Álomgyárak márpedig rég nincsenek. A valósággyárak meg soha nem alszanak, éjjel-nappal csak gyártanak, gyártanak és gyártanak! Minden ami valóság termelődik körülöttünk ipari méretekben, az mind ránk is mászik, telepszik, mindannyiunkat fojtogat, nem győzi a leülepedést! Mindegy, hogy az egy politikai think tank mocska, egy giga tech cég pokla, egy nem is létező művészeti formáció AI-kásás meta-zaja: szétkúrják a nappalainkat, éjszakáinkat, álmainkat, figyelmünket, életünket. Max védekezhetünk, de mindig túlerőben lesznek és átveszik az irányítást az elménk és a testünk felett. Mindenféle istenek, vajas oldalunkkal, verejtékes arcunkkal lefelé a 404-es számú út szélére ejtve, ótvar-mocsáros ingoványokba pottyantva, óvva irgalmazz nekünk!
A szeptemberi havi riportomban végigpörgetem az (általam ugyan jóformán skippelt) nyár említésre méltó eseményeit, majd végigveszem az új, magyar, szupermegjelenéseket, a soron következő eseményeket és csak ezután következnek a súlyosabb részek. Kevesen fognak odáig legörgetni, vagy ott elidőzni erre mérget vennék.
45 perc olvasási idő, tessék, csak bátran!
Ezek történtek a nyáron:
Habár ez a nyár röpke módon és alattomosan elillant és bár én totálisan inaktívan, érdektelenül és fizikailag és mentálisan is távolról álltam hozzá, azért a közösségi rekord és hazai emlékezetpolitika kedvéért, hadd rögzítsem itt és most utólag az alábbiakat:
- A CMC (Cro-Magnoni Cola) egy igen szép duplásat menetelt a nyáron: 2025.07.18-19-én a pusztaföldvári Patkányfészekben tartotta a nyilvános live főpróbáját népes baráti körben. Nem kevés érdeklődő érkezett Orosházáról, Szegedről, Pécsről, Budapestről és máshonnan is, hogy meghallgassák és megtekintsék az 1986-ban Szász György által alapított ipari-költészeti formáció színpadi felkészülését. Szász György, Gáspár Csaba, Horváth Barnabás Barnsz és Planetdamage (Bari Máriusz) aztán 2025.08.03. vasárnap éjjel a Mátrában a Fekete Zajon mutatta be, hogy miként is kell és illendő szólnia egy súlyos üzeneteket és hangulatokat közvetítő magasművészeti-zenei-audiovizuális formációnak. Volt tánc és volt zene, az eseményekről, szuper hangzásról hozzám csak pozitív hírek érkeztek és 2025 év végére remélhetőleg lesznek talán elérhető live koncertvideók és egy, már előkészületben lévő, új CMC nagylemezt is várunk. Fotók az eseményekről itten: A L Pix és CMC Facebook.
- Lezajlott július 31. és augusztus 3. között a Gyöngyös melletti Sástón az underground zenék és szubkultúrák mátrai örömünnepe, a Fekete Zaj Fesztivál is. Akivel csak beszéltem, mindenki szuperlatívuszokban beszélt róla és kiváló jelzőkkel illette a koncerteket, a szervezést és az OFF programokat is. Már meg is van a következő évi időpontja, lehet szépen a fekete naptárkákba bevésni: 2026. július 29. – augusztus 1.
- A Gothic Disorder Productions megrendezte a IX. Országos Gothic Találkozót szeptember 6-án az OFF-ban, ahol felléptek a Crow Black Dream, Hysteric Helen, Cawatana, Soft Riot, Safire, Utolsó Hullám zenekarok. Az afteren pedig Lvcretia, SenkWaves és WhiteRaven tolták a talpalávalót. Totális összművészeti kurátorság és promóteri munka ez a javából. Fotók az eseményről itten: GDP Facebook. Emellett júniusban és augusztusban is jelentkezett DJ Hullám és Lvcretia a Disorder Podcast újabb epizódjaival, ezeket is érdemes visszanézni-visszahallgatni, mert vannak benne vendégek, zenei és esemény-elemzések is és mindenki mindenkor jókat mond.
- A Kollektíva a győri Betonban megcsinálta a 9. DEATH DISCO-ját, nemzetközi fesztiválokat megidéző line-up-pal. AUX ANIMAUX, a BLACK NAIL CABARET, a SYNTHETIC DESTINY (róluk lentebb még írok), OLGHA és FURUNCULUS teremtették a súlyos kazamata hangulatot, majd az afterpartyn MAN + MACHINE és LVCRETIA szórakoztatták és mozgatták tovább a közönséget.
- A 45 éves (!) Die Krupps a születésnapi turnéján, szeptember 9-én érkezett a Dürerbe, hogy felpezsdítse a magyar rajongók vérét és megmutassa, milyen az, amikor sikeresen lehet dacolni az idővel és korral. Csupa jókat hallottam erről is, kommentek, videók, fotók tanúsítják, hogy hatalmas volt a hangulat. A Shockmagazin beszámolója is iránymutató lesz ebben.
- Ömlöttek az infók és képek a hazai különítmények jóvoltából az NCN Fesztiválról (Neues Deutsches Concert), ahol kemény line-up-ot ugrándozhattak végig a németországi Deutzenben, Lipcse közelében. Edina se csak bambulászni ment oda, masszív szöveges és fotós beszámolójáért mindenképp kattintsatok.
- Biztos kihagytam sok mindent és mindenkit, de tutira nem pihent Kraak és Planetdamage barátunk sem, kb. elborzadtam a nyári beosztásukat látva, mikor hébe-hóba elém kerültek a hírfolyamban. Na, ehhez kell erő, nekik meg van. (Sorry, ha valamit és valakit kihagytam volna a sorból.)
- HATALMAS RESPEKT mindenkinek, akik életben, mozgásban és lelkesedésben tartják a dark underground színteret és erőn felül, elképesztően sokat dolgoznak érte, értünk!
Új magyar megjelenések:
Transkepler: Pulsar (EP)
Egy gyorselemzést futólag már írtam a H.I.T Facebook-oldalán, most ennek egy kibővítettebb változata következik:
Transkepler rajongóvá válni röpke félóra alatt? Elsőre nem csak, hogy lehetséges, hanem szinte biztos!
Új kísérleti formáció alakult a hazai dark undergroundban Transkepler néven. Számos stúdiózás és próba után nyáron jelent meg a friss-ropogós bemutatkozó EP-jük, a Pulsar. Bank Tomitól (Stahlgeist, Worker – Munkás, Interzone Inc.) már korábban is lelkes beszámolókat hallottam erről a készülő csillagegyüttállásról, csak azt nem gondoltam volna, hogy ez valóban ennyire speciális eredményű munka lesz.
