HAVI RIPORT
Dénes kortyolt egy újabb embereset a megmelegedett beherovkájából, hogy enyhítse több mint egy hete tartó, kaparó torokfájását. A korty nehezen ment le, akár a Facebook hírfolyam szaggatottan görgetett bejegyzései fáradt és sajgó agytekervényei régóta eldugult lefolyóján. Sűrű eseményposztok közé vegyített jubiláló ősrégi albumokról szóló megemlékezések, közéjük ékelődő, ismétlődő, szomorú és túl korai művész-halálhírek, néhány lokális panasznyekergés a városi csoportból, és végtelen számú, oda nem illő hirdetések és használtcikk-piaci nonszenszek fárasztó zagyvasága.
Fáradtnak és letörtnek érezte magát, de a Facebookot kilőve nekiveselkedett ismét az unalmas rutinfeladatainak. Leadta főnöke felé a szabadságtervezetét, bár arra nemigen látott esélyt, hogy év végéig még ki is tudja venni azokat a bejelölt napokat. Kalkulált egy újabb évfordulós KGFB-t az öreg kocsijára, de hiába csücsült már évek óta B10-ben balesetmentesen, díjcsökkenésnek idén se látta semmi nyomát. Befizette a gyerek menzapénzét, kifizette a rezsiszámlákat, lejelentette a fogyasztómérők állását, lefuttatta öreg laptopján a rendszerfrissítést, majd elfogta hirtelen a hányinger. Nem a beherovka, hanem a sok lenyelt slejm, a végtelenített videószalagként nyakára tekeredő, figyelemlekötő rutinrabság, a hétköznapok grindingoló robotpilóta-üzemmódjai, a halmozódó alváshiány, betegség és a megbukott teljesítményértékelések beletörődéses koszmója miatt, hogy ismét eltelt megint egy hasztalan nap és nem tart semmivel sehol sem, miközben felesége egész évben úgy nyitogatta a csomagautomaták fiókjait, mintha valami örömadagoló adventi kalendárium volna. Saját életének vektorai ellenben a láthatatlan végtelenbe, de leginkább a kozmikus semmibe vánszorogtak, természetesen meggörbült mankók vagy legalább egy törött járókeret nélkül.
Leöblítette projektált keserűségét egy újabb kupicával, majd mereven bámult a sarokban felhalmozott hangszereire, tekintetével hipnotizálta az elég drágán és nehezen beszerzett monitorsugárzói megnémult kónuszát, melyek hónapok óta nem tapasztalhattak semmiféle rezgést vagy frekvenciát, ugyanis hosszú ideje be sem voltak kapcsolva. Falnak támasztott szintetizátora szinte kérlelően és vádlóan verte vissza a lámpa fényét, UV-sugárzástól sárguló billentyűi, akár egy hadrendbe állított, de bevetésen sosem járt fogsorként szúrták a szemét. A polcon egy szamárfüles jegyzetfüzet, benne a félbehagyott számainak dalszövegeivel, a DAW-projektfájljait tartalmazó külső meghajtóját pedig lehet, hogy nem is tudná hirtelen felkajtatni lakásának lomos zegzugaiból.
Összegyűlt a nyál a szájában és az orrüregéből lecsorgó takonnyal egyesülve egyszeriben köphetnéke támadt, de inkább jobbnak látta lenyelni, mint egykori nagyívű álmainak lassú fényfakulását, melyben visszatérő, de kimaradt jelenetek sora tört elő, hogy egy napon olyan fantasztikus sötét, „klubromboló” elektronikus albumot ír majd, hogy azzal egyszer s mindenkorra leteszi névjegyét a hazai és nemzetközi színtéren, évente két-három alkalommal fellép nevesebbnél nevesebb, emberi izzadságtól párás klubokban, respekt és irigység övezi, gyárttat ő CD-t, vinylt, nyomtattat bandapólót, matricát (amiket természetesen klubok WC-iben ragasztgat fel a többi sok száz másik közé), árul merchként posztert és mindezt évente rendre megismétli, a világhírnév mellett pedig pofátlanul sok pénzt is keres vele.
Nem ismételte meg, mert nem is volt mit megismételnie. A napi kötelezettségeken túl és a fásult rutin után nem volt már ereje semmihez. „Majd holnap nekikezdek!” – nyugtatta magát sokszor, de nem volt nehéz belátnia, hogy ez bizony csak halogatás és önbecsapás. Nem fog ő már semmit se letenni az asztalra. Az évek elszaladtak, a kilók közben kíméletlenül fel, az agya-szíve bezsírosodott, inspirációért ki kellett volna mozdulnia, a témákért lehajolnia, a hangokért eszközöket leporolnia és bekötnie, lebirkózni az AI-t, a marketinggépezetet, belemenni újabb alkudozásokba. Közben látta, hogy mivé vált ez az egész cirkusz. Hogy mindenki teper, hirdet, önpromózik, eláraszt, egyik fellépés a másik után, sorra kipotyogó single-ek és release-ek, ő pedig úgy érzi magát, akár egy viharos tengeren hánykolódó konténerbe zárt, szédülő és kimerült ember, akinek fogalma sincs róla, mikor érhet szárazföldet és mikor láthat némi napvilágot. Úgy tűnt számára, hogy mindenki végtelen mennyiségű szabadidővel, életerővel, energiával és sikert sikerre halmozó flow-képességekkel rendelkezik és hatékonyabban értékesíti önmagát. Akár a nemes Halálban (a hirtelen Legendává válásban), akár az Életben (az élő Legendává válásban). Azt is tudta, hogy ez ennyire egyszerű és könnyű csak nem lehet. Soha semmi sem az. Minden mögött kőkemény munka, lemondások, koránkelések, későnfekvések, szuvas fogak és kőkemény megalkuvások olajozatlan csikorgásainak zaja hallatszik.
