Mindig ez van. Végül a hipnózis veszi át az uralmat.

Minden nap hidegebbnek, nyomorultabbnak érezzük magunkat. Ülünk hajnalban vagy késő éjjel a WC-n, kommunikálunk valaki ismeretlennel, telóval a kezünkben, mesterséges, idealizált valóságait fogyasztjuk egy személynek, akit nem is ismerünk, talán nem is hús-vér, nem is biztos, hogy vannak érzelmei, miközben bizakodunk és egyre inkább erőből akarunk hinni abban, hogy valahol a távolban valaki tényleg mélyen és elszántan kapcsolódni akar hozzánk, olyannak látni minket, amilyenek tényleg vagyunk, így, ilyen szánalmasan, kócos hajjal, álmosságtól csíkszemekkel, esetlenül, elesetten a budin ülve, idegesen vagy izgatottan a telefont nyomogatva. A Synthetic Destiny biztosan nem erre gondolhatott, de felvázolta a lényeget az új és frissen megjelent HYPNOSIS albumával.

Csalók minden egyes bitben, byte-ban, profilképben, üzenetben és posztban

Egy ideje kiszivároghatott a telefonszámom, amit kb. lassan 24-25 éve magaménak tudhatok. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy leakelt adatbázisokat adnak-vesznek naponta, passzolnak át digitálisan kézről-kézre és ott az én számom is köztük. Aligha akadályozhattam volna meg, hisz senki se tudja. Először még nem is gyanakodtam. Csak egy eltévedt üzenetnek hittem, egy szép arcú profilképpel rendelkező lány rám írt Viberen, hogy emlékszem-e még a múltkori szakmai értekezletre és hogy Budapestre érkezik, és ugye várni fogom. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, de jeleztem, hogy nem ismerem, összekever valakivel. A halottak és rutinos telefon- és SIM-eldobálók telefonszámait a szolgáltatók újra kiosztják valakinek, van számtévesztés, remegő kezekkel melléütés és végtelen számsorok is. Megesik. Az életünket adjuk érte, szívhez szóló generatív és fake-elt üzenetek hideg hadoszlopain át. Belementem a játékába egy darabig, aztán letiltottam és jelentettem. (Úristen! Feljelentővé váltam!) Utána hetente jöttek más, nagyon hasonló üzenetek, csak már más profilnevekkel, randomizálva, de a lényeg ugyanaz volt: valakik szeretnének a bizalmamba férkőzni, adatokat kicsalni tőlem, és csöppet sem a sérülékeny lelkem vigasztalására vágynak. Ahogy a mintát felismertem, már nem válaszoltam többet. Átláttam a trükkön.

A Synthetic Destiny új albuma nagyjából egy jelzőfáklya mindezekhez. Gépkarok ölelnének, amelyek elképzeléseinkkel és gyerekkori fantáziáinkkal ellentétben már nem ipari robotok, nem humanoidokra emlékeztető androidok, de ha az orrom nem érzi azokat a bizonyos, otthonos feromonokat, akkor bizony bizalmatlanná válok és bezárkózok. Alap. Megválogatom, szűröm, hogy mitől esek hipnózisba.

A sorsod szinte biztosan szinetikus (és igenis: hipnotikus)

A Synthetic Destiny nyílegyenes vonalat követ, ismeri a tracket, ismeri a dörgést és a pörgést, nem teketóriázik. A 2025-ös sikeres No More Bright Days EP-jük és számtalan hazai klubfellépésük, tanulás, side-projektek és egyéb elfoglaltságaik mellett végre idén őszre egybepakolta a lassan kicsorgatott single-k és klipek darabjait és közénk dobta. Tessék, nyugika van, gondolkozzatok önmagatokon, az ember-ember, ember-gép, a gép-gép, az embergép-embergép szimbiózisaitokon lássatok át, nem fogjuk túlmagyarázni, hisz mindannyian ebben éltek, ezt csináljátok nap mint nap, reménykedtek, bizakodtok, bizalmat hiteleztek ismeretleneknek és random vadidegeneknek, bámuljátok azt a rohadt képernyőt, keresztrejtvényezitek a másikat és önmagatokat is. Keveredünk, reménykedünk. Erős és felfokozott érzelmeink, reményeink hullámverései a kemény és éles sziklafalaknak csapkodnak bennünket, miközben mi csupán egy nyugodt, késő délutáni, napfényes úszásra vágytunk édeskettesben és pajkos delfinekként összesimulva. (Hát, nem jött és soha nem is jöhet ez össze. Realitás a neved.)

