Hát de, mégis! Részletesen el is magyarázom (kb. mintha az idős, tudálékos, fárasztó nagymamád lennék), hogy miért is bólogatunk szótlanul a falhoz támaszkodva a sarokban, vagy vergődünk a tánctéren mi, a beszorult generáció az EBM-re és miért annyira kurvára fontos ez nekünk. Meg neked. Meg egyébként a világnak is. (Hogy mi??? A világnak? Na ne szivass már!) Nem, nem szivatlak. Azt a világ úgyis megteszi helyettem.
Az Electronic Body Music (EBM) az egyik legszívósabb zenei műfaj. Bár a 80-as évek hidegháborús ipari nagyvárosaiban született, a 2020-as évekre nemhogy nem tűnt el, de valóságos reneszánszát éli. A mai EBM már nem csak a keményvonalas, bakancsos EBM és indusztriál arcoké. Beköltözött a legmodernebb techno klubokba is, rugalmasan kereszteződött más sötét zsánerekkel és nem elengedte a harcos macsó militarista és maszkulin álláspontját, hanem a rugalmasság elve mentén kinyitotta a kapuit technológiák, műfajok és nemi & egyéb identitások és entitások előtt is. Ezt pedig jól tette, mert a hétköznapi érzéseink és megéléseink vonzzák egymást.
A mai értelemben vett EBM (vagy gyakran Techno-EBM) már egy valóságos hibrid állat, egy rohadtul és vigyorgón vonzó kiméra, egy analóg-digitális-nemi konverter. Lehet ezt szeretni vagy köpködni rá, de ott van benne Billie Eilish, Lady Gaga, Phase Fatale, Zanias, Helena Hauff, Nina Kraviz és sok más artist munkáiban, a reklámok, a nagyvárosi utcák és az irodai munkahelyek impulzív-passzív-agresszív atmoszféráiban. Maga a fertő, maga a prion! Mindent túlél és mégis változik, adaptálódik, ha tetszik, ha nem. Mégis apróbetűs lábjegyzetes, mert szubkultúra és senki nem tűzné ki büszkén a mellényére, maximum kanonizálja, él (és visszaél) az előnyeivel, erős imázsával anélkül, hogy végigizzadta volna a floppylemezes és trackeres 80-as és 90-es éveket – betárcsázós és drága internet vagy tudásmegosztás nélkül.
A techno-fúzió például egy rohadtul kapitalista melléktermék, de épp ezen virágzik a klubkultúra és az eszképizmus. Ami elől menekülsz a hétköznapokban (pl. a corporate, létfenntartásodat biztosító munkád, a szabályrendszerek), azt áttalicskázod boldogan egy klubba, hogy ott dühönghesd ki a tehetetlenségedet. Persze más, de valahol mégis ugyanolyan szabályok között.
Aztán ott van a hi-fi agresszió, loudness war és a marketingterror, producerségdiktatúra. Ami régen mocskosan, szőrösen, szálkásan, borotválatlanul, tévesztett ütemmel, váratlan zajjal, hibákkal, A4-es (saját kézzel kikevert tapétaragasztós!) utcai plakátolással és házibulikkal is simán és röhögve el- és lement, most csakis előfizetéses AI eszközök, fizetett együttműködések, méregdrága hangszerfegyverpark és végtelen anyagi forrást felemészteni és lenyelni képes marketing és promóció, meg algoritmuszelidítés árán megy. Nem kommentálom különösebben, nem is érdemes. Értitek.
Mi a helyzet nálunk?