A névválasztásuk logójuk hibátlan: űrutazási irodát vagy űrszállítmányozási vállalatot sejtet és jól illusztrálja, hogy transzbaejtés és megutaztatás a fő profiljuk és nem kétségbe esésbe. (Látjuk a mozgást, üstököst, kondenzcsíkot és a hangvillát egyben a borítólogón? Erről beszélek!) Pulzáló űrdiszkózene ez a csattogósabb, bátrabb, tempósabb fajtából – nyakon öntve bátor és harsány jókedvvel, néhol melankóliával, humorral, experimentális fúziós tánczenei stílusokkal, végtelen és pörgős tranceléssel, de: disztopikus angol szövegekkel.
A Mechanical Horse harsány programzene, talán a Quimby korai (30 évvel ezelőtti!), kissé kocsmafüstös, dülöngélős-gajdolós Jerrycan Dance albumát idézi fel, csak itt egyfajta centrifugális interplanetáris sodrással és horzsolással, mindezt enyhén westernes hangulatban, felsarkantyúzott és fiastyúkos módon. Teljesen természetesen lehet rá önfeledten bulizni, az a furcsa és természetlen, ha nem. A Mask simán beillene az Implant vagy a Cobalt 60 diszkográfiájába is, de csak félig-meddig, ameddig az elképesztően megmunkált mechanikus csattogása tart, utána ugyanis némi melankóliába töltődik át, akár az ismert régi klasszikus, a Sunglasses At Night. Végül is a maszkok így működnek, nemde? Hasonlóképpen üzemel a Suffocating City és a Lucid Dreams is. Hosszabban kitartott örömzene, minden tétele különlegesre arpeggiált elektronikai szőnyegekkel és spéci gitárokkal megtuningolt. Bank Tamás szinte lubickol a saját hangjában, a düBel zenekar tagjai, Hegedüs János „Seki” (egykori basszerosa a Másfélnek) és Joó Imi pedig zeneileg adják alá a („mechanikus”) lovat. A zenéjükben használt Chapman Stick, ami a basszusgitárok családba tartozó, a kaliforniai származású hangszerkészítő és jazzgitáros Emmett Chapman által az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kifejlesztett, 8 húros, ujjakkal csapkodható-pengetős instrument szinte összekapaszkodik az AKAI samplerrel és billentyűkkel. Nagyszerű emberi és hangszeres egymásra találás ez, ritka az ilyenfajta kémia. Tankönyvi példa arra, hogy miként lehet a szerepjátékozástól, sci-fi és horror szeretetéből, kissé eltérő zenei háttérből nézve eljutni az önfeledt jammelésig, imprózásig, aminek a végeredménye ez a különös space-punk, pszichedelikus rock, goás, technós érzetű szintipop & new wave, teljesen beleélős EBM-es üvöltözéssel.
Sokféle termékeny stílus virágzik tehát a Transkepler debütáló EP-jében, nagyjából a The Chemical Brothers és a Revolting Cocks közti röppályán mozog, közte persze kisebb-nagyobb aszteroidák is lebegnek. Ilyen lehetett volna talán az elszállósabb, fémesebb, nyersebb Colorstar, Korai Öröm vagy akár épp a szépemlékű és szeretett Másfél is, ha valami erősebb technoid bodymágneses térbe, vagy netán egy gerjedt MR-készülékbe tolják bele annak idején.
Nagyon vártam ezt az anyagot és mindenkinek ajánlom használatba vételre. Különösen azoknak mutogatnám, akikben akár egy pillantra is felmerült valaha az, hogy a hazai színtéren már nem fordulhat elő többé semmiféle jóérzésű innováció és játékosság, csak a szürke zsánermásolatok másolatainak sokadik másolatába fulladozunk bele folyton és újra meg újra. A Transkepler az élő bizonyíték rá, hogy mindig van új a nap alatt és egyszerre lehet zeneileg igényeset, felszabadítót, szórakoztatót és valami mélyűri melankóliát is kikutyulni némi nyitottsággal és kellő tehetséggel.
Nem kell sokat várni a Transkepler pszichedelikus live érzésre és a mágiára, ugyanis a triónak két fellépése is lesz. Az első a budapesti Gólyában október 11-én szombaton, majd 2026. január 17-én a győri Betonban, a Kollektíva DEATH DISCO-jának keretében. Szóval remek alkalmak lesznek ezek arra, hogy a négyszámos EP-n túl újabb, mostanáig ismeretlen tételeket is megismerjünk az azóta készített számokból. Hatalmas móka és táncika lesz, úgy érzem!
További Transkepler hírekért erre tessék haladni.
Terminal Danger: Protocol Silence
Érdekes együttállás, hogy épp az amerikai oknyomozú újságíró, a háború, fegyverkezés, biztonság és titkok iránt kifejezett érdeklődést mutató Annie Jacobsen könyvét, az Atomháborút olvasom, ami kissé hatásvadászra gyúrt, de alapvetően hajmeresztő bevezetést, illetve bemutatást ad a nukleáris holokauszthoz vezető útról. Bonyolult és másodpercekre kiszabott protokoll-eljárásokat ismerhetünk meg, beleértve az eszkalációs létrát is. Ennek radioaktív felhőárnyékában különösen meglepetést okozott a legújabb Terminal Danger anyag. Bár nem tudatos vagy tervezett, de valahol összekapaszkodik a két munka valamennyire, és bár tudjuk, hogy az atommal történő világirtás (legyen az erőmű, vagy interkontinentális ballisztikus rakéta, netán piszkos bomba) időnként visszatérő topic a dark underground „annihilation”-szakág képviselői között.
Női narrátoros intro után dübörgő lassú- és középtempó, kimért szupresszált vokálok, sercegés, baljós loopok, nukleáris hidegháborús, posztapokaliptikus hangulatok, az ember (aki még előtte áll, meg aki már utána van), csak pislog, feszeng, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész.
…Protocol silence directive decay
Humanity dot exe deleted today…
Több napon keresztül hallgattam (majdnem pont úgy, mint a Kraftwerk Radioactivity c. albumát életemben először, csak picit másképp) és nem esett nehezemre a hatása alá kerülni. Sőt, kétszeri lejátszás után már nem is engedett el az anyag többet. A Terminal Danger mögött álló mérnök-mesterfej Zoltán B. Aenigma (The Aenigmachine) ugyan több mint 10 éve a synthwave terén motorozik, ez az anyaga azonban igen más tőről fakad. Komótos, művészi és kísérletező dark-indusztriál, abból is a finomabb, abszolút menace-szövetű fajtából konceptalbummá gyúrva, ami nem csak alaposan ki lett találva stílusilag, hanem a részletekre odafigyelés és technikai odaadás is érződik rajta. Egyszerű, ugyanakkor hiteles a borítója is: megsárgult, doktrína-dossziépapír, rajta logózott, háromszínű, atombombagombafelhő ipari veszélyt jelző emblémává húzva, szerencsére csöppet sem emlékeztet egy balfasz módjára promptolt futószalagos AI-cuccra, amiket mostanában tömegesen látni és amitől irtózunk sokszor. Rád ugrik és megizél a nukleáris tél, a „NAGYOK” nyomógombokon reszkető kezeit vélem kihajtva felfedezni mögötte.