Előkotorta az íróasztala alól a szemetesvödröt és krákogva belehányt egy hosszút és öblöset. Kinyitott egy újabb százas papírzsepi-csomagot, kitépett belőle párat, belefújta orrát, megtörölgette párásodó szemeit, majd elindult a sarokban letámasztott, magányos szintetizátor irányába.
„Bassza meg… csak nem állhat ennyiből az élet!” – motyogta az orra alatt, majd óvatosan kábeleket és csatlakozókat dugott a régóta érintetlen szintibe és egykedvűen elkezdte nyomogatni a megsárgult billentyűket.
Belföldről jelentem
Tief Lärm: Víz alatt
Aki úgy vélné, hogy az dark underground és az ipari elektronikus zene nem mutathat túl a Győr-Budapest-Debrecen tengelyen, az tegyen egy kitérőt a Dél-Alföld felé, és szúrja be jelölő gombostűjét a térképen Orosházára. Jó, tudom, rock-blues, libamáj meg üveggyár, de két nagy kaliberű, tehetséges ipari arc is él, dolgozik, alkot ott, akik a hazai underground színtér szerényebb, csöppet sem önmarketingelő frakciójához tartoznak. Egyikőjük minden kétséget kizáróan Feldmann Tibor, aki Tief Lärm néven erősíti az elsővonalas elektro-indusztriált. Sőt. Lubickol, mint hal a vízben.
Ősbillentyűs, ősfúvós, multi-instrumentalista, talán még őskopoltyúval is rendelkezik, palackból, orron, fülön, szemen, szíven át szívja magába a művészetet, közben pedig nem pozícionálja túl magát, nem social media marketinggel fekszik és kel, de mégis ura ő mindennek, lefogadom, hogy csöndes kontroll-freak. Számos helyi formációban ő szolgáltatja és szolgáltatta sokoldalúan a zenei alapokat. Már gyerekkora óta ebben él, elkerülhetetlen út ez, kötelez, irányt mutat. Mint tudjuk, könyvelőkből nem lesz mozdonyvezető és fordítva sem túl gyakori. Ő viszont otthonról terepgyakorlott. Unreal Fact, mellette katonazenekar, Dili-Dal gyerekzenekar, First, Orosházi Fúvószenekari Egyesület, majd berobbanás a New Horizon válogatáson. Rubik-kocka egyszerűség volna? Inkább munkába oltott szenvedély.
TieF Lärm (a nevéből eredeztetve: Ti = Tibor + eF = Feldmann) brand alatt a saját, személyes alkotói útját is járja egy ideje, és ebben lehet talán a leginkább otthon, legalábbis az eddigi személyes munkáit hallva. Mély Lárma, alacsony küszöbű ritmikus zaj, precíz, sodró lendületű, ráadásul rendkívüli módon, a piaci igényekkel tökéletesen szembemenő bátorsággal, nagyvonalú és előremutató, igényes magyar nyelvű szövegekkel ellátva. Nem tudod eldönteni, hogy TL elektronikus hangzásának vaskosságát, szögegyenes, izgalmas és direkt szövegeit, vagy az artwork-jét kedveled-e jobban.
Már a New Horizon válogatásalbumra fellőtt számától (Portrészobor) padlót fogtam. Imádtam a 2023-as Sentimento-ját, amely instrumentális utazásra invitált a korábbi munkáiból, rengeteget pörgettem a 2025-ös Monogram munkáját, sokszor lefegyelmezett, meguralta az arcizmaimat és hallóidegeimet. Zakatol, serceg, vaskos géphangokat rezegtet, én pedig egy lábon állok egy tómederben, levegőt se veszek miközben hallgatom, a 2000-es évek elfjúcsörpopposodó/trenszelő és felpúposodó Németországában is leborultak volna előtte. Tudjuk, néha szalajt az a rohadt időgép, de én nem bánom. Ott vagyok, ahol lennem kell, és Feldmann Tibor festőművész (1945-1995) 1968-as Halfej című festményének rideg, szomorú és megrémült szemébe nézek.
Zeneileg és szövegileg is nagyra értékelem a darabosságát, szilánkosságát. Az elektronika sokrétű, kísérletező felületkezelése lapul ebben, ahol a mély dobok óriásit, gépieset dübbennek, a rájuk rétegzett magas frekvenciájú ívfényhangok pedig átszúrják az agyhártyát. Ugyanez a mozaikosság, komplexitás a számok soraiban: a zaj központi elem, de körbecsomagolva kinesztétikus élményekkel, határátlépéseket végrehajtó sokérzékszerviséggel és ingerületátvitelekkel, amelyben bukdácsol, vergődik az ember, aki egyszerre szeretne kinetikus, tempós és dinamikusan mozgó menekülő lenni, mégis kénytelen egy helyben toporogni. Ezek az emberi kényszerek, tehetetlenségek, belső drive-okat és „mehetnék”-eket fojtogató neurális blokkolások, bizonytalanságok, az idő, a tér, az érzelmek és a rohadtul aljas fizika béklyói roppantul átgondoltan adagoltak, és alaposan megfigyelt léthelyzetek hajszálpontos, művészi bemutatásai.
Ezektől a léthelyzetektől, de a mélytől, az iszapos medertől, kopoltyúktól és a mélyben tekergő halaktól bizony én is félek. Ezektől a hangoktól és dalszövegektől, amelyek ebben a három kiváló számban zakatolnak, azoktól viszont nem. Sőt. Halszemoptikával nézem a múltat, jelent és jövőt, a víz – mint közeg – pedig vezeti az előremutató, bátor zajt egyenesen bele a szívembe, ami békével és örömmel veszi tudomásul, hogy a létélményeink nem csak hogy igen hasonlóak és közösek, hanem Tief Lärm még vaskos és kompromisszummentes, ráadásul maradandó ipari dalokba is képes mindezeket önteni. A Víz alatt azon underground release-esetek ritka tanítópéldája, amikor az elektronikai zenei keretrendszerbe töltött szövegi mondanivaló izgalmas és kifejező, feszes vokállal egyesül, hosszan leköti a hallgatót, megunhatatlanná teszi (és nem tetteti) önmagát. Abszolút figyelemre méltó és beivódó, high-tech TF-anyag ez ismét, most sem találok rajta (ki)fogást.
