Erős február volt ez mindenféle szempontból. Zakatoltak a világ látható és láthatatlan gépezetei, vírusai és baktériumai, pödört egyet mindenki a bajszán, húzott egyet nadrágszíján, hirtelen változik a világrend, a dilivonaton nincsen fék, de jó eseményekből és release-ekből sem voltunk híján. Most csak kutyafuttában megyek végig rajtuk, mert a március (a várakozásokkal ellentétben) a január és a február összege lesz hatványon. Itt a februári havi riport, megkésve bár, de törve nem.
Még egy szolgálati közlemény, csupán a rend kedvéért: a H.I.T egyszemélyes szubkulturális, operatív, diakrón művelet, nem egy többfős stáb, szerkesztőség vagyok, hanem jobbára csak én… munka, élet, család, bevásárlások, zavarelhárítások, multitaszkingok mellett és közben. Írhatsz nekem nyugodtan többes számban továbbra is úgy, mintha egy egész kistaffírungolt, büdzsével és varázsszérumokkal megspékelt egész hadoszlop lennénk egy fancy belvárosi irodából írogatva. De egyedül én vagyok a vonal végén, ráadásul változó helyszíneken dolgozva a közért meg a közös ügyeinkért. Rendben van ez szerintem.
Belföldről jelentem:
Idén is erősen megünnepeltük a Nemzetközi EBM-napot
A február általában rohadék egy hónap, de minden évben bearanyozza az elektronikus testzene szeretete és globális ünnepe. Idén ráadásul még markánsabban jelezve és celebrálva lett, hogy ebben a stílusban pörgünk magas BPM-en, kitáncolva magunkból minden salakanyagot és feszkót, tisztelve az erőt, izmot, munkáslétet (legyen az szellemi súlyzózás vagy fizikai nehéz, böszme vasemelgetés).
Az Ipari Szakadárok és az Industrial Fusion a Supersonic-ban rendezett egy jó hangulatú és pörgős táncestet, amelyen kivételes EBM és indusztriál zenéket toltak a szelektorok, köztük jómagam is. Atléta, gatya, zokni nem maradt szárazon és a hüvi idő ellenére azért sokan eljöttek és velünk csapatták. Ezen esemény emlékeit itt foglaltam össze számotokra.
Aztán ott volt a Radio Kaleid, ami reggel 10-től este 22-ig tartó műsorfolyamot rakott össze az Electronic Body Music és az ebben alkotók, valamint rajongóik előtti tisztelgésként. Bár hétfő volt, munkanap, szinte felrobbantam az energiától, miközben hallgattam, és nem volt szüttyögés, végig felvillanyozott állapotban tartott a rádió, rég volt ilyen energikus hétfőm! Calm T (Purczeld Tamás) például bebizonyította számomra, hogy a legügyesebb és a legösszeszedettebben beszélő és szelektorkodó rádiós, akit valaha ismertem. Öröm volt hallgatni, jó az orgánuma, higgadt, nyugodt, informatív, szóval nagyon élveztem. De ott volt például SLYVER szettje is, amire nem tudtam mást reagálni, mint „Gépzsíros, Kardántengelyes, Szent Szűzanyám!”. Ehhez képest én időben és térben utazgattam a saját mixemmel, örülve annak, hogy közben hallgatók még shazamoztak is. Ezek szerint tudtam érdekeset és újat játszani. A tudástranszfernek is adtunk ezzel.
Egész nap táncolhatnékom volt, holott lépni/ülni alig bírtam a szombati, jól sikerült buli miatt! Nyomatékos volt így a februárom és azt gondolom, hogy talán nem csak az enyém.
Köszi mindenkinek, aki hozzájárult ehhez! (Én pl. még egy tárcát is írtam a testzenéről, ha nem olvastad volna még.)
A Premex Solus talált még valamit az alvás és az ébrenlét határán.
Aki nem hallott volna még a Premex Solusról, annak mondom, hogy ez egy 2021-től datálható kollab a Hideg Roncs és a Noise Sculptor, azaz Rácz Mihály (zongora, effektusok, drone-terek, fellelt hangok) és Sipos Róbert (basszusgitár, effektek, környezeti-háztartási-ipari zajok) között – mindez magyar-német távtengelyen. Van ebben minden: ambient-drone, melankolikus-antikolt zongorahangok, madárhangok, zörejek, csevegésfoszlányok, mindenféle szőrfelállító hangeffektek. Első teljes albumuk a While Waking Up 2024 tavaszán látott napvilágot a magyar producerek és zenekarok digitális kiadványaira koncentráló és a helyi zenei szcénát felkaroló, freestyle kiadónál, a Mana Mana Records-nál. Második albumuk, a Finding már az amerikai Zenapolæ-nál jelent meg február közepén zen303 katalógusszám alatt, ami úgy vélem, egy jó ómen, nagyjából olyan a csengése, mintha egy különleges ambient analóg szinti neve lenne.
