Könyvespolcnyi antológiákat lehetne megtölteni azzal, hogy milyen is a felnőttkorig megmaradó tinédzsernosztalgia természete, ha az ember Depeche Mode, Bonanza Banzai, The Cure és mindenféle feketében-sötétségben és legfőképp szintetizátorban hemzsegő zenékért és zenekarokért rajongott és még mindig. Ennek szervezett és alaposan kimunkált páralecsapódásának lehettünk részesei Pécsen 2025. december 27-én szombat este egy megahosszúságú, koraestétől egészen hajnalig tartó fesztiválon a Király Rendezvényházban. Ez volt talán minden idők legkomolyabb és legnívósabb dark-bulija az egész Dél-Dunántúlon, erről pedig a H.I.T szemüvegén át olvashattok most (hosszan).

Előkészületek

A Király Rendezvényház első berepülése nem csupán azért volt meghökkentő, mert nem is olyan rég még építkezési molinó feszült rá a homlokzatra, hanem a beltérbe lépve és körbeszaglászva a hely igen fancy elit igényesség érzetét adta. Mondhatni, valóban királyi! Akkor már voltak jelen rajongók, de még nagyban ment a színpadi pakolgatás, technikai beállás, szaladgáltatások, soundcheckek, így volt még időm köszönteni néhány barátomat, köztük Balut, körbesétálni a tereken, rácsodálkozni a kifeszített nagy és elegáns molinókra, a nagyobb terem hatalmas vetítővásznára, és a kiállított két nagy narancssárga BONG 13 megafonra, ami előtt lehet fotózkodni lehetett és sokan meg is tették. Fiatalkoromban meg voltam őrülve azért, hogy legyen egy ilyenem (mármint egy ilyen Music For The Masses relikviám), de sehonnan nem tudtam szerezni, mindig leparancsoltak az oszlopokról, és erre tessék, valakik megcsinálták a tökéletes másolatait, istenien nézett ki a pásztázó fényekben, megdobbant a szív.

A pécsi rendezvénynek két dologgal is versenyeznie kellett: Budapesten a Dürerben a Téli Zajjal, ami ugyanebben az időben zajlott és nyilván lehetett némi közönségelszívó hatása, plusz a recsegős hideggel és jeges széllel, ami netán visszatarthatott embereket, már ha nem épp a betegség vagy a poszt-karácsonyi bejglibelustulás miatti távolmaradással szenvedtek otthon. Az elővételes jegyek szépen fogytak, teltházra lehetett számítani és valóban, folyamatosan jöttek az emberek. Fullos is lett, ki hitte volna? (Én mondjuk hittem.)

A bejáratnál két becsekkolásra készülő pécsi női látogatóval is beszédbe elegyedtem és megtudtam, hogy ők kimondottan a helyi zenekarokért jöttek. Meséltek a pécsi klubéletről, ami hol volt, hol nem volt kategória, és hogy nincs már akkora helybőség és közönség sem, ami összekapcsolható. Megidősülés, megfáradás van, mint kb. mindenütt. Nem egyszerű vidéken sem az élet, de ez az este többnek tűnt, mint ígéretesnek. Konkrétan rácáfolt mindenre. A benti bensőséges hangulat és atmoszféra mindenütt komoly és felnőtt volt, ide tényleg azok jöttek el (szigorúan fekete dresszkódban), akik még mindig élik a 80-as és 90-es évek elektronikus zenéit és hol derűs, hol szomorkás hangulatvilágát, e kor zenekarait és erős imázsát.

Identitástömbbé álltunk össze, a szervezők egész csapata, a Depeche Mode Parties Pécs, Ákos Klub Magyarország, Blasphemous Depeche Mode Club, Dark Stage, igyekezett gondoskodni arról, hogy jól érezhessük magunkat. Volt ebben azért meló rendesen, de az eredmény önmagáért beszélt: ez volt Pécs első és remélhetőleg nem utolsó, tényleg nagyszabású sötét-szintis fesztiválja, ahol különféle rajongótáborok egyesülhettek és részesülhettek valami magasabb rendű élményben, mint amit mondjuk egy kisebb vidéki nosztalgiaparti nyújtani képes egy átlagos szombat este, pár tíz ténfergő ember számára.