Tief Lärm Víz alatt című háromszámosa itt érhető el.
(Jó mély, hosszan benntartott levegővel tessék hallgatni!)
Terminal Danger: Végveszély
Terminal Danger most szeptemberben ért körbe hidegháborús tematikájú, megrázó trilógiájával, ezzel lerakva az utolsó fejezetet is, mindezt egy kerek éven belül. A súlyosságával sokkoló és különös, korhű hangulatfestő hatású Protocol Silence 2025 szeptemberében droppolt (erről itt írtam), majd ezt követte idén áprilisban a sorban középső, tovább építkező Signals From Above (erről itt írtam), most pedig a lezáró mű, a Végveszély.
Elsőként hadd emeljem ki a Terminal Dangert (Zoltan B. Aenigma személyes projektje) jól ismerők és még nem ismerők számára a páratlan és fegyelmezett dokumentátori érzékenységet, aprólékosságot és elkötelezettséget, amellyel ez a trilógia létrejött. Ugyanis nem csak itt-ott és felszínesen belekapott egy random témába, mint valami port kavaró, hirtelen feltámadó forgószél, hanem rendesen és dedikáltan három olyan koncept-albumra osztotta el, bontotta és dolgozta ki az emberi történelem II. világháborútól (szerintem) egészen mostanáig tartó több évtizedes periódusát, benne a hidegháború lassan hömpölygő, totális bizalmatlanságban és paranoiában, fenyegetettségben fetrengő időszakát, partikulárisan benne az állandó készültséget és konstans félelmeket a nagyhatalmi annihiliation-rémálmoktól, magas valószínűséggel nukláris téltől, az épített és természetes környezet végső és visszafordíthatatlan pusztulásától. Benne pedig az ember által instruált és hajlítgatott történelemnek (hatalmi és ideológiai politikának) kitettségétől, kvázi egyéni tehetetlenségétől.
Merthogy ez a három album egyike sem egy kontinensről, konkrét és létező országról, nagyhatalomról, atommal fenyegetőző kormányról, népcsoport(ok) kiirtásáról, vagy ideológiai törésvonalakról és ellenségekről szól, ellenben értő és érző módon, a megfigyelő, kiszolgáltatott egyéni áldozat, elszenvedő, túlélő szemszögéből ábrázolja a történéseket és következményeket. Mindezt anélkül teszi, hogy akármilyen olcsó és átlátszó népnevelői trükk vagy demagógiai feltartott mutatóujj bukkanna fel a trackekben. Nincs is erre szükség, hiszen Terminal Danger ezen munkáiban a veszélyeztetettség és fajpusztulás kicsit majdnem olyan mint egy Gerald Durell vagy egy David Attenborough természetfilmben. Igyekszik objektív is maradni, de nem akar azonban görcsösen szórakoztatni sem. Ugyanis maga a narrátor sem egy védett lesből, távolról és érinthetetlenül narrál, hanem a potenciális áldozatok között mozog, közülük szólal meg, abszolút testközelből, saját érzéseit és obszervációit adja át. Mindezt teszi ítélkezés és direkt értékformálási erőlködés, befolyásolási kísérletek sora nélkül. Ez azért is egyedi és megjegyzendő, mert alkotók esetében nem ritka az a fajta üzemi baleset, hogy túl nagyra nő az erőfeszítés, tudják, hogy veszélyes belenyúlni szabad kézzel a működésben lévő darálógépbe, aztán mégis megteszik, hogy utána elmondhassák didaktikusan, hogy „na, ezt nem szabad csinálni”. Ehelyett TD tudatosan kívül tud maradni végig, miközben a nézőpontja belül maradhat, elég költői kérdéseket feltennie, természeti képeket, dimenziókat, anyagokat, fényviszonyokat, technikai eszközöket, műszerezettséget kombinálnia és lefestenie komplex képekben, mindezt úgy és olyan alapossággal, hogy könnyen érthető (és empátiával átélhető) maradjon akár egy hétköznapi hallgató számára is.
Öncélú emlékezetpolitika volna ez csak? Lyuhász Lyácint Bt. féle emberiségérzékenységi hommázs és óvva intési „felidézési” procedúra, hogy nem kellene elfelejtenünk bizonyos dolgokat? Mindezt annak fényében, hogy a debreceni művészeti alkotó csoport tagi többsége valós és valid, saját, személyesen megélt emlékeikkel fűtik a gépezetet a kezdetektől fogva, miközben Z. B. Aenigma egy későbbi, fiatalabb generáció tagjaként sokkal inkább olvasmányélményekből, elbeszélésekből és dokumentumfilmekből építkezhetett? Érdemes lehet ezeken is elgondolkodnunk és ebből a szögből tekinteni e trilógiára és ennek általam is megerősíteni kívánt hitelességére. Ha ezen soraimban most gyanakodni és kételkedni kezdenél, szívesen kölcsönadom máris a testemben keletkező érzeteket, melyek többsége hideg borzongásból áll. Ugyanis minden tétel hallgatásakor ez berzenkedik bennem és ezt még én sem tudom kétségbe vonni. Így hat rám, mindig ezt érzem, és ez nem lehet véletlen.
A 4+4-es osztatú Végveszély a legvégső pont a regény végén. Különös erőpontja a hibátlanul lüktető, dohogó iparmetálelektronika mellett, hogy jócskán kitisztul és pontosabban érthetővé válik a folyamat a magyar nyelvű kifejező szövegekkel és az instrumentális változatokkal. Mindegyike elég mélyre ivódik, beépül, és észrevétlenül akkor is belül forog tovább, miután a lejátszó már lekapcsolásra, a fejhallgató levételre kerül. Sorai utána még jócskán járják a maguk köreit, tekintetünket a bekormozódott Napra és piszkosszürke égre emeljük, de még nem tűntek el a láthatatlan kezek által húzott vonalak sem azokon a régi papírtérképeken.
