Alapvetően teljesen más tervei voltak, de bevett egy éles hajtűkanyart padlógázzal, (igazából az utóbbi években mást se nagyon csinált) és végül azt mondta: „Világ, most ronts rám teljes erőből, én készen állok!” Kinek a negédes Valentin-nap, kinek a könnyes Halottak Napja, (Valentin-napon nem kell feltétlenül szerelmesnek lenned, Halottak napján meg persze halottnak nem, Húsvétkor meg tojást tojó nyuszinak sem ugyebár.)
Neki a február 24. volt AZ ÜNNEP. Egyszerre fix és mozgó. Nem fizetett szabinap, vagy álságos, extrémkapitalista-GDP-termelő-ünnepnap. Ez a Föld lakosságát tekintve kb. 99,8%-ának a megrothadás, tavaszvárási frusztráció, ovuláció, korrupció, fizetésvárás és lájkvárás napja, teljesen mindegy is, mert nem állami, nem egyházi, nem is piros betűs (VÉR, legalább most jöjj velem!) ünnepnap. Tehát hóttmindegy, mondhatjuk így is. Nem vetik ki Tarot-kártyával, nem kötődik adóbevallási határidőhöz, ilyenkor senki nem házasodik, válik, perel, igazából senkit se érdekel. (Kivéve, akit nagyon is.)
Belenézett évente egyszer a tükörbe úgy, és olyankor végre tetőtől-talpig legalább elnyűhetetlen és boldog androidnak látta magát.
A belga FRONT 242 zenekarról és a számmisztikáról kellene most hosszan regélnie, az apropó (vége főcím) idén meg is volna hozzá, de máshol szeretné a dolgot megfogni. Konkrétan ott, hogy a (szub)kultúra, az emberi tartás és kitartás, akár a vírusok, amelyek állítólag zenélnek és pokolian terjedni vágynak, egyszerűen visszafejthetetlenek és hűvös eleganciájukban, kiismerhetetlenségükben is folyamatosan ott vannak és köszönik szépen, mainstream ide, zeneipari vakcinák oda, tulajdonképpen egész jól elvannak magukban. Klónozzák, injektálják ahova kell, sokszor kredit vagy buksisimogatás nélkül. Igenis sokféle arcunk, koponyánk, ruhánk van, lehet ránk mondani, hogy avíttasak, lefutottak vagyunk, ehhez teljes joguk van, függetlenül attól, hogy igazuk van, vagy sem. Hiába is baszogatnak minket, nem érthetik meg, de már nem is várjuk tőlük. Minden kultúrának megvolt a maga vizuális kódja. Az EBM-nek is. Nem véletlen, hogy filmek, könyvek készülnek még ma is erről. Közel 40 év után is van mihez nyúlni, és ez az elektronikus testzene, ami akkor is működni fog, ha a trap, a hiphop, a trip-hop, a rock, a pop épp sakkozik, goblenezik vagy egy szellemképes tévéképernyőn csakis és kizárólag társadalmi célú hirdetéseket meg gyógyszer-reklámokat bámul egy retróhatású szocotthonban.
DIY-esztétika: Szerintük elcsúfítod magad. Szerinted meg pont megszépültél.
Minden évben februárban megcsinálta magának a „Schädelkopfot”. Azaz rákészült az ünnepre, amit minden évben várt, de elfogta rendszeresen a hányinger a fogyasztói társadalom összes szimptómájától, a farsangi, báli szezontól, a körömvágó ollókkal órákig női hajvégek csiszatolásától. Fogta és megcsinálta, felnyírta magának 2-3 tükörből, és örvendezett annak, hogy a sok munkában megfáradt karja még rugalmasan képes hátrahajlani. Felnyírta a saját tarkóját (ezt hol ügyesebben, hol bénán és féloldalasan), de tudta, hogy ez az átmenetiség édes és nem visszafordíthatatlan ígérete. Még hideg és sötét van hajnalban és este, a torlódásra figyelmeztető lekanyarodósávokban araszolgatva, távolsági fényszórók metszik ki a szemgolyókat munkába menet és munkából jövet ugyanúgy 2-3 tükörből és szemből (némelyik egész gonosz furgonszörny-design ám!), igazából senki se látja, senki se nézi, a kutyát se érdekli. Viszont az az érzés, hogy a halántékánál és a tarkójánál 1-2 mm-es a haj, serceg a kiszáradt és meggémberedett ujjai alatt, akkor is kevesebb víz, kevesebb sampon, kevesebb bajlódás – ez pedig felér (majdnem) egy orgazmussal.
