc, 1991 óta a Lethargy magyar C64-es demócsapat kódere és szervezője, emellett CTRL+Z, a DarkStage.hu magyar dark elektro magazin szerkesztője és DJ-je is egyben. Szóval ki más röffenthette volna be ezt a remek estét, ha nem ő? Zenei és programozói tapasztalati rétegek egész sorát borította ránk DJ-ként.

A legelején még csak szolíd C64-es játékok zenéjére emlékeztető dallamocskák vezették fel a bulit, aztán egy retro-beszédszintetizátor röviden elrecsegte az esemény köszöntőszövegét. Utána pedig alaposan belecsapott a lecsóba, meg a tempósabb, csipogósabb, nyersebb chiptune-muzsikák mixelésébe, nekünk pedig fokozatosan indultak be a karjaink és lábaink. A háttérvetítésen klasszikus grafikák, fekete-fehér bináris kockák és mindenféle eyecandy animációk forogtak, stílusosan mind abból a korszakból, amikor ez volt a grafikai teljesítmény glitch-es csúcsa. Visage nem csak a zenéket variálta szerteszét, hanem hol fejhallgatóban és pilótaszemüvegben nyomta a bulit. A sok gép nyilván lekötötte a figyelmét még az elején, de aztán ő is jócskán belecsavarodott a műsorba és egyre feljebb tolta a tempót és a partihangulatot, így még ő maga is intenzívebb mozgásba kezdett.

Elképzelhetőnek tartom, hogy akik jelen voltak, azok között többen is ismerhettek szekvenciákat, darabokat, és hogy mi honnan származik, mi lett felfuttatva, sűrítve mindennel és hogy ez valami korabeli játékokból származó demózene vagy netán már a mai korban (re)generált stílushű, újabb alkotás, csak régebbi vasakon kipöndörítve. Én ezeket sajnos nem tudtam egyenként és teljeskörűen szétszálazni, kibogozni, és nem is erre figyeltem, hanem arra, hogy a retro-game-tech nosztalgia mennyire ügyesen kitermelte a maga bulikultúráját és bizony bőven vannak szabad slotjai a különféle más dark underground szub- és popkultúra felé. Visage szettje ebből hozott egy kimondottan progresszív és jó arányokkal belőtt egyveleget, amelyben megfértek a szintipop, synthwave, a 808bit, de még a szeletelősebb EBM, indusztriál, sőt, drum’n’bass és breakbeat leágazások is. Masszív táncparancs volt itt kiadva kérem!

Az előadás utolsó harmadában például bekerült Visage repertoárjába még a Fairlight Children (a kezdeti „tollal vezérelhető!” számítógépes zeneszerzés méregdrága és ikonikus alaphangszere utaló zenekarnév ugyebár) 2004-es slágere, az Invade My Heart Tonight 8bit-popszám is. A Fairlight Children amúgy diszkréten lejelzi a rokonságot, hiszen az 1989-ben alakult, igen sokoldalú norvég Apoptygma Berzerk zenekar frontemberének, Stephan Grothnak a side-projektje ez. Vagy ott volt a szettben például a Statemachine trió I’m Love (Legoland Mix)-e is. Ezek mind jó példák (még ha némelyik azért kissé könnyed „kompjúterlagzis” muzsikáknak is hathat), hogy bármi, ami gyakorlatilag előállítható zeneileg, azt nagyjából transzplantálni is lehet 8bit és chiptune környezetbe és köntösbe. Nem tudom, hogy ez könnyebb, vagy nehezebb ügylet-e mint mondjuk egy májátültetés, de akik ebben a színtérben pörögnek és maguk is rutinos retrozeneprogramozók, azok nyilván vágják ezt a témát és természetesen többen is jelen voltak közülük az este folyamán.