A Synthetic Destiny mindezt nem a „Mélyen Tisztelt és Nagyrabecsült Egyetemi Esztétikai Tanszékek” magas katedrás és érthetetlen, lejegyzetelhetetlen demagógiájával, tudományos megfejtéseivel, bonyolult hipotéziseivel dörgöli az orrunk alá, hanem a lehető legegyszerűbb, legsármosabb, leginkább közérthetőbb módozatokon és ismerős, otthonos ritmusképletekbe, hangokba, vokálokba tolva. Talán ettől működik ennyire ez az egész. Valamennyire szintetikus (mondjuk ki: szintis), sorsszerű (rengetegen botladozunk benne, vagyis majdnem egyenes és egyetemes, senki se kerülheti el), ráadásul még táncra is képes perdíteni. Furcsa is lenne, ha pont ők nem. Pedig mi nem szeretünk táncolni, de szívesen imitáljuk, fake-eljük, elgépiesítjük az egész életünket. („Jaj, csak senki észre ne vegyen, hogy a testemben én magam is mozgok!”) Plusz élményfaktor: hipnotikus.

Felidéződnek jókora pofáraesések, rutinpályák. Igen, párkapcsolati szinteken is, tele van vele a Reddit és a Threads is. Aki nem hiszi, járjon utána, nézzen bele a pszichológiai vagy botok által kérdésfeltevős szubredditek perszonálisnak és emberinek tűnő, mégis hazugságokra felfalazott nyomorába.

Sorsunk szintetikus. A Világegyetem meg determinisztikus. Ha Világra jöttél, vagy pofára, vagy géppofára esel, egészen biztosan alaposan összetöröd magad. A géppofára esés kb. csak a 2000-es évektől érvényesebb, ezt a fiatalabbak kedvéért mondom, előtte ugyanis nem voltak azért annyira jellemzők és tömegesek a fake-identitások és a botok ekkora nagy számban – a csalás, megtévesztés érdekében – képernyőkön és ghostingoló ghostokon át.

Aláhúznám: a Synthetic Destiny jóval érzékenyebb erre, mint egyéb hazai vagy külföldi ilyen-olyan zenekarok.

Első impressziók

A legsűrűbb figyelemvámpír-időszakra lett időzítve a release. Ez bizony hiba. A Super Bowl idején és GTA VI launch előtt nem indítunk figyelemkampányokat, nem teszünk rá nagy bideket, nem etetjük a Metát. Ahogy az underground klubélet közönségleszalámizására is igaz ez, régi vesszőparipám. A jó időzítés James Bond hard skillje. Mégis jókor jött ez a kiadvány, mert extra energiát ad épp jókor, ezekben a kimerültséges, esős, szürke és vitaminhiányos, romantikus érzelmektől mocsárlecsapolt napokban. Nem is működhetne ugyanúgy nyáron, pont a 43 fokban. Most viszont nagyon is működik.

Mikor napokkal később végre meg tudtam hallgatni az új és nagyon várt anyagot egy esős hajnalon a kocsiban, csak néztem ki a saját szemeimből, nem túlzok, szinte csak hóba pisilt lyukak voltak azok, olyan májbeteg színűek lehettek, mint a borítón a slágfertig felirat. „Szentséges Szűzanyám, az SD ennyire szétpopposodott volna?” – csaptam ötödikbe a járgányt, aztán lenyugodtam kicsit. Érdemes is volt. Adtam némi időt neki, végülis a csaló spammereknek is szoktam. Az SD viszont sosem csal. Meg.