Angyalhangú lány (kicsit gyermekprogram zsebtévés) mesél a nukláris télről, a következményekről, oda a nap, senki sem gondolta volna, hogy egy szemvillanás alatt szarrá megy minden és onnantól kábé örökké ebben kell(ene) majd élnünk, már ha menne az ilyesmi, de nem fog. Ősi ipari toposz, a maghasadástól mindannyian félünk, akik a hidegháború alatt/végén születtünk és még (basszus, de nem) mindig nem múlt el, továbbra sem ad acta, és kurvára senki se tudja vagy tudná, hogy 2025-ben vagy 2026-ban mégis mi a rossebet kellene csinálni, ha egyszer bekövetkezik? Valószínűleg akkor már… semmit. Hol van hozzád a legközelebbi óvóhely? Elérnél-e addig? Fel van-e, fel vagy-e szerelve? Van life-support system? Van jód? Erről beszélnek néha a Kormányinfón? Hát nem. Ott se voltam, nem tudom, majd utánajárok, majd megkérdezem. Híg hólyagos fosisszappá-porrá esünk össze szemvillanás alatt mind és nagyjából egyszerre. Ideológiamentesen. Pont.
Geiger-Müller-csöves hallgatóként kezdem a jóságokkal: gyönyörűen serceg, bámulatos dinamikája, hömpölygése, vezetése van, telítve van meglepő sound-design elemekkel, szóval a gazdája aztán érti a dolgát, hisz régivágású, technikás zenész ő, ez azonnal át is jön. Csak kapkodod a fejed, hogy honnan jött ez a zaj, mi ez a lehelletfinom kis dallammenet a háttérben, hogy lehet ennyire eltalált ritmusszekciót editálni bele? Hallgatom és őszintén bevallom: irigykedek.
A játékidő roppant hamar elrepül, mintha csak most indítottam volna el, pedig már 5-ször ment körbe-körbe és még nem voltam képes ráunni. A dalszövegek és vokálok a torzítások miatt sajnos kevésbé érthetőek és eléggé hasonlítanak is egymásra, néha talán kissé önismétlőnek tűnnek ritmusban, sorszerkezetben, tempóban, de egy hosszú idejű óvóhelyen ez senkinek sem fog feltűnni, ahogy az sem, hogy krumpli- és hagymacsírát rágcsálunk idestova már 4 hete, mert odakint még nem szállt le a sugárzó por. Ha innen nézzük, remek szórakozás lesz és akkor tényleg gyorsan telik majd az idő a végóránkig.
Ez egy atompontos, szerény, túlzásokba, túltolt bravúrokba és effektekbe szerencsére nem belefulladni akaró album, ami az elejétől a végéig egyben van. A zenei alapjai nemhogy bronz, hanem gyémánt mesterfokozatúak, filmzenei aláfestésként is megállnák a helyüket. Nukleoperfekt, kontrollált, hűvös elektronika, Charlotte 11L hozzáadott hangjaival és Gridscape (Csengő László) szövegi és vokál közreműködésével, a No Way Back-ban.
Külön szeretném az alkotónak megköszönni az utolsó, közel 8 perces End Of Message tracket, ami egy bátor, experimentális darab a hibátlan felvételek végéhez, egyfajta illusztrációként illesztve: egy hosszú, lidérces, drámai counter station sample-kből szőtt intrumentális track, ami kordokumentum a hidegháborús-kémtörténeti időkből és a rejtett, mechanikusan sorolt számokból álló, visszafejtendő kódokból. Így kapták a terepen az ügynökön otthonról az ukászt. Ott mindig borzongok, sőt, egyenesen fázok, pedig sosem voltam hidegháborús kém, és nem is tervezek ilyesmit.
A Terminal Danger eddig munkássága sem volt smafu vagy kamu. A Protocol Silence viszont markáns szintlépés, valódi és hiteles konceptalbum. Sokat fogom még feltenni.
A Terminal Danger Protocol Silence albumáért erre tessék.
HiNoGar: Re:Search AT
Innentől két jelentős magyar ambient, drone, experimental, noise, industrial munkát méltatok, készítőikről és korábbi anyagaikról írtam már itt többször is. Elsőként az új HiNoGar albumot ajánlom a figyelmetekbe, amely a német, kísérleti zenékre fókuszáló Attenuation Circuit kiadónál látott napvilágot augusztus végén és tegyük hozzá: csöppet sem előzmény nélküli. A kiindulási, év elején megjelent Search At album kiterjesztése, feldúsítása, transzformációja, továbbrészletezése ez az anyag. Ahol hangok vannak a műhelyben nagy számban, meg fémforgácsok, onnan újabb hangok jönnek ki még nagyobb tartományban, és újabb fémforgácsok. Ez így van rendjén.
Rácz Mihály, Jäger Ádám és Sipos Róbert ismét egy táguló világot épített fel hangokból nekünk, amelyben egyszerre lehet további expedíciós kereséseket végezni, meg egyszerre otthonra is lelni. Nem tudom, mennyire tárhatom fel belső lelki világomat egy ilyen mélységes, hosszan hömpölygő, plasztikus és multidimenzionális hangbarlanggal kapcsolatban, de azt mindenképpen jelezném, hogy a világ és a civilizáció annyira eltört mostanra, hogy esküszöm, egy ilyen tág, szonikus, zajmuzikális térben össze-vissza tekeregnem számomra egy jóval megnyugtatóbb, békésebb és otthonosabb érzés már, mint mondjuk kóvályogni egy zsuzsulós, nyomulós álzenékkel megterhelt magyar plázában bármely hétvégén.
Csikorgó, hosszú, fojtogató drone-ok, loop-ok, néhol aláhúzott ritmusszőnyegek, hatalmas hangadatmezők és szobrászi pontosság valamint nagyfokú sound design-igényesség jellemzik az igen hosszú tételekből álló kiadványt, amely akár végig egybe is folyatható lett volna, így én a magam módján cross-fade és (néha shuffle) alkalmazásával szeretem főleg hallgatni, nem pedig vágásokkal, soregyenesen és számonként. (Ez egy beismerés volt. Sőt, időnként még a Search At anyagát is mellékeverem és fülelek, miközben utazom ezeken a végtelen, fagyos, zenei mezőkön.)