Ameddig a kezdésre várakoztunk, illetve a szünetekben, nagyszerű beszélgetéseket lehetett folytatni zenéről, életről, a Depeche Mode-ról, a The Cure-ról, új vagy régi kedvencekről, friss élményekről, és még sok mindenről. Egy ilyen eseménynek ez is fontos fűszere, hogy nem csak beállsz egy színpad elé bólogatni zsebrevágott kézzel, hanem „true” és hithű közösségben vagy, könnyedén kapcsolódni tudsz másokhoz, nem kell parázni senkinek semmin. Én a remek koncertek mellett ezt a részét is élveztem, igazán kedves emberekkel sikerült megismerkednem és pár mondat után kiderül mindig, hogy tisztára olyan, mintha együtt nőttünk volna fel, vagy majdnem. Zeneileg viszont ugyanazokon.

Bár nem túl megszokott dolog ez, de én kimondottan fontos figyelmességnek, kedvességnek és remek szervezői gondolkodásnak tartom a felkonferálást. Kovács Edina, a Dark Stage úrnője ezúttal is elvállalta a konferanszié-feladatokat és ebben a szerepében ismételten nagyszerűen teljesített. Azok számára, akik mondjuk nem ismerik egyik vagy másik zenekart, egy pár mondatos bemutatás sokat segíthetett, nem beszélve arról, hogy az egész estének így megvolt a művészeti ünnepély dimenziója is. Sokszor általában csak belökik a zenészeket a színpadra, azt vélelmezve, hogy ennyi elég is, zenéljenek, aztán ha lement az idő, cuccoljanak ki a motyóikkal a színpadról. Itt nem ezt lehetett érzékelni, szinte vágni lehetett az izgalmat apró szeletekre, mikor Edina megjelent és megadta a módját annak, hogy tényleg méltó módon köszöntve és felvezetve legyenek az előadók. Ha tapsot kért nekik, megkapták. Ez pedig a kijáró tiszteletről szól, Edina pedig hibátlanul és talpraesetten végezte el ezt a munkát.

Anqaa: Immerzív, érzéki, organikus lebegés

A pécsi, háromtagú Anqaa zenekar koncertjét sokan várták és csupa pozitívat mondtak nekem róluk korábban. Én most találkozhattam velük először és bár több dark pop-formációt ismerek és kedvelek, mindig is érdekel, hogy miben tud más, egyedi, új utakat kereső lenni egy csapat. Különösen, ha három elragadó és tehetséges női tagja van. A pécsiek körében nyilván jól ismertek ők, de Budapesten is többször felléptek már, tehát van létező, valós tábor mögöttük. Szita Judit (ének, szövegek), Balázs Eszter (Szöte) (billentyű és zenei alapok), Gácsik-Jóna Lilla (basszusgitár és basszusszinti) három igen különböző karakter, és sosem gondoltam volna róluk, hogy valamikor utcazenéltek is, továbbá régi barátság és hatalmas zeneszeretet köti őket össze. Sok-sok évvel ezelőtt is zenéltek ők már együtt (az akkori hattagú Rokokó Roséban), majd Lilla csatlakozásával 2021 őszén alakultak és 2022-ben léptek a Made in Pécs fesztivál színpadjára először Anqaa néven. Első, három számos EVO című EP-jük szeptemberben jelent meg. Szép szövetű anyag.

A koncert előtti izgatott percekben és technikai előkészületek alatt nem is akartam őket különösebben zavarni, utána viszont a szünetben volt lehetőségem kicsit beszélgetni velük. Azt mondhatom, hogy a színpadon és azon kívül is elragadóak és különleges érzékenységű művészek ők. Mikor belekezdtek az előadásukba finomra hangoltan, az volt a kósza benyomásom, hogy az Anqaa kicsit talán olyan, mintha mondjuk a korai Björk-öt (és zeneiségét) egy tudományos kísérlet során három részre osztanánk és megforgatnánk az űrben egy petricsészében, majd egy erdei patak vizéből nyert organizmussűrítménnyel kevernénk el. A vetítőn lassú, hússzínű csápok hullámoznak, korallok talán, majd medúzák, a második számuk alatt fekete-fehér metróalagútban száguldunk előre-hátra (mint megtudtam, ez saját videófelvétel az M4-es metróból!). Különleges, kissé melankolikusabb, szépen hangszerelt és érzékien átadott, angol nyelvű dalaik még az én szőrös szívű, ipari lényemnek is ajándékot jelentettek. Első fellépőként tehát nem a feltüzelés volt az ő szerepük, hanem a finom, analóg elektronikával felépített, és basszusgitárral megtámasztott koraesti fokozatos érzelmi ráhangolás és a közös kalandozás valami távoli, a miénknél sokkal organikusabb, lélegző, szerető, de mégis kissé bizonytalan univerzumban.