Magyarországon az EBM ma már nemcsak a fekete ruhás, bakancsos közönségé. Erős az átjárás a hard techno bulik felé, így a fiatalabb generáció is felfedezte magának a műfaj dinamizmusát. Emellett él egy erős Depeche Mode-nosztalgia is (semmi nem képes leváltani), ami sokakat vezet el a sötétebb elektro (EBM, dark-electro) irányába. Virágozzék ezer virág és világ, legalább már nem lépünk egymás torkára. A hazai színterek (itt most több szubkultúrára is gondolok) bölcsen felismerte azt, hogy a monopolizálás, másolás, kiszorítás, ellenségeskedés idejétmúlt, kontraproduktív és semmi hasznot nem hoz. De felismerte azt is többek között, hogy a közönség demográfiai és nemi összetétele, motivációja, trendmegvezetettsége kemény dió, és akkor arra most nem térnék ki, hogy adott számú a hely és az év csak 52 hétből (és jóformán közel annyi hétvégéből) áll. Speciális helyzet ez, amiről később még kell értekeznünk.
Egyáltalán miért maradt fenn az EBM a „posztindusztriális” Nyugaton és nálunk is?
Bár a 2000-es évekre az EBM emlékforrásai, a klasszikus gyárvárosok és a hidegháborús katonai feszültségek eltűntek, az EBM két dolognak köszönhetően nemcsak túlélte ezt, hanem át is alakult:
A „BODY” (a test) túlhangsúlyozása
Az EBM nevében a középső szó a kulcs, a BODY. Míg az indusztriál zene sokszor hallgathatatlan zaj volt, az EBM visszahozta a táncolhatóságot és a fizikalitást. A 2000-es években ez a testközpontúság tökéletesen illett a virágzó klubkultúrába. Az EBM ekkor mutálódott olyan irányokba, mint a futurepop (ami dallamosabb, de tökéletesen alkalmas a már mozgásképtelen romantikusoknak) vagy az aggrotech (ami torzítottabb, agresszívabb, de azért még hozza a bevállalós fickósság alapélményét), amik a gót és dark klubok kompozit alapkövei lettek. Plusz még ezer szétszálazódás és spektrumanalízis, amivel most nem fárasztanálak feleslegesen. Elmehetnék a testkultusz, testmodifikáció, plasztikai sebészet, szépségipar, fitnesz-ipar, edzőtermek, ön- és énreprezentáció testszagú világába is, de inkább nem most fogok. Maradjunk csak a tárgynál.
Digitális és outfit elidegenedés on the road!
Az indusztrializációt felváltotta az informatizáció. A 2000-es években már nem a gyári szalag mellett éreztük magunkat gépnek, hanem a számítógép és a laptop előtt. Az EBM rideg, szekvenciális lüktetése kiválóan lemodellezte az információs társadalom elidegenedettségét, a digitális favágást, kódolást, mechanikus és merev gombnyomogatást, amire még visszajelzést, csatolást (és sokszor év végi bónuszt) se kapsz. A militarista esztétika kifutott, mert hétköznapi divattá vált. Kapható a New Yorkerben, feszül a bakancsos, de utcán unatkozó vagy vonuló gimis kiscsajokon, pilótadzsekik váltakoznak lángra lobbanékony műanyag akciós pufimellényekkel, rovarszerű outfitekkel, az öregedéssel erősen dacoló Alpha Industries márkahűséggel, vagy a DRK brutalistába hajló lábbelijeivel. A militarizgatás ruházatban nemhogy nem divat, nem lázadás, hanem egyenesen polietilén iskolai kötelező köpeny, uniformis, ami reflektál a 2020-as évek globális rendkívüli állapotaira. Erről élénk emlékem az, hogy egyszer az öltözéke miatt leszólítottam valakit egy közterületen, mert besaccoltam (természetesen igen rosszul), hogy biztos EBM-rajongó. Hát, nem az volt! Pislogtam, mint a marcipános egri békebéka! Az EBM-hez tapadt military outfit mára megmaradt egyfajta cosplay-nek, szerepjátéknak vagy fegyelmezett lázadásnak a kaotikus és mindent magába szippantó popkultúrával szemben.
