Valódi boomer-sorozat ez kivénhedt, unott, hiperkritikus, mindentudó ipari arcoknak. A H.I.T tematikus szériája alkalmanként előkapar ősrégi sarokkő-lemezeket, amelyek egy legyintéssel elintézhetők, a fiatalabb generációk által messzire elkerültek és lenézettek, sorjázatlan, sarokcsiszolóval épp csak megsimogatottak, továbbá DJ-k által sose játszottak. Fontos szubkultúrkincsek lesznek itt felcsapva a bontószerszámokkal teli munkapadra, hogy eloszlassunk végre ősi tévhiteket és kikaparjuk tíz körömmel a csiszolatlan gyémántokat klasszikus ipari kiadványokból.

Laibach: Opus Dei (1987)

Szóval mit is adott nekünk az idén 37 éves Opus Dei, azon kívül hogy…

• bekerült a 2006-ban megjelent 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenés kézikönyvbe (a 104. helyre),
• 2023-ban a Consequence a 6. helyre sorolta a „Minden idők 50 legjobb ipari albuma” listáján,
• emellett Al Jourgensen (Ministry) a tíz alapvető ipari anyag egyikének nevezte
• és egy morcos, villogó szemű bajszos manusz fenyegetően néz ránk?

Nos, nem is keveset. Mondhatni ezernyi csavart, ficamot, provokatív politikai és társadalmi kabarét és szatírát, már ha vannak erről még halovány fogalmaink a gyermekien szűz és patyolattisztán angyali magyar társadalmi-politikai berendezkedés roppant stabil és világszinten is példamutató keretei között. Szeretjük mi a mályvacukrot, de a falunapi faszárú piros kakasos keménycukor nyalókát is, a mézesbáb árnyékát nemkülönben, amennyiben akciós (és nem reakciós.) Ne aggódj, alaposan kifejtem szép sorban.

Rajongtatómágnes

Első találkozásom a Laibach zenekarral épp az Opus Dei-n keresztül történt egy másolt AKAI kazettáról. Se angolul, se németül nem értettem akkor még eléggé vagy eleget, így fogalmam sem volt róla, miről is szólhat ez a furcsa album. Azt hittem az első hangoknál, hogy ez valami koncertanyag, mert közönségzajos, aztán jóval később leesett, hogy ez csupán a tömegbázist sugalló koncepció része. Meglepett hogy idegen nyelvű átdolgozások (cover-ek) szerepelnek rajta populárisra, ugyanakkor mégis indusztriálisra kalapáltan, menetelősen, kissé ná(r)cisztikusan előadva. Elsőre is élveztem a számokból áradó energiát, kíméletlen maszkulinitást, katonazenekari hangszerelést, dobcsépelést és az éles wagneri recitatív betéteket, dörgő elektroritmusokat is. A szélesre húzott hangképei és az egész anyagon átlengő masírozása, egyszerre operai és militarista hatása ennek ellenére lenyűgözött és még lenyűgöz ma is. Ha a Depeche Mode esetében a Music For The Masses volt az erősebb stílusra és komolyabb megjelenésre váltó tömegexportcikk, rajongtatómágnes, akkor a Laibachnak mindenképp az Opus Dei volt az.

Pedig ez egy többszörösen megpörgetett oltári nagy trollkodás ám! Vonatablakokon behajigált záptojás az elsőtől az utolsó hangjáig, beleértve a vizuális megjelenését (klipjeit) is. Annak viszont kellőképpen ambíciózus és koncepciózus, melyhez azóta sincs semmi fogható. A Laibach ettől az albumtól kezdve vált világszerte ismertté, botrányhőssé, popkultúrmixerré és az undergroundban komolyan venni lehetetlen és mégis komolyan veendő tényezővé. Azonban mielőtt a lemez többszörös és trükkös csavarjait szép sorban számba vennénk, nézzük meg előbb az elkészültének kontextusát.

Európai popkultúrterror és slágerfelszínesség

A 80-as években a keleti blokk és benne Jugoszlávia még érintetlen volt. A Jugoszláv Föderációt (és benne a kis és viszonylag nyugisnak számító Szlovéniát) ismerő nyugatiak, és köztük a német turisták számára ez pusztán egy kedves kis nyaralóhely volt sok napsütéssel, homokkal, tengerrel (és persze a szegény jugókkal), ahova olcsón el lehetett menni nyaralni, olcsón vásárolgatni, tulajdonképpen ennél nem több. Feszült ugyan egyfajta ideológiai és kulturális ellentét a blokkok és lakóik között, amelynek különbözőségeit a legkézenfekvőbb módon a zenén keresztül lehetett elcsípni. Miután Európa-szerte, különösen Németországban és Angliában, akkora már jelentős underground figyelemre tett szert, a Laibach megtehette végre az első lépést annak érdekében, hogy kifigurázza, megtrollkodja, ábrázolja, vagy ha úgy tekintjük, akkor összekösse a polarizált Európa távolabb eső pontjait, és mindezt a könnyűzenén keresztül. A Laibach így addigra meglehetősen stabil lábakon állva, egy MUTE Records megállapodást már a zsebében tudva, művészetileg tudatosan és persze nagyobb büdzsével könyökölt rá arra a vastag pultra, melyet a kommunista blokk rendszerváltás előtti/alatti identitászavarai, mételytörténelmének ragacsos-maszatos foltjai díszítették és nem mellesleg elég jól rezonáltak a különféle ízű, szagú, összetételű kommersz likőrösüvegek is a bárpult reteszes tolóajtajai mögött.

1985-öt írunk. A pop és rockzenék, megaslágerek – politikai-ideológiai oldalak ide vagy oda -, terjednek, mint rákbetegség és ez bizony a keleti blokkot sem hagyja hidegen, a könnyed és giccses kultúrterror mindenhová beteszi a lábát. (Amúgy hozzánk is.) Emlékezzünk csak vissza, hogyan tarolta le a nyugatnémet eurovíziós eurodiszkós viccparádé giccszenekar, a Dzsingisz Kán (benne a magyar Mándoki!) már 1979-ben a tévés és rádiós sztárparádékat nálunk is! Vagy ahogy a svéd Europe álrockbanda elfoglalta a szíveket a semmitmondó Final Countdown című slágerükkel 1986-ban. Előtte, 1985-ben a Queen az energikus, álvallásos One Vision-nel, vagy egy 1973-ban alapított osztrák-stájer rockzenekar, az Opus, amelyik heteken keresztül masszívan foglalta a német nyelvű országokban a slágerlisták csúcsát. Mi sem menekülhettünk előle, “levelet kaptam lájf!”

A popkultúra többé-kevésbé mindenhol egyforma volt még a 60-as és 70-es években is. Nagyjából mindent meg lehetett szerezni, ami a zenén belül fontos volt, így elég jól tudták a Laibach tagjai is, hogy mi történik Németországban, Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban. Nagyon sok popzenét hallgathattak a szlovén nemzeti rádióban, így ez is határozottan hatással volt rájuk. Hamar rájöttek, hogy nincs értelme a Laibachnak saját popdalokat írni, vagy akár mindenki máshoz hasonlóan popos kamuérzelmeket produkálni. Ehelyett úgy döntöttek, hogy ezzel a felforgató módszerrel inkább érdekes, más tükröződésű, „új eredeti” feldolgozásokat készítenek. Abban az időben más zenekarok feldolgozásai általában majdnem ugyanúgy szóltak, mint az eredetiek, a Laibach viszont az általuk feldolgozott dalokra történelmi alapanyagokként, köretként tekintettek, amelyeket innovatív módon felhasználhattak és valami teljesen újat készíthettek belőlük. Ez vált végül a bevált módszerükké és mind a mai napig pörgetik az ilyen típusú művészeti hackerakcióikat. (Lásd: Let It Be, Jesus Christ Superstar, Machbet, N.A.T.O, Sounds of Music, Love is Still Alive, stb.)

