Mi sem jött volna jobban Mikulás-napra, mint egy roppant izgalmas post-punk, dark electro és alter EBM buli négy rendkívüli fellépővel a végnapjait élő, de még mindig zsibongó élettel teli Aurórában. A SenkWaves, a „Synthetic Barking Lamb” és az Auróra bemutatta nekünk, hogy egy átlagos szombat is lehet mágnesesen, feketén, érzelmesen vonzó a nagyközönség számára. Hosszan összefoglalom, miért lehetett ez így. A posztomban szereplő fotók egy részét mX (Necrogenesis) készítette, így ezzel most jobban is jártok, mert én többnyire táncoltam a fényekben, mesterséges ködben és érzelmekben, szóval kevesebb képem lett éles vagy kifejező. A lényeg úgy is az, hogy a remek hangulatot jól leképeztük mind a ketten. Sőt, jóval többen is.

Az Auróra folyton hemzseg

Futólépésben közelítettem meg a helyet, el is voltam késve kicsit a kapunyitáshoz képest és még be kellett keszonoznom. A terasz és a benti tér már hemzsegett az emberektől, sok külföldi csacska fecsegés csapott keresztül rajtam (kezdem azt hinni, hogy ez mindig is valami politikai vagy ideológiai üldözöttek-menekültek idegenrendészeti fedett állomása lehetett – persze csak viccelek, úgyis értitek), és még gyorsan, futólag volt módom üdvözölni a kedves ismerőseimet. Egyből beléjük botlottam, így örömmel konstatáltam például az A L pix testvérek jelenlétét, így tudtam, hogy jól és művészibb módon lesz dokumentálva az este, mint amire mi képesek vagyunk fegyelmezetlen táncikálás közben. Megszereztem gyorsan a karszalagom és addigra már megkezdődött a beszállingózás a pincébe a mindig misztikus, nagy fekete szivacsos ajtón keresztül, lebotorkálva a kő- és téglalépcsőkön. Az atmoszféra már készen állt, én pedig erre 2/4-ben voltam csupán ready. A Synthetic Destiny-ben és a Zack Zack Zack-ban egészen biztos voltam, hisz ők egyszer sem okoztak csalódást eddig még élőben. A Barking Babies és a Separated Lamb formációkkal kezdődött viszont a buli, róluk ugyan sok jót hallottam már, hallottam is ezt-azt tőlük, de még csak ezen az estén volt módom találkozni velük közelebbről és alámerülni a zenéjükben, különös, sötét tónusú energiáikban.

Barking Babies és a kitanult introvertáltság

A Barking Babies a hazai dark wave post-punk formációk egyik általánosan ismert, elismert és viszonylag friss (2022-ben startoltak, így most kb. 3 évesek) és három tagú mintapéldánya. Annyit tudok, hogy a GDP (Gothic Disorder Production, a Disorder podcastjük 14. adásában vendégek is voltak, nézzétek meg) és a Kollektíva is igen komálja őket, rendszeres fellépőik az általuk szervezett eseményeknek, meg persze darkos-gótos fesztiváloknak, klubeseményeknek, most pedig az őszi-téli turnéjuk közepe táján örvendeztették meg rajongóikat a hűvös, szomorkás, fájdalmas, máskor meg tempósabb dallamaikkal. Kelecsényi Donát (szinti), Grósinger Olivér (ének, basszusgitár és zenei mastermindenes), Takács Orsi (gitár és grafika) nappalizenekara tipikus DIY-projektnek mondható, kitanult introvertáltsággal, ami leginkább a színpadon mutatkozik meg. Legalábbis ilyennek láttam őket elsőre, de ez csak egy egyszeri megállapítás és nem mondanám véglegesnek sem. Hogy milyennek láttam még őket?