De azért valljuk be: kifulladt ez, én legalábbis nem emlékszem nagyon másra az elmúlt évtizedből, mintsem fekete bandapólókra, sokféleségre, modern szóval diverzifikációra és belém se kötött még senki, mert egy rendezvényen nem taktikai bakancsban roptam. Tánc közben úgysem egymás lábbelijét figyelgetjük. Van, aki meg rendszeresen zakóban, ingben és aktatáskát cipelve nyomja a ritmusokra, az is teljesen okés. Mindez már nem kód, nincs mögöttes jelentés, amit vizsgálnunk lenne érdemes egy olyan korban, amikor a neonácik inkább már nyakkendős-öltönyös gazdasági hatalmak képviselői és egy konzervatív és mindenféle egymás iránti szolidaritást kiirtani kész szűk és korrupt, egyéni érdekvezérelt elitbe tartoznak. A sötétben villódzó fények kereszttüzében és a ködben nem egymás rangjelzéseit és outfitjét, vizuális kódjait nézegetjük és olvasgatjuk, hanem feloldódunk a közösségben és a fegyelmezett ütemekben.
Szubkulturális önvédelem
Az EBM egy nagyon erős identitást adott nekünk, ami velünk él 0-24-ben és 7/24-ben, akár a zajos nagyvárosok labirintusaiban, irodaházakban, sikátorokban, autópályákon, agglomerációs közlekedési dugókban vagy mondjuk ha egy OBI-ban vagy Praktikerben, netán SPAR-ban tekergünk össze-vissza (ne cikizz, minden germán). Ugyanazok vagyunk és ugyanazt képviseljük mindenhol. Egy olyan korszakban, ahol a zene kezdett ellágyulni, ahol a hazai rádiók több propagandát és olcsó, gagyi reklámot tolnak mint zenét, az EBM (és az abból kinövő virulens, cross-over irányzatok) a keménységet, a fegyelmet és a sötét futurisztikát kínálta alternatívaként. Mi pedig továbbra is élünk ezzel a lefegyelmező mentális powerbank-kel, mert ez tölt fel minket. Önjogunkon tesszük ezt, mert megéltük a teljes evolúcióját, fennmaradását és jövőbeni iránymutatásait. Akkor is, ha ez sokak számára nem éppen könnyen érthető életvitelnek számít. Hidd el, én megértem.
Mass Destruction, indusztrializáció, digitalizáció és egyéb további súlyos kérdések
A mostani kultúrideológiai harcokban, szeparatista törekvésekben, erősödő nacionalizmusban felmerülnek további kérdések is. Ha az EBM gyökereit adó hidegháború, kulturális elnyomás, indusztrializáció élménye az európai nagyvárosokban adott volt, akkor mi van most? És ahová az olcsó termelés, másolás, presszúra kiszerveződött, ott miért nem virágzik az EBM? Például ahol jócskán lenne táptalaja, mondjuk Kínában, Koreában vagy más modern ipari óriásokban, ott miért nem dívik az EBM?
Ez a legérdekesebb része a kérdésnek.
Logikusnak tűnne, hogy ahol dübörögnek a gyárak, ott szülessen meg az ipari zene, de több oka is van annak, amiért ez nem pont így történik, ahogy gondolnánk. Az első és legfontosabb, az az art school gyökerek hiánya. Az EBM és az indusztriál nem a gyári munkások önszerveződő zenéjeként született meg a 70-es és 80-as években, hanem nyugati művészeti iskolákból indult (pl. Throbbing Gristle, Kraftwerk, DAF). Ez egy értelmiségi reflexió volt az ipari környezetre, egyfajta provokáció és művészeti dekonstrukció. Kínában, Indiában vagy a fejlődő vagy már túlfejlett keleti ipari országokban hiányzik ez a specifikus nyugati avantgárd/punk háttér, ami a gépek zaját művészetté emelné, vagy emelhette volna. Nagyon nagy különbség!
A valóság elől menekülés is erősen bejátszik. Ha valaki napi 10-12 órát dolgozik egy valódi gyárban, zúgásban és fémzajban, az utolsó dolog, amit szabadidejében hallgatni akar, az a gépek ritmikus csattogása. Ott a zene funkciója a menekülés, eszképizmus. Ezért hódít ezekben az országokban a hiper-kolorizált, technologizált és tiniromantizált soft power, de lélektelenül és gyárilag összepakolt, szinte már-már fasisztoid k-pop, a fülbemászó EDM vagy a melodikusabb popzene. Az indusztriál és EBM esztétika ott egyfajta luxusprobléma: akkor válik érdekessé, ha már eltávolodtál tőle, és elkezded stílusosnak látni a rozsdát. (Már, ha ki tudsz szabadulni a rád szabott kasztból, amiből aligha engednének ki csak úgy egyszerűen, lásd a Squid Game sorozat társadalomkritikáját.)