Sokszor volt lehunyva a szemem közben, mikor meg nyitva, akkor nem is tudtam, hogy a rajtunk körbe-körbe áramló zenéjük mellett melyikükben is gyönyörködjek éppen? Szötében, ahogy átszellemülten dolgozik a KORG PS60-on és a KORG Monologue-on, Lillán, ahogy tényleg pánikmentesen és teljes higgadtsággal mindent igyekszik megtenni azért, hogy a basszusgitárja és a pedáljai nyomatékosabban hallhatóak legyenek, aztán ledobja fekete blézerét és kibontja a haját, vagy Juditban, aki a speciális akvarell-lavírozottságú selyemruhájában, lehunyt szemmel, teljes beleéléssel énekel számról-számra. Roppant nehéz dönteni, hogy közülük épp kit vagy melyik hangjukat, számukat vagy vizuáljukat, introvertáltságuk és belső hangulatviláguk mely skáláját fogadnám szívesen örökbe. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha az egész Anqaa-t örökre örökbe fogadom.

Őszi-téli, összebújós, bevackolós, léleksimogatós muzsikájuk varázslat volt, még úgy is, hogy érthetően kevesebb idő és technikai beállási mozgástér jutott nekik. Ennek ellenére is káprázatosak voltak. Egyszerűen és lassan árasztották el a szívemet.

Aquaa setlist:

01. Japán
02. Back N Forth
03. Game
04. I Want
05. Had It All
06. Disco

Pixelplants: Tüzes, táncos, urbánus és nagyon vagány

A pécsi Pixelplants zenekar, amelyben tulajdonképpen senki sem pécsi, mégis méltán ismertek és népszerűek a városban és azon kívül is, a nemes és acélos indie-electronica-hard pop-jukkal (ez utóbbit, mármint a hard pop-ot, mint attribútumot szeretik erősen kihangsúlyozni) egy igazán fergeteges, atomi bulit csaptak. Ha az elsőként fellépő Anqaa volt a hűvösebb immerzió egy belső univerzumba, akkor utána a Pixelplants volt a fekete-fehér, féktelenül urbánus dervistornádó. A terem bár nem volt kicsi, rendes belmagassággal is bírt, szinte már az izgalmas intrójuk alatt is azt lehetett érezni, hogy a hely átforrósodik, fülledté válik. A Pixelplants-et élőben most láthattam először ugyan, de ismerve a zenéjüket, különösen a legutóbbi, szeptemberben megjelent és kiválóra sikerül Chapters from the Diary of Nothing albumukat (melyet ebben a havi riportomban értékeltem is), valahogy pont ilyesmire számítottam. Úgy vélem, boldog ember lehet az, aki eljut egy Pixelplants koncertre, én az voltam, és szerintem senki se fogja megbánni az élményt és az emelkedett, jó hangulatot.

Ugyanis Dézsi-Kocsis Viki bombasztikusan teljesít énekesnőként és zenekari frontasszonyként is. Mint egy felhúzhatós játéknyúl, úgy ugrabugrál, csápol, táncol, tüzel és hozza a glamouros dark díva-style-t, hogy abszolút esélytelen kikerülni a hatása alál. A másik fontos skillje, amellett, hogy roppantul élvezi a zenekara és a közönsége szeretetét, figyelmét és lelkesedését, hogy keresztbe-hosszába kommunikál is mindenkivel, hol szavakban, hol gesztusokkal, időnként még a különös hangulatú és képi világú háttérvetítéshez is intéz ezt-azt. Csillogó flitteres felsőjében, fekete kesztyűjében ha csak úgy szimplán álldogállna a színpadon és az égvilágon semmit sem csinálna, akkor is vonzaná a tekinteteket, de ahogy jókedvűen táncol, két szám között lelkesen beszél hozzánk, majd hol a férjével, Sadával összevigyorogva adják-tartják egymásnak az ütemet, várva és előkészítve az újabb refrénberobbantást, hol pedig a Palázsy Mikivel táncol és incselkedik egy-egy zenei átvezetés közben, ilyesmikre nem tudok más más, hasonló példát. Sőt, még arra is van figyelme, hogy a bugizás közben rendszeresen bennünket is bíztasson, sőt meg is dícsérjen, ha jók vagyunk.