A Terminal Danger hidegháborús trilógiája a hazai dark underground utóbbi évtizedének megjelenései között egy olyan monumentum, amelyre alig találni megfelelő vagy hasonló példát. A témaérzékenység, témakidolgozás, fegyelmezettség és fókuszált produceri munka azon eredménye, amelyet oldschool vagy newschool orientációjú iskolákban is egyaránt tanítani lehetne. (Inkább kellene.)
A Terminal Danger Végveszély albuma itt érhető el.
(Jódtabletta nem jár mellé.)
Post Analog Disorder: Burning The Edges
Megérte megvárakoztatni a közönséget? Meg. Megérte kicsit elcsúsztatni a havi riportom kidobását, hogy még ez az október eleji P.A.D-release is belekerülhessen? Naná!
A minap bekapcsoltam a nyitó (egyébként igen betyárbanger) Burn The Edges nyitószámot csak úgy spontán valakinek, aki nem színtérbeli, darkzeneileg is teljesen laikusnak és romlatlannak számít, hadd lássam, mi lesz az első reakciója. A reakció pedig felmakkant szemek formájában és ezzel a kérdéssel jelentkezett azonnal:
– Hééé, hát mi ez a jó kis bulis zene?
– Ez? Ez egy Berettyóújfalun élő házaspár nemrég megjelent új albuma.
– Na neeeee! Ne szivass már! Ez tutira nem lehet magyar!
– De, de, bizony-bizony!
– Neeeeeeeeee…. Ezt nem hiszem el!
– PEDIG DE! AZ! Ugye-ugye?
Soha ne becsüljük le a zene készítésének fontosságát és a terjesztésének kusza és kiszámíthatatlan röppályáit!
Kissé megzavart ugyan az egyértelműen és letagadhatatlanul AI által összefélcelt borító, mert az „ANAL” valahogy véletlenül kiemelődik a pecsétből, de ez talán senkinek nem is tűnt volna fel, míg most le nem írom. Ez természetesen és szerencsére nem áll semmiféle kapcsolatban az EP-n hallható kiváló és sodró hevületű számokkal. Egy szebb, kidolgozottabb, „emberibb” borítót ellenben megérdemelt volna ez a release, ha már gyártásba és terjesztésbe megy a dolog. Esküszöm, önként jelentkezem a következő anyag cover art-jának megtervezésére, vektorizálására, nyomdai előkészítésére, és nem csak a pofám jár.
A P.A.D számomra a bűnös élvezetek vastagon átmatricázott, titkos fiókja. Az S8-ban elsőre még csak felületesen ismerkedtem velük, idén májusban a győri Betonban pedig már lehengereltek, tartós örömtánckényszerbe toltak bele a P.A.D-társak, annyira tűzforró bulit csapott ott Mihály és Gyöngyi, persze ezúttal is ultraszerényen, laza eleganciával és brutálisan őszintén, így akárhányszor visszatapsoltam volna őket. Számukra nem létezik technikai probléma, ami kifoghatna rajtuk, nem ismerik a színpadi feszkót, nem pozőrködnek, nem ripacskodnak, nem játsszák, nem tolják túl ezt az egész zenekarosdit és ezt valahol rendkívül szimpatikusnak tartom. Csatakosra táncoltattak, még órákkal később is röhögtem örömömben, hogy mennyire befűtötték a bunkert, savasították a véremet és ez az, amit sosem fogok nekik elfelejteni. Barátaim a beatben!
Épp ezért kerülök most is emelkedett hangulatba attól, hogy kijött a hatszámos minialbumuk október elsején és végre zsinórban lehet hallgatni azokat a combos-EBM-opuszaikat, amelyeknek izomlázát még napokon át nyögtem Győr után. A cirka 15 ezres lakosú Berettyóújfalu is szépen felkerült ám a hazai underground színtér térképére, hogy stabilan beékelődjön az Orosháza-Debrecen tengely közé. Ráadásul az új cuccukat külföldön keverték, Nico Cabañas volt a maszteringmester, az Oráculo Records és az Ombra Festival társalapítója, nem mellesleg a dark underground színtér egyik sokat foglalkoztatott hangmérnöke. További extra, hogy nem csak digitális letöltésként, hanem 180 grammos vinylként, limitált 300 példányban is megszerezhető, ami szintén egy olyan lépcsőfok, amelyet vidéki, különösen alföldi zenekarok általában nem túl gyakran szoktak csak úgy megugrani. Nincs olyan, hogy lehetetlen, csak letehetetlen, és ez a kiadvány pontosan az. Az anyag hangminőségén persze jócskán hallatszik az, hogy fekete korongra lett analógfelületkezelve, de ezt szerintem egyesek kifejezetten értékelni fogják.
A P.A.D-páros égeti az éleket, edzett vállán cipeli az ősi hagyományt, ami a sodró lendületű, heavy basszusfutamú, dobgépparádés EBM-postpunk-bodywave ötvözetét adja ki táncparancs formájában. Nyilván nem az angol nyelvű dalszövegeikért fogjuk keblünkre ölelni őket (ez annyira nincs is előtérbe tolva), hanem azért a masszív és elismerésre méltó hídépítő munkáért, amit Mihály erős zenei alapjai jelentenek. Ezen a hídkonstrukción menetel át büszkén, emelt fővel és magabiztosan, egyenletesen érzéki és szenvedélymentes vokáltempójával Gyöngyi. Ezt pedig mind a hat dal hallgatása közben képes vagyok még vizualizálni is, sőt a fekete latex szerkóban mozgását és a sötét felnyírt frizuráját is tisztán és élesen látom, esküszöm.