Legfőképp őszintének. Bármiféle túlszereplés, túljátszás, színpadi manírok nélkül. Kedvelem azokat a zenekarokat, akik nem a professzionális művészetből való meggazdagodási célok felől indulnak neki hatalmas arccal és vehemenciával, hanem a meglévő képességeiket, hajlamaikat, így-úgy elsajátított hangszereiket és poénkodós kedvüket ötvözik a barátságukkal és közös érdeklődésükkel. A névválasztásuk bár nem annyira különc vagy egyedi, hiszen globálisan számos állatkereskedés, kutyaruha- és négylábúaknak szánt tartozékbolt használja a „Barking Babies” nevet, ami jól hangzik ugyan, de valójában tucatnév, vagyis nem lehetett mélyebb research előtte, tehát az online világban, organikusan, sem AI móddal keresve sem fognak ezzel a névvel előnyökkel versenyezni a jövőben. Viszont a fekete, máskor fehér, inverz filctollal történő bandanév felírása, maga a punkos tipográfia ad nekik egyfajta egyedi brandjegyet, ami nekem különösen tetszik, mert esetleges, spontán, street artos. Akár azt is a homlokomra is írhatnák ezekkel a kacskaringós betűkkel, hogy nincs jövő. Egy hónapig le se mosnám, hadd lássa mindenki jól, hogy tényleg nincs.

A másik, ami le tud kötni általában a gitáros post-punk zenekarok esetében (a szabályos jégkocka-elektronika és feszes dobgépek megléte mellett), az a gitáros lány/nő. Hogy miért? Mert alulreprezentáltak sajnos és ennek én sem tudom a pontos okát, de várom az okos megfejtéseket a szerkesztőségembe. Orsi kezében viszont tényleg remekül áll a gitár, és csodálom őt, hogy bátran és beleőrülésmentesen, fegyelmezetten használja élőben. Mivel én sajnos botkezű vagyok a pöngetős hangszerekhez, gitárokhoz főként, így hadd respektáljam a színpadi munkáját egy kicsit. Ő egy unikális szereplő a két fiú mellett, szimpátiát és érdeklődést kelt, és nem csak a játékával, hanem a szerénységével, kifinomultságával is.

Nem tudok most még belemenni az előadásuk, számszintű, komplex elemzésébe, mivel ez volt az első, de remélhetőleg nem utolsó találkozásom velük. Ugyan van 2023-ból egy S/T albumuk, 2024-ből egy Hysteria háromszámos EP-jük, idén tavaszról pedig az Edge of the Darkness lemezük, ezek mind harminc perc alatti kiadványok, és még nem installáltam fel eddig az agyamba mindezeket tökéletesen, hogy mondjuk velük együtt énekelni is tudjam, de ez a fellépésük épp elegendő és figyelemreméltó bemutató volt számomra, hogy többet akarjam hallgatni őket ezentúl. Érdekes szintialapokkal, ritmikával és gitártémákkal dolgoznak, ami mindenképpen pozitív és elragadó lehet a színtéren mozgó neurodivergens vagy stabilan, egyetlen műfajra bepasszívodott hallgatók számára. Emellett nekem még valahogy picit még talán ilyen egyetemista hobbizenekarnak tűnnek, akik megengedhetnek maguknak bármit külső nyomás nélkül, akár egy-egy hamis félhangot, belassulásokat, de megengedhetik maguknak mindeközben a kontrollált és temperált szenvedélyt. Sőt, akár több, meghökkentő, egyedi hangzáselemet is. Hogy véletlenül se kerüljenek túl hamar téves beskatulyázásra. Ugyanis az a könnyebbik út. Biztos látják a sziklás, meredeket ők is, én ebben nem kételkedem.

Úgy vettem észre, hogy kialakulóban van egy rajongói keménymagjuk, így mikor elkezdtek játszani, már többen is tömörültek a színpad előtt lengedezve-bólogatva a dallamaikra, különös, távolabbi hűtőházi vibe-jukra. Én több szögből néztem és hallgattam őket, de ki kellett még mozognom magam odakint is, továbbá egy zúzósabb, energikusabb táncestre és gyömbéres, csípős endorfinfröccsökre voltam aznap este hangolódva. Így elteszem későbbre a Barking Babies zenéit és őszi-téli befordulósabb hangulatait, mikor majd otthon fetrengőzve akarok a reménytelenségben és kiábrándulásban szenvedni és konkrétan lassúbb, lebanon hannoveres, deres érzelmi állapotokra vágyom. Ahhoz pont jó lesz nekem a BB, instant belemerülés gyanánt.