A két album között van egy organikus-tematikus-logikai kapcsolat. Ha a While Waking Up az együtt, egymás mellett megébredés, akkor a Finding ennek a deduktív fázisos alábontása. Ezt úgy tudnám nagyjából leírni saját szemszögemből, hogy sok millió ember az éjszakai alvás során reparatív módon asztrálutazik egyet, pakolgatja, huzigálja közben az agyonpakolt gurulós bőröndjeit, valahol egészen máshol van, álmodik, közben gyógyul, regenerálódik az agy, a test, a lélek. Aztán egyszer csak hopp! Csörög hajnalban az óra, kelni kell, felpattan sok ember szeme, szinkronra együtt és máris kerülgetik egymást a WC előtt, a konyhában, fürdőben és beindul a szokásos hétköznapi emberdaráló üzemmenet. (Ezzel most az átlag hétköznapokat írtam le, nem az édes, semmittevős hétvégéket, és direkt kihagytam a képletből az inszomniásokat, meg az éjszakai műszakban senyvedőket, mert az más tészta.)
A Finding viszont már egy részletgazdagabb, magasabb felbontású hangképsorozat, amely fázisokban (indulás, utazás, leszállás, az ébredésből való kiemelkedés) mutatja be azt az átalakulást, ami jobb esetben egy péntekről szombatra történő átmenet, amikor nem kell se a piacra, se az INTERSPAR-ba rohanni, hanem kellemesen nyújtózhatunk még az ágyban, türelmesen kivárva, hogy lelkünk minden darabkája (amik éjszakánként cikázó molekulákként összekeverednek vagy épp jól összeverekednek), visszataláljon honos állomására, azaz hozzánk. Mármint az enyém az enyémhez, a tiéd meg a tiédhez. Találtál valamit, ami nem hozzád tartozik? Akkor légyszi mielőbb szolgáltasd vissza, rendben?
A Finding egy gondosan kimunkált és trükkösen rétegzett kísérleti ambient lemez, amelynek az artisztikus és enigmatikus borítóján még mindig gondolkoznom kell. Az album 10 hosszabb, könnyedebb és nehezebb tételből áll, így nem egy sűrűn léptetős, Spotify-rohangászáshoz való, hanem elmélyült, alászállós, majd felemelkedős, aktív zenehallgatáshoz! (Aktív! Ezt értitek? Ismeritek még?)
Eszméletlen hangok vannak benne, ezt érdemes kifülelni belőle. Az On The Border Between Two Worlds közepetáján például olyan elektronikus zümmögés-gerjedés található, ami jócskán leírja, hogy agyunk azért mégiscsak egy elektronikus-kémiai kiméra, amelynek a működését jóformán alig ismerjük. Ennyire szofisztikált, lágy szövetű ambient-kifejezésmódot ritkán találni, szóval a Premex Solus nem egy sablonos ambient-drone-terméket hozott létre, hanem simán katalogizálhatod a különválasztott (Severance) agyaddal, hogy mi mindent hallasz egyszerre, és ezt úgy számolgathatod, akár a kerítésugró bárányokat, amikor nem tudsz elaludni.
A kerek 10 perces Up In The North akkor is élvezhető, ha sosem jártál még északon. Nekem úgy hatott, mintha a Plasma Pool 50 éves jubileumi válogatásalbumára készült volna egy átirat. Gyönyörű, tere és hangulata van! A Breach ellenben már kőkemény rémálom, nyugtalan, zavaros, feszült, de az At The Bottom-tól is tovább vert a víz, 0:29-nél (és utána többször is) felhangzik egy bizonyos elektronikus hangminta, amire felkaptam a fejem, és el nem tudom képzelni, ilyesmit honnan a fenéből tudnak kikukázni harcedzett mosómedvék. Ez a track is berosáltatós indusztriál ambient, ami tájakon, horrortermeken vezet át, simán beillene valami jobbfajta FPS-játékba, ahol kúszni-mászni kell és elkerülni a váratlan és céltalan megdöglést. Roppant részletgazdag, elől-hátul-középen bizsergető, valódi paraérzet. Van ahol serceg, van ahol vibrál és van, ahol hangfoszlány-szaténnal cirógatja a homloklebenyt. Ha megnézitek az egyes trackek 2baros (left-right) wave-hullámformáját, az önmagában egy egész napos hangvárosnéző osztálykirándulásnak számít. Megtettem, tanultam, gyönyörködtem közben.