Sokadik újrahallgatásra megállapítottam még néhány további fontos dolgot. Sky már rég nem ugyanaz, nem ugyanaz a személyiség, aki korábban volt, és az egész SD-trió egyben sem. Egyetlen hangjuk sem ugyanaz, bőven szintet léptek, felfelé skáláztak, fel-, be-, és megértek, így senki nem mondhatja többé róluk, hogy ez amolyan kezdő, amatőr, útját keresgélő darkwave vagy post-punk zenekar. Bőven rászolgáltak, megdolgoztak, izzadtak, pakoltak ezért a lemezért. Akár egy fáradt férfi építőmunkás, akár egy kiégett női change menedzser, de még egy akármilyen hajnalok hajnalán kelő pék is rá tud kapcsolódni a zenéjükre innentől. Mintha a saját élete volna.

De mégis miért? – tenné fel a fontos kérdést akárki, és amúgy én is.

Mert az SD elkezdett univerzálissá válni – vágnám rá egyből – és megtalálta az abszolút középutat az érzelem- és gondolatátadás módszertanában és esztétikájában. (Sűrűn bólogatok most mellé a nyomatékosítás kedvéért.) Büntetlenül, bűntudat nélkül, felszabadultan hallgathatja bárki, aki szereti a sodró lendületet, érzelmi megforgatós foxtrottot, elvont, de még mindig közérthető, kissé hüvös, de ennek ellenére szilaj módon táncolható zenei tartalmakat a túlságosan bonyolult, nehezen emészthető, nagyon-nagyon lassú felszívódású, tehervagon-súlyosságú ipari hangképletek és a beat-korszak rébuszosságát kínzó, megfejthetetlennek tűnő dalszövegek általános és öncélú kínzása nélkül.

Sokadik hallgatásra magam is meglepődöm, hogy mennyi erőt, energiát, érzelmeket ad és fejt ki. El is felejtem a pop-jelzőt. Jobban pörgök rá, kezdem megszokni a térképüket és itt most álljunk meg pillanatra. Kifejezetten nem bírom követni és nem reflektálom le a single-csorgatásokat. Azok az algoritmusoknak, a figyelemfenntartásoknak, rendszereknek, termékmintákkal megállító kóstoltatásoknak szólnak. Nem tudok mit kezdeni dirib-darabokkal a YouTube-on, de még Bandcamp-en és Facebookon sem, ugyanakkor nagyon tudom értékelni, magamévá tenni, amikor ezek a darabok végül editáltan szép sorrendbe, albumba vannak rendezve. Hatalmas szakirodalma van az albumszerkesztési módszertanoknak, BPM-hullámvasútnak. Érzelmileg ehhez ragaszkodom és ezért csesztetek mindenkit, amikor csak csipeget, snippetel, tease-el. Amikor egy csokorra való dal megfelelő sorrendbe van végül rendezve, egy kötegbe, felcoverartozva kerül, na, az az abszolút extra többlet. Az adja a katarzist. Az maga a PRODUKTUM.

A Hypnosis egyik óriási versenyelőnye ez. Nem tudom, mennyit meccselhettek a számsorrenden, de ez az egyik iskolapéldája lehetne a BPM vs téma vs hangulat lelketlen ipari láncnak. Az ember igenis betanulja nagyon hamar, szimbiózisba lép a kiadvánnyal, egyben tudja, nem keresgéli tovább a neten a szilánkjait, szépen be van keretezve minden. Tudja pontosan, zsigerileg érzi sokadik hallgatás után, hogy mi után mi jön, az agya-lelke már várja, kívánja. Így, pont így kell programozni a hallgatót. Az olyan fura rajongókat is mint például én. Live esetében ezt az SD már keni-vágja amúgy. Most albumszinten tanítja, azt tudnám mondani.

