Állok a Balatonban egy homokpadon és nézem a naplementét. Még mindig ugyanaz a spektákulum, amit ez a különleges bolygó nyújtani képes, anélkül, hogy tömegesen rázna le bennünket testéről, mint kutya a bolhát. Mellettem egy kócsag kitartóan és elegánsan lépeget és szedegeti össze a vacsoráját a vízből. Állok a várban, figyelem a koreografált drón- és tüzijátékműsort, kopott sportcipőm egyre vékonyodó talpa alatt göröngyös a kőzet. Egyik lábamról állok a másikra, de nem érzem a stabilitást. Állok a kisváros szélén, utolsó utcájának sarkán a szegényköveken egyensúlyozva, és bele-belenézek a védőszemüvegemen át a részleges napfogyatkozásba. Hetekkel később, hajnalban az erkélyről már a részleges holdfogyatkozást figyelem. Érzem az egyensúlyt. Minden, ami pici, még picibb lesz. Keresem ezekben a látványokban az egyensúlyt, lábaim érik ugyan a talajt, érzem a vonzást is, de inkább lennék antigravitációs környezetben. Elillan két hónap, de nincs nagy változás az év többi részéhez képest. Próbálom behozni a lemaradást, de gyakrabban kell földelnem, kapcsolódnom a természettel, a romlatlan energiaforrásokkal, mintsem szórakoztató-elektronikai berendezések közt, tömegtermeléses műsorokkal töltsem az időmet, vagy épp tömegfesztiválokon nyeljem a port sokadmagammal. A kapcsolódás és a földelés mindenkinek mást és mást jelent, eme atipikus nyár és a véget nem érő marketing- és figyelemszivattyú pedig bőven ad gondolkodnivalót és számvetési feladatot számomra.
Állok valami monumentális előtt. Értékrendszerekről, változásról, analóg és természetes dolgokhoz való visszatérési lehetőségekről gondolkodom. Behunyom szemeimet és elképzelem, hogy még vannak, léteznek, nem tűntek el.
(E dupla havi riportom kiemelt témaképe a Silo S03E08-ból származik. Egyszerre áshatnékom és ásíthatnékom támad tőle.)
Belföldről jelentem
Doriphoroi: Live at Lumiere Hall – Septem Sermones ad Mortuos
Elsőként egy olyan albumról lesz szó, amely fölött egyáltalán nem szabad csak úgy hányaveti módon átsiklani, hisz ennél jóval többet érdemel. Talán nem épp erre a hazai megjelenésre nyögnének rá tömegesen az ősmagyar tradícionális undergroundban, hogy „na, ez bizony valóban meghatározó, fajsúlyos és művészetileg is kútmély komolyságú” munka. Holott ez a 90-es, 2000-es, 2010-es években is bennakasztotta volna a levegőt, a 2020-as években pedig egyenesen ritkaságnak és kincsnek számít egyedisége, megismételhetetlensége és szokatlansága okán. Mivel alig készül már ehhez fogható idehaza, a spoken word peotry ipari albumoknak nálunk meg nincs is akkora hagyománya, átörökítése, és megkockáztatom: megbecsültsége sem sok. Nem ez fogja magasra felszúrkálni a Bandcamp- és eladási statisztikák cikkcakkjait, nem ez fog forróra pörögni torrenten, redditen és a mindenféle letöltő- meg streaming-hub-buborékok toplistás bugyraiban. De nem is ez a dolga.
Az első fontos tény, hogy a misztikus, kísérleti zajzene lándzsahordozói, a Doriphoroi tagjai (Kecskés Péter, Jakab Krisztián, Sveiczer Albert, Hidvégi Aszter) visszatértek és sorban a második live-albumukkal konzerválták egy különleges poli-art-est rendkívüli, megismételhetetlen és immerzív hangulatát. Már a váci Illuminations anyaguk is roppant erős és figyelemre méltó belépőnek számított a drone-ambient kísérleti indusztriál rétegzsáner tektonikus lemezmozgásai között, (erről a H.I.T Havi riport 2024/11 #19 posztban írtam is.), ez a mostani kiadványuk pedig további kellemetlenkedő és szükségszerűen indokolt zavarokat okoz a dark underground színtér szanaszétpolarizálódott és olykor igen vicces szórakoztatóipari kilengésekre, némi bazáriság befogadására bármikor könnyedén képes, különösen szép és sokrétű világában. Ez viszont a dolga. (Mármint valamiféle komolyan vehető magasművészet felmutatása, bizonyítása az időnként felszínes mélyundergroundból nézve. Érti, aki érti.)