A politikai kontroll és kollektivizmus ereje is jelen van, csak nem tudunk róla. Az EBM-nek van egy erős lázadó, egyéni, sőt, néha provokatív, militarista szimbólumokat kiforgató éle. Az olyan országokban, mint pl. Kína, az underground szubkultúrák sokkal szorosabb ellenőrzés alatt állnak. Az EBM sötét és nihilista kisugárzása nem illeszkedik ugyanis a hivatalos állami optimizmusba. Nálunk ezt mostanság „mindenszarizmusnak” hívják, pedig ez sem újkeletű, hiszen a teljes magyar történelemben, irodalomban, közhangulatban jelen volt állandóan, nem csak az elmúlt 15-30 évben. (Értsd: a rendszernemváltozás és a NER alatt.)
Nem elhanyagolható a technológiai ugrás és annak hiánya sem. Ezek a keleti országok sokszor átugrották azt a korszakot, amikor az analóg szintetizátorokkal és dobgépekkel kísérletezni kezdhettek a fiatalok. Ők már a modern digitális korban nőttek fel, ahol a globális trendek (hip-hop, trap) azonnal elérhetőek voltak, és ezek elnyomták a lokális, rétegműfaji kísérletezéseket. Se terük, se technikájuk, se affinitásuk, se szabadságuk nem volt ehhez. Nekünk európaiaknak viszont (még a vasfüggöny mögött is) minden lehetőségünk adott volt erre. COCOM-lista, C64, privatizáció, illegálbulik, Mariahilfer-Strasse ide vagy oda, toltunk mindent ezerrel, amit csak lehetett, amihez csak hozzáfértünk. Ezért velünk is maradt. A technikai mókolás és a szabadság hol édes, hol keserű, hol savanykás íze, amit mi még minden egyes nap érzünk. Tudjuk, honnan jöttünk, merre tartunk és milyen két drótot kell ehhez összeforrasztanunk.
Az EBM ma már nem a gyárakról szól, hanem a gép és az ember viszonyáról.
Ott virágzik, ahol a technológia már annyira átszőtte az életet, hogy az egyén elvágyódik a természetestől, vagy ahol a múlt indusztriális emlékei (pl. elhagyott gyárépületek) inspiráló, esztétizált díszletként szolgálnak a bulikhoz. Kínában vagy mondjuk Gödön, Iváncsán a gyár még a kőkemény valóság – és a valóságból ritkán lesz underground művészet, amíg az tart és tombol és rombol.
Miért érzünk nosztalgiát az elhagyott gyárak, ipari épületek és gépek iránt, mikor ezek roppant környezetszennyező és dehumanizáló helyek, létesítmények és eszközök voltak?
Ez egy klasszikus és velőtrázó ellentmondás, amire a pszichológia, az esztétika és a szociológia is még leesett állakkal és tágra nyílt szemekkel keresi a valódi választ. A jelenséget gyakran ipari nosztalgiának vagy rozsda-romantikának nevezik. Racionálisan persze tudjuk, hogy ezek a helyek a kizsákmányolás, a környezetszennyezés és a lélekölő monotonitás bástyái voltak, az agyunk mégis mást lát bennük. Mit, hogyan és mégis miért?
A „Fenséges” esztétikája (The Sublime)
A 18. századi filozófiában (pl. Edmund Burke-nél, lásd: A Philosophical Enquiry into the Origin of Our Ideas of the Sublime and Beautiful) a fenséges fogalma olyasmit jelöl, ami egyszerre vált ki belőlünk csodálatot és rettegést. Egy hatalmas gyárcsarnok vagy egy tízméteres gép (már meg sem közelíthetünk ilyesmiket, hacsak nem elszánt urbexesek vagyunk, vagy nem figyel a security) mellett az ember valahogy aprónak érzi magát. Ez a fizikai megtapasztalás kiszakít a hétköznapi énképünkből, és titkon mindig perverz módon vágyunk erre.
