Elsőre nem tűnik értelmes és könnyen kivitelezhető programlátogatásnak az omlós-folyós Budapesten épp péntek este, meló után egy underground electro-koncertre elvánszorogni, főleg ha azzal is tisztában vagy, hogy 100% meg leszel táncoltatva, valamint előtte pár órával még egy vészhelyzeti energiagyűjtő szunyókálást is be kellett iktatnod. Legalábbis nekem ez volt az első gondolatom, de meg nem inogtam! Összekaptam magam, mert sokkal erősebb volt az izgalmas groove-ok, csippcsupp chiptune-rock, valamint techno iránti lelkesedésem, minthogy napra kitett, puha mackósajt legyek! Egyszer már majdnem megvolt ez a három zseniális elektro „bűntárs” egy színpadon, ugyanis márciusban a Riffben ugyanez volt a felállás, de azon sajnos nem tudtam ott lenni, így a mulasztás pótlása számomra egyenesen kötelező volt. Hogy megérte-e végül elmenni és miket tapasztaltam? Az eseménybeszámolómból kiderül.

A Három Hollóban most jártam második alkalommal. Első élményként a Lyuhász Lyácint Bt. és még más zenekarok performanszoztak a pinceszínpadán. Már akkor meggyőződhettem róla, hogy a helyszínválasztás megfelelő. Én kedvelem ezt a hangulatos klubhelyet, mert tiszta, kulturálisan érett, jók a technikai körülményei, kellemes méretű a színpada és a dimenziói, van terasza, ellenben az Astoria csomóponttól az Erzsébet híd pesti hídfőjéig át kell verekednie magát az embernek mindenféle turistanépeken és el kell azt is viselni, hogy hülyegyerekek ott huzatják ki kanyarból a luxusautóikat és nagy teljesítményű motorjaikat (aztán egyszer valaki nem tudja bevenni a kanyart, legyalul embereket és a bárpultnál áll meg, ez a sötét jóslatom). Respektálom továbbá azért is, mert otthont biztosít az underground színtér produkcióinak, ami igazán kedves dolog. A helyszínre korábban sikerült érkeznem. Még senkit nem láttam, aki kicsit is úgy nézett volna ki, mint aki erre a koncertre jött volna, még fényes nappal volt. Addig egy pohár hideg, folyékony hübrys búzával leültem egy sarki asztalhoz, hogy elmélkedjek magamban, azonban elég hamar egy jó kis spontán összeverődés és beszélgetés kerekedett ott, de erről majd egy másik posztban számolok be.

Az Explosive Diode rutinosan felforrósította az alagsort és az első sort

Lebegős, szép, hosszú nyitányt készít nekünk Miklós Dani (balra), Gugyin Adrián (középen) és Gelencsér Tamás (jobbra).

Az E-Diode nálam még akkor is képes újabb kellemes meglepetéseket okozni, ha már többször láttam őket élőben és egyszer sem okoztak csalódást. Nem tudok eléggé elfogult lenni a produkciójukkal kapcsolatban. Azt sem bántam volna, ha a műsorrendben nem ők kezdenek és várni kell rájuk. 8-kor aztán beindult a szélesvásznú vetítés a három groove-mágus mögött és egy downtempós, lágy és szép intróval kezdetét vette a program. Dani neonzöld húrozású basszusgitárjába akadt a tekintetem, aki ezúttal a bal oldalon kapott helyet, középen szokás szerint Adrián a munkaállomásán varázsolt szekvenciákat, míg az elmaradhatatlan szemüvegszárra applikált fejfényeivel, nyakában az Alesis keyboarddal Tamás izgett-mozgott a jobb szélen. Borzasztóan örültem, hogy ez ismét egy vizuálisan megtámogatott show lesz. Roppant sokat dob ugyanis az emelkedett electro-hangulaton mindig, ha D3T0X (Balázs Erik) bravúros videomixe fut a fiúk mögött, ráadásul úgy tűnt, hogy ezúttal új jeleneteket és vizuális effekteket kevert egymásra improvizatív módon, ami teljesen lenyűgözött még akkor is, ha egyébként már nagyjából hozzászokhattam, hogy a robbanó dióda számok alatt általában milyen háttérmozi szokott menni.