Ugyanis ez nem egy átlagos hétvégi nyomáscsökkentő gig, nem is egy szokványos klubos-iszogatós bulieseményen összeröffenés közvetlen dokumentálása és archiválása a feledés számára, hanem egy 360 fokos multimediális projekt, amely magában foglalta a 2025. február 7-én Budapesten, a Lumier Hall-ban (akkor még így hívták, most már Vincent Hall, igen, az a bizonyos Gogh és a kompromisszummentes művészeti tevékenységekbe vetett hitvallás után átnevezve.) felkínált Kecskés Péter Photagogia című kiállítását, korábbi és újabb (Felfénylések időszakából származó) verseit, továbbá Carl Gustav Jung 1916-ban keletkezett, rövid, de intenzív, első és jó darabig vissza is tartott, gnosztikus szövegének, a Septem Sermones Ad Mortous (magyarul: Hét beszéd a halottakhoz) című, misztikus-prédikátori művének dark-drone-ambientbe és Kecskés Péter elektrografikus festményeiből összerakott 360-fokban videóba csomagoltságát. Ugyan mégis kinek jutna eszébe manapság ilyesmi? Kikben volna ehhez elegendő elszántság és bátorság mindezt megalkotni és bemutatni? Egyedül a Doriphoroi tagjaiban van ez meg. Itt tulajdonképpen szét is osztódik az általunk ismertnek vélt dark underground: a szórakoztatás és az elgondolkodtatás külön-külön csapásokra térnek.
Az ilyesmire dobják rá általában felületes ítészek az „összművészet!” jelzőt sebtiben, én inkább a poli-art műszót használtam fentebb, de ez sem eléggé pontos. Így tudatboncolgató, pszichológiailag integratív és immerzív, multimediális szertartás-estnek szeretném nevezni, azért ez sem egy találó definíció, bár akár helytálló is lehet, ha netán átélt már valaki legalább egy Doriphoroi live-ot és megtapasztalta e négyesfogat előadását, viszont kérem, senki ne is alkalmazza utánam ezt a hosszú körülírást csak úgy bármire meggondolatlanul az előttünk álló, kilátástalanul egydimenziós jövőben!
11 horzsoló hallás- és elmeszenzitív tétel épül egymásra, akár a lépcsőfokok, Kecskés Péter hol megnyugtatóan és mesterkéletlenül lelkészi-sámáni, hol alaposan (helyesebben mondva: rendesen felkúrtan!) nyers és többször drámaian rádörrentő, szellemrétegzett spoken word poetry orgánumával, kiegészülve és alátámasztva a fiatal Jakab Krisztián különösen együttrezonáló, narratív hangjával, masszív reverb-aláfuttatásokkal, brutálisan bekarcolt különös szférikus zajokkal és hosszan kitartott, transzcendens, ipari teljesítménytúra-útvonalakkal. Ha vesszük az alvó (halotti vagy tetszhalotti) állapotban leledző átlagmagyar ember homlokát, majd lassan végig-hosszig húzogatjuk egy szegregátumban romos állapotban még fentmaradt, csak imitt-amott kőporozott imaház külső homlokzatát vele (homlokot a homlokzathoz!), melyen mintha épp csak a külső koszt akarnánk leradírozni valami belsőleg koszossal, akkor ez az album pont ilyen ellenműködési és antihatásmechanizmussal, felforgató erővel és sokkoló tudati frikcióval bír. A modern ember ugyanis nem találja a helyét ebben a vallástalanított és varázstalanított világban. Toporzékol és követel. Individuációs folyamata fenntarthatatlan őrületkeringőbe torkollik. Nem is túloztam nagyon, valóban igen súlyos, kozmikus és felforgató dologról van itt szó.
Bárcsak belemehetnék alaposabban akár a jungi, akár a kecskési tanításokba, a halottak zúgolódásaiba, türelmetlen kérdezősködéseibe, az üvegek közti átlátszatlanságokba, a Mindenségbe és a Semmibe, valószínűleg akkor se tudnának ezzel sokan mit kezdeni. Az ilyesmi időt, immanens agymunkát, befogadási erőfeszítéseket és türelmet igényel még az igen szolíd szintű megértésig is. Ezt az albumot ezért talán csak három célcsoport tudja igazán értékelni: 1) akik személyesen jelen voltak ezen a különös előadáson és szívesen idéznék fel az élményt, az ott keletkezett vagy kibontakozott saját érzéseiket, 2) akik szeretnek alámerülni elsuttogott és elmormogott vagy épp dörgedelmes narrációval aládúcolt, horzsoló és hömpölygő zajfolyamokban, 3) nem evilági szellemlények, akik saját épülésükre használnak fel erőforrásként igen magas hatékonysággal mindenféle vegyes művészeti adatcsomagokat, mint például ezt is.
Az előadás számos elhangzó soránál bennakad a levegő, tágul a pupilla, és összemazsolázgathatnék ide egy listába szedett gyűjteményt a kedvenc soraimból metaforáimból, szinesztéziákból, összetett kifejezésekből, amelyek hol Jungtól, hogy Kecskés Pétertől származnak, de sokkal jobb, ha ezt a hallgató maga állítja össze saját magának, mint személyes eszközkészletet. Amit viszont a magam számára rendszeresen mantraként ismételgetek, és random embereknek fel is teszek, az bizony ez a kőkemény kérdés:
„Megkegyelmeztél magadnak valaha?”