Veszélytelen borzongás
Ma már nem kell napi 14 órát dolgoznunk ott a tüdőbetegség vagy rák kockázatával, hacsak nem Gödön voltunk bevetve bizonytalan ideig. Mivel a veszély elmúlt, a helyszín képzeletbeli játszótérré válik. A dehumanizáló múlt ma már csak egy izgalmas, disztópikus díszlet. Viszont valakiknek még most is a havi lakbér, a betevő falat és a kompenzáció- és részvétnélküli mindennapok cudar valósága. Forgassuk meg párszor magunkban ezt a gondolatot azért!
A kézzelfoghatóság hiánya (Tangibilitás)
Nyugodtan kimondhatjuk: a mai világunk digitális és láthatatlan. A munkánk nagy része bitekből és pixelekből áll, a fizikai termékek, elektronikák, de még az élemiszereink is távoli országokban készülnek, termelődnek, termesztődnek arctalan robotok, emberek, alsókasztos, alacsony szintre beszabályozott és ott rekedt hétköznapi emberek keze munkája által. Mi csak a terméket vesszük le a polcról, szörnyülködünk pár másodpercig az árán, fogcsikorgatva kifizetjük és használjuk, vagy csalódottan feldobjuk másnap a Marketplace-re, esetleg Vinted-re. Érinthetetlenek, nem tudjuk megtapogatni eléggé, elidegenedésben fogant dolgok ezek.
A gép, mint szobor, műalkotás
Egy régi gép vagy egy hatalmas fogaskerék mindig őszinte. Látod, hogyan működik, érted a logikáját, netán láttad azt is, miként készül, hogyan dolgozik, hogyan kell karbantartani. Van benne egyfajta brutális őszinteség, visszafejthetőség, láthatóság és taktilitás, ami hiányzik a modern érintőképernyőkből és szoftverekből. Miként a visszacsatolás. Mikor egy összetett mechanikus gépet csodálsz, nem ugyanazt fogod érezni egy Win11, egy Android, vagy egy iOS forced security update kapcsán. Soha nem ugyanazt.
Az anyag tisztelete
A beton, az acél és a vas súlyos és (szinte) maradandó. Egy elhagyott gyár a kollektív emberi erőfeszítés emlékműve – még ha az az erőfeszítés fájdalmas vagy egyenesen véráldozatokon keresztül elért is volt. Hányszor támadt fel benned bármiféle együttérzés mondjuk kizsigerelt SCRUM-masterek, véreres szemű, neurotikus, szétszórt BA-k, névtelen irodisták, megfenyegetett könyvelők, vagy az irodaház tetejéről leugró, előtte hetek óta nem alvó, szanaszétnyomasztott developerek, fejlesztők iránt? Nem tudod megfogdosni őket sem. Sem a terméküket, sem a szenvedésüket, sem az emléküket. Névtelenek, láthatatlanok, maximum a hétköznapi technikai-pénzügyi bosszúságaid céltáblái. Ugyanolyan elnyomott rabszolgák, mint mi.