Különösebb mélyelemzést, esszéista műértelmezést nem kíván tőlem ez a P.A.D-album. Számomra ez egy könnyen és akadálymentesen fogyasztható, jó hangulatú, mondhatni nosztalgikus tánclemez, amit bármikor szívesen előveszek, hogy feldobjam magam és a testem vele. Ennél többet tényleg nem is szükséges tudnia, funkcióját maximálisan és maradéktalanul betölti. Ilyenből jöhet még jó pár darab, lesz is rá kereslet!
Post Analog Disorder: Burning The Edges-t innen tessék magadra rántani, de most rögtön.
Előrendelhető a Metáltudomány. Interdiszciplináris tanulmányok c. kötet
2025 őszén zajlott az I. Interdiszciplináris Metálkonferencia, amelyen magam is részt vettem és azon előadtam, a nagyszerű kezdeményezést pedig lelkesen üdvözöltem itt a portálon is. Már a kezdetekkor a szervezők tervei között szerepelt, hogy az előadásokból és a kutatásokból egy tanulmánykötetet is kiadnak, hogy az eseményre készített csodálatos fanzin és kazettaválogatás mellett maradjon más, bővebb fizikai relikviája a programnak. Mostanra előrendelhetővé vált a metálkonferencia és számos más határterület motorjaként is ismert Takáts Márk Dávid szerkesztésében a Metáltudomány c. tanulmánykötet, amely a Kijárat Kiadó gondozásában jelenik meg.
A kötet bemutatója szeptember 26-án zajlott a Dürerben, az Interdiszciplináris MetálFORUMon, így a könyv rövidesen kézzel fogható formában is elérhető. (Egy példányt én is be fogok rántani magamnak belőle, az egyszer biztos.)
A Metáltudomány tanulmánykötet a Kijárat Kiadó honlapjáról, itt rendelhető.
Lehet, hogy az ezine-eknek leáldozott, azonban a zineknek mégsem?
Egy pillanatra zavarba is jöttem, mikor szörfözgetésem közben két érdekes weboldal került elém. Az egyik egy 2016-os (szóval egy évtizede megjelent) BRANDIGNITY-poszt, amelyben az egykori Google Panda-algoritmusfrissítése után azon ment a lamentálás, hogy a blogoknak és az ezine-cikkeknek befellegzett, mert a keresőóriás elsüllyeszti őket a találati oldalakról. Aztán megnyugodtam, mert az EzineArticles (EZA) egykor egy népszerű online cikk-adatbázis és tartalommarketing-platform (volt), amely összekötötte a szakértő írókat és a hírlevelek (ezine-ek) kiadóit, azonban sosem volt különösebben meghatározó számunkra, viszont a jelenség továbbra is valóság. Egyszerűen a blogoszféra és az ezine-ek mára mind kipurcantak és erről még csak nem is feltétlenül a Google önmaga vagy az AI-penetráció tehet. Ócska cikkek, ócska blogok régen is voltak, mostanra meg nem is hiányoznak, a clickbait is elfogyott, nincs ezzel gond. Videós-képes-podcast-es tartalmakra fordult rá a világ, az olvasás pedig továbbra sem elég szexi.
Ezzel ellentétben nem kis meglepődésemre rátaláltam az Europeana platformra, ami a kulturális örökség közös európai adattere, az Európai Unió kezdeményezése, amelyet az Európai Unió Digitális Európa programja finanszíroz. Az adattér-szolgáltatásokat, az Europeana Alapítvány vezette konzorcium üzemelteti az Európai Bizottsággal kötött szolgáltatási szerződés alapján. Jó, ettől még nem dobunk együttesen hátast, azonban attól igen, hogy van élet az Arcanum-on és az Internet Archive-on túl is és az Europeana energiát tol abba, hogy a zinek és kulturális gyűjtemények létezzenek, bővüljenek, örökségük megmaradjon és gazdagodjon.
Lehet, hogy Európa összekapja magát, nagyobb tököket növeszt és jobban kezdi félteni-védeni-támogatni az európai kulturális örökségünket? Egyelőre nem nyilatkoztatnék ki semmi komolyabbat ezzel kapcsolatban, de vigyázó szemeim továbbra is az ilyen kezdeményezéseken tartom. (Jó lenne, ha undergroundig is lejutna a mélyfúrás.)
LAVOR Művészeti Siratófal, ahol a fájdalom közös üggyé válik.
Erre is csak véletlenül bukkantam, mindenképpen írni akartam róla pár sort, ugyanis lehet tanulni belőle ezt meg azt. Főként azt, hogy a művészeti rendszer Magyarországon (talán máshol is?) pont olyan, mint a Mátrix. Merev szabályai vannak, sok-sok kis merülő ceruzaelem szaladgál benne, de a nyomor ha egyéninek is tűnhet, mégis kollektív, ellenérdekelt ügynökök mindenfelé, a legtöbben öntudatlanul élik le életüket (akár a fenti novellában a fiktív Dénes) anélkül, hogy kreativitásukat ki tudnák különösebben vagy sikeresen bontakoztatni.
A LAVOR és a Kreatív Kiteljesedés (két külön platform, mindkettő mögött a sejtelmes The Promise of Catharsis Kft. áll) ezt kezdte el (önmaga felé) becsatornázni, előadásokkal, művész- és művészettámogató workshopokkal és konzultációkkal, természetesen nem pro bono alapon, hanem fizetős csomaggal értékesítés formájában.
Az alapötlet azonban a névtelen mappinggel, azaz pontosabban a problémafeltérképezéssel igazán érdekes és előremutató. Ha művészként nyomorultul és tehetetlennek éreznéd magad, elég csak felkeresned a LAVOR Művészeti Siratófalat és anonim formában beírhatod, hogy mi fáj, vagy olvasgathatod akár mások panaszait és fájdalompontjait is, nyomhatsz rá együttérző könnycseppeket. Mikor elindult, még nem volt valami sok nyűg ott, de már annyitól is depis lettem. Azóta a közös könnycseppek száma 815, míg a közös fájdalmak száma 77, szóval bővült. Haszna csupán annyi, hogy nem érzed egyedül magad, kirajzolódnak mintázatok a hazai művészeti rendszer régóta fennálló és nagyjából gyógyíthatatlannak tűnő betegségeiről, valamint kaphatunk egy kvantitatív és kvalitatív snapshopot is arról, hogy mely művészeti ágak vannak nagyobb bajban és melyek nem annyira. A megoldások kidolgozása, felkészletezése, disszeminációja, vagy mondjuk a teljes hazai művészeti rendszer (ebben az elvi, erkölcsi, piaci, támogatási) felrázása, megtisztítása vagy teljesen új alapokra helyezése egy jóval nagyobb, időben és térben szétsugárzó, konstruktív, kollektív és konszenzusos folyamat, szóval ezt inkább ne várjuk még naivan 2027-re megvalósulni. Lesz az 2057 is.