A fentebb leírtakból nagyjából sejteni lehet, hogy a kommersztől, mainstream-től igen távol eső, rendkívül komplex anyag ez, minden egyes, nagyon figyelmes és tudatosan éber lejátszás után, fokról-fokra kezdi el megkedvelni a hallgatója, apránként lesz képes magába szívni a sötét intonációval, sercegésekkel, karczajokkal, sustorgásokkal tarkított felolvasás során átadódó sorokat, gondolatokat, keresztkódolt filozófiai és transzcendens üzeneteket. Szóval nem adja magát egyszerűen. De ez például szintén a dolga. Hogy ne legyen könnyű, semmiképp ne menjen át rajtad hirtelen és nyomtalan.
Nálam a július-augusztus legtöbbször hallgatott anyaga volt ez, bármi mással is próbálkoztam, félre kellett tennem és vissza kellett térnem ehhez, hogy újra és újra megdolgoztassa az agyamat és lelkemet. A nyári hőkupolákból emiatt én nem is érzékeltem sokat, mert a jéghideg hangok közé beszúrkált szikár sorok elvonták a figyelmemet, hallgatás közben folyamatosan olvasgattam, bogarásztam a jungi szöveget és ámuldoztam, hogy mennyire hangsúlyosan rezonálnak, egymásba kapaszkodnak Kecskés Péter kivagdosott és újraötvözött szövegkorpuszaival. Félelmetesen képes fogva tartani és egyszerre fel is szabadítani az elmét. Persze ehhez szükséges némi tudásvágy és értelemkeresés egyfajta különös homeosztázisa is. Anélkül nehéz lesz.
Fontos kiemelnem a zenei keretekért felelősök, Sveiczer Albert és Hidvégi Aszter precíz és igényes munkáját, melyen mindvégig érződik a szenzitivitás, a moduláris elektronika, a tehetséggel megáldott és végrehajtott improvizáció, annak különös tudása és átérzése, hogy milyen szövegekhez hangulatilag és effektálás szempontjából milyen sound-design, FM-szintézis, loopkút, inzertálás és rétegzés passzol. Aki nekibátorodik, elképesztő szellemi és auditív terekben, csarnokokban fogja találni magát, és ez a többszörösen rétegzett hangburkolat szinte képes belekapaszkodni és gyökereket ereszteni Kecskés Péter igen egyedi előadásmódjába, fegyelmező-mesélő orgánumába. Hol éles sivítás, hol altató mély zümmögés, hol repetitív egyenletes témakíséret vagy ipari lüktetés hagy nyomot az elmén és a lelken. Abszolút elismerés illeti tehát e páratlan és igen bátor sound-design alkotóit és közreműködőit. Minden egyes lejátszáskor le tud nyűgözni és úgy érzem, hogy most vagyok jó helyen, pont abban a térben, amit megalkottak és megengedték számomra, hogy benne lehessek. Bár a felvételt hallgatva azt is meg kell jegyeznem, hogy elengedhetetlen a minőségi hangrendszer hozzá, ugyanis elképesztő mély vibrálások, búgások és szokatlan frekvenciák szövetei bukkannak fel benne, és az otthoni, jól bejáratott álló hangfalaimon keresztül szerintem nem is jött át minden (még lossless FLAC-ból sem). Így első körben a magányos, zavartalan és jobbféle fejhallgatón keresztüli aktív végighallgatását javasolnám mindenkinek, már csak a humán környezet megkímélése érdekében is.
Ha úgy tekintünk erre a művészeti projektről lenyomatot hátrahagyó műre, hogy több speciális forrásból és energiatípusból épül fel egy monumentummá, akkor bizony azok lehettek a legszerencsésebbek, akik jelen voltak akkor este a Lumiere Hall-ban és a vetítéssel, atmoszférával együtt élvezhették azt. Akik ezt elmulasztották (mint pl. én is, sajnos), bizonyára szívesen megtekintenék 4K-ban egy rendes, falméretű OLED-képernyőről is, ha volna ilyen opció, viszont az túl materiális és fogyasztói-kereskedelmi megközelítésű dolog lenne, így nincs ilyen opció, persze nem is adná vissza teljesen a 360-fokos vetítés immerzív élményét.
Aki nekibátorodna ennek a különleges albumnak és tegyük fel van már előzetes tapasztalata a United Gods munkásságával, netán a Plasma Pool Ezoterror albumán sem tört el annak idején az elméje, valamint képes a szimpatikus idegrendszeri szinkronizációra a CMC-vel, az Interzone Inc. vagy a Premex Solus anyagaival, ők könnyebben fognak beleadaptálódni a Doriphoroi eme albumába. Bár az egészet oda-vissza képes vagyok tisztelni, félni és szeretni egyszerre, az anyag második fele vagy utolsó harmada (Éber lyukak, KAS-Sakk, Caged, Aranykor) hasít a legmélyebbre bennem.
Ez az anyag egyértelműen egy drága ajándék a legbátrabbaktól a legbátrabbaknak számára.
„Nem tudtuk, hogy ez az aranykor.”
Doriphoroi: Live at Lumiere Hall – Septem Sermones ad Mortuos a Bandcamp-en.