Visage mindenesetre egy mindenre kiterjedő és részletgazdag C64 / chiptune / BitPop nyitányt adott, és én csak azt hittem naivan, hogy ez valami bemelegítőféleség lesz, azt viszont nem gondoltam volna, hogy szinte azonnal csumára tekeri a fűtést és a táncot a teremben. Kezdek félni ettől a fickótól, mert félelmetesen keverte fel a dolgokat, mi meg alig tértünk magunkhoz a meglepettségtől a gyorsan felforrósodott teremben.

„Ajaj, nem is tudom, hogy lesz ezután, hiszen én tempóban azért alatta vagyok.” – jegyezte meg Syngular a műsor közben, én pedig csak megértően veregettem meg a vállát, hogy „hidd el, brutáljó leszel te is”.

Syngular live act

Értettem is Syngular (Molnár Ferenc) paráját, hiszen míg Visage alapvetően dallamosabb és szintipoposabb, magasabb tempójú zenékre alapozott, addig ő inkább a robotikusabb beatszerkesztés, a kraftwerkiánus fundamentumok és a fegyelmezett, hidegebb, gépiesebb ritmusok mentén generálja a zenéjét, ráadásul a sajátját, ami a végül a színpadon jön létre. Ettől live act, és aki ismeri már Ferencet, járt már valamelyik fellépésén, az tudhatja, hogy ő valódi, zeneértő, fegyelmezett gépmágus. Nyilván hoz beprogramozott pattern-készleteket, mintákat, settingeket, azonban ezek megszólaltatását, egymásba hurkolását, manipulálását viszont ott előttünk, a közönség számára kombinálja készre és élvezhetőre. Ő az a fajta technikai tudósember, akinek szerintem mindig juthatna egy plusz pult a mindenkori Kraftwerkben. Tehetségéhez és stílusérzékéhez nem fér kétség: vokódált magasított robothangja a fejmikrofonon át, a precíz hangulati építkezései, ritmusváltásai, a dobgép-kezelési rutinja olyan egyedi, hűvös, de mégis otthonosnak ható gépies zenét szolgáltat, amit napestig tudnék körbe-körbe hallgatni.

Így hát nem is volt okom panaszra, hiszen Syngular teljes mértékben azt nyújtotta ezen az estén is, ami az ő teljes jogú sajátja és edzett profizmusa. Komolyra húzott, de mégis mozgásra késztető, sőt, eufóriáig terjeszkedő robotzenét hozott, amely itt-ott puttyogásokkal, hol vasasabb, hol szintisebb hangokkal operáló, meglepő és váratlan váltásokat, fordulatokat beiktató folyamot képzett le számunkra. Mialatt mi jót táncolhattunk, neki erre kevesebb mozgástere adódott, hiszen kábelen keresztül össze volt kötve a gépeivel, kezei is többnyire foglaltak voltak, megannyi tekergetni és nyomogatni, vezérelni való cucc. Lehetne azt mondani erre, hogy „ahh, ez csak valami operátorkodás!” – de valójában nem az, hiszen mi lent a tánctéren nem látjuk, hogy a beatfolyamok miből is épülnek fel és hogyan szinkronizálódnak egymásra. Feri ebből a szempontból nem operátor, hanem egyfajta gépkarmester és robotbeat-pápa és ennél tovább már nem is hiszem, hogy fokozni kellene.

Előadása során mindig imádom és most is imádtam a váltásokat, a meglepetéseket, kis apró csomagokat, amelyek megtörik a monotonitást és felkurblizzák, más irányba lökdösik a hangulatot. Emellett mindig elismerően tudok nyilatkozni arról, hogy Syngular egy nagyon egyedi, egyszemélyes gépzenei előadó idehaza, aki nem csupán öncélúan zenél, hanem kimondottan el képes varázsolni az elektronikai konstrukcióival. Mindezt olyan alázattal és odaadással teszi, hogy egyszerre fejet hajt a 808, a 80-as évek proto-techno-pop és szintipop előadói és eszközei előtt is. Nálam ő Ralf Hütter, Juan Atkins és Kevin Saunderson egyben, belül kiváló electro-groove-építőmester, csak kívülről és szívben épp magyar burkolatban. Viszont jó, hogy van nekünk és nem nagyon találni párját idehaza. Szóval a jövőben erősen javaslom, hogy hallgassátok meg élőben, mivel csak ott lehet, ott viszont tényleg nagyot megy!