Ha üzenhetek itt a zenekarnak bármit is, akkor az három dolog lenne: 1) isten tartsa meg ezt a kedves és szolíd természeteteket, de: 2) lehettek nyugodtan kicsit merészebbek, belemenősebbek, ki fogtok törni egészen biztosan a „bemelegítő” zenekar szerepéből és lesztek ti még simán headliner is a jövőben, továbbá 3) kommunikáljatok kifelé többet magatokról, mert igen keveset tudni rólatok és bármerre is kutakodtam, csak a szokásos, unalmas sablonszövegeket, meg buliflyereket találtam, azokból meg nem dolgozok. Szerintem többen kíváncsiak lennénk az egyedi történeteitekre, érzelmi morfológiátokra, a minimalizmus jegyében kialakított, egyszerű, de nagyszerű promóciók helyett. (Annyira azért ne toljátok túl a kifelé történő önreflexiót, mint páran megteszik ezt sajnos a színtérről óránként posztolva, mert az már túl sok, meg kontraproduktív. Az elárasztás nem szükséges, az arányokra figyelni érdemes.)

Csak így tovább! A január 17-i győri betonos Death Disco fellépésetekhez pedig nagyon szurkolok. Ott majd az alacsonyabb hőmérséklet biztosan felpörget még jobban titeket és a közönségeteket is. Én örültem, hogy láttalak-hallottalak benneteket.

Barking Babies setlist:

01. Lambs Can’t Smoke
02. Return To The Dark
03. Silence
04. Dead Leg
05. Secretly in Love with the Moon
06. Nothing
07. Gutters
08. Sorrow
09. Hollow
10. Nothing vagy Nosferatu vagy nem tudom, utólag javítom

Separated Lamb

Fotó: mX

Simon Engel szólóprojektjével, a Separated Lamb-bel is csak most volt szerencsém közelebbről megismerkedni, pedig a stúdiópincéje (ha minden igaz) nem is annyira messze esik tőlem. Ő sem pozícionálja vagy kommunikálja túlontúl magát, ez az este viszont remek alkalom volt arra, hogy jobban meg lehessen ismerkedni az erősen hallreverbes, mély, és több táncoltatási faktorral gazdag zenéjével. Van őbenne egy konkrét adag Kontravoid, hozzákeverve némi Sydney Valette, nemes fűszerként pedig artisztikusabb Tanz Ohne Musikkal jól meghintve. Lépett ő már fel az elsőként említett Kontravoid előtt is, ami azért elég nagy szó, a keresztinfluenszáltság így jócskán átjön. Zsánerszeretet terjeng.

A Barking Babies után az ő zenéjére már jobban és erősebben lehet trappolni, ráhangolódni az est további gépiesebb, pozitív vibe-jára. Számainak egy része persze ettől még dohos sötétséget, valami félelmetes menace-t áraszt, közben fekete ballonkabátjában ide-oda billegve, itt-ott belenyúlva a szerény gépparkjába, melyek kezelésébe szerencsére nem bonyolódik bele túlságosan, de ez nem is szükséges annyira, mivel egy magas oszlopként tekint le inkább ránk és fizikailag, többnyire lehunyt szemekkel adja át a hangulatait a közönségnek. A Separated Lamb, hűen a nevéhez, tényleg egy kanonikus, művészeti, mitológiai és pszichológiai értelemben vett „elkülönített bárány”. Rutinosan hozza élőben előadott számain keresztül a tömegkultúráról leválasztódást, áldozatiságot és az önálló, elkülönült, új, rögösebb útra lépést. Fekete bárány, különc, de vállalja ennek minden terhét és a megtisztuláshoz szükséges erőpróbákat is. Emiatt nem is hagyott hidegen.