Közben meg talán underground dark pop vagy bármi más etikett, csak semmi keménykedés, semmi hentelés, semmi szokatlan vagy váratlan, csak a tiszta, nyílegyenes utak. Derűs, csillogó és lélekemelő. Sky több számban vagy négyféleképpen is elénekli a refrént – akár még önmagával is versengve – , párszor olyan magasan, ahol a toronydarukezelők is szédülnének, és már most szavaznál rá eszeveszetten, hogy csakis őket küldjük 2027-ben az ESC-re HUN-színekben és talpig feketében, innentől senki más nem képviselhet bennünket (és a mi könnyektől csillogó, de mégis oltári büszke, fájdalmaktól és bizonytalanságoktól, fekete latextől és maszkoktól hiteles, önmarcangoló nemzetünket.) My vote is yours, my friends. (Mekkora kár, hogy nem szavazhatsz a saját hazád indulójára, de más országokból bizony igen.)

Eltelik pár nap és már érzem, hogy szinte nem is bírom ki nélkülük. Pedig annyira rövid egy albumka ez, 8 szám, körbe-körbe megy, egyszer se léptetek, megáll az idő, egyik track-je sem gyenge, minden mindennel illeszkedik, szép, nemes, fennkölt és húsba-lélekbe marásra, spontán edukációra bármikor képes. A szövegeikre eleinte nem is figyelek, csak később állnak össze a képek és emlékek bennem. Az alapok már ismerősek, feszesek, hamarabb merülök el bennük, de alig bírok kikeveredni belőlük, minden precízen van itt lerakva, és senki sem rak laminált padlót ennyire profin, legfeljebb a P.A.D., a kiváló versenytársuk, vagy mondjuk, ahogy a Káltes Ekwa is. (Vö: Bound to be és A hetedik város dobalapja.)

Bárcsak egyszer egy közös örömfesztiválon ezt a három igen eltérő, mégis rokon-testvérzenekart élhetném át legalább egy éjszakára, tutira early bird lennék végre, az egyszer biztos. Teljesen más témák, más set-up, más színpadi karakterek, más mitológia, mégis valahogy olajozottnak érzem az átjárást közöttük. Testvérvárosok is léteznek, tudjátok? Ők hárman mind testvérzenekarok, most mondom nektek. (Promóterek, ugye most se figyeltek? Ja, megint alukáltok, szokás szerint.)

Babaarc

Bárki és bármilyen technikával készítette is az albumborítót, metaforikusan aládúcolja, elgondolkodtatóvá és egyedivé teszi az anyagot. Én is babákról készítettem és fotóztam installációkat idén nyáron a saját zenei projektemhez, hasonló, de mégis más kifejezésmódokkal. Egyszerűen nem teheted meg, hogy nem a kipeckelt, félig ernyedt szemekre figyelsz. Mi történik ott belül? Hol a tudat? Hol a figyelem? Hiszem, hogy azok az albumborítók a jók, amelyek nem explicitek, hanem hagynak elegendő teret a kérdéseknek, saját gondolatoknak, értelmezéseknek. Egyszerűen csak kihívás elé állítanak. Ennél nem is kell több.

Táncparancs

Habár a számok zöme szépen énekelt, szinte már-már sanzonosnak hat, hibátlan hajlításokkal, darknosztalgiatelítettséggel, sőt, helyenként fülledten erotikus suttogásokkal dúsított is, vagy épp ellenkezőleg, őszintén nyersen hangzanak el, a legmegdöbbentőbb számomra mégis az, hogy miközben vagy huszadjára pörgettem le az albumot, egyszerre voltam képes elképzelni a zenekart a színpadon, rajta Sky és a fiúk, Marcell és Márk színpadi mozgását, outfitjét, de közben a saját önfeledt tombolásomat, boldog csápolásomat is. Decemberben talán végre ismét sikerülni fog! A nyomasztó érzések és gondolatok, csalódások nem lassú kesergésbe fojtódnak, hanem ki lehet, sőt ki is kell mozogni, ventillálni őket. Az SD ebben új munícióval szolgál alánk és alám, és alig várom, hogy már ott tartsunk. Közösen rázkódva, szellemekként imbolyogva a fájdalomban, a dark wave-ben, post punkban és EBM-ben, ember és gép relációkban, szomorú és mégis táncos, egymásra borulós, borongós testvériségben.