ImiAFan: Elmúlt idő
Aki akkor volt gyerek, amikor nagyjából én, még emlékezhet a tévén arra a bizonyos analóg órára. Persze akkor még fogalmunk sem volt, hogy ez ennyire szép kék számlapú tud lenni, mivel nem volt színes tévénk (kb. akkoriban még senkinek se). Az idővel is valahogy így vagyunk, számos emlék például megszépül. Kiváltképp igaz ez ImiAFan május végén megjelent munkájára, amely Szenes Iván zeneszerző, író, dalszövegíró, dramaturg Kérdés önmagamhoz című dalából szed ki két sort, hogy egy feszes, hangulatos és baljós minimálelektro-t faragjon belőle. A reciklikáció azért is érdekes, mert megéri a forrásul szolgáló alapanyagot is melléhallgatni. Kovács Kati 1980-as Kovács Kati Tíz c. albumán hangzik el ugyanis ez a különös, minimál szintipop-szám, melynek korabeli hidegrázós elektronikáját, akkori férje, Koncz Tibor komponálta, nem mellesleg teljes zenei karrierje során végig kísérte és zeneszerzőként támogatta is.
ImiAFan mindig jó érzékkel nyúl izgalmas és sokak által elfeledett forrásokhoz, hol versekhez, hol dalszöveg- vagy dallamfoszlányokhoz és oltja be sajátos közép-európai elektronikájába. Az EP az alapszámon kívül tartogat még további meglepetéseket. Bornia (Andy Dufter) például pörgős szekvencerrel tette tempóra, Hadron Lundgren (Kraak) szintúgy, csak tett bele még amolyan PSB-s 80-as évekbeli, válogatott űrdiszkóhangokat is a korhű hangulat érdekében. Keen K remixe ellenben már szétrobotált-szétvokódált, és inkább kraftwerki atmoszférát áraszt, de ez is parádés átirat lett, nekem ez is bejön. Helyet kapott még egy régebbi ImiAFan-szám remixe is a kiadványon, a Stupaj (Ivan Štrpka verséből készült), ez eredetileg a 2019-es Videnie albumon jelent meg, most pedig a bolgár MANASYt kent alá neki, rendesen passzol is az elmúlt idő stílusához.
Szép release ez, igényes elektronikákhoz és melankolikus tánczenékhez szokott füleknek boldogság lesz.
ImiAFan: Elmúlt idő begyűjtése innen.
Myllerr: Æternus 1.0
Myllerr neve nem feltétlenül cseng kényelmesen ismerősen vagy túlhasználtás okán megkopottan a hazai színtéren, pedig Miller Tibor Miskolcon már régóta kalapálgat össze cinematográf cyberpunk számokat (korábban Milenivm pszeudonév alatt), igen komoly hatékonysággal és változatossággal. Leginkább azok számára derenghet ő, akik ott voltak a július 24-i „A Gyár bezárt!” elnevezésű eseményen az S8 Undergroundban és élőben is hallhatták, átélhették a metafizikai művész, zenész, grafikus és előadó dörgedelmes és izmos cyberpunk ritmusait.
Számai eredetileg kislemezeknek indultak, így eddigi diszkográfiája singles-kollekciókból áll, amely 2018-tól datálódik a 13,8 MRD elnevezésű hatszámossal. Már ez is elég erős antrénak számított a vendéggitárbetéteivel és atmoszférikus, lehengerlő hangulataival, a sor második darabja, a Cyberaevus is hozza az erős, filmes, ugyanakkor jól táncolható hard-edge felvételeket. Nemrégiben pedig befutott az Æternus 1.0 (korábban Cyberaevus II. munkacímen szerepelt a katalógusban), amely további 4 track-kel járul hozzá a Myllerr-Univerzumhoz.
Aki először hallja a felvételeit, talán meg is lepődik azon, hogy technológiailag és kompozíció szempontjából mennyire átgondolt és precízen kimunkált zenéi vannak, kimondottan a szürke és fekete sokszázezer árnyalatába oltva. Nem, ez nem az a neongliccses elvágyódós synthwave meg cyberwave nyári össze-vissza száguldozás lesz ám, csak kalapácsmechanikusan erős dallamok, szilaj, páncélos darvakként áthúzó sztringívek az égen, valami alattomosan szép, egyszerre szelíd és határozott szintetizátor+dobgépzene, ami egyetlen helyen sem ül le azért, hogy eluntasson, sokkal inkább valami földöntúli erővel, magabiztossággal vértez fel. Hidak a helyén, ritmika stabil, betétei konzekvensek, műfajhelyesek és fantáziával, áramkörökkel bőven átszőttek. Érződik a technikai tudás és az elhivatottság.