Sokszor lehunyt szemmel bólogatok rá, ritmusaira és a hosszan visszhangzó, elektromos puttyogásokkal beburkolt rigmusaira, amik egyszerre belém ivódnak, és mikor ismét kinyitom a szemem, addigra már lekerült róla a nagy fekete kabát, ő pedig velünk együtt válik mozgásosabbá. És mivel erősen behúz, együttérzően táncolok rá tovább többedmagammal, hisz nem könnyű ugyanis magas emberként az Auróra csöppnyi pinceszínpadán a reflektorokkal szemezve, megvakulva, füsttel burkolva nem kimelegedni vagy belegabalyodni valamibe. Egy alkotó live-szituációban ezernyi kínt kell elviseljen, közben a saját munkája és a közönség visszajelzései alá kerülve. Elszabadult úthengerként megy ez rajtunk végig.

A Separated Lamb tavalyi Rare Confession c. albuma komoly és kiszélesített tartományokon vezetve egyszerre mutatta meg a new wave és az industrial mértéktartását és érzelmi dinamikáját. Ez a mostani fellépése pedig mindehhez meggyőző erejű volt számomra. Ez a srác valamit nagyon jól csinál és igazán boldog lehet az életben. Kifejezőképes ugyanis. Többen a színpad előtt verdeső lepkékként értékelték, értékeltük a munkáját, sok telefon emelkedik a fejek fölé, bár ebből ő valószínűleg nem sokat észlelhetett, csak átadta magát annak a különösen körbe-körbe áramló, generikus erőnek. Ezeket a gondolatokat személyesen is átadtam volna neki ott az Aurórában, de a buli után szorosan körbefogták őt a követői, rajongói, így ez majd máskor kerül megbeszélésre.

A Separated Lamb igen fontos, második negyednyi „angelic” szegmense volt ennek az estének. Nem okozott csalódást, és szerintem soha nem is fog ezután sem.

Synthetic Destiny

Nem gondoltam volna a 2025-ös év jelentős részében, hogy az utolsó negyedévre ennyire SD-függő leszek és harmadjára is úgy fognak vonzani, mint a lámpa a lepkét. Szerencsére Márk és Marcell minden buli előtt nyitott egy kis beszélgetésre, és ezeket a szakmai belső tapasztalatmegosztásokat mindig nagyon élvezem velük. A Synthetic Destiny előző két fellépéséről már rengeteg jót írtam, ezeket most is megismételhetném, de annak nem sok értelme lenne. Egyébként is már többen azzal kezdtek el vádolni, hogy én bizonyos zenekarok jól fizetett „tüzelő- és táncolóembere”, meg „vezérrajongója” vagyok, ami természetesen vicces és valótlan. Aki ismer, az pontosan tudja, hogy engem nem a pénzzel, megbízásokkal, hanem a jó zenével lehet levenni a lábamról, és az, hogy ez most épp a Transkeplerrel, a First Aid Tech-kel, Celinával, az E-Diode-ával vagy épp az SD-vel történik meg, netán más formációkkal, az atombiztos és random. Nem lehet rá felkészülnöm eléggé, egyszerűen csak elszabadulok és kész.

A mostani fellépésükről így most csak néhány érdekesebb emlékemet hoznám fel kifecsegés szintjén, ami a lendületes és mindig kiváló előadásuk mellett megmaradt bennem. Sky továbbra is rendkívüli módon éli a színpadot, együtt él a zenével és a közönséggel, ezúttal pedig azzal is megpróbálkozott nagy meglepetésemre, hogy a szűk színpadról egyszer csak váratlanul lelépett közénk és úgy énekelt tovább nekünk – közöttünk. Ilyenkor mindig erősen lefagyok, hogy mit is kell tenni egy ilyen helyzetben. Volt már olyan katarzisban részem még régesrégen egy szekszárdi Magashegyi Underground klubkoncerten, hogy Bocskor Bíborka egyszer csak hopp, lelépett a színpadról (ez szokása amúgy, ha nem túl magas a színpad) és odament a közönség tagjaihoz, így véletlenül hozzám is. Egyik kezét a vállamra tette, mélyen a szemeimbe nézett és pár sort direkt nekem énekelt. (Azóta sem múlt el a szerelem, sorry.) Most Sky próbált meg valami hasonlót, de a fényviszonyok és a monitorok közötti lejárat szűknek bizonyult, én nyújtottam a kezeimet, készen állva arra, hogy elkapjam, ha szabadesés veszélye állna fenn, segítsek neki megbotlás nélkül lejutnia, de belegabalyodtunk valahogy a mikrofonkábelbe mindketten, az pedig bizony elpottyant. (Ez minden színpadi fellépő visszatérő rémálma!) Ő viszont mintha mi sem történt volna, azonnal felkapta és énekelt simán, szünet nélkül tovább! Mindig legyetek óvatosak kedves félrelépő frontemberek, frontférfiak és frontlányok, és frontasszonyok, mert kiszámíthatatlan az út a színpadról lefelé és persze maguk a rajongók is. Paráztam azon is, hogy bele kell majd énekelnem váratlanul a számba, de zavaromban elfelejtem a szöveget. Annak viszont örülök, hogy Sky viszont sose felejti el és ő maga sose esik el! Ez már profizmus.