Ennyi input több is mint elég, hogy a Laibach erre a nyugati slágerfelszínességre rácsatlakozzon és saját, sötét, gonosz képére fordítsa azt, átinterpretálja, új, művészetileg módosított üzenetet kódolva ki belőlük. Nagyon világos stratégiájuk volt a ’80-as években, tudták, hogy az egyik fontos független brit kiadóhoz kell szerződniük, ha valamit nagyobb léptékben akarnak elérni Európában és a világon. A Mute volt tehát az elsődleges célpont számukra, és végül 1986-ban szerződtek is velük. Az első, Mute-nál készített albumukhoz azonban valami kommunikatívabbat, tömegekhez szólót szerettek volna komponálni, nem valami teljesen elborult, heavy industrial dolgot, ami inkább riasztó mint vonzó. Egy valódi rajongtatómágnesre volt szükségük.

Rico Conning angol lemezproducer, dalszerző, hangmérnök és gitáros producerként és keverőként olyan művészeknek egyengette a zenei útját, mint Adam Ant, Coil, Depeche Mode, Renegade Soundwave, Wire, Swans, Étienne Daho, Front 242 és még sokan mások, így a Laibach produkcióját is ő irányította. A szlovén csoport úgy döntött, hogy ezzel a mozgástérrel még közvetlenebbül fejtheti ki az összefüggéseket a szórakoztatóipari mega-aréna rock & roll és a heccelő kommunista-fasiszta látványosságok és polgárpukkasztás között. Így hamarosan nem csupán előbukkanhattak az underground ismeretlenség árnyékából, hanem a mainstream reflektorfényével párosulhattak. A zenei sajtó emlékezetes jellemzőket dobált rájuk, a törvényszerűen következő botrányok pedig új és megismételhetetlen lehetőségeket nyitottak meg a szlovén kollektíva számára, amelybe beletartozott az első világkörüli turné is. (Ennek bizonyos állomásain előadott számok adják az Opus Dei bővített remastered kiadás második CD-jét.) Érthető tehát, hogy többen hirtelen kíváncsiak lettek erre a furcsa „jugó” zenekarra, amely harcias megjelenésével és hangzásával egycsapásra kifigurázta, összezúzta és bakancsával megtaposta az akkori Európa domináns, fülbemászó és többnyire idegesítő, agyonjátszott pop-rock slágereit.

A Laibach provokatív esztétikájával mindig is veszélyes kötélen táncolt a látszat és a valóság között. Pontosan ez a kitalált és magas szinten kivitelezett provokáció volt az, amelyre más formációk (szerény próbálkozásaik ellenére) sosem voltak ilyen ipari mennyiségben képesek. Ugyanis a Laibach nem dicsőített, nem magasztalt soha semmit, még ha úgy is hangzott élőben vagy felvételről, de előszeretettel hangszerelt át kommersz vackokat és oltotta be ezeket fejnehéz és elvont ipari vonásokkal. Minden egyes megmozdulásuk a gondolkodni és elvonatkoztatni képtelen emberek bajszának és hónaljszőrének húzogatásáról szólt és hol a kereskedelmi slágerek, történelmi korszakok, háborús propagandák, valamint a lappangó vagy épp ellenkezőleg, nyílt és burkolatlan totalitárius Zeitgeist-őrületre invitáltak bennünket. Manapság sokan egyre nehezebben viselik el a kétértelműséget és az ambivalenciát. A gondolkodás, elemzés fárasztó dolog, ezért is gyakorolják egyre kevesebben. A Laibach ennek ellentartva ha nem is mindig, de gyakran mestere volt a látszólag eltérő elemek összehozásának túlzások, (túl)megerősítések, kontrasztok és fénytörések révén. Aki járt már a zenekar valamelyik koncertjén, az bizonyára észrevette, hogy a Laibach ambivalenciája olykor drasztikusan képes úrrá lenni (az állítólagos) rajongókon.

A Laibach az Opus Dei-vel képes volt átpozícionálni önmaga (trbovljei) ipari avantgárd és bányász/politikai aktivista kereteit a korábbi szlovén-német nyelvű, sok-sok történelmi háttérrel terhelt számokkal való szakítással. Teljes átszabás, sőt, fullgenerál plasztikai műtét és szilikonos feltöltés volt ez a Rekapitulacija és a Nova Akropola után, még ha esztétikájában követte is ez utóbbi album ezüst-szürke-fekete, egyszerre csillogó és tompa kompozícióját. Úgy sikerült nagyobb közönségfigyelmet elérniük (még ha ezt hiperkritikusan és kontroverz módon is), hogy az avantgárd jellegét, kísérletező ipariságát megőrizte, ugyanakkor több himnikusságot injektált bele. A szláv akcentussal, német-angol nyelveken erőből kiordított szövegekre és a rockkulturális fricskázásokra azonnal többen felkapták a fejüket. Arra főleg, hogy első hallásra nem kis mértékben jobboldali, sőt náci, bocsánat, nacionalista stílusban előadott anyagot sejtett az ember mögötte. Egyesek felkiáltottak, hogy „márpedig ez náci propaganda!” Pedig ezt a művet célorientált karikatúraként és művészeti projektként (önálló gondolkodásra felhívásként és figyelmeztetésként) kell érteni, ahogy a Laibach minden ezután következő gegjét is (pl. egyenruhában masírozás bevásárlókocsit tolva a WAT idején).

Korabeli Opus Dei promóciós poszter az ebay-ről.

Konfliktusgenerátor provokációnyárs

Az egész album egy nagy láng fölött megforgatott konfliktusgenerátor provokációnyárs, szépen ráhúzva ínycsiklandó chilibe és dinamitba mártott mályvacukorkákkal. Az album készítésének idején a Laibach nagy kérdése az volt, hogy szabadítsák-e fel, vagy hagyják inkább megfertőződni a nyugati popkultúrát? Az utóbbi mellett döntöttek végül. Vegyük akkor szépen sorra, hogy hány helyen, hogyan és kiknél verték le ezzel a biztosítékot:

Az album címe – konfliktus a turbókatolikus Opus Dei szervezettel

Latin nyelven az Opus Dei magyarul annyit tesz, mint: “Isten műve” vagy “Isten munkája”. Ugyanez a neve azonban egy spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer által 1928-ban alapított vallási szervezetnek, katolikus lelkiségi mozgalomnak is, melynek meghirdetett célja a tagjai, követői számára a keresztény szellemiség, a katolicizmus erősítése saját hivatásbeli munkával, a családi és a társadalmi életben végzett szerepvállalással. (Magyarországon 1990 óta működik képviselete.) Meglehetősen vitatott szervezetről van szó, nem ritkán éri kritika ugyanis az agymosó szektajellege miatt, amit persze valamennyire fel is erősített Dan Brown híres regénye, A Da Vinci-kód, amelyben dramatizálva mutatta be az Opus Dei (titkos) szervezetét és kétes gyakorlatait. Az Opus Dei vallási szervezet eléggé ki is volt bukva, hogy a nevüket a Laibach csak úgy az albumára biggyeszti, főleg, hogy Isten és a Hit totálisan más értelmezésben (illetve alig) jelenik meg rajta, mint ahogyan az szerintük kívánatos volna. Be is perelték a zenekart, de szerencsére sikerült valahogy kicsusszanniuk a pereskedés és a bírósági tárgyalások alól.