Az előadásuk kimondottan jó szerkezetű-összetételű volt, lehetőséget biztosítva az elszállósabb, lazulósabb részeknek, és teret adva számomra, hogy újabb gondolatok áramoljanak be az elmémbe tánc közben is az általuk megnyugtató higgadtsággal prezentált kísérleti pszichedelikus szinti break-techno-folyam teljes időtartama alatt. Alapvetően az E-Diode (ahogy korábban már párszor kifejtettem) egy energikus, összetett, változatos örömzenét játszik élőben, amelyre igen nehéz nem mozogni – még csökönyös jégakkuknak sem. Ez nem olyan, amit csak úgy feldobsz este otthon és egy kényelmes fotelbe besüppedve, távirányítót szorongatva a kezedben hallgatsz, netán léptetsz egyet-egyet a számok között. Ez egy folyamat, amiben fel kell oldódni, ütemesen mozogni kell rá, közben pedig el lehet tűnődni a meglepő hangképeiken, egy-egy mélyen búgó (analóg) szintibetéten, basszusgitárszólón, vérpezsdítő ritmusképleten. Ami engem ezúttal meglepett (tánc közben, fél szemmel a közönség egy részének lassú feloldódását sztalkolva, valamint a gyorsan pergő képek sorozatát elfigyelve), hogy az E-Diode féle energikus örömzene nyomokban azért némi mellkaskompresszív melankóliát is tartalmaz. Feltételezem, hogy ehhez erős befolyásoló lehetett ezúttal a háttérben pergő videomix is. Rendre indusztriális helyszínek, erodált, sivár vidékek, lassított felvételeken térdre rogyó erőmű hűtőtornyok, gyárkémények, iroda- és lakóházak, nukleáris felhőként felénk robogó szürke-sárga pordunnák jelennek meg, vagy éppen metropoliszok rohangálásában siklunk egy pályán, illetve a Metropolis (Fritz Lang) totaliter-robotikus menetelő gépsorai inzertálódnak a látóidegeinkbe. Ez pedig egy igen különös elegyet képes alkotni és nem lehet megállni sem a tánc, sem pedig a felismerés közben, hogy egy jelentős korszak határához érkeztünk: az ipari civilizációnknak és a megszokott életünknek bizony annyi, lejárt, földig lesz/lett rombolva, el fog tűnni. Sajgó érzések ezek, hiszen csak ezt ismertük, a technológia és az ipar csúcsra járatását egészen a személytelen robotokig, a hideg- és nukleáris háborús fenyegetésekig. Képtelenség lenne észrevétlenné tenni mindazt a világrendet, amely épp elmúlni készül, legyen az paradigmaváltás vagy klímaválság, főrendszerek összeomlása, miközben ez a gyászfeldolgozás úgy tart, hogy még sokak fejében el sem kezdődött. Az E-Diode pedig olyasmire képes, amire más zenekarok nem. Hogy ezt a szürke, hamvadó melankolikus érzést nosztalgikussá, ünnepivé, derűsebbé képes változtatni izgalmas hangokba csomagolva. Mintha a csillogóan komplex elektrokonstrukcióik azt is üzennék, hogy „most ünnepeljétek meg, hogy a részesei lehettetek ennek a fényes vagy gyárfüstös, ipari-technológiai-civilizált korszaknak, mert hamarosan sárban fogtok csúszni és egy tíz körömmel kiásott, behorpadt tonhalas konzerv kinyalásának fogtok örülni ezután.” Ezért számomra az E-Diode nem kimondottan underground szórakoztatóipari jelenség a felszínesség hullámain lovagolva, nem pusztán öncélú „just for fun” jammelés a színpadon, hanem 106 és 147 BPM között váltakozó, hosszabban kitartott, elektronikus pszeudo-örömzenébe oltott civilizációs-evolúciós-kollapszis felkészítés, amely egyszerre fizikailag és érzelmileg alaposan megrendítő is tud lenni.

Elcsentem az aznap esti nyomtatott tracklist-jüket, emlékeim szerint a repertoár és a sorrend azonban ettől eltért valamelyest, ami nem akkora baj, szóval ez itt most csak tájékoztató jelleggel álljon itt:

1. Electric Eye
2. Nuclear Holocaust
3. It is Time
4. Connecting Cyborgs
5. Aztec Challenge
6. Matter
7. Year of The Rat
8. Run From Hell
9. Liquidator
10. Jazzy Virus
11. Ease Out
    

A Bitrotator valósággal feltekercselte az agyunkat

A Bitrotator munkában: Ádámffy Balázs (balra) gépmesterkedik éppen, miközben Némedi Tamás (jobbra) lezúzza a maradék hajunkat egyetlen pöngetéssel.