„Új puritanizmus! Zuhanás! Gépiesség!” – ismételgette magában sűrűn és el is hitte, hogy igaza van. Sokszor a munkahelyén a reggeli energikus köszönéseit se fogadták a munkatársai, belefulladva a saját személyes és 75 decibellel hirdetett problémáikba, mint pl. a kutya bűzmirigyeibe, aktuális fosikázásaiba vagy épp abba, hogy miként hányta össze a hálószobai ágyat (együttalvás hármasban-négyesben szokás) a túltenyészett eb, így ennek köszönhetően elmaradt a vasárnap esti izomlazító, terapeuta által felírt szex. Ilyesmikkel, földi és fogyasztói nyekergésekkel ő nem foglalkozott. Örvendezett annak, hogy február vége van, ami életigenlést és energiákat hordoz magában. Ehhez pedig új, saját készítésű, koponyatapizós frizura dukál többnyire.
A tartás, az bizony legyen EBM-es tartás!
Nem volt egy kimondottan gymrat-alkat, nem fotózgatta önmagát se favágás, se shopikázás, se vasemelgetés közben. De a bevásárlókocsit a nagyobb bevásárlóközpontokban mégis olyan vehemenciával és lelkesedéssel toszította és pakolta meg többkilónyi zöldséggel, akár a 242 a Tragedy For You-ban. Nem volt se isten, se halott, de egyébként élőnek vagy másnak se valami új. Tudta magáról, a zenei stílusáról azt, hogy ez bizony peremterület, oda nem járnak ki lelkes lemmingek, nem érinti a magas küszöbű vagy alacsony színpadképű páncélemberesség. Lelkes és/vagy tudatlan droidok között élt és dolgozott, a rendszerek megnyomorítottai között és többnyire osonva. Droidként tekintettek rá is, aki fegyelmezetten húzza az igát, 32 évvel később lő gumikacsára derékig mocsárban, parancsra teljesít, kussol, cserébe frontális ütközésig, kifolyt szemekkel és furcsán mozog végig a folyosón egyfajta semmit kérdezni nem akaró acélszellemként és persze jó amnéziásként nem is rinyál semmin sem, amin egyébként és jóformán azért már illene.
Senki se gondolta volna róla, hogy egyébként évente egyszer leveti a személyiségét és rideg elektronikus tánczenékre táncol hajnalig talpig feketében és ünnepli az ellenállást, a gépezetekben, gyárak és fogaskerekek látványában gyönyörködést, a kinetikus mozgást, a marcona, többnyire SWAT-kinézetet és robotikus, fegyelmezett kitartást. Évente legalább egyszer végre azt érezhette, hogy most minden látszat és fájdalom ellenére tényleg él, jófajta közösséghez tartozik, hozzá hasonló droidok között táncolhat, teletömve emlékekkel plafonról visszahulló, mindenféle izzadságzuhanyos koncertekről, fesztiválokról, mandarinsárga, egy idő után ragacsossá váló, szivacsos, olcsó walkman-fejhallgatókról, ceruzával éjszakánként visszacsévélt és szarrá másolt magnókazettákról, matricákról, vidéki kisvárosban szigorú arccal előadott fel-alá menetelésekről, fegyelmezett jó robotságról, szögletes mozdulatokról, kabarémentességről, sztroboszkópok fényére vonaglásokról, amelyekre a többségi társadalom azt szokta mondani, hogy „ez bezony ecsém, öléggé beteges!”. Bezzeg annak idején a Neoton Família, Nagyferó, Bros, meg a Michael Jackson. Na, ők bezzeg tudtak! Máig őket játszák a rééédiók! (Vagy hasonló kalibereket.)
Magára húzta újra a cuccait, amiket sosem tudott valójában levetni
Érezte, hogy nem érdemes szétagyalnia ezt. Az idők változnak, cizellálódnak, finomodnak, kommerszializálódnak, fermentálódnak. A DM, FLA, NEP, NER, SP, SPK, és az ehhez hasonló mozaikszavak kvázi elpusztíthatatlanok. Minden beivódott a bőr alá, interorizálódott, invazívvá vált, megsemmisült, folyton feltámadt és elhalt. Több mint négy évtizede velünk robotol, velünk együtt harcol, kisül, elsül, elfüstöl, de mégis újrakezdi. Még akkor is, ha az „electronic body music” szavak beírva a rohadt YouTube-keresősávba egy rakás reklámot, tutorialt, elterelést, hulladékot, az EBM-mel köszönőviszonyban sem lévő playlisteket dobnak ki. Ahogy egy csomó szennyet lépten-nyomon és nap mint nap. Minden túlél, az EBM is.
„Akár csak én.” – simította végig tenyerét a tarkóján, majd kilépett az ajtón, hogy elmenjen ezt újra megünnepelni kicsit a jövő hétfői és egyébként végtelennek ható robotolás előtt.
Utána a csend is biztosan szexi lesz. (Ha lesz még olyan egyáltalán.)
INTERNATIONAL EBM DAY HUNGARY. 2025.02.22. Supersonic – Blue Hell & KVLT
0 hozzászólás