„Ruinenlust” – A romok iránti olthatatlan vágy
Az emberiségnek évezredes fixációja amúgy a romok látványa, ahogy a katasztrófaturizmus is. Gondoljunk a 19. századi festőkre, akik római templomromokat festettek, vagy az urbexesekre, akik bemászkálnak fotózgatni-felfedezni elhagyatott patológiákra, elmegyógyintézetekbe vagy épp borászati kutatólaboratóriumokba. Egyszerűen imádjuk a pusztulást nézni, a modern kori Pompei guilty pleasure követői vagyunk, látjuk és értjük, hogy mindig a természet győz, de csakazértis folytatjuk. A betonrepedésekből kinő a fa, a rozsda felemészti az acélt, és ez megnyugtató is lehet. Emlékeztet minket az élet ciklikusságára, arra, hogy bármilyen elnyomó rendszert is épít az ember, a természet végül mindig visszaveszi azt. Az elhagyott gyárak valójában megállított pillanatok. A lélektelen, kapszulás kávéfőzőkkel, negyedéves KPI- és ROI-jelentésekkel, semmitmondó, kikozmizott, kinyomtatott executive summary-kkel teleszórt, teli üvegfalú, agyonklimatizált baktériumtenyészet irodaházak is azok lesznek egyszer. Majd azokba is be fognak mászni fotózgatni meg régészkedni. Egy ott maradt macskás bögre, egy naptár 1986-ból vagy 2027-ből, egy fél munkáskesztyű, egy magányos fél airpod, egy „Év értékesítője” gravírozott üvegnehezék, mind-mind ugyanazok. Ez az intimitás, az emberi, a személyes tárgyi az, ami szembe megy a gyárak eredeti, személytelen és termelő funkciójával.
A „Munkásosztály Paradicsomának” mítosza, a kollektivitás és a biztonságélmény
Jó, ez most nagyon baloldali ötletnek tűnhet, pedig a szélsőjobb is erősen komázta ezt, nagyon is, mert fegyelem, iránymutatás, uniformis, rend, de sokan nem is főleg a dehumanizálást siratják vissza ebből, hanem magát a közösséget és a biztonságot. Ez pedig politikai, ideológiai vagy gazdasági oldalaktől függetlenül is ugyanaz az élmény, ami valahogy, valahol elveszett, de legalábbis újragondolásra és restaurálásra szorul. Többek között erről is szól az EBM meg az indusztriál.
A gyárvárosokban az emberek sorsa összevont volt. Volt egyfajta sorsközösség, amit a mai, atomizált, „mindenki a maga szerencséjének és strómanjának, spanjának kovácsa” típusú társadalom sokszor még most is irigyel. Az újonnan belépő munkatársaidnak lassan már be sem mutatkozol, mert a próbaideje alatt felmond vagy kirúgják. A nosztalgia itt nem az ipari környezetszennyezésről vagy a korai diktatúrákról és az elnyomás fejletlenebb állapotáról szól, hanem arról az illúzióról, hogy akkor még mindenki pontosan tudta, hol a helye a világban és kikkel lehet és érdemes hosszabb távon kapcsolódni, szolidaritást vállalni. Vagy mi és ki ellen kell fellépni. Hangsúlyozom: hosszabb távon.
Miért pont az EBM és az indusztriál merít ebből?
A zene itt egyfajta alkímiát hajtott végre: a dehumanizáló zajt (csattogás, fém ütődése, feszes ütemek) átalakítja táncolható ritmussá. Ez a végső győzelem a gép felett:
„Azt akartad, hogy a fogaskerekeid között felőrölj és én pedig felőrlődjek?
Tudod mit? Inkább táncolok a ritmusodra!”
Ez a dac az, ami miatt egy korhadó gyárcsarnok ma már nem a szenvedés, hanem a szabadság és az underground kultúra szimbóluma lett. Most pedig ezt az érzést visszük át a mai EBM-mel a képernyősimogatás, a hatalmas és érzékelhetetlen pénzmozgások, a láthatatlan diktatúrák, korporációk, „rejtett csavarok” (by Empelde) és parazita izmusok irányvektorába.
De mit érezhet egy mai, X generációs ember most egy 2026-os EBM klubrendezvényen?
Na, ez a fogós kérdés, és demográfiai és egyéb kontextuális vizsgálatok nélkül ne is vágjunk ebbe bele. Most egy rendkívül húsbavágó és lélektani szempontból is izgalmas karakterrajz jön, ami fiktív persze. Egy 40-50 éves X generációs férfi vagy nő számára az EBM buli már nem a lázadásról szól, hanem valami sokkal mélyebbről: a kontroll visszaszerzéséről és az idő elleni dacos lázadásról.