Az album címe és a Live is life “átdolgozás” – konfliktus az Opus zenekarral

A laibachi nyelvi humor kétélű, ugyanis az osztrák Opus zenekarnak is kiosztottak ezzel szépen egy-két fricskát. A „Live Is Life” egy 1984-ben megjelent (és a 2021-es feloszlásukig az egyetlen sikeresnek mondható!) dal az osztrák pop-rock együttestől. Európa első számú slágere volt 1985 nyarán, Kanadában pedig az első helyet, az Egyesült Államokban pedig a Top 40-et is elérte 1986-ban. A címét néha összekeverik: Life Is Life, mert a német fonológiának van egy ilyen trükkje, hogy a “live”-ban a v hang f-nek ejtendő. Páratlan humorérzék ez a Laibach részéről, hogy az osztrák giccszenekar művét iskolai angolról németre fordítja át. Hogy aztán fasisztoid, erős kórussal megtámogatott, menetelős Wagner operává operálja…

Aprócska érdekesség ehhez, hogy az Opus zenekar elszántan ki akart adni egy saját koncertalbumot. Az 1984. szeptember 2-i oberwarti fellépésükön hangzott el először a Live Is Life című dal, amelyet a szerző, Ewald Pfleger egy ibizai nyári vakációja alatt írt, feltehetőleg mámoros és full életpozitív hangulatában. Szóval ezen a koncerten csendült fel először a na-naaa-nanana-nótájuk, de elsőre valahogy nem sikerült jól rögzíteniük, ezért meg kellett ismételni a dalt és a felvételt. Így másodjára már a közönség is elég jól „fel lett melegítve”, azaz jobban ismerték a szöveget, könnyebben lehetett őket lelkesedésre bírni. Érdemes megtekinteni a dal eredeti “live” videóklipjét is 1985-ből, amelyben szépen előre volt vetítve, hogy bizony összetűzések lesznek itt még a dark underground szubkultúrával! A klipben ugyanis eltérő attitűdű kultúrák csapnak össze. Extrém kinézetű, sötét alternatív gothic-punk figurák szeretnének belerondítani a vidám kis koncertnótácskába, egyértelműen jelezve, hogy nem értenek egyet az ilyen felszínes, életigenlő, a szeretet erejéről papoló popszámocskával, de aztán különös fordulatot vesz a trollkodás. Vicces (bár kissé azért gagyi) jeleneteknek lehetünk szemtanúi, de én szóltam előre. Mainstream kontra Underground! Az Élet az Élet! 

Az osztrák Opus négy tagja közül kettő szlovén származású volt. A dal visszanémetesítésével megfosztották annak ártatlanságától, ami párhuzamban áll azzal a ténnyel is, hogy Karintiában sok szlovén polgár németesítette a nevét és asszimilálódott a nácizmus idején. Arról nem is beszélve, hogy a Laibach ezzel az angolról németre történő visszafordítással szimbolikusan megdorgálta azokat az előadókat és zenekarokat, akik kissé iskolás módon angolosították a számaikat a nemzetközi siker hajkurászása érdekében. Az még hagyján, hogy a nyitószámnak választott Leben heisst Leben németesítve lett heccből, de a másik szándékos és kegyetlen trollkodás itt a tempó gonosz visszatekerése az eredetihez képest, kínosan lelassítva, direkt vontatottra véve. A renyhe, rosszul artikulált, elkent hangú énekkel így aztán tényleg egy bicskanyitogatóra faragott német/osztrák/náci kocsmai gajdolásnak hat az egész, ami persze nekünk vicces és értjük is a poént, másnak meg folyton összeszűkül az ánusza és az ökle tőle. 

A Life is Life / Leben heisst Leben a hivatalos himnusza annak, hogy nem mindenki fogadja el az állathoz méltatlan sorsot, de mégis mindig rákényszerítik az emberiséget. Az Opus hippiszerű örömnótája ugyanis fullpozitív, közönségtapsoltató kamuzás, csak egy újabb erőltetett vidám dal a boldog együttlétről, közös éneklésről, a közösség összetartó erejéről. Nos, ezt barmolta szét/át a Laibach, különös tekintettel a dalszöveg utolsó soraira, ahol a cinikussága mögött rájövünk: hiába adtuk oda az összes erőnket, tudásunk és képességünk legjavát, bizony így is mindent elveszítettünk és a többiekkel együtt förmedünk meg, azaz nyiffanunk ki mind. Szép és erős végszó ez.

Az Opus Dei (Remastered) promója, az 1987-es Live in Europe albumbemutató. Ikonikus felvétel szarvakkal és agancsokkal! Alatta: Az újrakiadás füzetborítóján a Fehér Ház előtti csürhés grafikán (QAnon-hívők!) ugyanez köszön vissza. Politikai összeesküvéselméletek és kultuszok lettek itt trükkösen időtlenítve.

Egy nemzet születése zuhanó bomba hangjára egy vízióban – koccanás a Queen-nel

Az Opus Dei megjelenését két kislemez előzte meg. Az első a Geburt Einer Nation, amely a Queen akkoriban készült stadionrock slágerének, a One Vision-nek a német nyelvű feldolgozása, wagneri stompja lett, miközben ugyanolyan fülbemászó maradt mint az eredeti, de sokkal zavaróbb felhangokkal. Mint pl. a mély torokhangon kinyomott „egy világ, egy ember”, ráhúzva vaskos dobok és drámai kürtök. Érdekes kísérlet ez, mert ha Brian May túlzásba vitt gitárjait neoklasszikus fanfárokra és indusztriális ütemekre cserélik, az azonnal lelkesítő katonai himnusznak hat. A további fokozás érdekében Milan Fras frontember totalitárius küldetésnyilatkozattá alakítja a konstrukciót anélkül, hogy különösebben megváltoztatná Freddie Mercury és a Queen eredeti szövegét – elég csak lefordítania németre, plusz morogva és ordítva hozzátoldania párszor, hogy „Ja, ja, jawohl!”