Ha létezik olyan, hogy színpadi vokalista / énekes- és frontember/asszony-képző, akkor ezt Viki simán vezethetné oktatóként. Mozgásművészete, színpadi energiái és az egész vibrálásgenerálás-megélés nagyon a vérében van. Élő és igen eleven pixelprocesszor ő, le sem tagadhatná, hogy imádja ezt csinálni. Ami pedig imádnivaló természetesen a részünkről is.

Semmiképp nem feledkeznék meg a két másik tagról, Sadáról és Mikiről sem. Mindketten biztos kezű és vérprofi zenészek, az egyszer holtbiztos. Különösnek és egyedinek látom azt a fajta kétpólúságot, amit ők a színpadon visznek. Nagyon vagány dolog, ahogy Sada energikusan és jókedvűen a neonzöld verőkkel csápolja a (PXP-logós) dobszerkót kapucniban, levágott ujjú, szegecses bőrkesztyűben, rendezi a lábalávaló zenei alapokat, az erősebb beat és groove-csomagokat, egyszerűen apja és zseniális játékosa, motorja a Pixelplants-nek.

Ahogy Miki is, akihez odamentem a koncert után, hogy külön is gratuláljak neki, ugyanis a Pixelplants hard popjában az ő különleges és gyönyörűséges gitárjátéka olyan speciális és nélkülözhetetlen ízaroma, ami nélkül ez a szerelemprojekt nem is lenne teljes. Időnként olyan zengetéseket, húrdallamokat, aláfestéseket produkált a színpadon teljes egyszerűséggel és oldottsággal, hogy levitte a fejemet. Néha csak így megseperte vékony ujjaival a húrokat, mintha csak valami szösz szállt volna rá, a hangzás pedig levitte a maradék hajamat is. Tudod, ismered biztosan te is azt az érzést, amikor élőben figyelsz egy zenekart és egyszer csak egy hangtól vagy dallamtól, vagy netán effektől hirtelen megnyúlik az arcod és azt mondod magadban, hogy „óóóhhhbassssz… ez mennyire óriási!” és csak vigyorogsz, mint egy kint felejtett tök. Meg tökre boldog vagy, hogy jelen lehettél ott és akkor, amikor ez megszólalt, létrejött – a te valóságodban. Valami ilyesmiket makogtam el talán neki a koncert után a tömegzajban, szerintem el se hitte, hogy most nagyon megdícsértem, ezért inkább újra le is írtam. Miki, ha én valami ilyen menedzserféle zenészfejvadász-arc lennék, biztos, hogy lopnálak ám, komám!

Amit még kiemelnék a zenekar szuper teljesítményén és közönségfeltüzelésén túl, az a minőségi háttérvetítések. Tudjátok, ez az egyik gyengém, ha van jó minőségű videomix meg animációk a zenekar mögött, és ez az audiovizuál, meg multimédiaélmény, ráadásul nagyban, roppant sokat adott nekem. Végiggyönyörködtem a szobrokat, szaladgáló pontokat, monokróm lakótelepi jeleneteket, mindent be akartam fogadni, és nagyon imádtam ezt a show-t! Jól befűtöttetek ám nekünk és jól is tettétek! Megérdemeltük őket. Azt hiszem, lesznek ők még jelentős nemzetközi szereplői a színtérnek, és a BNC mellett jegyezni fogják őket is. (Szívből kívánom, hogy így legyen!)

Kovács Zoltán (zolt4nkov4cs) fotóit javaslom megtekinteni, neki sokkal jobb és technikásabb pillanatokat sikerült lencsevégre kapnia azokról a remek PXP-energiákról, mint nekem.