Szóval tessék csak szépen aktív zenehallgatást (is) végezni, mert az jót tesz a mentális egészségnek, meg aludni is jobban fogsz tőle.
TieF LäRM meg egy ismeretlen festményt talált.
Hatalmas kedvencem lett a NEW HORIZON megjelenése óta az orosházi bázisú TieF Lärm / Feldmann Tibor, aki magyar nyelvű számaival és szépen csengő, komplex ipari elektronikájával úgy lopta be magát a szívembe (fülembe), ahogy a mindenható kormány egy dörzsölt költségvetési sort becsempész az államháztartásról szóló másnapi szavazásba az éjszaka leple alatt.
Új, három tételes EP-je, a Monogram pár napja jelent csak meg, de rajtam kívül még a színtér aktivistáinak is azonnali erős és háromoldali meglepetést okozott. Kezdjük ott, hogy kiemelem az erősségeit:
- TieF LäRM szeret erős költői képekben és történetekben gondolkodni, ráadásul mindezt magyar nyelven, ami abszolút előny és hozzáadott érték. Bármely magyar költeményt le lehet fordítani más nyelvekre, de az bizony soha nem lesz ugyanaz. A magyar nyelv ugyanis egy sűrű szövésű kódként működik, amely a lélek mélyszöveteiben fejti ki a hatását. Emiatt is veszélyes, de épp emiatt is szeretjük. Tibor nem fél ezt a kódot használni, ezért pedig roppantul tisztelem.
- TieF LäRM elképesztően jó zeneszerzője és átszellemült hangszerbűvölője a hazai színtérnek. Sötét dallamai, basszusvonalai, komor és részletgazdag hangképei rendreutasítanak és leszögezik a figyelmet. Félelmetes az a kompetencia, amivel be tudja lőni az arányokat és szinteket, ezzel pedig jócskán távol képes maradni a lo-fi / low-end / lo-FAS pólusoktól. Ha a saját kis pogány electropunk vackerájaimból indulok is ki, akkor hozzám képest TieF LäRM az ipari elektronika területén maga Händel, Mozart és Beethoven egy személyben.
- Bővül a kör, mert bár a hazai dark underground elektonikus színtér igen sokféle, erősen szegmentált mind műfajok, mind hangzások, eljárások, technikák, szövegek, előadásmódok, marketingelés és manírok terén, azért most már látszik, hogy az IIEZ – azaz „intellektuális ipari elektronikus zene” tábora lassan, de biztosan bővül, és a CMC után most egy új művészt igazolt le ide. Én ennek nagyon tudok örülni, mert magasak az igényeim az ilyen szellemi-zenei munkákra.
Mindhárom szám sikerült, akár csak Barta Virág grafikus album terve, amely az egész kis EP-t hatásosan és tartalomhűen illusztrálja. A Monogram óvatosabban, lassabban építkező, de bizarr hangok egyvelegéből szövött dal, olyan, mint egy magas nyomás alatt álló vegyes tüzelésű kazán. Egy ponton „Hát nem egy csendélet” mondattal kiszól, és az ilyen szerzői szubjektív megoldásokat nagyra értékelem, mert nem sablonosak, hanem benne van a szerző maga – teljes valójával. Ettől nagyon egyedivé válik a munka, ahogy a számok közötti belső kapcsolat is példás, hiszen reflektálnak egymásra a számok, van belső kohéziójuk, kevesen szoktak ennyire tudatosan alkotni, gyakran hiányzik az áramkör, a szövet, a közös halmazmetszet. Ezért mondom, nagyon meg kell becsülni az ilyet, mert ritka mint a fehér olló. (Hollót vártál te is, mi?)
