2025. október 11-én szombat este lépett első alkalommal színpadra a tavaly év végén alakult új magyar formáció a Transkepler, hogy bemutassa az érdeklődőknek és a friss rajongású közönségnek, hogy egy „űrspedíciós” transzvállalat működtetése élesben nem is annyira bonyolult, mint amilyennek elképzeljük, továbbá a transzcendens és pszichedelikus hangzást lehet és érdemes kutyulni iparibb zajokkal és pörgős ütemekkel, valamint az ehhez jól társítható, nyersebb vokális megszólalással. Szépen működött a színpadon Imi, Tomi és Seki, (a közönség pedig csöppet sem volt szomi).

Mégis mi indokolja 2025-ben a Transkepler létezését?

Tulajdonképpen semmi, az égvilágon semmi. Ugyanis a Létezés maga indokolja közvetlenül a Transkeplert.

A Létezés nyűgje ugyanis 2025-re valahogy teljesen más lett, keserűbb ízeket, deformált formákat, bizarr interferenciazajokat és szétesést mutat. Igen heves és egyre gyakoribb napkorona-kilökődések, erősödő napszéltevékenységek, geomágneses viharok tesznek bennünket rendszeresen nyugtalanabbá, izgágábbá, feszültebbé és türelmetlenebbé, a magnetométerek sorra akadnak ki, a Schumann-rezonancia borzolja az agyhullámokat és ezzel most csupán rákentem valami abnormálisra azt, hogy mitől vagyunk egy abnormális világban — hááát, közel sem annyira jól, mint szeretnénk.

A düBel bizonytalan ideig szünetel, Bank Tamás az oldschool EBM Stahlgeist projekt mellett is még bőven szövegírós-stúdiós és színpadi ihletett állapotban képes maradni, Joó Imi és Hegedüs János „Seki” pedig nyilvánvalóan nem szívesen engednék ki a kezükből egy percre sem a hangszereiket. Mindezzel együtt mindhárman aktívan tesznek azért, hogy az egyensúlyi állapotból (jó, soha semmi nem is volt egyensúlyban, ezen tényleg ne vesszünk össze) valahogy a közös zenéléssel, sűrű próbákkal és a viszonylag friss produkció színpadra és közönség elé állításával valamit visszatápláljanak az egyensúlyba, keringésbe, meg úgy egyébként a megfoghatatlan, de folyton ütközőpályára tévedő boldogsággenerálásba.

Megismétlem: a Létezés maga indokolja közvetlenül a Transkeplert.

A Transkepler azért van, mert a Létezésünk gyakori iszonya ordítva akar gravitálni valami felszabadult fekete-fehér, pepitakockás örömféleség és érzet-mozgás-szükséglet felé.

Gyorsítás és közismert feedback-kétségek

Fotó: Transkepler facebook-oldal

Alighanem viszonylag ritka, hogy egy zenekar (különösen, ha magyar!) néhány hónap leforgása alatt az első baráti találkozásoktól, kézfogásoktól, kezdeti egyeztetésektől eljusson egy elejétől-végéig hibátlan EP-kiadásig, rengeteg stúdiózás és próbák mellett a zenekari marketingrendszer komplett felépítéséig, hogy onnan már csak egy hiperugrással landoljon a színpadon. Minden valamirevaló projektre idő, érlelés, finomhangolás kell, a Transkepler mindezt közel cirka 10 hónap alatt teljesítette. Ötleteik se nem erőltetettek, se nem recsegősek, se nem unásig ismételtek és bár furcsa, de van ilyen: ritka balanszban vannak ők hárman.

Egy új zenekar mégis honnan kapjon megfelelő és egyértelmű visszacsatolást? Csak nem egy koncertről?

Nem, valószínűleg sok-sok koncertről.

A zenekari pályafutásoknak tulajdonképpen két meghatározó fellépése van: az első színpadi debütálás és a legutolsó, a szomorú búcsúkoncert. Hogy a kettő között mi is történik, az is érdekes organikus fejlődési mutató lehet, de ezt majd egy másik alkalommal járom végig. Itt most csak az első live debütálást akarom előhozni és valamelyest méltatni. Egy friss formációnak mindenesetre mindig pokoli nehéz lehet megfelelő visszacsatolásokat különböző forrásokból kapnia. Ott van mindjárt az első release és annak streaming-felületeken lekövethető, sokszor csalóka számai. Aztán a kezdeti kulturális social media promó és annak sokszor kétségbeejtően hiteltelen számai lájkok, követők, megtekintések, megosztások, ilyen-olyan slankított, egyszavas vagy párszavas kommentek formájában. Aztán ott vannak a különféle médiafelületeken felbukkanó említések, beharangozások, figyelemfelkeltő akciók, amelyekből bizony a mai Magyarországon nincs valami sok, ez pedig a zenei újságírás lassú halálvajúdását is magában foglalja, ez szintén egy másik súlyos téma lehet később, de nem most.