Képzeljük el őt, ahogy belép akármilyen földalatti vagy földfelszíni underground klub ködös, sötét termébe.
Ott lehet benne a motiváció, az „Én” morzsáinak keresése. Hétköznap ő az apa vagy anya, a férj vagy a feleség, a megbízható munkaerő, a felnőtt gyerek, aki intézi a beteg szülei vagy egyéb rokonai ügyeit a munkahelyi és egyéb logisztikai, létfenntartási kihívásai mellett. Ezek mind szerepek, amik lassan felőrlik az egyéniségét, identitását. Állandó bombazáporban él, soha nem eléggé kipihent, keveset alszik, de azt is rosszul, nem minőségben, ellenben menekülésben, készenlétben, riasztásokban, szorongásokban, önértékelési zavarokban működik állandóan.
A zaj és a fegyelmezett ütemek számára fontos pajzsot képeznek. Az EBM dübörgése az egyetlen hely, ahol nem kell, nem fontos beszélnie senkivel, ha épp nem akar. Senki se cseszteti őt emiatt. A mindennapok szűnni nem akaró mentális zaja (számlák, iskolai ügyek, munkahelyi Excel-táblák, médiahergelés, pletykák, kavarások) ellen a 130-140 BPM-es ipari ütem az egyetlen hatásos zajszűrő. Ezek között kiengedhet, feloldódhat. Kvázi elfelejthet mindent, ami odakint van és az életére, egzisztenciájára tör, vagy legalábbis erős marokkal szorítja a tökeit vagy bármilyét, amije még maradt mostanra.
A fizikalitás emlékezete is ott zsibong benne. Bár a térde már recseg, a dereka pedig sajog a napi 8-10 óra üléstől vagy fizikai munkától, de a basszus gyomoröklöző erős lüktetése legalább emlékezteti arra, hogy legalább van még teste, amihez már csak sokszor kényszerűségből, megszokásból, vagy véletlenül érnek hozzá mások. Ami nem csak egy funkcionális gép, ami lemossa a céges kocsit vagy a család egyterű, lomha és ótvaros gyerektaxiját, felcipeli a karton ásványvizeket, zsugorkólákat, rendszeresen leviszi a megtermelt (kényszerűségből megvásárolt) szemetet a púpos, teli konténerbe, hanem egy biológiai lény, ami érez, a szíve még meg-megdobban. Szóval: ÉL.
De mi zajlik le benne, ha már táncolni sincs ereje? Ott áll a fal mellett, kezében egy sörrel vagy csak egy vízzel (mert már évek óta nem iszik alkoholt, netán most is autóval jött), fekete pólóban, ami talán kicsit szűkebb már, mint tíz éve. Nem megy be a pogóba vagy a tánctér sűrű közepére. A megfigyelő pozícióját veszi fel. Ő már nem résztvevője a káosznak, hanem a szemlélője. Van benne egyfajta atyai-anyai jóindulat a fiatalabbak felé, akik épp most fedezik fel azt a sötétséget, amiben ő már évtizedek óta berendezkedett. Mert még valahol mindig ez az ő komfortos, felnőttkori gyerekszobája.
Szakrális mozdulatlanságban van, maximum bólogat. Az EBM egyik sajátossága, hogy a ritmusa hipnotikus. Ha nem táncol, csak behunyja a szemét és ütemre bólint, az is egyfajta meditáció. Ez a rövidke megállás a szarviharban és foszivatarban. Számára a zene nem tánczene többé, hanem művészi hangszobrászat, ahol megélheti az ipari nosztalgia személyes dimenzióját. Amikor az elhagyott gyárak vagy pusztuló városok, lakótelepek, gépek esztétikáját látja a falakon vagy a vizuálon, az ő szemében ez már nem csak pusztán stílus, hanem egy elveszett otthon megnyugtató közege, ahogy a többi fekete ruhás ember is, akiket szinte név szerint, személyesen is ismer már. Sokszor csapatták együtt már hasonló bulikban. Tippre nagyjából hasonló belső érzésekkel és gondolatokkal.