Planetdamage live

Azt mindenki sejthette, aki ismeri már Damage zenei munkásságát, hogy ő biztos nem a chiptune és az electro-groove táncoltatós vonallal érkezik erre az estre, bár erre is képes lenne, hanem a Planetdamage / RTFXX projektjeinek sötét kódokba oltott, nyers cyberpunk zajongásával és angol nyelvű szövegeivel fogja letépni a fejünk és az menetet metsz a nyakunkon, hogy egy nagyobb koponyát illesszen rá. Megváltoztak a fényviszonyok is, ami eddig zöldben és vörösben úszott, az átváltott sötétkékre. A háttéranimációban geometriai formák, szemcsápizgató pálcikák és gráfdarabványok cikáztak.

A nyitányt a szokásos PD-klubsláger, az EXOCOMM 2.0 adta, amelyet a hazai második electro-industrial válogatáslemezről ismerhetnek többen. Ez a szám mindig, minden körülmény között jól működik, gyakorlatilag megunhatatlan és szépen megterít nekünk a kódalapú, elborultabb és agyalósabb műsorhoz. Damage az utóbbi években egyre rutinosabbá vált, feltuningolta magát, lassan azt gondolom, hogy már simán, kávé nélkül is lehozza a szólóshow-ját, miközben erősen marokra fogja a mikrofon gömbjét, gesztikulál, hol fülig érő szájjal vigyorog, hol meg a basszuslöketeit kiegészítve mutatóujjal is megbökdösi a mellkasunkat. Énekhangja végtelenségig torzított, annyira nyers, mint az épp grillre dobott, sistergős steak. Folyamatosan kollapszáló, vegyileg, technológiailag, nyelvileg és mentálisan brutális módon szétfacsart és önmagából kifordult világunk képeit, kiismerhetetlen vírusait és disztruptív jelenségeit végigvonultató dalai bár tempósak, magasabb BPM-en zakatolnak, viszont talán kevésbé táncorientáltak. Vagy legalábbis speciális táncstílus illik hozzá. Engem főként két dolog lep meg újra és újra: még mindig Damage hatása alá lehet kerülni úgy is, hogy sötét imázsa, mozgása, gesztusai gyakorlatilag régóta változatlanok, begyakorlásmentesek, teljesen spontánok, a hangzása pedig olyan mértékben kikevert és precízen, csipesszel összerakott, mintha privát laborjában évek óta kizárólag azon ügyködne, hogy képes legyen sikeresen fuzionálni a 2020-as évek Skinny Puppy-ját az 1990-es évek Mentallo & The Fixer-ével, miközben vésővel közéilleszti napjaink Angelsplit elborult cyberpunkságát is. Technológiai hackerzene ez, konzol-árnyékhadseregek és introvertált alkatrész-dealerek szokásos reggeli hangzabkásája – jófajta értelemben.

A közel háromnegyed órás setlist tartalmazott vegyesen régebbi, felpolírozott-átszabott, valamint új szerzeményeket is. Ha valaki pokolian kereste volna a linket ahhoz, hogy mégis miként fér bele ebbe az estébe a Planetdamage kicsit sem finomkodó, ellenben aggresszívabb, nyugtalanabb vonala, akkor a vége felé megtalálhatta azért. Ugyanis a régi DOS-os játék, a System Shock intróját is coverelte, átdolgozta Damage, aki tudtommal maga is nagy játékos (PC és társas) hírében áll és ha valakinek, akkor neki mindenhez is van köze, legyen az cyberpunk, industrial, demoscene, gamerek, AI, peremvidéki tudásalapú társadalmak roncsai és még hosszan sorolhatnám. Beszédes setlistjéről igen komoly odaadással ránkzúdítva ezeket hallhattuk tőle:

01. Exocomm 2.0
02. Scraps (Album Breakbeat Version)
03. Acid Case / Machine Drum Molly
04. Cheatcode
05. Renaissance (Mimicry)
06. Hi Rez Lo Life (MK2)
07. Firewalls (Shortcut)
08. System Shock OST Intro (cover song)
09. Wretched Sorry State

Ha minden jól megy, akkor idén várhatóan valamikor talán az év második felében érkezik az új Planetdamage-album is, és elhihetitek, hogy az sem lesz eltartott kisujjú, olcsó és középrefőzött szépelgés. A mostani fellépése sem volt az.

Bitrotator

Ádámffy Balázs és Némedi Tamás különleges chiptune-metál duóját, a Bitrotatort tavaly augusztus végén ismerhettem meg a Három Hollóban, nagyon elkapott az előadásuk hangulata, így akkor interjút is készítettem velük. Természetes volt tehát, hogy vártam az újbóli találkozást, hiszen felvételről is kiváló, de élőben még jobb őket megtapasztalni. A fellépésük előtt Balázzsal beszélgettem kicsit, és megtudtam, hogy több fellépés után nemsokára nekifognak és elrendezik, befejezik a korábban megkezdett számaikat, mert „már tele vannak a fiókok” és előbb-utóbb várható majd új kiadvány is a Bitrotatortól.

Balázs (balra a gépek mögött), Tamás pedig (jobbra a gitárjával) varázsoltak izgalmas chiptune-őrületet szokásos fehér kezeslábasaikban és mivel ők voltak a legmozgékonyabb zenekar ezen az estén, így mi is és ők is alaposan elszabadulhattunk. Cikázó, sűrűn villogó zöld lézerfények, füst, animációk, sűrűn beszaggató és reszelős ritmusok, káprázatos videóanimációk – minden egyben volt annak érdekében, hogy felpörögjünk, holott igazából az este folyamán igazából nagyon le se álltunk!

Ha úgy vesszük, akkor ez a fajta chiptune zene önmagában véve és hallgatva csupán strukturált, mégis recsegős cincogásnak tűnhetne. Viszont a Bitrotator tagjai képesek arra, hogy ezt az „alaplevet” felhúzzák, felgazdagítják és megbolondítják a saját eszközeikkel: Balázs például a gépeivel ügyködik, hozzátesz, rámanipulál, felerősít, miközben Tamás a profi gitárjátékával (és néha hihetetlen átérzéssel előadott arcmimikájával és testbeszédével) dúsítja és teszi nem csupán fogyaszthatóbbá, hanem egyszerűen parádés show-vá.

A teremben (az idei, korábbi bulikkal ellentétben még csak nincs is hideg, de az ugrándozás a fények és a gépek kereszttüzében felforrósítja a helyzetet. Az elején még fent van a fehér processzorgyári kezeslábas kapucni, viszonylag középtempósabb, illetve lassabb számokkal is indul a Bitrotator-műsor, de hamar eljön a felpörgés ideje. A fiúk táncolnak, ugrándoznak a színpadon, mi lent előttük és kétség nem fér hozzá: mindenkit roppant szórakoztat ez, mert kiváló hangulatot teremtenek. Nagyon bírom az itt-ott beszúrt beszédmintákat, a hol lágy és fülbemászó dallammeneteket, a gitár hangját, ami jól rezonál az elektronikával, szinte megolajozza, természetesebbre keni a chipsterilitást.

Az idő pedig annyira gyorsan elrohan, hogy felfogni sem bírom, milyen hosszú is egy-egy szám, mert képtelenség elunni. Valami mindig történik, valami váratlan csavar vagy variáns kerül bele a számokba, így monotonitást hírből sem ismer a produkció. Éjfélen is túlcsúsztunk már, sok Bitrotator-sláger lement, mégis képesek lennénk a folytatásra. Hangos kurjantások, taps és üdvrivalgás minden szám között, az utolsó után legfőképp. Örömzene volt ez a javából!