Fotó: mX

A másik vicces élményem az volt, hogy egy ismerősnek tűnő nő táncolt mellettem és nagyon éltük a zene lüktetését. Meg is jegyeztem, hogy „Ááá, emlékszem ám rád, te már a legutóbb is nagyon szépen roptad lent a Dopaminban!” Mire nagyot kacagott, és bevallotta, hogy ő bizony Sky büszke anyukája, majd bemutatta nekem a barátnőjét is. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, hogy ennyire odavagyok a lánya zenekaráért, de ezúton is szeretném megerősíteni, hogy a Synthetic Destiny egyszerre elégíti ki az összes romantikus disztópikus és elektromos-gitáros-szintis életérzéseimet és a vehemens táncolhatnékomat. Imádnivaló és elraktároznivaló pillanatai voltak ezek is az estének. Azt hiszem full supportunkról biztosítottuk ezen alkalommal is a triót, és amennyire érzékeltem, a műsor nagyon bejött másoknak is. Különben nem lennének ennyien és annyira elől már a No More Bright Days-re csápolva!

A koncertjük egyetlen pillanatra sem ült le, akadt el, vagy került tompább fázisba. A rengeteg fellépés olyan vérprofi rutint hozott el számukra (egy pillanatra se felejtsük mögötte a sok munkát), hogy egyszerűen nem lehet megunni őket. A számaik szépek, az összhang harmonikus és adott, a közönség pedig roppant lelkes.

Fénylő és feltörekvő csillaga a színtérnek továbbra is a Synthetic Destiny. Őszintén kívánom, hogy sose fogyjanak ki se ötletekből, se energiából, de mellette jusson idejük magánéletre, tanulásra és rekreációra, feltöltődésre is. Amennyit idén ők végigdolgoztak, utaztak, lehengereltek, azok után nagyon megérdemlik a pihenést.

Synthetic Destiny „ezúttal hitelesített” setlist:

01. Végtelenített számsorok
02. No More Bright Days
03. Appetizing Poison
04. Silver Trace
05. Sealed Lips
06. Voracity
07. Örök Éj
08. Modern Slave
09. 40 Days (új)
10. Szégyenfolt

Zack Zack Zack

A török-osztrák Zack Zack Zack számomra a 2025-ös év egyik meghatározó és deklinációmentes, iránymutató élménye volt. Duplán! Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a Kollektíva hamar lecsapott rájuk, elhozta őket a Betonba már januárban. Jeges élmény volt, de be is fűtöttek nekünk rendesen, ezekről itt írtam és máig vállalom. Az ott, lent a bunkerben egy erős és felejthetetlen élmény volt, így érdeklődve vártam, Budapest miként reagál majd rájuk – szintén egy hideg napon.

Ehhez képest Yigit Bakkalbasi és Cemgil Demirtaş ugyanolyan szerénységgel, közvetlenséggel gurultak be a bőröndjeikkel az Auróra kapuján, amilyennek Győrben megismerhettem őket. Minden motyójukat simán és rutinosan behúzták, mint akik konkrétan itt laknak.