Innen-onnan hallottam már róluk, azonban aznap este teljes naivitással vágtam bele az első Bitrotator koncertembe. (Helyesen ejtve magyarosan: Bitrotátor, tehát nem Bitrotétör) Azt gondoltam, ez is csak egy lesz a szokásos chiptune-techno-synthwave-rock előadók neongliccses menetsorában, amelyből bőven akad mostanában a Bandcamp-en ebben a felpörgetett retro-nosztalgiahullámban. Aztán csak ácsorogtam elől, elfigyelve, amint fehér kezeslábasban (fejre húzott gumis kapucnival természetesen) két processzorgyártó mérnökcsávó az addigra már átforrósított alagsori koncertteremben belekezd a műsorába. A KLF nézett ki ennyire vagányul a színpadon, esküszöm. Addigra a fekete függönyök be lettek húzva a hátuk mögött a színpadon, jó, mondom, akkor itt vetítés ezek szerint nem lesz, ellenben pont ettől vált logikusan inverzzé a színpadkép: adott egy keretet és kontrasztot az egész estének. Hogy érthetőbb legyen: a Bitrotator a műsorrend közepén pont ellenkezőleg hatott optikailag: a fekete függöny előtt mozgó két tetőtől-talpig fehérbe csomagolt figura a piros, zöld, kék lézerfényekkel megpásztázva és forgó lámpákkal oldalról bevilágítva, olykor sztroboszkóppal bevonva – szinte ránk ugrottak a színpadról.

A Bitrotator egy nyers, gitárral felturbózott chiptune és retro-elektronikai dallamokkal operáló duó, amely egybeolvasztja a műfajokat, a vintázs videojátékok iránt érzett nosztalgiát, mindezt úgy és annyira ügyesen, hogy elsőre is azt érzi a hallgató/néző, hogy itt azért valami nem hétköznapi dolog történik. Nagyon együttérzően tekintettem tehát Ádámffy Balázsra, aki már a koncert előtt valami remek színekkel átitatott, japán feliratos pólóban flangált körbe, mielőtt magára öltötte volna a dögmeleg zenekari egyenruhát, a processzorgyártók tisztaszobai munkaruházatát, hogy aztán erős izgalmi állapotban generáljon számunkra a többszintes, novation billentyűzettel sűrűn összedrótozott munkapadjáról egészen elborult, hol prüntyögős, hol döngölős elektronikus lökéshullámokat. Ő felel tehát a produkció elektronikai részéért roppant virtuóz módon és totális átélésben végrehajtva. Társa, Némedi Tamás a duó „mobilizáltabb” tagja, aki elektromos gitárjával bravúrosan szövi át ezeket a retrotechno dallamokat. Ő nem helyhez kötött, ezért könnyebben szórakozhat velünk és szórakoztathat a színpadról. Léptem már fel én is kezeslábasban, és tudom, mennyire megdöglés egy ilyen öltözék – pláne egy felforrósított, vibráló teremben. Viszont ez a Bitrotator imázsa, és hogy nem cukorból vannak ezek a srácok, arról mindenki meggyőződhetett.

A 80-as években ölni tudtunk volna egy ilyen élményért.