A Megrajzolt ember egy vadiúj klubsláger máris, hátha játszani is fogják. Pörgősebb, feszülősebb, veretősebb, elsőre ráfüggős. Ismerve egy kicsit Tibort, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi rejtőzik benne, ami azért jó, mert ha akar, akkor folyamatosan meg fog tudni lepni bennünket. Húrként kihúzott hangok, mély puttyogások, pulzálás, a teljes electro-indusztriál hagyományok ismerete ott van benne zsigeri szinten, de ezt eddig ki tudta róla? Most már szerintem tudjuk, és bontókalapáccsal írta fel a nevét a hazai indusztriál / EBM dicsőségfalára. A Csak két betű feszessége, jobbról balra, balról jobbra váltogató szintihangjai is odavernek, egyszerűen nem tudod nem komolyan venni, ahogy a háromsávos autópályán középen haladva a melletted jobbról-balról 160-al elhúzó AMG-huszárokat sem. Sokáig ragozhatnám még, de az intelligens dallamképlet-szerkesztés, a hangszerválasztás, a markáns magyar szövegek mind az erősségei ennek a három számnak. Az ilyesmikre mondják, hogy csillagos ötös, meg 10/10-es, de a H.I.T, mint köztudott, nem használ osztályzatokat és pontozásokat, így most sem fog.
A Vacuum(x) egy régi, törzsi lándzsát talált.
Február 3-án jelent meg A Végzet Lándzsája EP a Vacuum(x) (Gazdag István) újabb archivátori múltidézése, amely a 90-es évek electro-industrialjába lök vissza. Minden egyes dal hallás után lett leszedve, mivel midi save-ek nem álltak rendelkezésre. A címadó dalban a Hitler-beszéd kulisszatitka igazán különösnek mondható. Jellemző volt ugyanis arra az évtizedre a fasizmus/nácizmus/szélsőjobb/nacionalizmus, usw. újbóli előretörése, emlékezzünk csak a rendszerváltás utáni Magyarországon a bomberdzsekis kopasz emberek utcai elszaporodására. Az akkori Vacuum valahonnan kimintázta ezt a korai Hitler-szónoklatot, de hogy honnan is lett fölvéve, kimintázva, az már nem volt meg. Így a szövegre rákeresve sikerült beazonosítani, majd annak érdekében, hogy egy használható, hangtechnikailag lepucolható forrásfelvétel rendelkezésre álljon belőle, ehhez ki kellett kérni a német nemzeti hangarchívumból, ahol simán ki is adták a hangfájlt, így letakarítva a zajt, koszt és port, ismét visszakerülhetett a rekonstrukcióba. Nem semmi kör ez azért, és napjaink történelmi (amnéziája) visszaöklendezései kellős közepén, most is gyomorszájon rúgásnak számít.
Az Agony angol nyelvű, gitáralapú üvöltözés, amiből simán el tudnék képzelni egy Vacuum(x) vs Stahlgeist-verziót is. Karcos, morcos, haragos, tarajos. A Debilphobia lebegőpontos alacsonyabb tempójú intro-elektronikája elválik az előző két számtól. Csillogó szintihangok, korai MATF-alámerülés, török halandzsanyelven darálás, vaslemezszaggatások, harctéri lándzsarázással és táncoló (bakancsos) talpakkal aládúcolt fundamentalizmus, teljesen elborult és őrült. A számcímet innentől beemeltem az aktív szókincsembe és ezek után, ha az üzemorvos megkérdezi, van-e valamilyen krónikus betegségem, suttogva árulom el, hogy gyógyíthatatlan debilfóbiától szenvedek születésem óta, gyógymód nincs rá, de a munkavégzési képességeimet jobb esetben nem befolyásolja.
Végülis szereti a szörnyeket a menedzsment. Így a Disneyland, ami ősi Vacuum-slágernek számít, maszkulin kórussal, társadalomkritikus, szatírikus, fekete humorral átitatott szöveggel. Egyszerűen nem lehet megunni.
Aki a tavaly kiadott Vacuum_Live In Yuk 1993-96_Remaster-t már ismeri, az most megkapott pár ott elhangzott számot teljesen rekonstruált és magasabb stúdióminőségben. Mondható rá, hogy ez csak naiv, fiatalkori őrültködés, semmi más, azonban ez nem egészen így van. Ezek a számok ugyanis nem csak erős (vörös kód & trigger-alert) jelzetű kordokumentumok leporolásai, hanem sajnos, nagyon is aktuális és fenyegető üzenetek csokra. A Vacuum(x) ezzel egy régi tartozását egyenlítette ki, és ezek a számok és változataik még ma is aktuálisak, hangszerelés tekintetében is, mert szebbre stúdiómasztereltek, így a hazai electro-industrial történeti katalógusából nem hiányozhatnak, legalább nem elveszett, elfedett tételek, mint sajnos sok más.