A Laibach keze alatt az olyan lírai szöszmötölések, mint az „egy hús, egy csont / egy igaz hit / egy faj, egy álom / egy valódi akarat” groteszk manifesztummá válnak, amelyek valószínűleg még mindig rémálmokat okoznak szegény Freddynek a túlvilágon. A Harmadik Birodalom egyik fő mottója volt ugyanis az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer!”, azaz egy nép, egy birodalom, egy vezető. Az egyes német szavakat a Queen szövegének fordításához épp ugyanígy, pompásan, pattogósan, ritmusosan választották ki. A használt szavak szuggesztív és áthallásos ereje mindig necces, hiszen azonnal (és ez a Laibach szándéka) fasiszta beszédek járnak közben a fejükben. De amikor elmagyarázod az embereknek, hogy ez az ismert Queen-szám (majdnem) szószerinti fordítása, akkor mégis megdöbbennek ezen. A Laibach a számhoz készített videóval és a dallal egy kicsit viszont tisztábbá teszi ezt a kreált fasiszta esztétikát. A Geburt Einer Nation promóvideója – vagy a Life Is Life, szlovén idilli természeti helyeken, mint pl. a Száva vízesésnél és Triglavnál forgatott jelenetei a konzervatív, tradícionális szimbolikát teszik zárójelbe és egyben nevetségessé. Fras teljes alpesi vadász felszerelésben vezeti a csapatát a ljubljanai Cankarjev Dom kulturális központ márványfolyosóin keresztül a nagyterembe ahol a félpucér (de sapkás) frontember körül ünnepi kürtökön és katonai dobokon játszanak, mögöttük megalomán és absztrakt operadíszletekkel. A dal optimista és vidám stílusát így egy náci propagandadallá változtatták, ráadásul süvítő, zuhanó bomba hangjával és robbanással indul, döbbenet és ámulat, sokaknak oda is vert. Bár a Queen mindig is hangsúlyozta apolitikusságát, azért a Geburt einer Nation erős odacsípkedés lett az 1984-es dél-afrikai Queen-koncertek (Sun City), az 1985-ös Live Aid, és az afrikai apartheid népirtások kapcsán, hogy azért szerepzavarba ne legyünk már.

Viccesen kinéző, bajszos, cingár frontemberek mindenütt és a macsóság kifigurázása

Viccesen szembetűnő az akkori külsőségbeli “egyezőség”:

• Milan Fras, a Laibach frontembere,
• Herwig Rüdisser, az osztrák Opus frontembere,
• Freddy Mercury, a Queen frontembere között.

Akkoriban mindhárman fiatalok, csontsoványak voltak és sötét, erős bajusz alól dörgedelmesen énekeltek. Mi ez, ha nem egy háromtengelyes, hatalmas geg? (Tényleg már csak a szintén szlovén Borghesia hiányzik a képről.) Arról hadd ne értekezzek most, hogy napjainkban a bajuszviselet mennyire visszatért a férfiak (zenészek & politikusok) körében. Jó, tudom, ez egyéni, múltidéző esztétikai és divatkérdés, de az Opus Dei korát lefordítom akkor emlékezetmatekra: 1940 = 1987 = 2024

YEAH-YEAH! JA! JA! NEIN! NEIN! JAWOHL! JAWOHL!

Walter Ernst Paul Ulbricht kommunista német politikus, az NDK államtanácsának elnöke már 1965-ben kifakadt ezen: “Az a véleményem elvársak, hogy véget kell vetnünk “Yeah, Yeah, Yeah”, vagy hogy is hívják egyhangúságának. Tényleg minden nyugati szemetet le kell másolnunk?”

A kommersz pop-rock stadionzenekarok gyakran használt közönségtüzelő fegyverét figurázzák ki az album több pontján, ami a totaliter rendszerek “úgy van! úgy van!” birkanyájmanipulációs eszközének kritikája is egyben.

Ez a JA, JA, NEIN, NEIN az album több pontján dominás, legfőképp a Leben-Tod c. számban.

Bannolt baltás horogkeresztes borító – felreértve

A Laibach nem félt a náci képzetek eltérítésétől és felforgatásától sem. Videóik az olyan náci propagandafilmek ügyes paródiái voltak, mint Az akarat diadala Leni Riefenstahltól, de a kiadvány belsejében és a korongon a négy baltából összekötözött szvasztika/horogkereszt reprodukciója is felháborodást váltott ki. A jugoszláv kiadásban John Heartfield (született: Helmut Hertzfeld, 1891-1968) német képzőművész fejszehorogkeresztes alkotásait például azonnal el is távolították az album nyomdai dolgai közül. Bár később az okosabbak rávilágítottak, hogy az összekötözött baltás horogkereszt eredetileg egy híres náciellenes kiáltványból származott. Heartfield vad képe egy horogkeresztről, amelyen a balták vért csöpögtetnek, utalás arra a tényre, hogy a Harmadik Birodalom gyakran hivatkozott a korábbi militarista német történelemre. Otto von Bismarck 19. századi idézetére utalva: „A nap nagy kérdéseit nem beszédek és többségi döntések fogják eldönteni, hanem vas és vér” visszhangzik Heartfield montázsáról. A „Vér és Vas” (Blut und Eisen) ugyanis masszív náci szimbólum. Heartfield híres képe, a Der alte Wahlspruch im „neuen” Reich: Blut und Eisen 1934-ben készült és a német fasizmus előretörésének veszélyeire hívja fel a figyelmet.

Heartfield nyugtalanító politikai alkotásait egyébként előszeretettel használták más ipari formációk is, mint pl. a Front Line Assembly a Total Terror (Dossier 1993, Cleopatra, 2022) borítóján, vagy a Mussolini Headkick a Themes For Violent Retribution vagy a Blood On The Flag albumok artwork-jein.

Az Opus Dei album artwork az összes eddigi létező kiadásán egy roppant keszekusza és feloldhatatlan összművészeti referenciakupac. Kavarodik benne a szocreál és náci esztétika, teuton istenek apokaliptikus figurái, a szelíd alpesi pózolós vadászjelenetekkel, jövőbe emelt tekintetet és erőt sugárzó portrékkal, egészen a bizarr, operációs keretbe fogott fejjel. Kemény utalás maga a használt betűtípus és tipográfia is, amely az 1930-as Adler német autómárka betűtípusát emeli át és roncsolja sajátjára. (Digitális nyomda és tervezés akkoriban nem lévén, a borítón szereplő feliratok kézzel lettek kivágva és applikálva. A LAIBACH felirat „B” betűje szándékosan lett félrenyomva, rusztikusra koszosítva. Minden változaton, poszteren, plakáton így jelent meg.)

Így jutunk el az Opus Dei-től a Volkig: A német autómárka logója és betűtípusa lett kölcsönvéve.
A kép a Driven to Write autós blogról származik.

Visszatérve a fejszékre: a Laibach szerepjátékában és sokszor korai színpadi performanszaiban visszatérő motívum a fejsze, erdészet, favágás. Mondhatni archetipikus szimbóluma az erőnek, az eszköznek és a természetnek, azaz az emberi beavatkozásnak, az eltérő erők összecsapásának. Habár a Laibach tagjai erdészek/vadászok/bányászok egyenruháiban lefotózva áraszthatnak ugyan egyfajta tradícionális vidéki nyugalmat és otthonosságot, azonban ezek a fotók indirekt módon sugallják az összpontosítást, a váratlan veszélyre való felkészülést is. Nincs mosoly. Szigorú tekintetekkel pásztázzuk a környéket, nagyon figyelünk. Más fénytörésbe kerül ez az erdészként, vadászként történő pózolás, ha tudjuk, hogy a német megszállás alatt ezek az egyenruhás „szakemberek” voltak a megszállók szemei és fülei, azaz előnyökért, némi kivételezésért cserébe bizony támogatták és segítették a megszálló erőket. Egy újabb provokatív pont, ami odacsapott a konzervatív ideológiáknak és történelemmegszépítgetésnek.

Isten dicsérete helyett emberi (ideológiai) közösségközpontú himnuszok

A merev tradíciókat és a vallásos áhítatot szembeköpi, ugyanakkor a hitre épít mégis. Ez azonban nem a megszokott istenhit, nem is az egyéni erőt és hatalmat magasztalja, hanem a közösségét, a népét. Egyszerre kommunista és fasiszta ideológiai alap felelevenítése ez, gondoljunk csak olyan kreált és agyilag beteg történelmi fogalmakra, mint “a nép uralma”, “a hatalom a népé”, “népmozgalom”, „Volksradio”, „Volkswagen”, „Ein Reich, ein Volk”, stb. No meg a „Gott mit uns!” (Isten velünk van! – hát ki mással?) Aztán meg jön a Leben-Tod, az életre-halálra szóló küzdelem? Okés, csak jöjjön.