Pixelplants setlist:

01. Ghost
02. Analog Romantic
03. Keys But No Door
04. Death By Disco
05. Monochromoron
06. All My Shoes
07. Tsunami Lips
08. Evil Genius

Ultranoire: Artisztikus, bőr- és lélekbizsergető electronoire jégkékben

Az Ultranoire zenekarral a januári nagysikerű Radio Kaleid-es szülinapi partin kerültem először kapcsolatba. Josef Stapel, Kun Szilárd, ezúttal kiegészülve Fráter Attilával (B/Machina, ION zenekar) ezúttal is elhozták a hűvös electro-noir mennyországot. Még jóval a koncertjük előtt nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek Josefre, hogy „ugye a Pleasure and Pain-t is elhoztátok nekünk?” Biztosan nem szerencsés elspoilereztetni a setlistet, főleg nem a frontemberrel, de az örömöm egyszeriben határtalanná vált, mikor azt a választ kaptam tőle, hogy „az intro után egyenesen azzal folytatjuk”.

Álltam a színpad előtt földbe gyökerezve és csak bámultam azt a nagy és elegáns tipográfiájú ULTRANOIRE feliratot a vetítőn. A fényeket addigra már visszább húzták, csak a kék reflektorok domináltak a sötétben. Attila és Szilárd bevonultak lassan, elfoglalták helyeiket a szintetizátoraiknál (jóféle Alesis QS6.1, Arturia Keylab 61 MK2 és Moog Subsequent vasak mögött), majd kihunytak a fények, a komor, gyászmenetzenére hasonlító intro végére Josef is besétált, a mikrofonhoz lépett, magasságára igazította, és ahogy az intróból átúsztunk a Pleasure and Pain-be (Josef szerint: „Látom, ez a számunk nagyon eltalált téged!”) ismét átszakadt bennem valami félelmetes vékony jégréteg, hogy én ezt mennyire nem tudom elengedni, pedig egyébként nem is vagyok a szürke ötven árnyalatából egyetlenegy sem. Újra és újra rájövök, hogy nem csak kommersz és felszínes tucatszintipop létezik (tudom, ez elég vitás kérdés, bárkit képes lennék magamra haragítani a színtérről ezzel, de tényleg vannak összecsapott hulladékok, amit egyetlen szintetizátor vagy elektronikus hang sem ment meg, sorry), azonban az Ultranoire szerencsére nagyon messze és távol áll az ilyesmitől. Merthogy ez minőség.

Számos pontját és pillanatát kiemelhetném az előadásnak (mondjuk úgy az összeset az elejétől a végéig), amikor sokkal nagyobbat dobbant a szívem, de a Private Cosmos kimértsége, a Distant Galaxy érzelmi mélysége és csilingelő-futkározó szintihangjai, a Perfect Time kraftwerki interpolarizáltsága és halálközelisége, vagy a soron következő albumon várható közös munkájuk a Devil In The Details végtelenül szomorú dallama, ami egy súlyos-sejtelmes krimisorozat főcímzenéjében is helyet kaphatna. Vagy azok a nagyszerű, mellbemarkoló zajok, amelyek a Circles-ből előtörtek. Bizony elég nehéz kikerülni a hatásuk alól. Pedig valójában nem is sok minden történik a színpadon, itt nincs annyi ugrálási lehetőség, csak bizonyos gyorsabb tempójú számok esetében, közben lehet élvezni a filmrészletekből, hol bizarr, hol nyomasztóbb képsorokból, természeti és légi- meg műholdfelvételekből álló vetítést, ami ezúttal is hibátlan designmunkát takart.

Ami a setlistet illeti, az természetesen most is ultimate és superior delux minőségű volt volt az eddig ismert (és részben új) munkáikból, zömmel át is fedett a májusi budapesti koncertjükével. Viszont egy hatalmas meglepetést is illesztettek nekünk a végére, ami igazi gyöngyszemként fénylett, szerintem ezt sem fogjuk egyhamar elfelejteni. Ez pedig az It Doesn’t Matter volt a Depeche Mode-tól, fényesen és hibátlanul tükrözve az Ultranoire szomorkás, lassúbb tempójú artisztikus szintipopját is. Ehhez a számhoz nem különösebben szoktak vagy mernek hozzányúlni DM tribute zenekarok sem, nem is könnyű kiénekelni. Az Ultranoire viszont hibátlanul képes volt erre.

Ráadáskatarzis. Elképesztően igényes dolgokra képes együtt ez a három férfi. Sokszor akarom látni és hallani még őket élőben, az egyszer biztos. Upgrade-elnek mindig rajtam és a lelkemen egy rendeset.