Persze sejtem, hogy Myllerr ezért magában, belül ki is röhögne, miközben egyetlen arcizma se rendülne közben, de ő ilyen szerényen áll ehhez a kérdéshez, legalábbis én ilyennek ismertem meg. Nem pusholja magát, neki nem különösebben a szereplés, hanem a visszavonult alkotási folyamat a minden, az ötleteinek, gondolatainak aprólékos kidolgozása, valami nagyobb, transzformatív folyamatokra képes egész összerakása. A magam részéről teljesen bele tudok gabalyodni a filmes, drámai, nem ritkán melankolikus, heroikus, harcias myllerri hangulatokba, ráadásul mindezt anélkül, hogy a modern instrumental classical filmscore-szépelgéstől és ezek zavaró giccscunamijától (pl. az amerikai blockbusterfilmek összes score-ja) fanyalognom vagy rókáznom kellene. Myllerr egyszerűen nem követ el ilyenfajta vétséget, hálás is vagyok neki ezért, sőt, ha neves producer lennék, tolnám ezerrel a filmipar irányába, vagy minimum visszamenőleg kicserélném nagyon-nagyon sok jó film egyébként nem valami jó zenéjét az ő munkáira.
Felőlem a Cybermode Beats (outlet projektszervezet és kiadó) akár óránként vagy percenként is kiadhat egy full-length, fröccsöntött AI-albumot, az akkor sem lesz képes felvenni a kesztyűt Myllerr produkcióival, ahol éteri geometria és kulturális értéktöbblet honol, még akkor is, ha az erőszakos beat-hentelés gregoriánszerű női vokállal a Psychic Resilience-ben, vagy természetfeletti entitások csatajelenete egy alternatív középkorban az Aeternus Nexus-ból.
Myllerr nem az az alkotó-előadó, akivel csak úgy könnyedén össze lehet futni bármikor a random budapesti underground éjszakában, koncertjei is meglehetősen ritkán vannak, így a kiadványai mellett érdemes ezt is megbecsülni, az S8-ban legutóbb átélhettük.
El ne menjünk mellette: az identitás és a létezés kérdéseit a tudat és a metafizika metszéspontjában vizsgáló vizuális művész is, nem csupán kortárs zenész! Aki a valóság, az emlékezet, a technológia és a transzcendencia határait feszegeti, ráadásul ezekből kontemplatív tereket és immerzív mezőket is képes létrehozni, arra azért más szemmel nézzünk lehetőleg, különösen ebben az AI slop-túltengéses időkben.
Myllerr zenei anyagai erre találhatók.
Myllerr művészeti portfólió oldalát is illik megtekinteni.
Áttörték az üvegplafont!
Planetdamage és Synthetic Destiny a Petőfi Rádió KONCERCLASS archívumában!
A közmédia elmúlt éveiről (és benne a Petőfi Rádióról és Petőfi Tévéről) nem feltétlenül érdemes bármit is okoskodni és megszakérteni már, ellenben örvendetes és abszolút üdvözölhető az a változás és nyitás, amely mostanában tapasztalható. Például itt van újdonságként az, hogy az eddig radar alatt repülni kényszerülő hazai underground is képes végre bekerülni a közmédia archívumába, áttörve ezzel egyfajta üvegplafont, így mostantól bármikor visszanézhető és megismerhető bárki számára nagy kedvenc formációim színpadi előadása is.
Így a Dübel, Man + Machine, Utolsó Hullám, Crow Black Dream, és a Hadron Lundgren után végre itt van Planetdamage és a Synthetic Destiny is a Petőfi Rádió KONCERTCLASS sorozatban!
Köszönet ezért a Petőfi Rádiónak és a srácokra pedig nagyon büszke vagyok! (Megy is minden az offline tartós táramba bele.)
Kalandozások CyberBob házi lemezgyűjteményében
Jó szívvel ajánlom figyelmébe bármely zenebarátnak CyberBob (Gyarmathy Zsolt, aki a kékmandarin és a Syntax Error zenekar oszlopos tagja is) Facebook-oldalát, aki egy jó ideje a hírfolyamában nem csupán a személyes élményeit osztja meg, hanem válogat és bepillantást enged a saját (fizikai!) zenegyűjteményébe, méltat és bemutat belőle remek darabokat, valamint háttérinfókat és hallgatási élményeket kínál számunkra olvasható módon – ezzel pedig a szubkulturális közszolgálatiságot is erősíti.
A fotó Cyberbob FB-profiljáról származik. Dominálnak ugyan a szintis kiadványok, de más műfaj is akad köztük.
Gyakran felkapom a fejem, elolvasom a lemezbemutatásait, mert nekem is nyújt érdekességeket vagy az enyémnél érdekesebb, szubjektív erőpontokat, amelyekre korábban nem gondoltam. Azért is tartom ezt értéknek a mostani elqrvult social media kontentdömpingben, mert nem nyom le erőből, nem akar sem leuralni, sem manipulálni, valamiről győzködni, viszont párbeszédet és szokást teremt.
Továbbá ott van a fizikai hanghordozó formátum egyértelmű szeretete benne. Szeretetre pedig mindennek és mindenkinek szüksége van. Köszönet ezekért a jófajta posztokért.
A zenei szórakoztatóipar gépezetét meghatja-e a végre a klímaváltozás?
Megszokott dolog. Sokszor szembejönnek velünk a koncertszervezők, klubok, audiencia-akvizítor menedzserek és mindenféle promóterek sirámai, panaszáradatai, mint a mindenféle bogarak, legyek, lepkék elkenődve a szélvédőnkön, mi pedig rendre ablaktörlőzünk egyet-egyet, spricceljük a drága ablakmosót, de csak elkent, homályos foltok maradnak vissza, nem javul a kilátás, körömkefével kellene rámenni erőből, hogy tisztán lássunk a kérdésben.