Ha úgy vesszük, akkor ez egy második rétegköteg az első albumról, egy kompiláció, átirat vagy feljavítás, bár az első is kifogástalanul működött nálam, ahogy ez is. Így most van két, kellően terjedelmes munka, ami bezengi, belakja az otthonomat, amelyről tudom, sejtem, hogy sokak számára félelmetes lehet, de én nem parázok a drone-ambient dolgoktól, különösen azoktól nem, amelyeket a HiNoGar eddig készített – számomra egyszerűen megfejthetetlen módon. Nem tudni, hogyan jönnek létre ezek a széles sztereo panorámaképek, a fémes dörzsölések, talán egy katedrálisméretű acéltartályból, vagy mégis honnan származnak vagy keletkeznek a hipnotizáló gyáripari törzsi ritmusok, a meglepő fellángolások és váratlan, gyors, vagy épp belassított hangelhalások.
Nincs elég magyar kifejezés, szintaxis vagy nyelvi modell arra, hogy mennyire fontos ez az album a hazai ipari hangtájépítészet hosszúkás, de soha nem egyenes krónikájában. Pedig erős a mezőny, hogy csak az egykori Interzone-t és a ma is aktív LivingTotemet említsem, miközben összefonódik itt előttünk a Hideg Roncs, a NoiseSculptur, a ROBotron, a Premex Solus, és ez utóbbiak mára már szinte egy közös univerzumba is tartoznak, ha úgy vesszük a tagok összeadott és felszorzott munkáját.
Egyeseknek rémületes és egyben hallgathatatlan lesz ez az album, míg másoknak kényelmes és meleg otthont fog jelenteni, csillogóan berendezett hangokkal, változó fényekkel és fülbirizgáló meglepetésekkel. Jobb nekem ebben a keretben és térben tartózkodnom már hosszabban elidőzve, mint mondjuk odakint az emberi lét bizonytalanságában és kvázi embertelenségében. Mert óriási a különbség a kint és bent között. A mélytengeri búvárokat és a barlangászokat, de még az asztronautákat is egyre jobban kezdem megérteni.
A HiNoGar: Re:Search AT felfedezése erre található.
Premex Solus: Watching While Turning
Holtak vagyunk már jó ideje, de annyira el vagyunk foglalva még mindig önmagunkkal, hogy észre se vettük. Mármint azt, hogy holtak vagyunk. Szellemként sodródunk folyók medrét súrolva, nyakig mocsárban gázolva, települések, urbánus terek, utcák, folyosók kövét és padlóját koptatva. Lebegve még mindig azt képzeljük, sőt, valósnak álmodjuk, hogy nem csak az egész világ a miénk, hanem mi magunk vagyunk az egész világ. Holott a bomlási folyamatunk már túlságosan előrehaladott, szétmálló sejtjeink csengése visszhangzik még a fülünkben, kopogtatunk ajtókon, falakon, nem is tudunk róla, de már fent vagyunk a mennyekben.
A fenti gondolatok jutottak eszembe, miközben a Premex Solus új albumának végtelenül hosszú tételeibe gabalyodtam bele. A zaj- és zörejlemezek, még ha ugyan beszédes címekkel is kecsegtetnek, nem vezetnek előre, így ez mégis csak egy szubjektív értelmezés, nem pedig az alkotók szándékának visszaismétlése. A While Waking Up után a Watching While Turning ismét arra vállalkozik, hogy kiszélesítse a látókört és újabb dimenziókat nyisson, lassan húzzon át bennünket hol gépjárműajtókon, hol vaslemezeken, csengőkön és harangokon, vagy épp egymáshoz vert, cserzett bőrdarabokon. Ez az anyag a brazil TCNG – The Church of Noisy Goat kiadó alatt jött ki szeptemberben és egy újabb példa arra, hogy a hangépítészet a fellelt, talált, konstruált hangokból miként áll egymásba simulva valami új magasságossággá és mélységességgé.
A forráshangok, a rétegzettség, az apró kalamolások és kaparászások, a sercegő elektronika, a mélybe húzó búgások és mindenféle „komordrone” visszhangok közel sem nyújtanak megnyugvást vagy békét, de legalább jó felkészítő anyag lesz ez a nemléthez, máshol léthez, az eltávozáshoz és a testen kívüli szemlélődéshez. Egy szertefoszló ipari társadalom, egy elingoványosodott, elkocsonyásodott természeti környezet, és egy testetlenített emberiség emlékzajösszefonódását lehet kinyerni a Watching While Turning egyes trackjeiből. Embert- és fület próbáló kísérlet ez ismét, és a „turning” szerintem itt már nem is egy öntengely mentén végzett fordulat, hanem egyenesen egy post-mortem átalakulás felismerése az utolsó agyzaji emléklenyomatokkal. Valami ilyesmire gondoltam a fenti keretes bevezetőmben. Súlyos kompozíciók ezek, de kellő érzékkel és kollektív konstruáltsággal.
Nem túlzok, ha azt mondom, sőt, lehet mondtam is már korábban, hogy ilyen lenne tulajdonképpen a magyar raison d’être. Elemi félelmek, álombéli menekülési kísérletek, pokoli félelem, bár kinek mi az, akár mondjuk éjjel kettőkor a sötét spájzba benyitás, mert úgy érezzük, van ott valami vagy valaki. (Nem, nem barack- vagy hangbefőttekre gondolok, hanem ottmaradt, ott ragadt, vagy elakadt entitásokra.) Forgunk forgolódunk, sehol nem leljük helyünket.
Szóval ez perfect haunted music for haunted not-dead-yet all-generation people.
Összegezve? A Watching While Turning súlyos és nehezen megemészthető, de okkal az. Nem fordíthatod el a fejed, jobbról-balról ott a lehúzó láp, kapaszkodó a láthatáron sincs, a kínban megmarkolt ág reccsen, tartása soha nem is volt, és nézel körbe, akár a lukinyúl. Hogy érted, vagy nem érted, ez annyira nem fog érdekelni senkit sem, akár a kerekek és zsúrlók alá szorult vad. Hangtájfestészet a legkomorabb, legnyomasztóbb fajtából, szuperszonikával, lélegző, élő, hátborzongató terekkel és végzetes reménytelenséggel. (Pont ezért imádom. Mert kortalan, teres és tér nélküli, idős és időtlen egyben – mindenhol fellelni a nyomait és egyszerre sehol sem.)
A harmadik Premex Solus album erre lapul.
Synthetic Destiny: No More Bright Days EP
Nem egy műanyag nyílászáró biznisz reklámja ez, hanem a Cold Contrast tagjaiból alakult Synthetic Destiny (első?) EP-je, a No More Bright Days, ami nálam már első hallgatásra is totálisan és eszméletlenül betalált. Ha ilyen lenne az apokalipszis, akkor kétszer állok érte sorba. Mintha csak épp kifestettem volna a lakásomat és mikor kinyitom gyanútlanul az ablakot, hát odakint áll a bál nagyban, a toronyházakból, mint a gyárkéményekből sűrű füst száll fel. Jól van, akkor így élünk ezentúl, de azért a szürke festékbe belemártom még azért a lapos ecsetemet és felpingálom közönyösen a friss fehér falra, hogy el ne felejtsem: többé nincsenek fényes napok, csak hófehéren vakító vakablakok.