Nincs rossz szám, nincs rossz nyelv, nincs rossz érzés

A Synthetic Destiny az eddigi single- és EP-kiadványai után egyértelműen egy erős és markáns főalbumot tett le az asztalunkra, ráadásul igen rövid idő alatt, úgy, hogy a „live-testing” módszertanon edződtek meg szépen és combosra. A sok-sok, koncertjeiken begyűjtött, felkarmolt és rejtjelezett setlistjük most kristályosodik csak nádcukorrá bennem. Felnevetek a fedőneveken, a vicces, filctollas kódolásaikon, magán a formáción is, az SD-entitáserősségen. Szinte észre se veszem, hogy az angol után magyar szám jön. Varratmentes, nem zökkent ki, szép. Azaz érdek nélkül tetszik és még erőt, energiát is ad. Kevesebb a külső cukorbevitelem azóta, a vérképem is tökéletes.

A végén pedig úgyis mindig a hipnózis győz. Teljesen más a babona és a megbabonázás. Vádoljon bárki is elfogultsággal velük kapcsolatban, inkább keresztben fekszem le kimerülten a síneken, akár lezárt ipari vakvágányokon is, mintsem tagadhatnám, hogy legyőztek. Minden sötét vagy csillogó cseppjük lehet ugyan könnyedebb, nehezebb, angol vagy magyar nyelvű, melankólikusabban derűs, táncolósabb, de akkor is mindegyik kincs számomra.

Még mindig vigyorgok a Voracity vokáleffektjén, sőt, feszülten várom minden egyes hallgatáskor, 3:20-nál azt a „hahahahaha”-át. Aki nem hallotta, nem ivódott még be nála, az nem is értheti ezt, de ha idáig elolvasta az ömlengésemet és egyszer majd rákattan, utána aligha szabadul tőle többet, ahogy az album többi részétől sem.

A büntetésvégrehajtás tárt karokkal fogadna benneteket. Nagyon nehéz szabadulni tőletek, de az majd egy másik albumotok témája lesz talán. Én most csak a hallgatói oldalt és a védelmet képviseltem és vállalom, jegyzőkönyvbe adom minden egyes szavam. Rabosítva lettem örökre, ártatlan vagyok. Ez bizony, kiváló munka lett.

Synthetic Destiny: Hypnosis

1. Bound To Be
2. Voracity
3. Silver Trace
4. Örök Éj
5. Hypnosis
6. Crystal Mind
7. Végtelen Számsorok
8. Modern Slave

A Synthetic Destiny Hypnosis albuma a Bandcamp-en itt.

Megosztom ezt a cikket:

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez is érdekelhet:

Planetdamage: KILLCAPS

Planetdamage: KILLCAPS

Planetdamage (Bari Máriusz) zenész, író, újságíró, tech gonzo, polihisztor barátunk, aki igen komoly fordítói munkát végzett a nemrégiben magyarul is megjelent Cory Doctorow-könyvön, hosszas küzdelmek és hősies kitartás után eljutott oda, hogy kiadja második LP-albumát, melynek főalkatrészeit...

bővebben
CMC: ENCORE

CMC: ENCORE

2026. január 23-án jelent meg a CMC (Cro-Magnoni Cola) új nagylemeze az Encore, ami 4 évvel később nem csak egy egyszerű ráadás, hanem megfejelése, újrakeretezése és szintetizálása a világösszeomlásra figyelmeztető zenekar teljes eddigi pályájának. Hol nagytotálban, lassú svenkekkel, hol pedig...

bővebben
Human Vault: The Null State of Not

Human Vault: The Null State of Not

"Melodikus, de ugyanakkor hideg elektronikával, sötét és elidegenítő ideológiákkal operáló album egy teljesen eltérő zenei irányba sodorta az amúgy aggresszív projektet. Egy újabb szint a HUMAN VAULT evolúciójában." Ezen sorok kíséretében kaptam meg digitálisan az új Human Vault anyagot, a The...

bővebben
HUN / INDUSTRIAL \ TECH
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.