Az analóg szolidaritás bűvkörében létezik. Ő még emlékszik a világra a digitalizáció előtt. Az EBM vastag, lélekmelengető analóg hangzása számára a biztonságot jelenti. Azt az időt, amikor a dolgoknak még súlya és éle volt és nem léteztek holmi ellenséges algoritmusok. Vasak és emberek voltak csak, nem csak szoftverek és minden csatornán nyomulós influencer-brandidentitások. Érti és élvezi a hanyatlás méltóságát is. Látja lelki szemei előtt a rozsdás vasakat, az omló betont, és párhuzamot von a saját romló egészségével, létfáradtságával. Van abban valami megnyugtató, hogy a pusztulás is lehet esztétikus és tiszteletreméltó. Talán azt is gondolja:
„Én is megkoptam, de még itt vagyok, és még mindig adok ki hangot, jelen vagyok, létezem. Itt legalább már nem kell megoldanom problémákat, hozzám hasonló, mid-life crisis romok vesznek ugyan körbe és itt nem szekál végre senki emiatt. Nem kell egyáltalán megfelelnem. Nincs bizonyítási kényszer bennem, csak közös, körkörös zeneszeretet és nosztalgikus rajongás. Amíg ez a track tart, az még az enyém, apró, lopott szabadság, ami életben tart a következő hétfőig, még úgy is, hogy tudom, a vasárnap bizony erősen fájni fog.”
Mi lehet a végső életérzése?
Talán egyfajta sztoikus büszkeség. Úgy tekint a színtérre, mint egy régi harcos a csatamezőre. Már nem ő vívja a legvéresebb harcokat az első sorban, de az ő jelenléte adja meg a hely súlyát és kontinuitását, ami a fiatalabbaknak, vagy akár a rohanó világnak is példát mutathat. Számára az EBM buli nem szórakozás, hanem karbantartás. Egy spirituális olajcsere, ahol a gépezet (ő maga) kap egy újabb kis kenést, hogy bírja a következő kört a mókuskerékben.
A H.I.T most valahogy így tudta megfogalmazni 2026-ban a rész és egész viszonyát az EBM körül.
International EBM DAY HUNGARY: 2026. február 21. szombat, KAZI
E.B.M.
„….Az 1980-as évek elején Németországban és Belgiumban felbukkanó zenekarok, mint például a DAF, a Die Krupps, Liaisons Dangereuses és a Front 242 elkezdték keverni a táncütemeket és az ismétlődő szekvenszersorokat. ……….
A műfaj megjelenésének idején a stílust meghatározó szintetizátorok közé tartozott a Korg MS-20, Roland SH-101, ARP Odyssey, Emulator II, valamint az Oberheim és a Yamaha különféle modelljei. ………
A Front 242 úgy jellemezte megközelítésüket, mint valami Throbbing Gristle és Kraftwerk közötti hangzás. Nem sokkal ezután következett a NITZER EBB megalakulása, a Portion Control, a DAF és a Cabaret Voltaire hatására.
A korszak csoportjai gyakran alkalmazták a szocialista realista esztétikát, ironikus szándékkal.
További kiemelt előadók: Clock DVA, Pankow, Portion Control, Vomito Negro, Borghesia, Click Click, The Neon Judgment, Alien Sex Fiend, À;grumh…, A Split – Second, The Klinik, The Invincible Spirit, Chris és Cosey, Signal Aout 42, Skinny Puppy, Front Line Assembly, Leaether Strip, Laibach, Digital Poodle, Inside Treatment, Pouppée Fabrik, Cat Rapes Dog, 2nd Communication, DRP……”
Az este dj szelektorai:
crit, fatman, kraak, softense, u-lab
+ guest…….
A Professzionális Progresszív Post-Industrial Akadémia ajánlásával.
#ebm #industrial #cyberpunk #darkdisco
#newwave #postpunk #electronic #body
#music #darkwave #techno #strobe
#dungeonsynth #coldwave #goth #grufti
Ez az este most a miénk lesz!
Gyertek!
0 hozzászólás