Nem csak a borító erős, hanem az EP-n szereplő öt szám is. Első hallásra is jól beivódik, oldószermentes, fülbemászó, izgalmas, sodró lendületű elektronikus alapok, darkwave post-punk és disztópdiszkó életérzés. Eperjesi „Sky” Júlia, a szövegíró-énekesnő hibátlanul és érzékien, már-már boszorkányosan jól (és szép magas tartományokban) szól a stúdiófelvételeken, élőben még nem tudom milyenek lehetnek, eddig csak koncertfotókat láttam a trióról. Nemesházy Marcell és Baranyai Márk basszus-zsíros EBM, coldwave és electro-industrial alapjai is jó arányban keverednek, a Syntax Error és az Ǝ.N.D saját markáns jegyeivel pedig remixeltek is hozzájuk két szám esetében. Ezeket is imádom. A Szégyenfolt például a legkedvesebb dalom. Ugye, hogy lehet magyar nyelven is átütő erejű dalt szerezni?
A Synthetic Destiny számomra egy igen szimpatikus és új színfolt a hazai dark electro színtéren, szerencsénk, hogy velük is gazdagodhatunk. Szerepeltek ők már idén a SenkWaves – A Senkrecht Compilation Vol. 3 válogatáskazettáján, a Radio Kaleid Vol II. GIFT válogatáslemezén, miközben rendületlenül járják az ország klubjait, hogy bemutassák szerzeményeiket.
Sötét, feszes ritmusaik és dallamaik jól működnek autóvezetés, de tornázás közben is, fegyelmezettebben kapcsolok ötödikbe hegymenetben és előzöm a lassan araszoló kamionsort. Romantika, árulás, gépek, végtelen, vágyak, mérgező anyagok, rózsák, lepecsételt ajkak, esendőség és legyőzhetetlenség. Igazán kedvemre való mind a formáció, mint az EP-be keretezett eddigi munkák. Műanyag nyílászáróíz szerencsére null komma nix van benne, csakis kizárólag jó tempójú, izgalmas sodratú és nagyon is kedvezően kialakított „catchy” dalok, szép munka ez, fiatalok!
(Eddig nem szemléztem még itt sem a Cold Contrast-ot, sem a Synthetic Destiny-t, de ez innentől tutifix rendszeres lesz. Én kérek elnézést.)
Az új Synthetic Destiny EP erre lapul.
Pixelplants: Chapters From The Diary of Nothing
Ír még valaki naplót? A PIXELPLANTS IGEN! Az intróban egy rádió állomáskereső tekergetése mosódik át basszussúlyos ütemekre, hogy körbefonja a férfi narrátort. Itt máris nagy szemeket és füleket meresztgettem, amik még nagyobbakra nyíltak, mikor az Evil Genius rám zúdult. A 11 éves pécsi Pixelplants fényes, intellektuális, ugyanakkor zeneileg abszolút kimunkált és sötétebb függönyöket is behúzni képes hard-pop formációja új nagylemezzel jelentkezett, és emellett sem lehet csak úgy ignoránsan, leszegett fejjel elsétálni.
A Chapters From The Diary of Nothing anyag az elején említett intrón kívül még további 6 tételen keresztül vezet végig bennünket fényeken, sötét árnyalatokon, hazugságokon, érzelmi hullámzásokon, általában ennek az abszurd és vad életnek nevezett valaminek a hétköznapi kezelési metódusain. Az album kiegészül még három felvétellel, amelyek GreyCat, Calm-T és Laborant átiratait, remixeit jelentik.
Ha bekötött szemmel hallgattatnák meg velem ezt az albumot, akkor elsőre valami külföldi produkcióra tippelnék. A szintimunka, basszusfutamok, oda-vissza szaladgáló szekvencerek, basszusgitár-játékosság, a beépített hangminták és Viki erőteljes, magabiztos vokálja együttvéve simán kenterbe verik akármelyik más nagyobb vagy ismertebb külföldi formációt. Exportra vele!
Személyes kedvenceim a Death by Disco és a Monochromoron. Sűrűn pulzáló, energiával, vitalitással és szenvedéllyel megtöltött, nyersebb számok ezek, de a többire sem lehet különösebb panasz. Fényesen szól, simán és görcsmentesen hozza a hangulatot.
Az albumhoz stílusosan illeszkedő, igényes és kifejező albumborítót a fekete-fehér, lélekkel teli portréiről ismert kijevi fotográfusnak, Alexander Krivitskiy-nek köszönhetjük, Dézsi-Kovács Vikinek, Dézsi Sadának és Palázsy Mikinek meg a részletgazdag és valóban naplószerű zenei anyagot.
Érzelmes őszi összebújásokhoz, féktelen táncokhoz, darkdiszkózásokhoz, háttérzenének, de aktív és figyelmes hallgatáshoz is tökéletesen alkalmas, felvillanyozó és szép album ez. Még cselló is van benne, Csontos Péter közreműködésének köszönhetően. Nem fog semmiféle csalódást okozni.
Az új Pixelplant albumot itt keressétek.
Ǝ.N.D: Behind The Mask
Arcom porcelán, azon pörgök, bizony ám! (Nem pont így, de majdnem.)
Szeptemberre csak megkerült a kedvenc és utánozhatatlan terror EBM-bandánk is. Az Ǝ.N.D a Behind The Mask című kétszámosával, ami egy érkező új album előpromója, megmaradt eredeti zenei-szerkezeti és sosem túlzottan előretolt vagy domináns harschvokál vonalán. Az Ǝ.N.D az mindig Ǝ.N.D marad. Biztos, mint a franciakulcs. Nyers, brutális, metálhörgés-siralom és oltári düh népnevelési célokkal. A szövegeiket mindig roppantul bírom és egyetlen sorban sem tudnék különösebben kételkedni. A méregzöld most ugyan kifakult és rideg fehér-szürke műanyagszerűséggé vált az artwork, viszont a zenéjükön ennek semmi nyoma. (Szerencsére.)
A Porcelain nyakig merül az „emberszeretet” és a belül tomboló szörnyetegség + a jobbá válni akarás overpresszúráján, 24bar feletti feszítő élményt ad, elemi és egyszerre elgondolkodtató. Meg hát túlságosan ismert és fájdalmas is, próbálj meg beszélgetni random emberekkel mostanság, érteni fogod.