A Bitrotator menüjén aznap este ezek szerepeltek, nagyjából a kezdeti kiadványaiktól a legutóbbival bezárólag, gondosan szemezgetve:

01. Go Fast
02. Bassliner
03. Red Shit
04. Logic Bomb
05. Time To Be Drunk
06. Lost in HK
07. Bonus Stage
08. Sonic Blaster
09. Metdown Attack
10. Quite Simple
11. Moon
12. Impressions
13. Good Bye Robots
14. Glitch On The Nightsky

DJ D3TOX

Az est ötödik sztárfellépője DJ D3tox volt, akinek a bevetéseit leginkább az E-Diode koncertekről ismerem, igaz ott VJ-ként a háttérvideomixekért volt felelős. Ezen az estén azonban a késő éjszakába, sőt, hajnalba nyúló további megtáncoltatás volt a feladata, amit pazar módon véghez is vitt.

Egyrészt (mikor azt hiszed, aznap már mindent hallottál, ő simán bebizonyítja, hogy nem) iszonyat jó szettet hozott, mindenféle elektronikus műfajból, amiben glitch art technótól kezdve, KMFDM-ig minden helyet kapott, így bárki, akiben maradt még szufla, az összeomlásig táncolhatta magát az ő keverésére is. A pult mögött felszabadultan és játékosan ügyködött, hol lófrált, hol árnyjátékozott nekünk a kezeivel a projektoros vetítésbe. Látszólag ő is nagyon élvezte a bulit és a zenéket, amiket hozott, mókázott, parádézott, bábozott, tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat. Ezt a felszabadultságot pedig igencsak kedveltem, de csak úgy kb. fél 4-4-ig, ugyanis nagyjából akkor ért véget a buli.

Zárásképpen

A C64-mágusok, chiptune-őrültek, bitbűvölők, demoscene-lovagok szubkultúrája él, virul és virágzik. Továbbá összenő, ami összetartozik. Így jöhetett létre egy valóban nagyszerű ünneplés sokoldalú és egyébként ezért az eseményért igen sokat tevő és dolgozó csapat jóvoltából, beleértve a zenekarokat, DJ-ket, a kiváló fény- és hangtechnikát biztosítókat és természetesen a kedves közönséget. Bármennyire is hihetetlen, ez nem is annyira „pasis” kultúra, hiszen különféle életkorú, nemű, hátterű emberek jöttek el szórakozni, akik még valamilyen romantikus szálat ápolnak a régi korok számítógépeivel és konzoljátékaival, illetve ezek zenei produktumaival. Elmondható, hogy mindannyiunknak van valami becsípődése, beteges vonzalma az elektronikus hangokhoz, tánczenékhez, hangzásokhoz és ez összekapcsolt bennünket akkor este, akár a gyerekkori udvar, ahol az unokatesókkal játszottunk. Szóval nagyon is inkluzív és örömteli este volt szuper társaságban, ami a színtér sokféleségét és összetett tudását képes volt összekapcsolni és feltehetőleg a jövő számára is megőrizni. Volt, aki még Ausztriából, egyenesen Grazból is eljött erre az eseményre, mert ez, ami itt nálunk van, az számára fogalom és csoda.

Minden forintot és percet megért. A másnapi izomlázat, amit be kellett vállalni ezért a kialvatlansággal együtt pedig mindenkinek jó szívvel ajánlom. Köszönet érte a szervezőknek, fellépőknek, technikusoknak és persze a közönségnek is!

Utolsó kulcsmondat, amit fontosnak tartok még kiemelni: Aminek van folyamata, folytonossága, előrehaladása, azért az emberek jó sokáig képesek lelkesedni, követni, éltetni, azt fenntartani. A Budapest Micro pont ilyen.

Lemaradtál róla?

Bánhatod. De van némi Twitch-stream itt.