Underground szemmel nézve sem piskóta azonban a kezdeményezés, számos fájdalompont és tünet bizonyára sokunk számára is több mint ismert lesz.
Ha szereted kínozni magad, itt a LAVOR Művészeti Siratófal.
(Kérlek, ne ragadj ott sokáig, mert nem tesz jót a mentális egészségnek, nem visz közelebb a megoldásokhoz.)
De a XIV. Music Hungary Konferencia & Showcase se nagyon…
TÚLÉLŐCSOMAG – Mi kell a magyar zeneipar túléléséhez és a továbblépéshez? címmel rendezi meg a XIV. MUSIC HUNGARY Konferencia & Showcase rendezvényt a Magyar Zene Házában 2026. november 16-án és 17-én a Music Hungary Szövetség. Elsőre bekapcsol az emberben a régi neurális rángás, hogy ez is még egy túlélő üzemmódba kapcsolt NER-szervezet (amúgy nem az), ami díjakat oszt ki önmagának és másodjára is bekapcsol ugyanaz a rángás, mikor megnézi a 40 ezer forintos jegyárat, amit a másfél napos rendezvény belépőjéért kell leszurkolni. Nem vonható kétségbe, hogy ez az esemény és a szervező is „tényleg” a hazai zeneipar megmentésére gyúr, azonban a 2017-es megalapítása óta nagyítóval kell keresni az iparágban végbement pozitív fejlődési mozzanatokat és akkor a covid negatív hatását még csak nem is gondoltam hozzá.
Underground szemmel nézve érthetően szkeptikus vagyok magával az eseménnyel kapcsolatban, lehetségesnek tartom, hogy ez a hazai elit zenész-krém luxi Brain Bar-ja, AI Summit-ja és balatonfüredi Anna Grand Hoteles InfoTér pezsgős áltudástranszfer-konferenciája lehet.
Mindenesetre jó tanácskozást és egy vaskos-hasznos, eredményes túlélőcsomag összeállítását kívánom a résztvevőknek, amelyből nem hiányzik se az óvszer, se a gyógyszer, se a kötszer!
Eseményoldal és jegyvásárlás erre.
(Valakiknek biztos segíteni fog.)
Októberi nagyszerű eseménybeharangozások!
Mivel megkerestek szervezők, hogy promózzam én is a bulijaikat, mert recsegnek-ropognak a kultúrmarketinges csatornák, ezért természetesen a H.I.T is besegít, ahol tud!
Élő elektronikus zenei improvizációk a Viadukt Bárban, (nem csak) analóg eszközökre hangolva.
A technika fejlődésével ma már akár egy pendrive is elég lehet egy teljes DJ-szetthez. Vannak azonban zenészek, akik egészen más utat választanak: a zenét ott, az adott pillanatban építik fel, szintetizátorokkal, dobgépekkel, moduláris rendszerekkel, vocoderekkel és egy egész asztalnyi elektronikával.
Október 11-én három live act mutatja meg, mennyire különböző világok születhetnek ebből.
⚙️ Ramin Sayyah
Szintetizátor- és dobgépspecialista, az analóg és moduláris szintézis megszállottja. Teheránból érkezett Budapestre, tudását pedig workshopokon és előadásokon is rendszeresen megosztja. Live szettjeiben az analóg hangzás karaktere találkozik a modern elektronikus zenei megoldásokkal.
⚙️ YKCEB [Savas Crew]
Live tekno, teljes egészében a helyszínen improvizálva. Nincs előre lefutott forgatókönyv: a zene menet közben épül, alakul és reagál a pillanatra. A cél egyszerű: #legyentanc
⚙️ Syngular
Electrotech live act, Kraftwerk-hatású elektronikus utazással, electro beatekkel és élő vocoderrel.
A live actek mellett három DJ is csatlakozik az estéhez:
🎚️ Nusch
🎚️ Zinem
🎚️ JØVA
📍 Viadukt Bár
📅 10.11.
🕓 Kezdés: 16:00
Menetrend:
16:00-17:00 JØVA
17:00-19:00 Nusch
19:00-20:00 Ramin Sayyah LIVE
20:00-21:00 Syngular LIVE
21:00-22:00 Ykceb LIVE
22:00-24:00 Zinem
„The bastard children of Nitzer Ebb and GG Allin” (Na, ez mondjuk elég veszélyes combo-nak tűnik. – a Szerk.)
Amerika egyik legkaotikusabb koncertzenekara, a DIESEL DUDES Oakland edzőtermeinek legmélyebb bugyraiból szabadul rá Európára és teszi tiszteletét a Gólya Edzőteremben is. Az EBM műfaját megújító hullám egyik előfutára 2010-ben indult és már első kiadványaikon is tele voltak olyan klasszikusokkal, mint a nyers electro punkból is bőven merítő Body Clench, ami úgy marad hű a műfaj gyökereihez, hogy közben öniróniával vaskosan megpakolva csinál viccet az izom-centrikus EBM (azaz Electronic Body Music) összes kliséjéből. A 2023-as New Muscles album erre még rá is licitált és a zene még töményebb, még elmebetegebb lett, ehhez passzoló szövegekkel… és legendásan őrült koncertekkel.