„Démont éltet a megvadult tömeg” – simán egy mai sajtóban megjelenő szalagcím is lehetne, ha létezne még bátor és szókimondó (nem befenyített) sajtó, de mivel nincs, így végül a szabadságdimenzió hiányában végül a nem kanonizált, underground művészetre marad bizonyos tények kifejezése és hosszabb távú rögzítése. (Ez pedig nem vélemény, hanem sajnos már tény.)
Itt találod a lándzsát, amit egyet nem értés miatt majd belénk döfhetsz emiatt. (Ha úgy tartja kedved.)
A Stahlgeist megtalálta a végső pusztítás utáni csend és az igazságszolgáltatás egy új formáját.
Már csőben az új, fejeket leszaggató Stahlgeist-album, ami sötét fellegként közelít, így az előzeteséről már képet alkothatunk, hogy mi vár ránk, illetve miben vagyunk már nyakig benne. Diktatúra, abszolutizmus, zsarnokság, despotizmus, dominálás, hozzá pedig eszelős zombiéhség valami igazságosságra és táncra (a sírodon, ha a rendszer hű szolgája volnál). A borító nagyjából a jobbfajta Netflix-sci-fi-disztópiák stílusában készült, rommá baszva minden, de kint lobog a nagy SG-molinó, rögtön feliratkozol rá.
A Silence számomra valahol nyugtalanítóan visszafogott, kísérletien drámai, nem is ez a kedvencem az egészről, de reminisztens Placebo Effect, Severed Illusions, oldschool dark gothic szenvedés, amiben maga A Bank hívja elő a memóriát, hogy emlékezzünk arra, hogy az új világrend mindent visz, nem csak kis suttyó, összeesküvői rizsszórós koszorúslányok mókája ez, hanem máris húsba vágó realitás, maga az elkussoltatás, ki ne ejtsd a szádon, hogy a menyasszony nem csak dagadt, hanem terhes, szőrös, de még kövér is és mindannyiunkat megfingat, minden pénzünket és vérünket elszipókázza. Karlendítve dobja oldalra a menyasszonyi csokrot, mi meg érezzük a bordánkba csapódó könyököket, ahogy sokan vadul ugranak érte.
A Molester klubverziója is nyomatékos, de az albumverziótól fogtok igazán elalélni. Aktuális témák ezek, veszélyesek, sosem lesz senki egyazon póluson, a molesztálók – érzésem szerint – sajnos mindig többen vannak/lesznek.
A Justice klubverziója már táncra kihegyezett. Lefogadom, hogy erre fog glettelésre készen állni a győri A BETON májusban. A záró „normál” Silence meg ismét a mélybe húz, örvény, érzelmekbe fulladás ökölbe szorított kezekkel és mélyharapással.
A Stahlgeist a magyar dark underground zenei termőföld egyik legprominensebb exportcikke jelenleg, a belga Alfa Matrix kiadó egyik húzóneve. Nem véletlen ez, hisz minden okkal történik.
Ha Te is megtalálnád a csendet, akkor itt van. (De ne keverd az élvezetekkel, arra ott a klasszikus DM-nóta. Ég és Föld.)
A S.N.O.T. megtalálta az átalakulás tuti módját.
A S.N.O.T. zenekar maga a RED ALERT, ha a szigorú értelemben vett határok áthágásáról van szó. A Transzformálódás című új számuk és klipjük első megtekintéséhez és meghallgatásához plusz egy társat is invitáltam magam mellé, hogy végül együtt szakértsük meg a dolgot. Rocker és metál vonalon mozgóként ő elismerően megállapította, hogy brutálisan gazdag, professzionális a hangszerelés és ügyesen kúszik át a gitáralapú, nyers rockzene alacsony szögesdrótszőnyegei alatt és inkább ipari feeling ez, mint nem. Ugyanakkor mélyebbre vág témában, nem is annyira a klasszikus rocker-lázadásról szól, hogy miként legyünk vagányabbak és ússzunk meg mindent sértetlenül. (Bólogattam, mert tényleg így van.) Én azt emeltem ki határozott előnyeként, hogy a S.N.O.T. halált megvető bátorsággal kísérletezik akármilyen ördögi technikával, képi és szövegvilággal, hogy valami fontos, aktuális, fenyegető üzenetet közvetítsen. Belemenős, vakmerő, nem ismer és nem tisztel határokat. Én mondjuk épp ezért szeretem.