Wolf Biermann német politikai költő és énekes 1976-os albuma és dala adja a gerincét a Leben-Tod című számnak. Az eredetin Biermann dalai Spanyolországról (Franco-ról), Chiléről és Kubáról szólnak, a Laibach pedig a romanticizálás helyett inkább harcba hívó merev és vaskos dobokkal veri a fejünkbe a különbségeket. Az, hogy együtt megyünk az úton “wir gehen zusammen und das wird wahr”, valamint a halmozottan és gyakorta használt többes szám első személyben fogalmazott sorok, a “wir”, azaz “mi”, az együttes erő, összezárás, összetartás erőltetett kihangsúlyozása nem csak demagóg, de arculcsapóan totaliter is. Nézzük csak meg a politikai közbeszédet, a politikai kommunikációt napjainkban! Totálisan kirekesztő és szétválasztó, csöppet sem egységbe kovácsoló: azaz vannak ők (dögöljenek már meg végre!) és vagyunk mi (nálunk van az erő és a hatalom!) Nos, ez (ideértve a politikai-ideológiai és a vallási háborúkat is) épphogy nem Isten műve, hanem az ember által kitalált gonoszsággépezet és manipulációs technika, többszörösen előtérbe állítva ezen a lemezen. Azért azt se felejtsük el még véletlenül sem, hogy az indusztriál / (oldschool) EBM / Anhalt típusú zenék szövegeinek többségében sem az individuum, nem az egyén játszik főszerepet, hanem ugyanígy a “mi csoportunk ereje” – jó alaposan és többször kihangsúlyozva. Mélyen elgondolkodtató.

Nyelvi-nyelvtani hibák, lecsupaszított tautológikus szövegek

Ehhez képest a heroikusságról, a tartalmas életről szóló rigmusai üvöltik le a maradék hajunkat. Nagyon harciasnak tűnik, és már a fájdalom küszöbén áll a politikai korrektség fanatikusai számára. Azt nem tudni, hogy Milan Fras és művészeti kollektívájának a német nyelvtudása milyen szinten állhatott a 80-as években, ahogy azt sem lehet lekövetni, hogy bizonyos sorokban ejtett nyelvtani és artikulációs hibák ebből fakadnak-e, vagy tudatosan a hecc miatt lettek-e elrontva. Trollkodásként tekinthetünk erre is, mert a nyelv bizony jól meghekkelhető és görbe tükröt tart azon előadók elé, akik nem az anyanyelvükön, hanem a mainstream angolt erőltetve próbálják kifejezni magukat. Csak egy apró mellékzönge, hogy a hazai színtéren is rengeteg előadóval kapcsolatban fel szokott merülni a kritika, hogy az angoljuk nem elég jó, nem hiteles, nem pontos, inkább ciki. Mintha ez számítana bármit is azok körében, akik általában oda sem figyelnek a dalok üzeneteire! (A nemzetközi siker, na az bezzeg számít!)

Elektromos dobgépek helyett rockdobok, zajindusztriál helyett himnikus ipari rockopera

A történelmi hatású, álfilmes és klasszikus zenei betétek mindenesetre nem csak megdobták az emelkedett hangulatot, hanem egyben totaliter-tükröt is tartottak elénk. Hogy az Opus Dei számos ponton úgy hangzik, mint valami történelmi film zenéje? Vagy akadnak benne szinte Star Wars-t megidéző drámai score-ok? Vagy olyan néhol, mintha rockopera lenne? Egy könnyűzenei (underground) zenekartól várná a legkevésbé az ember azt, hogy ilyesmikkel operáljon. A pop-rock világában sem fordult elő ez túl gyakran, kivéve persze pont a Queen zenekart, amelyik élen járt a saját operarock kísérleteivel. Az Opus Dei számainak hallgatása közben nem tudod igazán eldönteni, hogy akkor ezek most 40-es évekbeli náci katonadalok, háborús és politikai propagandafilmek, történelmi dokumentumfilmek aláfestő zenéi, vagy mindezek wagneri operarészletességű összemismásolásai-e? Tökéletes példa ezekre a F.I.A.T és a How The West Was Won számok.

Ami soha nem maradhat el a Laibach művészi receptjeiből, az a folyamatos kísérletezés. Ahelyett, hogy az akkoriban már elérhető Roland TR-808 and TR-909 került volna bevetésre a dobritmusok kialakítására, inkább a stadionrock hangulatokhoz jobban passzoló, nyers és piszkos hangzású dobfelszerelést használtak a felvételek és előadások során. Emellett természetesen sok klasszikus analóg hangszert is bevetettek: fúvósokat és vonósokat annak érdekében, hogy megmaradjon a komolyzenei behatás és a történelmi filmhíradók hangulata is. A zenekar ezzel úgy alkotott egy modern, de mégis archív hangzásvilágot, hogy az nem is annyira elvont kísérleti zajindusztriálnak hatott, hanem sokkal inkább egy tágra nyitott ipari rockoperának – a tömegek számára. Ezzel a választással tulajdonképpen szépen meg is alapoztak a 90-es években felkúszó martial industrial alműfajnak. Ezeket ismerhetjük a Death In June-ból (Boyd Rice és Douglas P. felállásban), az ACTUS, az In Slaughter Natives, később a Militia vagy a ROME formációkból. Alapvetően a Laibach volt ennek a neoklasszikus és neofolk irányvonalnak az úttörője és mivel egész jól működött, ezért könnyen további követőkre is talált. De valóban talált? Ki hogy gondolja…

NSK-féle transznacionalitás: a Nyugat és a Kelet is (bal és jobb) ugyanoda jut

Bizonyos populista hatalmak (meg persze vallások és egyházak is) mindig is szerették keblükre dörzsölgetni a népet (Vox Populi – Vox Dei, A Nép Szava Isten Szava), miközben vérig adóztatják őket, barmaikat elhajtják, fiaikat értelmetlen háborúkba viszik. Ennek int be a Laibach, mikor az Opus Dei számain keresztül üzen mindenkinek, hogy az “egy nép, egy faj, egy irány, egy vezérmotívum” kontra “olyan sötét háborúba sodródtok, Béláim, hogy arról koldultok és még csak semmit se tudtok az egészről”, miközben szóljon hangosan az ének, az “Élet az Élet”, ameddig csak élek, énekelek én! Roppant sok populista vezető használta túl ezeket a szólamokat a világtörténelemben és ezek a rendszerek aztán mindig a végkimerülésig (és a halálba) hajszolták a társadalmakat. De hogy jobban értsük ezt, vessük csak össze az Opus Dei NSK-féle vizuális illusztrációját a ’87-es és a 2024-es kiadásokból szemezgetve:

Szépen felújítva a kormos, ami nem változott semmit, csak tűélesedett, extrapolarizálódott.
A túlturistásodott Athéntól vezet az egyenes út a Laibach kulturális referenciahalmazáig.