Hazai részről a VÉNA nyers, szintivel megtámogatott post-punkkal jön egyenesen a boncasztalról, a SEPARATED LAMB pedig a sötét, de táncolható, az EBM felé is visszanyúló zenéjével igyekszik minket felkészíteni a Diesel Dudes örjöngésére. Előtte-közben-utána pedig DJ Kraak (LivingTotem / Hadron Lundgren / Tilos Rádió) hozza a legjobb EBM, industrial és new wave alapdarabokat és újdonságokat.
A sima belépő mellé van egy támogatói jegyes kategória is, amihez jár a gyönyörű, retró bodybuilder poszter is, amit ugyan ki ne szeretne a szobája falára!?
Beugró: 5001 Ft!
Támogatói beugró… plusz poszter! 6999 Ft
(A magam részéről bírom az ilyen bakancsegyszerűségű és mocskos módokon kísérletező, amerikai zenéket, mint amiket a Diesel Dudes nyom, biztos vagyok benne, hogy berohangálnak a közönség közé, bár a Gólya színpada kicsit magas, szóval ugrani kell, a VÉNA sosem béna, adok vért is nekik, ha kell, a Separated Lamb pedig nem egy jámbor báránysült, Kraak meg mindig pompás hangulatot hoz össze, szóval szerintem ez egy nagyszerű és emlékezetes estének ígérkezik, főleg így, hogy az amerikaiak hozzánk is ellátogatnak, a kíváncsiságom már-már határtalan! – a Szerk.)
Eseményoldal itt.
Jegyvásárlás a TIXA rendszeréből
Krasznahorkai Laci | Arpi Cure and Friends – S8 Underground Club
Egy este a The Cure jegyében – Krasznahorkai Laci és Arpi Cure egy színpadon! Különleges és megismételhetetlen este készülődik: Krasznahorkai Laci (az Újhold, a Holt Költők Társasága, a Szabad Európa Rádió és a Nulladik Változat formációkból) lép színpadra!
Krasznahorkai Laci:
Megzenésített versek és az alter/indie/new/dark wave találkozása! Krasznahorkai Laci, az Újhold versmegzenésítő együttes frontembere adja elő a saját megzenésítésű klasszikus és kortárs költők verseit modern felfogásban. Valamint régebbi zenekarában írt saját szövegeit és dalait (Holt Költők Társasága, Szabad Európa Rádió).
Mi történik, ha a klasszikus és kortárs költészet találkozik az alter-indie gitárok morajlásával és a new wave sötét, lebegős, fülbemászó lüktetésével? Egy olyan este, ahol a szavaknak súlya, a dallamoknak pedig lelke van.
https://www.ujholdzenekar.hu/
Arpi Cure and Friends – Pornography light:
„2016- ban alakult az Arpi Cure and Friends project a Pornography Hungarian The Cure Tribute énekes gitáros frontembereként, amely tulajdonképpen szólózenél is, jó néhány kedves zenésztársa időnkénti bevonásával. Az ötlet születése a 101-es klub egyik 12 órás buliján, mégpedig épp Martin Gore születésnapján, a régi Dürer Kert egyik kistermében történt.
Itt adta elő a gitárjával és a Korg Tr szintijével készült zenei alapjaival 3 Martinos DM dalt (Home, One Caress, Things You Said), és még pár Cure nótat is. A kezdeményezés olyannyira működött, hogy egy évvel később már Mode és Cure vegyes blokkal készült. Később ezzel a szólóprojecttel már más egyéb kedvenc dark wave dalokat is a repertoárba fűzött a Cure számok mellett (Depeche Mode, She Past Away, Clan of Xymox, Sisters of Mercy The Smith).
Egy biztos: dübörgő elektronikus zenei alapokkal készülnek!
A bónusz: 1 jegy áráért 6 fellépő koncertje! Miközben nálunk a mély, dallamos dark- és new wave hullámzik, a másik teremben olyan tribute óriások zúznak majd paralel, mint a Red Hot Chili Peppers, a Metallica és mások.
Menetrend (S8 Underground Club):
18.45 – Kapunyitás
19:00 – A rendezvény kezdete
20:00 – Pontos kezdésünk a színpadon!
Ne késsetek le az első akkordokról!
A pontos dátumot és a jegyinfókat megtaláljátok itt, az eseményben: https://www.facebook.com/share/19psDPbRoy/
#ujholdzenekar #alternativzene #newwave #postpunk #indie #hungarianunderground #thecuretribute #krasznahorkailaci #arpicure #koncert #elozene #s8underground #budapestrock #budapestnightlife
Belépő CSAK a helyszínen (CSAK készpénzzel): 3900 Ft
Belépő elővételben: 2900 Ft
Jegyelővétel: https://s8underground.jegyx1.hu/…/krasznahorkai-laci…
A jeggyel megtekinthető a BLACK teremben tartott Fanatics Tribute Night programja is:
https://www.facebook.com/events/1004541399276575/
https://www.facebook.com/profile.php?id=100056417898261
https://www.facebook.com/HungarianTheCureTribute
Külföldről jelentem
A Pet Shop Boys Alan Turingnek épített zenei emlékművet, érkezik A Man From The Future
A brit popmágusok már legalább 15 éve dolgoztak azon, hogy nagyzenekari formában megvalósítsanak egy masszív elektronikus zenei művet, amely méltó emléket állít és tisztelettel adózik a második világháború különleges tudósának, a modern számítástechnika, az Enigma, a Turing-gép és az AI atyjának, Alan Turingnak, aki 1954-ben, mindössze 41 évesen fejezte be életét (ciánmérgezés) a homoszexualitása miatti kegyetlen és igazságtalan üldöztetése és meghurcoltatása miatt. A halott Turingtól csak 2009-ben kértek nyilvánosan bocsánatot és poszthumusz királyi kegyelemben is csak 2013-ban részesült, természetesen jó kérdés, hogy ezzel minek vártak eddig.