Úgy fest, hogy a visual támogatás (totál elborult, 3D-s, forgós, sci-fi, cyberpunk-transzhumanista megjelenítés) adott az üzenethez, a dalhoz. A fúziós zenei karakter is naprakész. Hogy ez volna most a fő félelem (és fő téma), amikor valós, milliószor citált, kamerázott, hírportálokat eltömítő, pénzpiacokat ostoba megnyilatkozásaikkal mélybe rántó, hús-vér emberek teszik tönkre önnön nárcisztikusságukkal és önittasultságukkal a világot? Nem hinném. Lehet a Skynet-re, AI-ra, bármilyen rezgő végtagú, gyári szilikonbabára mutogatni, nem ez fő veszély most. Jelenleg a végtelenül romlottá lett emberi faj az. Különösen fertőző agybogarak által szétrágott emberi egyedek döntik romba a világot épp és kevésbé a technológia. Keresem még az egyensúlyt, de ha nevezetesen a vérben forgolódó transzformáció segíthetne, hogy stabilizáljuk a világot, akkor két gitár-riff között inkább arra voksolnék. A fél vesémet odaadnám érte, csak nyugodjon meg végre ez a kaotikus, felfordult, önmagából kifordult, savanyú öregszagú-attitűddel rendelkező, avíttas, dohos eszmeiségben, ideológiákban és tévképzetekben fetrengőző világ. Az nem furcsa kicsit sem, hogy most is szenilis, paranoid vénemberek mesterkednek a világ teljes elpusztításán, olyan főideológusok, akik még mindig nyomógombos telefont használnak és még büszkék is rá?
A S.N.O.T. viszont profi. A Produktum profi. A Világ meg épp most valahogy más dolgokon, prioritásokon pörög és azon mesterkedik, hogyan polarizáljon, szövetkezzen, zsákmányoljon hatékonyan zero game alapon. A tech-részvényeim padlót fogtak a napokban, mert agyamentek újrajátsszák fejben a két világháborút felszorozva saját elvakult anyagi érdekükben valami beteges ideológia, területszerzési törekvések és rigid vallási (szektás) gondolkodás mentén. A Transzformálódás meg legalább elméletben épp átmenti az emberiséget valami mesterséges biotech-utópiába. Nem mondom, hogy nem kacérkodok vele. Figyelmeztet, óvatosságra int, miközben még Locutus, a Borg nevetőizma is megrándul picit. Végülis… ez is egy transzformációs eljárás, és ez sem humánus. De manapság mi az? Hát, kábé semmi. Ennyi.
Man + Machine a Fabrikában találta meg a tökéletes mindenkori szombati mixet.
Man + Machine (Ágoston Dániel) DJ-ként szettelt többedmagával a Raveyard eseményen a Fabrikában, február 8-án. Másfél órányi hangzóanyag, nyers szeletelés, eszelős gépmunka, kegyetlen hangzás ez. Ha bármelyik péntek-szombat-vasárnap este úgy éreznéd, hogy a megfáradt vállaidra ül az unalom, köpdösi a „mit csináljak most?” mondatot ismételgetve a porcos fülkagylódba a belső, szkeptikus énhangdémon, a tétovaság, elbizonytalanodás, akkor csak fűzd be ezt itt alul, tenyerelj rá a PLAY-re és megtáltosodsz. Ha izomlázad van másnap, az azt jelenti, hogy jól dolgoztál.
ASS (Anima Sound System) is akad benne, leteszed a hajad a sarokba tőle, ha maradt még egyáltalán.
A szett egyébként a közepén durvul, a végére megkegyelmez, de majd úgyis kitapasztalod magadtól, nem igaz?
Anyád amúgy hallgat? A Szólhatna jobban 2. adásán (is) jártam és fontos tézismondatokat találtam.