Aztán később, mikor berendezkedtek, kint sodorták a kerthelyiségben a cigijüket, és bárhogy is tiltakoztam, mindenáron ülőhelyet szerettek volna adni nekem is szolíd, baráti érdeklődésemre, közeledésemre. Én viszont szeretek guggolni, és ezúttal nem én utaztam ennyit, hanem ők, akik most turnén vannak, én viszont nem. Nagyszerű volt a koncert előtt beszélgetni velük egy kicsit. Emlékeztek rám még a győri fellépésükről, én arra voltam most kíváncsi, hogy miként megy soruk azóta, milyen volt az év, a sok utazás, fellépés, milyenek a tapasztalataik, szoktak-e hazalátogatni Izmirbe, és mi várható a mostani műsorrendben.

Cemgil most is beszédesebb, kezembe nyom egy matricát, ami a Zack Zack Zack mellett futó CEMGIL szólóprojektje, Yigit is megbátorodott közben, önfeledten csevegünk életről, munkáról, családról, inspirációkról, zenélésről, a turnéjuk további állomásairól és arról, hogy mire számíthatunk itt az este során. Nem szivárogtatnak sokat, de majdnem elgurulok az örömtől, mikor megtudom, hogy a legkedvesebb számaimat is játszani fogják. Felvillanyozódom, alig várom, de engedem őket inkább ráhangolódni a sokféle helyszín, sokféle közösség ritka és roppant eltérő vibrálására.

Aztán egyszer csak ott állnak a színpadon, és hirtelen több a közös bennünk, mint ami valaha, évszázadokon keresztül elválasztott. Oldottak, lazák, Yigit önfeledten matat egy hátulról kibontott mikrósütőnek tűnő gép oldalában, ingben, mint aki most esett be a szokványos irodai melójából, kártyalehúzás, kicsippantás után, Cemgil rendezgeti maga körül a pengetőseit, aztán bármiféle előjáték vagy felvezetés nélkül belekezdenek egy lassúbb, orientálisabb zenefolyamba. Nem kapkodják el. Nincs szanaszét egyeztetés, látszik, jócskán összeszoktak már, elnyújtják, lassabban melegítenek be, és szerintem ez lehet a titkuk, hogy nem sietnek, nem kapkodnak, inkább átveszik a hely és a közösség ölelő atmoszféráját.

Akik ott lehettek Győrben a Betonban, ők már beavatottak. Én is az vagyok. Ez elég kegyelmi állapot, mert tudom, milyen a rezgés, ismerem a mechanizmust, már jócskán benne vagyok a Zack Zack Zack interkulturális tapasztalatában. Emiatt észre sem veszem azt, hogy melyik számuk szól épp angolul, németül vagy törökül, az átadott életérzés szinte pontosan ugyanaz. Urbánus, transzgenerációs, kortárs képek peregnek, ahogy a két fickó egyre inkább belemerül a ritmikus számaikba, érzelmi hurkaikba. Sorra jönnek a velőig ható, hol keleties, hol nyugatias fájdalmas, hol szomorkás, hol derűs dallamok, gitár- és baglamaváltások.

Fotó: mX

Időnként egy spirálfüzet méretű ALESIS elektromos dobgép-pad-ot csapkodnak gyöngéden-erősen, felváltva vagy óvatosabban a számaik alatt, ami nem szól ugyan bivalyosan, arcleszakítósan, de arra jó, hogy élővé varázsolja a ZZZ-élményt és valamiféle csapatmunkát sugalljon. Vagy ott van egy másik kedvenc pillanatom (lásd fenti kép), amikor simán mikrohullámú sütőt szerel élőben Yigit két szám közben, és akár hiszitek, akár nem, még ezek is beleférnek, spontán, jópofa mozzanatok. Cemgil egyszer csak félénken vizet kér előadás közben, és kisvártatva két pohárral is érkezik két irányból, én meg félek, nehogy véletlenül beleboruljon az eszközeikbe. Ők pedig őrülten kitartóak, tartják a tempót, a közönségkontaktot, megkapjuk a Bütünt, a közösen skandálós Alles Was Du Hast-ot és mivel az osztráknál jobb az ügyfélélmény vasút terén, így a Deutsche Bahnt is. Időnként valami angyali sugárzó fényt láttam oldalról, és alig hittem el, hogy Mona, a Cawatanából olyan felszabadultan és boldogan táncolt mellettem, hogy ennyire vidámnak, kiteljesedettnek eddig talán még sosem láttam őt. Hatalmas, közösségi és boldogságos, megható megélések ezek nekem.