A c.i.i. (feloldom a rövidítést, lelőve ezzel sajnos a poént, bocsi, fiúk: „consumption increases INFLUENCERS!”) a már megszokott kedvenc, bevált témába vezet ismét minket: fogyasszatok parasztok, és minél többet, minél gyakrabban teszitek ezt, úgy csap vissza rátok az egész, mint a sarkig tárt, rugós kerti budi ajtó! Igazán dühös, lendületes, és állatként hörgő felvétel lett ez is, koncerteken biztos nagyot megy majd.
Mondjuk talán mindjárt október 23-án a Munka+Erő Fesztiválon?
(Remélem ez is benne lesz majd a repertoárjukban, szeretném ugyanis látni a törzsközönségük féktelenített elszabadulását.)
A két új Ǝ.N.D szám innen hallgatható.
Szép magyar sikerek!
Planetdamage feat. Lvcretia felkerültek a Nitzer Ebb tribute válogatásra!
A Radio Body Music / 80s Records még március táján kiírt egy jó kis pályázati felhívást a Nitzer Ebb zenéinek feldolgozására, coverelésére. Akkor Doug még élt, szervezete viszont június elejére sajnos mindannyiunk szomorúságára és fájdalmára, végül feladta a harcot a betegséggel szemben. Így sajnos ezt a válogatást ő már nem hallhatja, bár szerintem nagyon is tetszene neki.
A H.I.T is promózta ezt a contestet. Október elejére precízen meg is érkezett a végeredmény, a „Let Your Body Learn” Nitzer Ebb Tribute Sampler. A merítés igen gazdag és interkontinentális lett (na, jó, azért erősen germán-svéd-belga túlsúllyal, meg tök ismeretlen, új nevekkel), a feldolgozások ropogósak, izgalmasak, de ezt döntse el inkább mindenki maga magának.
Az viszont combos és szép siker, hogy olyan nemzetközi nagy kaliberű előadók közé, mint a Rebel Empire, KALT, Astma, Robotiko Rejekto, The Juggernauts, SPARK!, Pankow, AD:keY, hogy csak párat említsek a sokaságból, Magyarországról Planetdamage barátunk és Lvcretia kerültek fel a tracklistre. Ők a Down On Your Knees c. Nitzer Ebb szerzeményt dolgozták fel a 2010-es, egyébként utolsó NE-albumról, az Industrial Complex-ről.
Térdreborulás van tőle, hiszen olyan szinten facsarták meg a számot tizenkétszer a tengelye körül, hogy alig-alig ismerni rá, de roppantul táncolható maradt mégis és a vokál alapján kvázi senkit se ismernél fel benne, se az eredeti, se az átdolgozó előadók közül.
Bár már megtettem privátban is, de itt is szívből gratulálok a magyar alkotópárosnak! Magyar underground zenei előadók, teljes gőzzel előre! A contestekre tessenek rámozdulni!
A Let Your Body Learn A Tribute to Nitzer Ebb válogatásalbumot itt találjátok a Bandcamp-en.
Itt meg a Radio Body Music kurátor weblapján, különféle limitált berendelhető formátumokkal.
Az Ultranoire táján jófajta mozgológásokat észlelek
A Radio Kaleid születésnapi partin nagyon mély benyomást tett rám az Ultranoire, így örömmel olvastam, hogy október 10-én, azaz most pénteken jelenik meg a német/magyar electro-noire, dark synthpop duó új kislemeze, a Circles, amit élőben már hallhattunk, így igen-igen várós. Augusztusban leszerződtek a skandináv Town and Towers Recordshoz is (ott vannak az artists-ok közt!), így már az új albumuk véglegesítésén dolgoznak.
Fizikai kiadványok is jönnek, szóval lesz holdfényes melankóliás boldogság!
Közelgő események
Komoly lesz és bohókás. szóval mindenképp: Transkepler, Jaiko Gian és Ritmiklift lesz október 11-én a Gólyában!
Ottali!
MUNKA+ERŐ FESZTIVÁL // EBM & INDUSTRIAL Örömünnep az S8 Underground Clubban
Ezt most csak idemásolom, jobban én se tudnám kifejezni:
„Fast beat the feet! Fast fall the hands!
Beköszöntött az ősz, mozgásban kell tartani az izmokat a meghűlés ellen, épp ezért ideje hogy megvalósítsuk régóta dédelgetett álmunkat: egy egész este az EBM és az INDUSTRIAL jegyében! Szeretettel vátunk titeket október 23-án az S8 Underground Clubban, ahol a hazai ipari szcéna legizgalmasabb projectjei (közül sokan, sajnos/szerencsére mindenki nem fér fel a színpadra, olyan gazdag ez a színtér) képviseltetik magukat, hogy koncertek és dj szettek formájában ösztönözzenek titeket egy egész estés menetelésre.
Az estet a semmivel össze nem téveszthető terror-ebm END nyitja, őket a végtelenül izgalmas, szintipopot és ebm-et vegyítő Post Analog Disorder követi, majd színpadra lép a Familientreffent is megjárt nagy visszatérő, a NecroPhone, utánuk az electroindustrial fenegyerek Planetdamage, őt követően pedig a mindenki számára ismerős nagyágyú, a Stahlgeist mér csapást a közönségre. A koncertek után finomkodásmentes afterpartyt tart Man+Machine rendhagyó módon a klasszikus ebm gyöngyszemekre kiélezve a műsorát, őt követve pedig Lvcretia és Mortel szántják fel ami a színpadból megmaradt.”
Ottali!
I. Interdiszciplináris Metálkonferenciát szervez az ELTE-BTK és ezen is ott leszek.
Igen, tudom, elsőre megmosolyogtató, hogy 2025-ben Magyarországon ilyesmi is lesz, illetve lehetséges! De Magyarország egy valóságtorzító, alapvetően kognitív aknamező, amiben bármi előfordulhat és előbb vagy utóbb bizony: elő is fog.
A szervezők (ELTE-BTK Esztétika Tanszék) komolyan hittek abban, hogy igenis tudományos szintre emelhető a határfeszegetés és határsértés, ha a metálról, mint zenei műfajról és annak megtermékenyítő képességéről van szó. Merészet húztak, de úgy tűnik, hogy mégis nekik lett igazuk. Ennek köszönhetően 2025. november 28-29. (péntek-szombat) a tudományos metálértekezések első hazai nagy napjai lesznek! Több, mint 80 absztrakt futott be hozzájuk (ez még őket is meglepte), így szépen szét is riffelte az időkereteket. Egy nagyon izgalmas, tökös kísérletnek ígérkezik ez a tudományos esemény, amiből várhatóan konferenciakönyv, hagyomány, előremutató zenei ásatások és kölcsönös tanulás kerekedhet akár.