Tennant és Lowe nyughatatlanul foglalkozott Turing személyével, elzarándokoltak Bletchley-be, hogy megtekintsék Turing kunyhóját, de érezték, hogy be kell vonniuk a projektbe egy további szakértőt is, így e-mailben megkeresték Andrew Hodges matematikaprofesszort, és számos Turing-ról szóló könyv szerzőjét, hogy volna-e kedve beszállni a projektbe. Nyilván a profnak leesett az álla, mikor megnyitotta a Pet Shop Boys üzenetét, de nyilván nem mondhatott arra nemet, hogy Turing életét és munkásságát közösen dolgozzák fel.
A Pet Shop Boys új dupla albuma, A Man From The Future viszont nem egy vadonat új munka, hanem a 2014-es Proms BBC-s előadásuk továbbfejlesztése, stúdiós és nagyzenekari kidolgozása, amelyet annak idején eredetileg a Royal Albert Hall-ban adtak elő.
„Ha a cukor felolvad a teában, akkor már nincs bizonyíték az átlagok szintjén,
hogy a cukor valaha is kocka formában volt.”
Andrew Hodges: Kódjátszma. Alan Turing élete
Jön a kazettahét, én már walkman tribute-oldalakon kalandozgatok!
Ismét eltelt egy év, megint nyakunkon a kazettahét, amely idén október 11. és 17. között datálódik, és online kalandozásaim során ezúttal nem is annyira kazettákra, hanem a „sétálómagnókra”, köznapi nevükön walkman-ekre keresgéltem rá. (A saját régi Philips-emet kerestem, amit még főiskolás koromban vettem és meg is van.)
A walkman-ezés pont ugyanolyan, mint a veteránautózás vagy a retro-PC-zés, könnyű belefutni első ránézésre remek készülékekbe, de könnyen pénznyelővé válhat ez is, mint bármi más, és itt most ne tévesszen meg a kisebb méret. A használtpiac rengeteg roncsot kínál, az még istenes, ha csak az elemfedél hiányzik, de tutira újra kell szíjazni a legtöbbet (ennyi év alatt ha nem is válik porrá az ékszíj bennük, de legalább nyálkás-nyúlós rágógumivá. Aztán ott vannak a töredező fogaskeresek, besavasodott ceruzaelemek, kopott fejek, nyeklő kazettajtók, vízáztatottság, egyéb rejtett problémák.
Az viszont tény, hogy akár a klasszikus turntable lemezjátszók, a kazettás deckek, vagy a minden ok nélkül túlértékelt és túlárazott MD-k (mini disc lejátszók), a walkman-ek is köszönik szépen, jól megvannak és pörögnek a használtpiacokon, állapotfüggően nevetségesen magas ártartományokba is felkúszva.
Ez is megérne egy hosszabb írást, ugyanis a walkmanezni egy különös, de igen freaky életérzés és a mobiltelefonok se tudták teljesen elfeledtetni velünk ezt a praktikus lejátszót, meg a ceruzával kazettavisszapörgetést, nehogymár feleslegesen fogyasszuk az elemet meg a lejátszási időt!
Nem ragozom túl, szeretek készülékeket nézegetni, böngészni és csodálkozni azon, hogy a világon mennyire kevés ország engedhette meg magának azt, hogy walkman-t gyártson, és nem árulok vele ezzel nagy titkot: Japán az első!
Na de, a szenvedély közös és ahogy minden vacaknak van gyűjtői-nyilvántartói adatbázisa (a magnókazettáknak is!), úgy a walkman-ek se maradhattak ki a sorból. Íme két kiváló platform, ahol órákig el lehet böngészgetni a lejátszók, képességeik, paramétereik, tudásuk, egykori és mai áraik között, természetesen fotógalériákkal.
A The Walkman Archive nem egy klasszikus adatbázis, galériája az Aiwa, Sony, Panasonic és SANYO készülékekre szorítkozik, de blogcikkek, review-k és például filmes megjelenések (filmek, amelyben walkman is felbukkan, csak nincs ugyebár a stáblistán) között lehet elveszni. Köszönjük Hugo Rodríguenek a lelkesedést és kicsit a múltban bennragadt weboldalát.
Ellenben a WALKMAN.LAND már egy más, advanced level portál, elképesztő adatgyűjtéssel és statisztikákkal, no meg olyan készülékfotókkal, amin garantáltan besír és rögtön kívánóssá válik bárki, akinek valaha rá volt csíptetve walkman a derekára. Akár hiszed, akár nem, nem csak gyártó, év, ország, füles szerint lehet keresni, hanem még szín vagy használati típus szerint is! Sőt, még gang szerinti csoportosítás is van, pl. girly, azaz csajos walkman-ek, amelyekbe a budget, tehát nem audiofil-ek számára kidolgozott és felszerelt magnók kerültek. Optikát és divatszíneket (rózsaszííííínt) a lányoknak!
Ellenben egy ilyenen a Tactical Neural Implant-et tolni eredeti műsoros kazettáról aligha lehet egy rossz trip:
Fotó: WALKMAN.LAND
A Panasonic igen milityás RQ-S75H-e 1993-ból. Eredeti ára 25 500 ¥ volt, ami akkoriban egy teljes havi magyar átlagkeresetnek felelt meg, mai ára pedig 528 dolcsi, tehát cirka 190 ezerbe kerülne megvenni most és ez még kedvezőbb is ezért a Shell Lock mechanikás, távirányítós cuccért. De megnyugtatlak, annyira azért mégsem érné meg, mert a gumicukor-akku üzemideje kb. csak 3 órányi lejátszást engedne meg. Vagyis roppant energiapazarló kütyü, tehát inkább csak gyűjtői értéke van ennek.
A WALKMAN.LAND-re klikkelve be fog szippantani, én szóltam!
Ennyi fért most ebbe bele, kis pajtások! Legyetek kellően rosszak, különben móresre tanítanak benneteket a hungarofób földönkívüliek! November elején jövök az októberi megélésekkel, addig is türelem, csodákat terem.
0 hozzászólás