Aztán mint amikor vaskos, fekete brikettet hánysz bele szívlapáttal a gőzmozdony gyomrába, olyan a pokol tüze a Para Para közben, úgy zakatolunk tovább együtt mindannyian, lüktetve a ritmusra, csápolva a rigmusra. De a kegyelmi katarzist, akár valami kampót az osztálynaplóba, tulajdonképpen a vége-ráadás kaparja be mindannyiunknak. Erősen, érckalapácsként, mélyen szakad bele a mellkasunkba a Disco Traurig, hol fájdalmasan lassúan, hol pörgős-groove-osan, szegmenseire bontva terül-borul ránk valami koszlott-retro gyászlepedőként. Már szinte bokáig leizzadva zokogunk és sírunk, táncolunk együtt a Zack Zack Zack végére. Mostanáig nem értettem, hogy mit jelent a török-magyar barátság, kötőszövetként nyomokban benne Ausztria, a dark wave, a post-punk, az evilági urbánus érzékenység. Azt pedig végképp nem értettem, hogy a Zack Zack Zack miért van rám ekkora mély hatással, hogy már másodjára is sikeresen darabokra tört. Azon kapom magam, hogy rekedten, hamis és imitált törökséggel éneklem én is a főbb refrénjeiket. (Talán nem kéne, tudom, tudom.)

De hát basszus, nem egy rigó utcai Origó nyelvvizsgán vagyok, nincs is tétje! Elég ha átérzem, elég, ha körülöttem másokon is ugyanezt látom! Némi szomorúsággal megkent boldogságkenyérszelet vagyok, érzelempástétommal, arcommal lefelé a parkettára pottyanva.

Elképesztő teljesítmény, szerénység, alázat és nem utolsó sorban: szerethetőség. No meg a számaikban a hétköznapi sztorik, ajtók nyílnak, vonatok húznak, halászok is valahogy megboldogulnak. A Zack Zack Zack második fellépése is választ adott mindazokra a kérdésekre, amiket fel sem tettünk mostanáig valójában, mégis telis-tele szívvel feltöltve távozhattunk. Visszavárjuk őket ugyanígy vagy még inkább, még jobban, akárhányszor is.

Összefoglalva

Nagyon nem mindegy, hogy hogy oszlanak meg az arányok.

Különösen nem mindegy, mikor overlappingelt kannibál, közönségleszalámizós klubszezonális események vannak. Ezt most szerencsére tökéletesen kalibrálták a szervezők, így kohéziós és 4/4-es és 100%-os esemény lehetett belőle, amelyben mindenki megkaphatta azt az érzelmi rezgést, tónust, vibrálást, amire csak vágyott. Sokan lehettünk, mégis áthidalt minket valami elemi sötétségszeretet, bánat és öröm hullámvasútjai, és ezt egyszerre köszönhetjük az Aurórának és személyzetének, a SenkWaves önzetlen, roppant figyelmes rendezvényszervezésének és erőfeszítéseinek, a fellépő előadóknak és valamennyire önmagunknak, egymás felé nyitottságunknak is. Sokkal többet ér ez, mint bármi más, amit képernyőn keresztül lehet kocsonyás szemekkel nézni és tompára zsírosodott, betömött hallójáratokkal hallgatni. Mindezt hullafáradtan. A Reels-zeneélvezet a múlté. A közösségi-csoportos meg a jövőé.

Az én kiscsizmám aznap este tele volt minőségi ajándékokkal, pedig nem is vagyok már gyerek. Meg ki se pucoltam. Egyszerűen csak ott voltam és fogékony voltam, nagyon jó emberekkel körülvéve.

Néha tényleg ennyi is elég a boldogsághoz.