Azért utólag idebiggyeszteném a felhívás szövegét, hogy rá tudjatok hangolódni:
I. INTERDISZCIPLINÁRIS METÁL KONFERENCIA (2025)
FELHÍVUNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐ KUTATÓT MAGYARORSZÁG ELSŐ METÁLZENEI KONFERENCIÁJÁN VALÓ RÉSZVÉTELRE!
Bár a metálzene tudományos érdemű kezelése az angolszász nyelvterületen már több évtizedes múlttal rendelkezik, magyarországi elterjedése még kevésbé kimutatható. Az ELTE BTK Esztétika Tanszékén megrendezésre kerülő tudományos konferencia egy első lépés lenne a diszciplína meghonosítása és legitimációja felé tett úton. A rendezvény célja, hogy platformot biztosítson a metálzenével foglalkozó kutatások bemutatására, valamint a különböző szakterületek közötti párbeszéd elősegítésére, rámutatva, hogy a téma szerteágazó és komoly elméleti kihívásokat rejt. A konferenciára olyan előadók jelentkezését várjuk, akik a zene-, az irodalom-, a kultúr- illetve művészettörténet és -elmélet, valamint az esztétika, a filozófia vagy a szociológia diszciplínáinak segítségével gondolkodnak a metál művészeti, társadalmi és kulturális sajátosságairól és kereteiről.
Olyan problémákra keressük a választ, mint a metál műfajainak általános esztétikája és határterületei; a metálzene és ideológia (pl. sátánizmus, NSBM); a metálzene szcéna-dinamikái, rajongói közösségei és a gatekeeping; a metál és a popkultúra kapcsolatai; a metálzene és a testpolitika; a metál műfajelméleti problémái; a metál vizualitása, borító- és logódizájnjai; a metál előadói gyakorlatai; a metál hallgatóinak befogadói élményei; valamint a műfaj általános alkotói és befogadói tendenciái. A fenti témák csak irányadó jellegűek – minden kapcsolódó előadásötletet (legyen az elméleti vagy történeti) szívesen fogadunk. Adott esetben nyitottak vagyunk az extrém zene határterületeire is, mint a kísérleti-, avantgárd, illetve zajzenék.
A fenti felhívás engem is megmozgatott. Így vettem egy nagy levegőt másnap reggel és leültem, megírtam, majd beküldtem a jelentkezésemet, amit mostanra vissza is igazoltak. Szóval a H.I.T, azaz jómagam is jelen lesz az eseményen és arról tartok majd kiselőadást a jelenlévőknek, hogy a metál mint hack hogyan került be az ipari elektronikus szubkultúrába, miként szivárgott be a hangzása, attitűdje és technikai karaktere az ipari elektronikus zenei színtérbe, milyen transzformatív aktusok, DIY-hackek zajlottak le és zajlanak ma is. (Ez, ha nem mozgat meg kellőképpen, akkor nem tudom mégis mi fog.)
Külön kiemelném még itt Boruzs Boglárka témahű grafikai munkáját, amit az eseményhez készített. Ezt látod felül és az ELTE-BTK Esztétika Tanszék FB-eseményoldalán is. Bogi munkáira külön tessék odafigyelni, ugyanis roppantul vágja a kortárs cyberpunk technoromantikát a lehetetlent nem ismerő DIY-transzformatív képzőművészetbe oltva. Bogi 2024-es SALTPUNK című agrofuturista kiállítása például pontosan az a disztópikus cél-, tér- és történetmesélés, ami a H.I.T szerzőjének agyát az ujja köré képes csavarni bármely óvatlan pillanatban. (Elvesztem, de tényleg.)
Az I. Interdiszciplináris Metákonferencia eseményoldala itt van a Facebookon.
(Bővebb infók, szekciók, stb. később érkeznek. Ingyenes, tessék felvésni a naptárba és jönni is rá.)
A Radio Kaleid után itt a MuteZone Rádió
A Mutezone online rádióállomás saját definíciójában a darkwave, synthpop, futurepop, EBM és indie zenei stílusoknak szenteli magát, egyedi hangzásvilággal és közösségi élménnyel szolgálva rajongóit. Célja a zenei kultúra gazdagítása és az elkötelezett hallgatók kiszolgálása, különös tekintettel e stílusok legjobb és feltörekvő magyar formációinak dalaira. Ha valaki késztetést érez, hogy a zenéjét playlistre tegyék, stream-be küldjék, akkor azt 320-as mp3-ban e-mailben be lehet küldeni nekik, aztán lesz, ami lesz.
Habár a szlogenjük az, hogy „The music here is different”, én azért ezt kicsit most még kétélűnek érzem, belehallgatva a streamfolyamukba itt-ott. Keresem még a koncepciót, a szerkesztési elveket, arcokat, de még a marketinget is benne, mert ez így igen rejtélyes számomra. Az sincs meg, hogy kik csinálják és honnan. De türelemmel adjunk elég időt neki(k), hogy kiforrja még magát. (A Radio Kaleid ugyanis igen magasra tette azt a bizonyos lécet…)
A MuteZone Radio oldala: https://www.mutezone.eu/
Mindenféle felforgató történetek és nézőpontok a jelenből:
És akkor most rant-elek meg rage-elek kicsit…
“Vársz egy vonatra. Egy vonatra, ami elvisz messze. Reméled, hogy oda visz, ahova akarod. Nem tudhatod biztosan, de nem is fontos. Miért nem fontos?
A válasz: mert ott is együtt leszünk.”
Mal kulcsmonológja az Inception-ben (Eredet, 2010)
Kulcsmonológok 2025-ös természete
Elhiszem, hogy mindenki kivan. Fura is lenne, ha nem.
Lázadtunk, harcoltunk, szenvedtünk valami mellett és valami ellen, és mindezek most ellenünk fordultak. Úgy tűnik, hogy végérvényesen. Nincs tovább hová hátrálni. Nincsenek többé emberi jogok. Az állatoknak sincsenek már jogaik. Joga csak a pénzembereknek és a tech-moguloknak, giga-tech-cégeknek és a politikai hatalomnak van.
Mi pedig alulmaradtunk.
Gibson és Orwell rémálmai újratöltve, sosem fogy ki a tár. A technológia, a corporate overkill power és a politikai hatalom összefonódva valósította meg a legfélelmetesebb cyberpunk rémálmainkat. Már ezzel álmodsz, ebben darálod a hétköznapjaidat és hétvégéidet is. Ezzel barangolsz az erdőkben sokadmagaddal, ezeket a biteket és byte-okat másolod CD-kről vincseszterre, vincseszterekről SSD-kre, majd M2-re és onnan tovább, míg valaki le nem törli, el nem kobozzák, el nem égetik.
Ott lesz vége.
A feldühödött közbeszéd a felszínt kapargatja, egy újabb botrányról, egy újabb bezárt klubról, felhagyott fesztiválról szólnak a hírek, már közömbösen pislogunk a képernyőkre, megvonjuk a vállunkat. „Így megy ez.” – vonnegutosan.