A felső sorban az eredeti „családmodell”, a „Volk”, a „nép”, a szigorúan szúrós tekintetű, szerszámra támaszkodó, kritikus munkás apával a középpontban (remek Milan Fras karikatúraként). Egyszerre fasiszta és kommunista esztétika, amely szürke-fekete-fehérben, litográf-stencilben és direktben nyomasztó. Alatta az ikonokkal ábrázolt ideológiailag, kulturálisan, vallási-politikai értelemben kettészakadt, polarizált, vírusként szétáramlott világmodell, a Nyugat és a Kelet „vívmányai” a fejlődéstörténet csúcsán, felül középen pedig a Laibach „szupercsaládmodell”, szőke, kékszemű árja csemetékkel körbevéve. Semmi sem illusztrálja jobban a Laibach-NSK „WAT – We are Time – Idő Vagyunk” érzését. Mi vagyunk azok, akik érezzük a történelmi idő körforgásos totaliter mozdulatlanságát, a laibachiánus időtlenség szimbólumait. Lássuk ehhez még a 2003-as WAT c. számukból ezt a részt és rögtön érteni fogjuk a precíz gondolati ívet:

From Moses to Muhammad,
From Kapital to NATO
Acropolis to Opus Dei,
From Marx and back to Plato

Az Akropolisztól az Opus Dei-ig. (Nova Akropola = Új Akropolisz). Tehát az európai kultúra bölcsőjéből kiindulva, a Nyugat és a Kelet, a bal és jobb, ugyanoda jut: a Planetáris Hipokrízishez (ahogy azt Nádas Péter éleslátó és kiváló esszéjében felskiccelte nemrég). Minden körbe- és összeér, összenő, ami összetartozik. Mióta Világ a Világ és ameddig még Rothadás a Rothadás.

1) a totaliter államok vezetői ezeket mind elhasználták, elkoptatták,

2) a mostani valóságunkban egyiknek sincs különösebb szerepe vagy súlya, nem tapasztalni sem bátorságot, sem önmérsékletet vagy igazságosságot,

3) az Erő és a Szépség marad az egyetlen globális „érték” és katalizátor, sorvezető, kapitalista irányelv és egyben parancs: Nézz ki kurvajól, tűnj erősnek! (Bölcsnek, reménytelinek vagy igazságosnak már egyáltalán nem kell lenned.)

A szám (mai szemszögből analizálva) halálos és fenyegető ellenpólusa a Kraftwerk 10 évvel korábbi (1977) européer klasszikusának, a Trans Europe Express-nek. A T.E.E 1957-1995 között működő vasúti rendszer, fénykorában 45 vasúti járattal 130 különböző európai nagyvárost kapcsolt össze, vagyis közlekedési-kulturális-közösségi átjárhatósági megaszimbólumnak számított. Bár a Kraftwerk-szám szövege ultraegyszerű, azonban az európai konnektivitás (mára letűnt) nosztalgiáját mind a mai napig sajgó szívvel érezzük kiszivárogni belőle. Mára az európai értékek helyett a politikai tömbösödés maradt csak. A Laibach Transnational száma pontosan ugyanígy hat: a felsorolt „értékek” eltűnésén és érdekvezéreltségből elkövetett nyelvi kiforgatásán merenghetünk, szívünket nem önti el többé büszkeség és emberi konnektivitás már.

A Transnational a Queen-nel is kapcsolatban áll: a dobhurokja majdnem teljesen megegyezik a Queen Don’t Lose Your Head című számában hallható dobtémával (ez utóbbiban ugyan lassabb tempójú), de a Bernard Herrmann által komponált, 1969-es Neretvai csata című film bevezető zenei témájának mintáiból áll össze. Harci zene, harci dobok, széthúzás.

A How The West Was Won szintén egy vaskos felvétel, melynek szövegalapját az 1730-as angol dal, a Free Mason’s Health adja, melyet eredetileg Matthew Birkhead szabadkőműves 1722-ben írt verséből emeltek át, tulajdonképpen a szabadkőművesek indulójának is tekinthetjük:

„Gyertek, készüljünk, mi testvérek, akik
csatlakozunk ehhez a vidám alkalomhoz;
Igyunk, nevessünk és énekeljünk;
Borunknak tavasza van;
Íme egy elfogadott kőműves egészsége.„

A szabadkőművesség a világ egyik leghíresebb titkos társaságának számít ma is, titokzatossága pedig a történelem egyik legfertőzőbb eszméjévé tette. A Craft (és milyen érdekes párhuzam, hogy angolul a „szakma” és németül a die Kraft „erő” szó többször és ropogva is elhangzik a lemezen!), ahogy a szabadkőműves tagok nevezik, egy rituálé és szimbólum által létrehozott testvéri köteléken alapult. Szabályai formális egyenlőséget írtak elő minden tag között, függetlenül fajuktól, vallásuktól vagy osztályuktól. A cél az erkölcsi nevelés volt: jobb embereket „építeni”, ahogy a régi kőfaragók gyönyörű katedrálisokat és kastélyokat építettek. Döntő fontosságú azonban, hogy mindezt a külvilágtól elzártan kellett folytatni, ami természetesen titkok elsajátításával és a megőrzésükre tett esküvel járt. Bármilyen titkot is őriztek a szabadkőművesek, azzal egy elbűvölő toborzóeszközt készítettek. Ki tudna ellenállni annak az ígéretnek, hogy csatlakozik az okkult igazságok birtokában lévő elithez? A szabadkőművesség misztikuma pár évtizeden belül világjelenséggé vált: Amszterdamtól Aleppóig, Charlestontól Kalkuttáig mindenhol voltak szabadkőműves páholyok. A Craft a globalizáció egy korábbi korszakának áramlataira terjedt ki: a birodalomra és a kereskedelemre, a háborúra és az intellektuális cserefolyamatokra.

Alapítói azonban hamar rájöttek, hogy nem tudják irányítani saját közösségi alkotásukat. A csoporton belül a tagok szenvedélyesen nem értettek egyet a titokzatos rítusokkal és bonyolult eljárásokkal kapcsolatban, így hitük és meggyőződésük alapján egymással rivális ágakra szakadtak szét. Nem meglepő tehát, hogy a testvérek minden lépését gyanakvás követte. A pápa nagyon korán kiközösítette, fedett eretnekeknek tekintve őket, a Vatikán szerint minden katolikus, aki csatlakozik a szabadkőművesekhez, veszélybe sodorja a lelkét. Mind a mai napig a szabadkőműveseket hibáztatják szinte mindenért, az összeesküvéselméletek népszerű fantomfigurái változatlanul.

Ez az egyesülés, testvéri közösség és szoros kapocs adja tehát a szám gerincét, amelyben a „nemzet nagy emberei” motívummal ismétlődően utal azokra az államférfiakra is, akik simán koccintanak bármilyen háborúra, ha abból nekik személyes hasznuk származik. A szám másik forrása a France Prešeren 19. századi szlovén költő és jogász, a szlovén irodalom egyik jeles (és ellentmondásos) alakjának a Zdravljica (Pohárköszöntő) című költeményéből származik, amely Szlovénia himnusza is lett egyben. Hogy ebben a dörgedelmes, nyomasztó, mégis ünnepélyesre és titokzatosra faragott számból visszaköszön a kollektivizmus, a Gesamtkunstwerk, a harci kürt, az odapörkölés, ráadásul még referenciakacsint a F.I.A.T-ban sugalmazott sötét titkos erőkre is, az már ordítóan figyelemfelkeltő és mesteri fogás. Hallod a szerszámok (igazából fegyverek) fenését, kalapálását, a dörgő hordókat, a vaskos ütéseket: új háborúra felkészülés és felkészítés ez a javából.