Az idei nyár valami teljesen atipikusat dobott, szokatlan lapot húzott, négy mezőt visszalépsz és kétszer kimaradsz a dobásból, nem emeled fel az elhízott seggedet az otthoni klímaberendezésed alól és ötször is alaposan átgondolod, hogy kimész-e az aszfaltos éjszakába a júliusi-augusztusi még mindig 36 fokban, bevállalsz-e egy budapesti tömegközlekedést vagy netán autópályás vezetést hétvégén, hogy lásd és halld a kedvenc zenekaraidat fényes nappal vagy a még szintén szervrohasztó alkonyatban színpadon, szabadtéren, netán klimatizálatlan-szellőztethetetlen pinceklubokban hozzád és sokakhoz hasonlóan rommá rotyogni és szenvedni.
Amikor már egyre többen kezdenek el neheztelni a klímaváltozás gyarapodó negatív hatásaira és nem csak a közönség, hanem maguk az előadók is problémásnak tartják a környezeti viszonyok elviselhetetlenségét, akkor talán ideje lenne átgondolni a kulturális szervezés (értsd: naptár fel- és túltöltés, turné, hakni, fesztiválipar, szezon, temperálatlan ember- és élménydarálás, stb.) fenntarthatósági kérdéseit. Nem fog egycsapásra magától megjavulni csak úgy, de nem ám!
Nem én leszek az, aki ebben most megmondja jól a tutit, hiszen sem kulturális szervező, sem invesztor, sem jóstehetséggel és előrejelző műszerekkel felszerelt meteorológus nem vagyok, csupán érzékelem a problémát. Hogy ez bizony egyre nehezebb lesz mindenkinek. A szervezőknek, a fellépőknek, a közönségnek. Hogy újra kellene gondolni a klub-, fesztivál-, falunap- és még az uborkaszezonokat is.
A helyzet már eddig is kőkeményen kihívásos és kompetitív volt, a naptárösszenézésképtelenség és „élni és élni hagyni” elv eddig sem működött valami fényesen, és bizony még mindig feltartott mutatóujjal gondolok a közönségkannibalizmusra, leszalámizásra.
365 nap, 52 hétvége, benne időnként hosszú hétvégék, ünnepek. Tessenek osztani és szorozni, statisztikai elemzéseket végezni, prediktív modelleket farigcsálni, beletenni változókként és többismeretlenként a rendelkezésre álló bookingolható helyek és előadók számát, elosztani a még életben és mozgásképességükben megmaradt, fizetőképes közönség létszámát, majd gyököt vonni a szabad eseménynapok számával, kis zárójel, kapcsos nagyzárójel, szögletes-Ruff-zárójel, és az egészet el lehet ismét osztani az adott hónapra kiszámított átlaghőmérséklettel. Az eredmény persze pontatlan, de cserébe siralmas lesz.
Szabadság, kötöttség, adottság, kitettség: persze ezek vitatható fogalmak, de a globális zeneiparnak és a szórakoztatóiparnak kényszerűségből feltehetőleg újra ki kell találnia azt a még éppen optimálisan működőképes és fenntartható ökoszisztémát, amellyel mozgásban tudja tartani „értékközvetőként” a körforgást és nem nyáron akar bármi áron körömszakadtával szánkókat, jégkorcsolyákat és síléceket értékesíteni vagy épp port meg izzadtságot nyeletni mindazokkal, akikből tulajdonképpen (úgy-ahogy meg- vagy túl)él.
Erről szerintem ennyit. Érdeklődve kísérem figyelemmel továbbra is a zeneipari mélyalkalmazkodási képességfejlődés további lehetetlen stációit és kudarcait. Biztosan vissza fogunk még kanyarodni ehhez a témához, mert mindenkinek fel van adva a lecke rendesen. 2-3 hónapot valószínűleg nyugodtan ki lehet ezután ikszelni az évből és a naptárból környezeti- és klimatikus használhatatlanság okán.
Külföldről jelentem
Aztán az első Electronic Body Music dokumentumfilmmel végül mi lett?
Korábban már adtam hírt róla, hogy mekkora izgalommal vártuk a beharangozott első Electronic Body Movie dokumentumfimet az EBM történetéről és újrafelfedezéséről, különösen azért, mert általunk is mélyen tisztelt és nemzetközileg ismert előadók (pl. Kris Baha, Patrick Codenys, Gabi Delgado-Lopez, Robert Görl, Bon Harris, Dirk Ivens, Douglas McCarthy, Daniel Miller, stb.) nyilatkoznak benne. A dokumentumfilm rendezője a Berlinben élő, olasz Pietro Anton, aki filmszakos tanulmányait a bolognai DAMS Egyetemen végezte, majd producerként dolgozott Milánóban és dokumentumfilmes karrierjét az Italo Disco Legacy című filmmel kezdte, amely a 80-as évek olasz tánczenei kultuszáról szól. A filmet 2018-ban mutatták be a teltházas Berghain Clubban, azóta pedig bejárta a világot, 24 országban 68 vetítéssel.