Az underground vs mainstream körüli zenészköri beszélgetés újabb epizódján is részt vettem az Ingában, hogy ismét tanuljak. (az első alkalomról az előző havi riportban írtam nektek). Ez az alkalom is roppant inspiráló és edukatív volt számomra. A formátum átgondolt, a témák mélyre menők, a moderátorok (Ágoston Dani és Makó Dávid) kiváló kérdéseket és reflektív gondolatokat dobálnak fel rendre. A résztvevők szerencsére nem görcsösek, a fiatalabbaktól és idősebbektől is bőven van mit magunkévá tenni, így ez a diskurzus változatlanul nagy érték. A zeneipar és managementje persze bitch, vékony a jég, nem igazán szerethető, ha nem sistereg a leves, de nem feltétlenül kell emiatt vudu-átkot magadra szabadítanod. Tudd, hogy mit képviselsz, tudd, hol a saját határod, mire képes a zenei szaksajtó, a social media, mit várnának el tőled, és egyáltalán… biztos, hogy ebből akarsz megélni? Te nem örömből csinálod, hanem pénzért – ilyen körülmények között? Képes vagy a megújulásra olyan áron is, hogy egy hirtelen váltással megfelezed a követőtáborodat, de eszelős boszorkányok és ördögök emelnek a pajzsukra cserébe – úgy kb. 2-3 hétig/hónapig? Megérte?
Roppant nehéz kérdések és vélemények záporoznak egy ilyen este folyamán, megoldás, a tuti megmondása nem jellemző, ellenben kapaszkodók, fogasok, mankók – és ehhez jó eszmefuttatások – vannak. A saját utadat végül is te magad masztereled ki olyanra, amilyenre szeretnéd, nem igaz? Ultimatív örök recept sosem lesz, de a saját frusztrációdat, sértettségedet, sárkányodat etetheted, növesztgetheted, ha feltétlenül ezt akarod. Most örülsz? Jólesik a csúszda? Gondolkozz el ezen. A dögvész minőségi, „szenvedésromantikus” természetén.
A második esemény vendégei Prieger Zsolt (Anima Sound System) és Balázsovics Mihály (Tink, Slow Village, Mulató Aztékok) voltak és minden mondatuk aranyat (megnyugvást, értelmet) ért. Például, hogy az underground vs mainstream szembenállásáról kár túl sokat elmélkedni, mert van erkölcsösség meg erkölcstelenség, vannak alkotók, akik a pincemélyen maradnak, és önhitelesen, zeneipari és marketingszabályok semmibe vételével is eredményeket érnek el, míg mások ripacskodással és eltúlzott exponálással kerülnek a tömegbázis érdeklődési gravitáló körébe, de a kettő nem ugyanaz, hiszen „csilliárdosként is lehetsz kavics a pocsolyában”. A tanulság: unalmas és izgalmas alkotások egyaránt vannak, így nem is az az érdekes, hogy ezek honnan jönnek.
Prieger Zsolt a beszélgetés bizonyos pontjain kimondja a számomra legfontosabb kulcsmondatokat:
„A fő kérdés: Mitől leszel boldog, ha zenélsz?”
„Ne akarj (csak) a zenélésből megélni.”
„Úgy kell dalt, zenét írni, ahogy levegőt veszel.”
„Azt kell csinálni, ami a credo-d, ami a statement-ed.”
Amikor a statisztikák közötti feszengős-szorongós nézelődésről ment a beszélgetés, ami több előadót megbénít, sőt, visszavet az alkotásban, arra Balázsovics Mihály ad frappáns válaszokat:
„Azt érzem, hogy van underground, van a mainstream, itt van ez az elmosódás, meg van az underground undergroundja.”
„De a számok meg hazudnak. Nem tudsz ebből levonni egy arányt, amit látni fogsz.”
„Önazonos szerzőiség az, amit el akarsz mondani. Mennyiben vagy te?”
„Sok fiatal szerző, előadó nem képes albumban, valami nagyban gondolkodni.”
A tartalmas beszélgetés végén most kérdezhettünk is a közönség soraiból, így kb. 1:17:20 körül a zenei újságírás támogató, illetve visszavető szerepéről kérdezhettem én is, mert engem ez (is) feszeget gyakran. Az esemény után ezt még folytattuk párszemközt és az is felvillanyozó élmény volt. Azóta kicsit talán még inkább business-punk és autonómabb munkafrontos lettem és nagyjából 300%-kal inkább tojok a szabálykövetésekre, meg külső elvárásokra. Pech, mi?
A Szólhatna jobban! (első és) második adása a Szélsőközép Produkció YouTube-csatornáján visszanézhető.
(Nagyon érdemes!)
Erős február volt, de megérte minden percét. A külföldi híreket emiatt most szkippeltem is. Vigyázzatok magatokra!
0 hozzászólás