Ultranoire setlist:

01. Intro + Pleasure and Pain
02. Leaving Sensoria
03. Out of Place
04. Private Cosmos
05. Distant Galaxy
06. Devil In The Details
07. Perfect Time
08. Phantom
09. Circles
10. Lost (Shifting Realities)
11. Thousand Pieces
12. Desperation
13. It Doesn’t Matter (DM cover)

The Devotees

A 2022-ben alakult, budapesti The Devotees (Szakács Ádám – ének és Dave Gahan mozgás, Kis Sándor – billentyűk, gitár, ének, Énok-Nagy Levente – billentyű, vokál) számos koncerten van már túl, játszottak az A38-on is (erről van is egy jó kis szerkesztett műsor a Médiaklikken), egy héttel korábban épp Sopronban volt fellépésük. Nyugodtan el lehet mondani, hogy ők voltak az est abszolút lángszórói, a teremben egy tűt nem lehetett volna elejteni, én is csak az oldalsó függönyös ajtóknál bújkáltam, leskelődtem, annyira kiszorítottak a hardcore DM-rajongók.

A tribute-kérdésekben, pro és kontra véleményekben könnyen el lehetne veszni. A magam részéről sosem voltam képes metarajongásra, azaz hogy a kedvenc zenekaromat másoló, regeneráló, interpretáló vagy egyenesen kompletten rekonstruáló másik zenekarért rajongjak, viszont azt is elfogadom, hogy van aki bizony igen. Nincs ezzel semmi gond. Egyetértek nagyon Szakács Ádámmal abban, hogy egy tribute-zenekar esetén jóval nagyobb lehet a külső nyomás. Hiszen ismeretlen előállítási-gyártási módú, nemzetközileg tömegek által ismert és kedvelt, referenciapontként tündöklő formáció számaihoz hozzányúlni, hozzápiszkálni, élőben előadni, az talán jóval veszélyesebb (szentségtörés?), mint mondjuk világháborús bombát hatástalanítani. Ahogy én látom, három alapvető dolog szükséges ehhez: egy gyerekkor óta szenvedélyes és tüzes, soha el nem múló, feltétel nélküli szerelem és rajongás a kedvenc iránt, aztán az alázatos zenei rekonstrukciós munka kíméletlenül és sebészetileg pontos elvégzése (magyarul ízekre szedni a Black Celebration-t, meg az összes többit, majd újrahangszerelni úgy, hogy picit azért legyen is más, de lehetőleg ne túlságosan), végül pedig a nyitott, befogadó szívű közönség, akiben az első pont ha meg is van, a második már nem feltétlenül.

Nos, a fentiek fényében a The Devotees produkciója és a pécsi DM-singles csoportos osztálykirándulása számomra több mint zavarbaejtő és ezt most pozitív értelemben írom. A Shake The Disease-em, azaz hidegrázásom végig folyamatos, hiszen mind külsőségekben, vizuálban, outfitben, mozgásban, mind hangzásban és vokál szintjén megdöbbentően profi és magával sodró, emellé hozzáadom és erősen kiemelem a hiteles szót is.

A Black Celebration nyitástól egészen az Everything Counts-ig végig eufóriát érzek a színpadon és a nézőtéren is. Felnőtt emberek, férfiak és nők, összeborulva, csápolva, tapsolva élvezték a Depeche Mode legfőbb esszenciáját, kortalanságát és bizonyára a nosztalgiáját is, csupán máshol, más testekben. Lehet ezt rosszul és jól is csinálni, a The Devotees viszont überprofin csinálja és lehet, hogy csak bennem fogalmazódik meg a gondolat (ami bizonyára kártékonynak vagy ellenségesnek tartható még a DM-rajongók szakadár táborán belül is), hogy talán ez még többet is ad, mint egy eredeti, világkörüli DM-turnéállomás a maga tömegnyomorával, bődületes méretű és elborzasztó marketinggépezetű, utazó nagycirkuszával, egekbe tolt jegyárakkal, tömött, sokszor megismételt stadionméretű és roppant hamisan gajdoló közönségáradatával.