Amúgy engem jól megtréfáltak ezzel az esttel. Ugyanis az előadásuk kb. első negyede-harmada számomra még túlontúl is nyugisnak, downtempósnak, szolidan érzelgősnek, mondhatni átromantizáltnak hatott. Kissé talán lehet, hogy zokon is vettem ezt, féltem, hogy végig ilyen lesz, kimért és óvatos szívhangok, mert az E-Diode hatékony felpörgetése után erősebb ingeráradatra számítottam alapvetően. Aztán ahogy egyre mélyebben mentünk bele a programba, úgy amplifikálódott, szabadult el a bemutatójuk is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a teremben egyre többen és többen lettek, intenzív tánc és energiakibocsájtás ömlik ránk! Tamás is sűrűbben mozogja be a teret, akár egy rocksztár, lendületes gesztusokat végez kézzel-lábbal-gitárral, teljesen átadva magát a zenének. Egyik pillanatban még plafonra szegezett fejjel, önfeledten riffel bele az analóg elektronika szövetébe, a következőben meg már ott szaladgál közöttünk a gitárjával, és annyira trance-ben voltam, hogy még azt se vettem észre, melyik pillanatban ugrott le közénk a színpadról! A műsoruk teljesen kiszámíthatatlan volt, de jól építkezett és lépésről-lépésre húzott be mindenkit, pörgette fel a hangulatot. Zöld cakkos lézerek cikáztak körbe-körbe, négyzetek, hullámok, csíkok pásztáztak keresztbe-hosszába, a 80-as évek világa és elektronikai (és játék)evolúciója pedig erősre húzott ritmusokkal döngölte meg a mellkasunkat, borzolta össze szemöldökünket és forgatott meg bennünket összes létező tengelyünk körül. Az egyértelműen feltűnt, hogy kettejük között nemhogy jó, hanem egyenesen tökéletes az összhang, a munkamegosztás. A lelkesedésen is egyformán osztoznak és ezt kimondottan jó volt látni. Zenélésük nem csupán egy szimpla „tudjuk le, menjünk haza” aktus, hanem szenvedélyes és elképesztő kitartást tanúsító dolog, ezért rá is nyomnám itt hivatalosan a „garanciapecsétet”. Ha a Bitrotator mondjuk valamennyire tetszik streamingről, de még többre és energikusra vágysz, akkor tessék őket élőben megtekinteni!

Bár én nem vágom (még) fejből az összes számukat, de pár dolgot hadd emeljek ki, amit ártatlan Bitrotator-elsőbálozóként észrevettem a produkciójuk során. Roppant hangulatos hangmintákkal és korabeli (80-as évek, űrverseny, gaming, newsroom, tudományos, stb.) speech-ekkel, bevágott beszédfoszlányokkal operálnak, ezek többnyire a számok elején, illetve közepén találhatók és rendkívül jól működnek. Kissé a londoni Public Service Broadcasting kvartettet juttatta eszembe, ami a szolgálati közlemények kreatív újrafelhasználását alkalmazza a zenéjében. A setlistben voltak olyan zseniális darabok, mint az Area 51, vagy a Goodbye Robots (ezekre jobban emlékszem), adott volt a vokódált ének és sorjáztak a korhű effektek, a gameboy kontra nyers metál kontra krézi szintetizátorok kergetőzése a bitek körül pedig egyszer csak váratlanul eljutott egy meglepő katartikus pontra: Némedi Tamás olyan szépet vokálozott a műsor vége felé közeledve az egyik számban, hogy teljesen ledöbbentem! Nem is sejtettem, hogy ez a zakatoló instrumentális lendületműsor egyszer csak megajándékoz egy valódi dallal és gyönyörű énekbetéttel. Erre azt hiszem mindig emlékezni fogok és reménykedem benne, hogy hallom még ezt a számot a jövőben is. De hogy ne csak agyondicsérjem őket, egy személyes véleményt azért hozzáfűznék: a számok közötti viszonylag hosszabb szünetekkel, rákészülésekkel, köszönetek visszafogottságával érdemes valamit kezdeni, hogy a műsor lendülete ne törjön meg túlságosan. Nem érdemes feltétlenül túlszerénykedni a dolgot. Futhat még nyugodtan egy kitartott izgalmas loop a háttérben, akár egy 8bites békabrekegés is, lehet több crossfade a setlist darabjai között és lehet több okos vagy épp lelkesítő összekötőszöveget mondani addig a mikrofonba. Ez talán még tovább emelné az egyébként remek és oldott hangulatot.

A Bitrotator számos single és EP után 2023 őszén adta ki debütáló, Glitch on the Nightsky című albumát, amely erősen ajánlott mindazok számára, akik elvágyódást éreznek a technológiai múlt és jövő, a világűr és a metálriffekkel megkent chiphangok iránt, valamint kedvelik tekercseltebb, komplexebb, érzelmesebb létállapotokat is. Meggyőző bemutatkozó album ez, élőben pedig zseniálisak a srácok.

(A koncert előtt velük készített interjút itt olvashatjátok.)