Természetesen annak rendje-módja szerint, amint szembe jött velem a dokumentumfilmről szóló első hír, én is lázasan rányomtam minden feliratkozásra, bekövetésre, hogy a későbbiekben se kerülje el a figyelmemet a munkája. Ámuldozva néztem, hogy szerte a világban körbehurcolják underground klubokba, bulikkal, koncertekkel, DJ-estekkel összekapcsolt vetítésekre, még irigykedtem is, hogy bárcsak én is láthatnám. Izgalmam tovább fokozódott, amikor eljutott hozzám annak a híre, hogy a filmet Magyarországra is sikerül elhozni (most szeptemberben lett volna a vetítése), azonban nem jött össze a megállapodás a feltételekről, amennyire tudom, annak túlárazottsága (!) okán.
Most pedig ott tartunk, hogy megjött a hírlevél-feliratkozás utáni első e-mail e témában. Ugyan egyetlen streaming-csatornán sem elérhető, (már a VOD-on sem), viszont egy rövid ideig kibérelhető, azaz pénzért kikölcsönözhető a dokumentumfilm és megtekinthető vimeo-n.
24 órára 11,90 USA dollárért.
(kb. 3700 jó magyar forintért 1 álló napig nézegetheted, magyar felirat természetesen nincs benne.)
Itt a film hivatalos előzetese, ezek alapján nem nyilatkoznék róla, mivel én nem toltam rá pénzt és erősen kérdőjelesnek érzem a vállalkozás valódi szándékát. Az Electronic Body Movie-nak nincs és úgy tűnik, hogy nem is lesz rendszeres terjesztése és elérhetősége, eddig is csak elővételes „fizikai” eseményként futott, ami lehet talán már ki is fulladt mostanra. Az IMDB-n 7.9-esre értékelték, bármit is jelentsen ez.
Pietro Antonnak van egy másik projektje is előkészületben és folyamatban, a Glowing in the Dark Again (Újra világítani a sötétben), ami a minimal synth mozgalom történetét meséli el, ami egy másik szenvedélye és a 80-as évek elektronikus zenéjéről szóló trilógiájának harmadik részeként fog várhatóan valamikor megjelenni.
Gondolom a beharangozása és terjesztése is igen hasonló lesz.
Azt hiszed, neked már minden megvolt? Közel sem. Itt a CYBERPUNK HUB.
Elnézést, akinek ez már evidens volt, én rácsodálkoztam erre a szubkulturális hub-ra, ahol szisztematikusan gyűjtenek mindenféle cyberpunkkal kapcsolatos dolgot, ami film, játék vagy könyv. Egy napig kalandoztam csak benne és rájöttem, mennyi mindent nem is ismerek, de némelyikről az volt a felfogásom, hogy bár ne is kattintottam volna bele. Főleg az alacsony költségvetésű és felszínesen, gyorsan megírt forgatókönyvű, kísérleti (indie) cyberpunk rövidfilmekre gondolok.
Attól, mert nagy rajongója valaki egy művészeti vagy gondolati stílusnak (amúgy a cyberpunkot minek is nevezzük, műfajnak?), attól még nem egészen biztos és garantált az, hogy elég jól is űzi. Igen, vannak egészen elképesztő trash dolgok, de mint komplementer adatbázis és emlékezetgyűjtemény, úgy egészen jól tud működni ez a platform. Nem feltétlenül mindent, ami ott van, címkéznék fel azonnal CP-re nyugodt szívvel, de ez is egy olyan szubjektív kérdés, hogy a sündisznó például ragadozó állat-e. Vagy növényevő. Vagy mindkettő.
Van azért még rajta bőr. Adagoljátok már a D+ vitamint a vízbe!
Neuromancer, Blade Runner, The Ghost In The Shell, MATRIX, The Expanse. Na, mi a közös bennük?
Mindegyik vagy új sorozatot, átdolgozást, feldolgozást, megdolgozást, folytatást kap. Bárcsak mindenre ugyanúgy tudnék tekinteni, mint amikor legelső alkalommal történt!
(De az kérem, nem úgy lesz. Amnéziás cyberpunk és sci-fi rajongó szeretnék lenni, akinek minden egyes tétel teljesen új.)
Ugye, még mindig kellene a régi MTV meg a 120 perc?
Most, hogy idén júliusban a legendás éjszakai 120 Minutes műsor atyja és 1986-os alapítója, majd 1988-tól hosztja, Dave Kendall is elhunyt 63 évesen Balin, valahogy újra visszakanyarodunk az MTV (Music Television) nosztalgiához.
Az Altmusictv 120 Minutes archívuma és az I Want My MTV Rewind részlegesen oltja persze a szomjúságot, meg lehet próbálkozni vele üresjáratokban. biztosan jobb élmény lesz, mint mondjuk a magyar reddites panaszáradatokat és áljajongásokat megszörfözni mentálisan.