A Depeche Mode, mint ikon, évtizedeken át bálványozott zenekar nyilván megfizethetetlen élmény és sosem lépnének fel már kisebb klubokban vagy mondjuk pont Pécsen. Vagy akár egyáltalán valaha valahol is. (Erre vonatkozóan nincsenek ugyan bennfentes információim, fogadni se mernék rá nagyobb tétben.) A DM-rajongás úgy tűnik eltörölhetetlen és a tribute zenekarok népes világában az erős és megingathatatlan identitás-érzelmi kötődés miatt jelentős, valószínűleg egyetlen elektronikus zenekarként biztosan benne van a világ TOP10-ében, legalábbis extrém erős földrajzi lefedettséget mutat egészen az Egyesült Államoktól, Németországon át Közép-Kelet Európáig, majd vissza Dél-Amerikáig. Szóval bármelyik országban is dobsz el egy követ, az előbb-utóbb biztosan homlokon koccol egy Strange Love-ot játszó bandát.

Lehet a DM Legfelsőbb Menedzsmentjének van egy külön „approval-szakosztálya” a jogok, jóváhagyások, engedélyek kezelésére, mindenesetre félelmetes az a tribute-mennyiség és minőség, ami alattuk és utánuk (mármint a DM után) képződött és képződik. Ez viszont a jövőre nézve egyet jelent: a DM örök és halhatatlan, generációkról generációkra velünk marad majd, sztenderdizált MODE-szertanná válik, és ebben itt nálunk, nemzeti szinten a The Devotees abszolút trónbitorló és trónörökös, már ameddig ki nem öregednek ők is ebből. Utánuk biztosan jönnek új generációk. Ez a dolgok rendje.

A koncertjük alatt bármit is láttam vagy hallottam tőlük, nem váltott ki belőlem viszolygást vagy ilyesmit. Borzongást annál inkább, hiszen tényleg úgy éltem meg, mintha egy echte mini DM-koncerten lettem volna. A múltidézés nagyszerűen ment, az előadás hangulati íve is tökéletes volt, minden mozdulat, mikrofonállványtáncoltató bravúr precízen működött és hatott, időnként azért úgy éreztem, hogy na, mindjárt itt a vége, de közel sem lett így, sőt, többször visszahúztak mindenkit a bordásfalra. Nagyszerű válogatás volt ez, fáradhatatlannak tűntek és parádésan szóltak, a közönség pedig csordultig volt boldogsággal. Ezt láttam az arcokon, ezt hallottam a tapsokban és tetszésnyilvánításokban. A Never Let Me Down Again alatt a gabonatábla-lengettem én is a karjaimmal a tömeg szélén. Ugyanaz a katarzis. Ugyanaz a szívfibrállás.

Emögött viszont rengeteg munka lehet. Az nem úgy megy, hogy csak fogod a klasszik DM-számok sávjait tisztán, aztán élőben ráénekelsz. Közel sem. Szóval a magam részéről respekt a zenekarnak ezért a remek teljesítményért és globális DM-szeretetért és a „dél-dunántúli DM-zetegyesítéséért”! Tökéletes live band, teljes odaadás és elköteleződés.

A The Devotees a márciusi pécsi est-es fellépésük után most is tutira elrabolta a pécsi közönség szívét.

Párhuzamos minőségi afterek két teremben

A szervezők mindenre gondoltak, így szépen átjárhatóságot biztosítottak kétféle célközönség számára is. A nagyterem Józan Gézáé volt, ez a DEPECHE MODE PARTY+ dark wave, new wave zenéknek volt fenntartva. Géza már a warm-up során is remek koncertfelvételekkel alapozta meg a hangulatot, a koncertek után pedig jobbnál jobb klipekkel, filmrészletekkel, zenekari vizuálokkal és ki tudja még mi mindennel tette a helyet egy nagy DM-ünneppé. Ugyanis itt főként ez dominált, de amikor átcsöppentem ide, akkor épp egy olyan The Cure koncertrészlet ment, ami teljesen zavarba hozott, ugyanis ezt pont nem ismertem, és mindenképpen fel kell kajtatnom valahonnan.