A How the West Was Won elemeit (konkrétan a ritmust és a harmonizált gitárokat) a Queen Gimme the Prize című száma ihlette, de érdemes azért vetni pár pillantást a Queen-szám szövegére („Your so-called leaders of your land”) is. Feltételezem, hogy azért a Laibach nem csupán kritikusan szemlélte és hallgatta a Queen munkáit, de valamennyire tisztelhették is a világhírű brit zenekart.

Az Opus Dei belső füzetéből egy részlet: Mérnök és munkás kéz a kézben, együtt egy nagy és magasztos cél megvalósítása érdekében! (A marokra fogott, döfésre kész, heggyel fölfelé tartott körző a klasszikus szabadkőműves szimbólum megfordítása.)

A sok-sok hasonló provokáció és misztikus poén, utalás, áthallás között tényleg alaposan el lehet veszni, de aprólékosan felsorolni, katalogizálni mindent szinte lehetetlen. A Geburt einer Nation nyitóhangsora megegyezik az Amerikai Egyesült Államok himnuszának kezdődallamával, de ott van az NSK himnusz első változata, a sugárzóan derűs neoklasszikus The Great Seal is jó példának, amely 19 évvel később a Volk albumukra került átdolgozva, de ugyanazzal a dallamal szintén zárószámként. A benne hallható, elmormogott Churchill-idézet („We Shall Never Surrender”) több mint konkrét üzenet és figyelmeztetés:

„Soha nem adjuk meg magunkat”.

Mi is tehát az Opus Dei egykor és most?

Az Opus Dei 2024-ben is épp annyira ellentmondásos politikai kabarémű, mint 1987-ben volt, amikor a zenekar a globális banális partizenével és stadionrockkal (propaganda!) történő agymosással szemben dekonstruktív és rekonstruktív módon bevezette az elit, bátor és heroikus művészeti provokációt, amivel senki nem próbálkozott még azelőtt. Az eredeti szövegekből és dallamokból ollóztak, csereberéltek, átírták és ragasztottak, majd gólt rúgtak. Ezzel megszületett az „új eredeti”, a klasszik-vicc, stabil Laibach-metodika. Ezért is lephetett meg sokakat az első megjelenéskor, hogy egy ilyen extrém banda egy ilyen provokatív albummal jött ki egy akkor még a keleti blokk fogságában élő országból, és tette mindezt bombázó hangviharokkal, (nemzeti) szocialista ideológiával és fasiszta esztétikával. A posztpunk rajongók és az értelmiségiek izgatottak voltak, hogy mégis mi ez már? Senki sem tudta pontosan. Még mindig fejtegetjük.

A Laibachnak viszont a szlovén (anyanyelvi) keretek közül kilépve jóval szélesebb ismertséget és elismertséget hozott. Az Opus Dei nem egy populárisságra, de cserébe populizmusra építő album, egy baromi jó ipari (rock) lemez, amit az elsőtől az utolsó percéig egy bizonyos fajta kritikával, humorral, ugyanakkor távolságtartással, de mély bevonódással is kell szemlélni és hallgatni, különös tekintettel az innen-onnan merítések, a metaesztétikája és összetett hangzásvilága miatt. Merész elmozdulás volt ez a bonyolultan és súlyosan vasalt, kaotikus, kezdeti ipari zenei kísérletektől, akár a Nova Akropola misztikus, de nehezebben lekövethető világától. Ötvözte a kereteket klasszikus zenével, vitákra serkentő világpolitikai és emberiségfejlődési alapkérdésekkel, ideológiákkal és halálkomolyan előadott, őszinte humorral. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Laibach innentől kezdve csapott bele a kíméletlen sorozatos művészeti provokációkba, a dekonstrukciós-rekonstrukciós feldolgozásiparba (ami egy sor albumukon nem csak megismétlődött változó forrásokkal, de mind a mai napig ki is tart), továbbá a himnuszok iránt érzett lelkesedésük is ettől a lemeztől indult.

Az Opus Dei azért is precedens értékű, mert az elkészítéséhez és bemutatásához elképesztő méretű és erejű nemzetközi és szerzői jogi bravúrokra kellett vállalkozniuk a sok-sok necces adaptációs kísérlet miatt, ami garantáltan perek, bíróság és hosszadalmas jogi tárgyalások sokaságát vetítette előre. Mivel ezek a szerzői jogi perek és a megállapodásig vezető egyezségek máig nem nyilvánosak, ezért önkéntes művészettörténészként csak találgatni tudunk arról, hogy a Laibach / NSK / Mute miként, milyen áron és egyáltalán hogyan tudott kievickélni ezekből a jogi csapdahelyzetekből. Mindezt ráadásul az undergroundból feljövő zenekarként – pusztán a művészi koncepció és a szellem szabadságára hivatkozva. Az Opus Dei-nek tehát ez lesz és marad az a sötét múltbéli foltja, amire feltehetőleg sosem fog valódi fény derülni és sokáig misztikus ködbe burkolja az albumot. Az egyszer már biztos, hogy a Laibach olyan erős, felkészült és válaszkész jogászcsapattal rendelkezhetett akkoriban, amiről sok zenekar ma is csak álmodozhat.

Az Opus Dei idei deluxe remastered kétlemezes kiadása egy nagyon jól összeszedett munka megújított artwork-kel, információgazdagsággal, továbbá az album számainak egykori turnézások során levezényelt előadásmódjaival és változataival (némelyik elég nyers és kiforratlan, mégis feltüzelő). A koncertfelvételek nem csupán érdekesek, feszesek és izgalmasak, hanem jó bepillantást engednek a zenekar fejlődéstörténetébe is. Hol tartottak (hogy hangzottak élőben évtizedekkel korábban) és hol tartanak most. Tehát akinek nincs meg vagy a MUTE-s vagy a Wax Trax!-os Opus Dei kiadvány egyike, annak érdemes lehet most beszereznie, mert korrekt minőséget fog kapni.

Hogy mit adott nekünk a fentieken túl még az Opus Dei? Hangos skandálási lehetőséget, mindentől, rendszerektől független élet iránti lelkesedést és masszív gondolkodnivalót a világ önismétlésre, mocsokra való képességéről, valamint ezirányú, kitartó és kiapadhatatlan akaratáról. Azt is mondhatnám, hogy az Opus Dei hallhatatlan és egyetemes mű, de lassan elkezdenek potyogni a bombák és a LIFE olyankor a prioritáslista legaljára szokott zuhanni.

„Mi elsősorban azt akarjuk közvetíteni – és ez 1980 óta napjainkig egyáltalán nem változott –, hogy „life is life”, „people are people”, „god is god” és „love is love”.
Milan Fras a Maszol.ro portálnak, Kinizsi Zoltánnak adott interjújában

A Laibach az Opus Dei turné keretében Budapesten élőben lép fel

A Dürer Kertben 2024. október 11-én lépnek fel és a setlistet tanulmányozva várhatóan nem csak az Opus Dei zöme-java adja a repertoár nagy részét, hanem szemléznek az azt megelőző korszakukból, felpuhítva a roppant keménynek tűnő műsorukat itt-ott újabb kori cover-jeikkel, amelyeket garantáltan erős filmes szekvenciákkal, erős és sokkoló háttérvetítéssel kísérnek majd.

Plusz jön még december közepén egy duplalemezes Opus Dei Revisited is!