Az Altmusictv bandakeresője és indexelése, műsorrend-mutatója egészen vállalhatóan működik, persze YT-playlist alapú, de akkor is, legalább emléket és archívumot állít egy olyan zenetévés műsornak, amelyből sokan szereztük inspirációinkat, kedvenceinket, és nem mellesleg számos ma is nagy formátumú zenekar berobbanását és pályafutását segítette egészen a 2000 / 2003 / 2013-as befullasztásáig és megszüntetéséig.
Az I Want My MTV Rewind más koncepciót követ, inkább egy múltszkennerszkrolling gépezet szerencsére feliratkoztatás, adatzabrálás, algoritmus, login és egyéb modern frincfrancok nélkül, pusztán a random felfedezés és „nézzük, mit dob a gép?” működési elvén. Több mint 113 ezer zenei videó van beletáplálva (saját applikációba, de szintén YT-alapon csatornaváltóval, léptetővel), 6 évtizedből, egészen pontosan az 1970-es évektől a 2020-as évekig. Talán bosszantó lehet a „buy me a coffee” adománytarháló felülbélyegzés, de cserébe a teljes MTV műsorspektrumából válogat, nem csak a 120 perc van beletáplálva, hanem egyenesen 88 (emberkurátorok által kezelt) csatornával, több mint 4000 előadó klipjével bír.
Mindkettőnél hiányolom viszont azokat a kis összekötő brandfilmeket és vicces, kreatív indie animációkat, amelyek miatt én szintén nagyon kedveltem az (ős)MTV-t, mint pl. a Push Comes to Shove (Enemies) sorozatot Bill Plympton jóvoltából. Az MTV-nek egész jó kis műsorbeszállítói voltak a 90-es évek első felében (pl. Liquid TV) és ez is meghatározta a kamaszkorunkat, bár a Beavis and Butt-Head pont nem tartozott éppenséggel a kedvenceim közé.
Az Altmusictv 120 Minutes archívuma innen érhető el.
Az I Want My MTV Rewind pedig innen.
Hasson mester? Basson Tracker!
(Basson Tracker képernyőkép a Linux Mint Magyar Közösség weboldaláról.)
Igaz, még februári ez a hír, de a Linux Mint Magyar Közösség weboldalán böngészve bukkantam rá, hogy a Basson Tracker elég nagy királyság. Azért is teszem ki ide, mert tudom, hogy vannak itt jópáran, akik a demoscene és a 8bit felől érkeznek és azért a retro-nosztalgia sem csekély, ahogy az alkotási düh sem elenyésző, ha a klasszikus Amiga-hangzásról meg a trackerekről van szó.
Buherálni nem kell egyáltalán: a Basson Tracker egy belga fejlesztésű javascript alapú-cucc, telepítés nem szükséges, pusztán a böngészőből meg lehet nyitni, lejátszani, szerkeszteni és menteni vele MOD és XM fájlokat. A régi négycsatornás Amiga modulok és a FastTracker 2 zenéi egyaránt kezelhetők vele, és nagyon remélem, hogy mindazok a hazai zeneguruk, akik remek kis ipari meg EBM dolgokat csináltak régen, most előszedik majd a régi háttértáraikat és felújítják vagy újrahúzzák egykori műveiket. Szóval én bizakodó vagyok, hogy előálltok majd a saját revival archív dolgaitokkal.
(Nekem a trackerkedés kimaradt az életemből sajnos, gépem se volt hozzá, máig bánom is, de foglalkozom a kérdéssel és lesz is róla hosszabb írásom.)
A Basson Tracker egyből innen nyílik ide kattintva, elsőre kicsit lassabban tölt be, de a demók benne pedig egészen jók, vagy hát legalábbis érdekesek, lehet importálni saját cuccot lokálból vagy Dropboxból, kipróbálgattam benne ezt-azt és engem megvett, el lehetne cseszerinteni vele rengeteg időt persze.
Most ennyi fért bele ebbe a kéthavi riportba. Nekem (még ha némi hosszabb nyári kihagyás után is) izgalmasabb élmény volt ezt írogatni, mint mondjuk mindenféle algoritmusokkal, holmi botfarmokkal, trollokkal és NPC-kkel vesződni. További újdonságok és érdekességek persze jönnek majd folyamatosan.
Akinek hiányérzete maradt volna, nekik ajánlom szíves figyelmükbe kultúripari partnereim és jóbarátaim felületeit, a most 5 éves és speedy gonzales percre pontosságáról és naprakészségéről híres, mélyen elkötelezett Kollektívát (Boldog Születésnapot!), a Gothic Disorder Productions általi Disorder Podcast-et (videoblog) a friss, ropogós augusztusi adással, a NecrogenesiS – Magyar Industrial Webzine-t a szokásos ajánlóival és rövid híreivel, és nem utolsó sorban a Dark Stage-et, ahol mindenféle buli-, koncert-, fesztiválbeszámolók, zenekari interjúk és videónaplók is várnak rátok, természetes alapos körbedokumentáltsággal.
Mindenkinek bőven van mit nézni, hallgatni, olvasni!
0 hozzászólás