Az analitikai balansz legfőbb serpenyőlehúzó mérőszáma viszont a koncertre befizető közönség száma lehetne, kivonva belőle a bámészkodó ácsorgókat, értetleneket, tánctermen keresztülszteppelő eltévedteket. Marad a könyvelés végén az a embersikerszám, amelyik súlypontozva tartalmazza azokat, akik tudják is, hogy kire jöttek, várták is, talán félték is, de aztán lelkesen végig is táncolták az egészet és máris várják a következő lehetséges alkalmat.

A Gólya nem egy bonyolult hely

Többször voltam már koncerteken és más típusú eseményeken a Gólyában és a színpada bármennyire is hat kb. vidéki leharcolt művházinak, azért van egy sajátos feelingje, ahogy a különféle szubkult olvasztótégely-jellegének is. Jelentem, a kézzel, filctollal, egyszerűen egy kartondarabra elkészített DIY-műsorrendet én csórtam el a végén és nagy büszkén lóbálva vittem magammal hajnalban hazafelé az éjszakai tömegköziken, mert hát én általában ilyen vicces csávó vagyok. Néztek engem a hajnali órákban emiatt a kézzel írt kartontábla miatt őrültnek, kéregető csövesnek, de még stopposnak is, majdnem dobtak pénzt rám (nem, nem 3.000 HUF-ot).

Nekem ez a kézzel készített tábla a színes és műértő csillagokkal, a szögletes univerzum-navigációs illusztrációkkal és még a ezüst izolációs ragtapasszal is annyira tetszett, hogy innen is szeretném megköszönni a névtelen elkövetőjének. Relikviaként őrzöm tovább, mert az agyban és az izomszövetekben eltárolt emlékinformációkon és élménycsomagokon kívül egyébként fizikailag üres kézzel távoztam. De egyszer hátha lesz Transkepler CD-m, legalábbis ezt remélem!

Családias hangulatban, békés tombolásban

Különösen mókás atmoszférát és hangulatot adott a Transkepler első koncertjének, hogy Bank Tamás nem csupán a projektszimbólumként is működő fekete lókupec kalapját hozta el a bevetésre, hanem a családját is. Lehet nem éppen gyerekkompatibilis program ez a hangerő miatt, ugyanakkor adott az egésznek egy családias varázst, a gyerekek izgatottak voltak, ott ugrabugráltak körülöttem és félő, hogy (bár ismernek már), de vehemensen első sorban táncolni Apu előadására még nem láthattak. (Remélem azóta kiheverték az élményt és a sokkot, amit okoztam ezzel nekik. Bocsi, srácok!)

A kezdés előtt Imi (balra) büszkén még gyorsan megmutatta nekem a gyönyörűséges piros STAY állványra helyezett, stílusosan szintén piros AKAI MPC KEY 37-es workstation-jét, ami a Transkepler alapjainak egyik fontos kulcseszköze. Sok időnk nem volt elmerülni a technikai részletekben, ugyanis ütött az óra és a trió szépen elfoglalta a helyét a színpadon. Kis egyeztetések, csekkolások, fegyelmezetten, néma csendben, aztán egyszer csak felcsendült a Transkepler nyitóprogramnótája, a Mechanikal Horse és onnantól kezdve én azonnal transzba is estem menthetetlenül.