Az Opus Dei Revisited a mű két különálló új verzióját mutatja be, az eredeti albumhoz illő megközelítéssel. Az első lemez a Laibach saját feldolgozásait tartalmazza majd, melyeket kezdetben a most futó Opus Dei Revisited Tour számára készítettek és finomították tovább. A zenekar annyira elégedett volt az eredményekkel, hogy azonnal stúdióba vonultak az Opus Dei Revisited Tour első szakaszának befejezése után, hogy rögzítsék ezeket az új verziókat.

A második koronghoz ismét felkérték az eredeti producert, Rico Conningot, aki az első album felvételénél is segítette a Laibachot. Ő pedig elővette és áttekintette az akkori anyagot, az eredeti mesterszalagokat és várhatóan felfedezett új területeket az Opus Dei 1987-es világából. Egy biztos. Mindkét lemez roppant érdekesnek ígérkezik. Karácsony előtt megtudjuk, mire jutottak.

___

Az Opus Dei első, 1987-es kiadásának számlistája:

1. Leben Heißt Leben (Opus Dei)
2. Geburt Einer Nation (One Vision)
3. Leben-Tod
4. F.I.A.T. (Let it be)
5. Opus Dei (Life Is Life)
6. Trans-National
7. How The West Was Won
8. The Great Seal

---

Az Opus Dei dalszövegei magyarul

Az élet életet jelent

Valahányszor erőt adunk
tegyük a legjobbat
minden képességünket, törekvésünket
és ne gondoljunk ünnepekre

És mindenki erőt kap
mi csak a legjobbat kapjuk
mmikor mindenki mindent belead
akkor mindenki mindent megkap
Az élet életet jelent!

Az élet életet jelent
mikor mindannyian érezzük az erőt
Az élet életet jelent
mikor mindannyian érezzük a fájdalmat
Az élet életet jelent
a mennyiségek megtapasztalását
Az élet életet jelent
az ország megtapasztalását

Valahányszor erőt adunk
a legjobbat adjuk
minden képességünket, törekvésünket
és ne gondoljunk ünnepekre
mindenki mindent megad
és mindenki mindenkire számíthat

Az élet életet jelent!
Milyen szerencse, hogy vége
Azt hittük, semmi sem lesz másként
a jövő minden pillanata
a múlt egy gondolata
mert minden erőt odaadtunk
mindent megadtunk, amit tudtunk
és most senkinek nem maradt semmije
és a halál vár most mindenkire
Az élet életet jelent!

Egy nemzet születése

Egy ember, egy cél,
és egy utasítás.
Egy szív, egy elme,
csak egy megoldás.
A parázs égése.
Egy Isten, egy küldetésnyilatkozat.

Egy hús, egy vér,
egy igaz hit.
Egy hívás, egy álom,
egy erős akarat
Küldetést ad nekem.

Nem rossz, nem helyes.
Megmondom én neked: a fekete
és a fehér nem bizonyítékok.
Nem halál, nem nehézség.
Csak szükségünk van
egy küldetésre a világ számára.

Egy hús, egy vér,
egy igaz hit.
Egy faj és egy álom,
egy erős akarat.
Adjátok a kezeitek,
adjátok a szíveitek.
Én várok.
Csak egy irány van,
egy föld és egy nép.
Egy küldetés.
Nem irigység, nem viszály.
Csak a lelkesedés.
Egész éjjel ünnepeljük
Az egyesülést.

Egy hús, egy vér,
egy igaz hit.
Egy hívás, egy álom,
egy erős akarat
Adjatok egy éjszakát.
Adjatok egy álmot.
Semmi mást, csak ezt:
egy ember,
egy férfi,
egy gondolat,
egy éjszaka,
egyszer.

(Igen!)

Csak adjatok nekem
adjatok nekem, adjatok nekem
egy küldetést.

Élet – Halál

Van egy élet
van egy élet
van egy élet a halál előtt
Nem Nem Nem
Igen Igen Igen
Van egy élet a halál előtt.

Együtt megyünk
együtt megyünk
Együtt megyünk és valóra válik
Nem Nem Nem
Igen Igen Igen
Együtt megyünk és valóra válik.

Van egy élet
van egy élet
van egy élet a halál előtt
Nem Nem Nem
Igen Igen Igen

A halál az életnek adatott.

F.I.A.T

Fekete sötétségben és zűrzavarban vagy. Cselszövéssel és véletlen balesetként sodródtál bele egy háborúba, és semmit sem tudsz róla. Semmit sem tudsz azokról az erőkről, amelyek okozták, vagy legfeljebb alig valamit tudsz róluk. Nem kellene ebben a háborúban lenned. Nem nyerheted meg ezt a háborút.

Az élet az élet

Mikor mindannyian erőt adunk
Mindannyian a legjobbat adjuk
Az óra minden percében
A többire nem gondolunk
És mindannyian megkapjuk a erőt
Mindannyian a legjobbat kapjuk
Mikor mindenki mindent megad
Akkor mindenki mindent megkap

Az élet az élet!
Az élet az élet

Mikor mindannyian érezzük az erőt
Az élet az élet
Mikor mindannyian érezzük a fájdalmat
Az élet az élet
Ez az emberek érzése
Az élet az élet
Ez az ország érzése.
Mikor mindannyian megadjuk az erőt
Mindannyian a legjobbat adjuk
Az óra minden percében
A többire nem gondolunk
És mindenki mindent megad
És minden lelket mindenki érezni fog
Az élet az élet!
És mindannyian örülünk, hogy vége
Azt hittük, tovább tart
A jövő minden perce
A múlt egy emléke
Mert minden erőt megadtunk
Mindenből a legjobbat adtuk
És mindenki mindent elveszített
És a többiekkel együtt pusztult el.

Az élet az élet!

Transznacionális

Jótékonyság
Remény
Hit
Bátorság
Megfontoltság
Igazságosság
Mértéktartás
Bölcsesség
Erő
Szépség

Hogyan nyerték meg a Nyugatot

Gyere, készüljünk
Mi, testvérek, akik
csatlakoztunk ehhez a vidám alkalomhoz;
Igyunk, nevessünk és énekeljünk;
Borunknak forrása van,
egészség a nemzet emberei számára
A világ küszködik
Hogy megszerezze titkaink
De akkor is hagyd, hadd találgassanak és nézzék;
Soha nem lesznek isteniek
A szó vagy a jel
A nemzet szabad és erős embereié.
Ilyen is, meg olyan is
Nem tudják megmondani miért
A nemzet sok kiváló emberének
Kötényt kellene felvennie
Hogy eggyé váljanak azokkal, 
akik megtalálták üdvösségüket.
Aztán kéz a kézben csatlakozva
Vállvetve fogunk állni
Légy vidám, arcod ragyogjon;
Amivel halandó csak büszkélkedhet
Annyira fennkölt egy pohárköszöntő ez
Mint a nemzet szabad és erős emberei!

A Nagy Pecsét

Folytatjuk a végéig
Harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon
Növekvő önbizalommal és bátor erővel fogunk küzdeni a levegőben
Megvédjük a szigetünket, bármibe kerüljön is
Harcolni fogunk a strandokon
Harcolni fogunk a leszállópályákon
Harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon
Harcolni fogunk a hegyeken…
Soha nem adjuk meg magunkat

---

A “Mégis mit adott nekünk?” sorozat következő alkalmára szépen és méltósággal saját 30 éves jubileumára felkészül:
Front Line Assembly: Millennium (1994)