A nagyterembe máskor is át-átkirándultam, hol a sűrűjében táncoltam, hol pedig csak hátulról-oldalról figyeltem a nagyszámú rajongótábort, azt a sok-sok barátot, akik együtt és méltósággal ünnepelték az ikonokat. Legszívesebben kettéosztódtam volna, mint egy osztódásra képes sejt, vagy odaküldtem volna a klónomat, ugyanis ebben a teremben is igen emelkedett volt a hangulat, és kicsit sajnálom is, hogy nem tudtam végig jelen lenni itt is. Géza aftere talán 2 körül érhetett véget, de így is volt eredetleg meghirdetve. Ne felejtsük el, hogy ez a Király utca frontvonalára néz, sok ablakkal, a környéken meg persze laknak emberek is. Mikor ki-kimentem levegőzni kicsit, rendesen kihallatszott a benti zene, az akkor arra császkáló fiatalok csoportjai (akik nem voltak már szomjasak) nyújtogatták is a nyakukat a jeges szélben, hogy mi itt ez a hatalmas buli?).

Mosolyogtam, mert velük ellentétben, én bizony tudtam.

Ez itt talán a DM terem végefelé lehetett már, de még mindig roppant jó hangulatban. Azt hittem, hogy innen hajnalig senki sem fog hazamenni, és tényleg majdnem így is volt!

A másik teremben dolgozó két DJ, a szegedi DM klubot kb. a 90-es évek eleje óta működtető “Szkepa” (Szép Szabolcs) és Zámbó Zorán (Visage, Dark Stage, demoscene-vezér) az aftert zömmel a Bonanza Banzai-slágerekre, viszont mellette szintipop, dark electro, industrial, EBM és még sok egyéb elektronikus finomságra hangolták. Én főleg itt lebzseltem, és nem bántam meg, ugyanis hajnal fél 4-ig sikerült kitáncolnom a tüdőmet is. Volt itt minden, ami kell egy pompás és mozgásos estéhez! Többször meglepődtem, hogy például a Bonanza-kultusz (vélhetően Hauber Zsolt áldozatos revival-munkájának is) még mindig mennyire mélyen benne él a generációnk emlékezetében. Mindenki fejből tudta-fújta a szövegeket, együtt énekeltünk, körben táncoltunk és azért azt sem hallgatnám el, hogy Kovács Ákos és a BB egykori dalai, főleg a dalszövegei most, ebben a jelenlegi terhes korban, Magyarországon sokkal aktuálisabbak és fontosabbak, mint annak idején voltak! Nem ideologizálnám vagy politizálnám túl a dolgot, de szerintem a Nemzeth Mindenes Művésze és Dalszerzője valószínűleg maga sem gondolta volna akkor, hogy ezek a számok egyszer pont az ellenállás himnuszai lesznek. Meg lesznek azok számára, akik nem felejtették el, hogy mi is a valódi mondandójuk. (Mindegy, ezt csak úgy megjegyeztem.)

Volt itt azonban még Die Krupps, Laibach, 242, több erősebb Nitzer Ebb tétel is (mikor bulizhattunk utoljára például egy jó kis Fun to Be Had-re?), amire szanaszét tombolhattuk magunkat. Felsorolni se lenne könnyű, de még mindig emlékszem azokra a sugárzó, boldog, barátságos arcokra, akikkel csatakra izzadva csapatban ott együtt roptuk és egyszerűen nem voltunk hajlandóak elfáradni, ahogy Szkepa és Zorán sem! Levegőhöz se tudtunk jutni tőlük, és baromi jó hangulatot csináltak nekünk!

Mindkét aftertevékenységért és teremaktivitásért hálás köszönet a 3 DJ-nek!

Összegzés

A Dél-Dunántúl is megérdemelt már végre némi elkényeztetést!

Perfekt szervezés, két női + 2 férfi energetikájú zenekar, nagyszerű audiovizuális élmények, rengeteg hasonló érdeklődésű, zenei-fiatalkori nosztalgiafaktorú ember, barátok, közösségek, összekapcsolódás a nosztalgiában, a kortalanságban, emlékekben, elképesztő időtartamban, ez az a masszívkollektív érték, amit ez a fesztivál biztosított ezen az estén.

Ebbe tényleg nem lett volna már mit és hova tenni. Kerek, egész, jól felépített és szépen dizájnolt esemény volt, én meg annyira rottyra táncolhattam és örömködhettem magam, hogy fél napig fekhettem utána az izomrelaxáló fürdősós kádvizemben (otthoni Bakta-tank), hogy készen álljak és regenerálódjak a következő live kalandozásomra.

Hálás köszönet mindenkinek ezért a pompás élményért! Ezt bizony sokáig nem felejtjük el.