Nem cizellálom túl a dolgot: két überprofi zenész a színpad két oldalán, higgadt, nyugodt, megfontolt apróbb mozdulatokkal. Nekik nem szabad ugyanis túlmozogni a dolgot a sok kábel és az alapgenerálás során, ez érthető. Imi előregörnyedve működteti a piros emeletes vezérművét, Seki jobbra bölcs tanárember módjára, fegyelmezetten billeg a stick-bass gitárján ügyködve, közöttük pedig Tamás (kissé talán a fiatal Wahornra emlékeztető fizimiskával), szemüveges, szakállas énekmunkásként, koponyás fekete pólóban, aztán majd fekete kalapban szabadul el a műsorban. Akik ismerik, jól tudják, hogy sosem fogja vissza magát, ha testmozgásról van szó. Idegbetegnek ható derékszögű-feszes mozdulatai már régóta legendásak, de hát ilyen az, amikor valaki az EBM és az indusztriál gyáripari romantikáján és mozgáskultúráján nőtt fel. Kissé még vissza is kell fognia magát, ugyanis egy pult mögé volt beszorítva-korlátozva, ügyelnie kellett nagyon, hogy ne szabaduljon el a kelleténél jobban, de ettől azért még technikásan megtalálta a mozgásterét a színpad közepén és együtt élt mind a két zenésztársával, mind pedig a közönségével, annak is a keménymagjával.

Ez a helyzet számról-számra javult egyébként. Miközben épp kipumpálom magamból az elmúlt hónapok felgyűlt feszültségeit a Mechanikal Horse westernes örömnótájára, a Mask hol nyers, hol melankolikus passzusaira és a Pulsar EP számain kívül az új szerzeményekre, bemutatott nóvumdalokra, tengelyemen pörögve észlelem, hogy a közönségből, ha visszafogottabban is, de jó páran elkezdik követni a példámat és némileg késleltetett abszorpcióval ugyan, de felszívják önmagukat és a progresszív űrtánczenét. Bele kell még ebbe jönni, de szerencsére lesz rá alkalom.

Új számok

Egyenként megnevezni sajnos nem tudom, a setlistet majd megkapom és akkor update-elem ezt az írást, viszont a zenekar arra a kérdésére, hogy hogy tetszettek az új számok, csak annyit tudtam felelni, hogy annyira beleilleszkedően jól működtek, mintha már régóta ismertem volna őket. Tehát annyira jófajták, groove-osak, ritmusosak és elszállósak, hogy egyáltalán nem is lógtak ki a repertoárból. Ez tömören azt jelenti (és legyen ez megerősítés mindenki számára), hogy amint a Transkepler előáll egy újabb release-zel, az az új szerzeményekkel együtt is stílushű és passzentos lesz. Ez alatt pedig a teljes táncolhatóságot, a minőséget értem. Ez nem igényel további indoklást. A szett jól felépített volt, kaptunk egy ráadást is, a talán 45-60 perces játékidő pedig úgy illant el, hogy szinte észre se vettem!

Technikásak, profik ők, vérbeli zenészek. A koncert után bevallották töredelmesen, hogy a műsor alatt váratlanul elment 1-2 kontroll és egy darabig anélkül kellett továbbjátszaniuk. Kérdezték, hogy nagyon zavaró volt-e? Mondtam őszintén, hogy mi lent a parketten észre se vettük a szabadrepülést, profin ment tovább minden. Ez egy nyomós bizonyíték, hogy a Transkepler tagjai aztán tényleg értik a dolgukat.

Konklúziók

Alássssan jelentem, a Transkepler első élő emberes küldetését és élményszállítmányozását hibátlanul és maradéktalanul teljesítette. Nem volt se felkonf, se mellébeszélés, számok közötti felesleges körök, egyszerűen csak belekerültünk valami megmagyarázhatatlan fénysodorba és részecskezuhatagba és ez bizony így volt jó.

Lehettek volna persze jóval többen is, de aznap este valami fontos tétmeccs is volt (fogalmam sincs mi), de azt kissé szomorúan kellett konstatálnom, hogy ipari elektronikus és EBM közösségeinkből, köreinkből statisztikai hibahatáron túl is arcpirítóan kevesen voltak jelen. (A pontos szám a szerkesztőségben marad, lezárt, lepecsételt borítékban.)

Aki mulasztott, annak beírom szívesen az igazolatlant.

Ellenben szerencsére lesz még lehetőség találkozni a Transkeplerrel, hiszen november 28-án pénteken Budapesten a Gödör Klubban, jövő január 17-én pedig a Kollektíva rendezvényén a győri betonban kerül fel ismét a fekete kalap.

Köszönet az űrutazási iroda tagjainak, jó rápihenést mindenkinek, az elsőgólyás Transkepler live setlist pedig majd jön ide valamikor a kép alá.