A ZAJNEM nem zaj, hanem szubtudati TECHNOKARC

A Puskás Mátyás és Moór Péter (mindketten profi hangszerguruk és „hitszpészes fiúk”) kettőséből álló ZAJNEM techno formációról bizonyára azok tudnak legtöbbet, akik részt vettek már korábban valamelyik előadásukon és lazultak le vagy épp pörögtek fel szettjük különleges darabjaira (erre a Riffben idén márciusban volt lehetőség). Amennyiben hozzám hasonlóan valaki keresgélni szeretne a neten utánuk, azoknak Ariadné fonalát, illetve a 4LG0R1THM kulcsszót javaslom a social mediában megfuttatni, úgy kijön belőle valami, amibe igen könnyű lesz belekapaszkodni, ha egyébként ismeretlen lenne a crew.

Két pörgős és lihegősre-csatakosra készítő live act után harmadiknak elvinni késő este valamilyen irányba még a bulit (after volt ez? szerintem nem az volt), feltehetőleg teljesen más megközelítést kíván, mint amire elsőnek gondolnánk. Én többnyire akkor már a szabad levegő irányába, a felszínre igyekeztem közelíteni, de azért még vissza-visszatértem hozzájuk a pinceszintre, hogy belekóstoljak a vasakon edzett, hol kozmikus, hol éteri, hol karcos, hol savas, hol veretős muzsikájukba. Ha velük kezdődött és melegítődött volna be az este, akkor nyilván már azon szerteszétcsápolom magam. Ugyanis amit láttam és hallottam tőlük, és amit ez a két fickó görnyedve összemixelt, az meglehetősen hangulatos volt. Csak hát ülve ilyet nem lehet könnyen kibírni, állni meg már nem bírtam közel két órányi tánc után abban a lenti dögmelegben. Távozásom előtti utolsó emlékem az előadásukról, hogy épp a sodró lendületű technozuhatagjukban gördültünk le Go Pro kamerás sisakban gördeszkán valami meredek szerpentinten legalább százzal és időnként egy-egy kanyarban jöttek velünk szemben autók. Ott egy picit elkezdtem azért félni, de imádtam! Szeretnék még velük találkozni.

Konklúzióim:

1. Ez egy igen korrekt, baráti és tartalmas parti volt három professzionális fellépővel, akiknek a szívügyük az elektronikus zene és miközben én csak itt össze-vissza írogatok erről, ők mind magas szinten és fürgén művelik is. Mind a három előadó/formáció a jövőben is megérdemli a figyelmet, és hadd emeljem ki, hogy mindhárom nem csak zeneileg profi, hanem arculatilag is tudatos: csak nézzétek meg a pöpec zenekari logóikat!
   
2. A péntek este tradicionálisan mindig is a techno zenéké, a munkahét lezárásáé és mindenféle illegál-bulikon történő hajnalig tartó féktelen táncoké és a révülésé volt. Magyarul a hétközbeni negatív emlékek és stresszek kimosására és a lázadásra kihegyezve. Határátlépő a work-life-balance terepén, amivel továbbra is érdemes élni, ha már egyszer élni akarunk.
   
3. A dark underground / dark disco / dark techno szubkultúrán belül – köszöni szépen és nagyon jól megvan – a retro/chiptune/űrtwist/synthwave/nintendo szubkultúra, amely lehet hogy furcsa, kevésbé látható a fluoreszkáló neonfények ellenére, lehet, hogy gameboy, űrcowboy, stb., azonban kisebb, átláthatóbb, szerényebb, és kevésbé macsóbb, mint az industrial/EBM/gothic fősodor. Ellenben határozottan hangszermániásabb, analógabb és mérnökibb, de megkockáztatom: érzelmileg fűtöttebb is (szenvedély, ha emlékszünk még e szó pozitív jelentésére).
   
4. A legjobb koncertek és electro-bulik mindig azok, ahol erős hangulatú háttérvetítések és lézernyalábok is vannak! Itt most virtuálisan ismét hadd rázzak kezet D3T0X VJ-főmunkatárssal, akinek ezt nagyrészt köszönhetjük.
   
5. Igen menő lenne, ha ez a szubkultúrán belüli szubkultúra is rendelkezhetne a fővárosban egy dedikált hellyel, ahol havonta-kéthavonta felléphetnének, odaszoktathatnák a korosztályokat és akkor többen is rájöhetnének arra, hogy ez bizony mennyire felvillanyozó zsánerparádé és big fun tud lenni!