Senki sem sír, senki nem reszket. Minden rendben megy. A megszűnés ma: norma.
Megőszült, megszakállasodott, megráncosodott sztárokat nézegetünk és hallgatunk tovább öregedni rohamtempóban, akár hírfolyamban, akár óriásplakáton, akár a képernyőn. Társaink különféle rákfajtákban (legalább 30 éve az ultimate rákgyógyírfajtákról szólnak a hírek és a „brit tudósok”, hetente előkerül, hogy „áttörés!” meg hogy „mostantól MINDEN JÓ LESZ!” és nem, parasztvakítás megy, átverés minden egyes nap, gyártósori reményújratermelés, lófej elé pálcán tartott, madzagon lelógatott répa, nem több. Hogy tartsunk ki, fogyasszunk még az elföldelésig / szétszóratásig, de ne kerüljünk eléjük, ne kerüljünk semmi pénzükbe, ne zavarogjunk, ne elégedetlenkedjünk sokat.
Élvezzük csak ki minden egyes pillanatban. Hogy szerintük jó nekünk.
Se tisztességes lakhatás, se transzparencia, se korrekt tájékoztatás, se progresszív, se építő kultúra, se jól definiálható vagy kezelhető vs fenntartható egészség, se szolgáltatások, se remény, se építő globális világhagyomány, se megbízható prognózisok gyöngysora vagy legalább értékes, nem egymást vagy önmagunkat kiirtani akaró történelmi gyökerek.
Csak a folyamatos rettegés és rettegtetés, a kiszámíthatatlanság, kinek és minek ér véget holnap a gyötrelme. Megdöglesz végre te is, vagy sem, csupán ennyi a napi kérdés ma, nem több. Minden csak álságos reklám, reklám, és reklám, önmarketing, fogyasztóképzés, lelkiismeret-furdalás-algoritmusok, a kapitalizmus eszeveszett önújratermelése végtelenre loop-olva.
Örökkön és örökké. Ugyanazt az ócska, sokszor ismételt filmet nézzük reklámblokkok közé darabolva mind. Évezredek óta.
A csillagok, de még az a kurva fekete lyuk is rohadt messze. És egyre távolodik minden. Reménykedjünk csak, hogy mégsem.
Mind megszakállosodott, befelé rothadó, szuperegoista, értelmesen és összefüggően beszélni és a saját lakáskulcsunkat megtalálni sem képes, szenilis öregekké válunk végül, utál minket, vagy legalább kihasznál minden generáció, egyik se követ, rendesen el se temetnek minket, meg se emlékeznek rólunk és ezt meg is érdemeljük. Nem is értik majd, miről makogtunk, mi is volt még az igazán jó és értelemmel teli tevékenység, ugyan miért is nem lázadtunk, harcoltunk kitartóbban egy olyan világért, amelyben nekik is jó, sőt jobb lehetett volna.
Emellett az ember próbál megküzdeni mindennel. Próbálja egyszerre megérteni a tőle fiatalabbak és idősebbek olykor zagyva, napi trendvezérelt, kusza, motivációs és kommunikációs kódjait. Meg a krónikus munkahelyi multibetegségeket. A geopolitikai-ideológiai-gazdasági szemfedő-katyvaszokat. A saját zavarodott álmait, össze-vissza egészségét, nyavalyákat, elejtett üveggömbként szilánkokra széthulló kapcsolatait, az egy-kettő-három-négylépéses multi-device autentikációs gátfutásokat, dashboardokon naponta pergő számokat, betűket, captcha- és qr-kódokat, Cloudfire-checkbox „de hát még ember vagyok, bazdmeg”-igazolásokat napjában 70-szer legalább, a valóságnak és létfontosságúnak tűnő túlélési hallucinációikat és megalapozott vagy akár minden ok nélküli szorongásaikat. Az elharapózott és egyre éhesebb technopolitikai horrort. Az egyre inkább fellazuló, sikamlós-nyálkássá vagy épp szálkássá váló kapaszkodókat, lépcsőfokokat, a felmorzsolódó, megrottyant, örökös ismétlődésben, amnéziában rothadó kulturális saját gyökereit, amiket már sehol sem talál, miközben félelmetesen semmi sem ismerős már, de egyszerre minden az.
Preorder. Prepay. Subscribe. Like. Dislike. Cancel. Körforgás-szédülés és már nagyjából: mindentől. Minden emberi és technológia kontaktélmény után fel tudnád kötni magad egy erdőben, a turistajelzéssel és szimbólumokkal, logókkal szanaszétpingált legelső görbe fára, ami mellett önigazoló maratonisták futnak el szemellenzve, de menő és drága sportszerkókban és mindehhez természetellenesen, rondán teletetovált végtagokkal.
Közben meg 85 komment jön egy közúton elgázolt öreg hájas macskára valamelyik települési facebook-csoportban, hogy ki vinné el állatorvoshoz taxival, miközben már rég kihunyt belőle az élet.
Aki meg életben van, arra senki nem néz rá. Az majd az extrémtakarítók dolga lesz. Szolgáltatás, kiszámlázás, körforgásos gazda(g)ság és közöny = 2025.
Egy nyári, kellemetlen webshopos rendelési élményemről, ami végül jóra fordult
Ez nem egy fizetett vagy szponzorált tartalom lesz, hanem egy nyári kalandomról való visszaemlékezésem.
Igen ritkán szoktam webshopból rendelgetni (a fizikai üzleteket preferálom inkább), de egy unalmas hétfőn valahogy elkezdtem a lemezgyűjteményemet nyilvántartó elektronikus katalógusomat böngészgetni és feltámadt bennem az erős vágy, hogy bizonyos előadók hiányzó kiadványait beszerezzem fizikai hordozón, vagyis CD-n.
A GrundRecords-ra esett a választásom, ugyanis magyar zenekarok, előadók lemezeiből ott találtam bőséges kínálatot, ráadásul jó áron, és még általam egyáltalán nem ismert ritkaságokat is felfedeztem a gazdag katalógusukban. Dobáltam tehát lelkesen befelé a kosárba, ami tetszett vagy hiányzott és már előre örvendeztem, hogy 2-3 nap múlva milyen jó kis lemezhallgatós estét csinálok majd otthon. Na, ez pont nem jött össze. Mármint a 2-3 nap.
Az örömteli várakozásomat ugyanis csak a Packeta (ex-Foxpost) csomagnyomkövetési rendszerében látottak rontották el. Úgy egy jó teljes hónapra! A GrundRecords átadta nagyon hamar a csomagpontnak az összekészített pakkot, az utána bejárta Maglódot és végül a fóti raktárukban kötött ki, de onnan egy tapodtat sem mozdult tovább. Nemhogy napokig, de hetekig sem. Jól van akkor, ügyfélszolgálat nyaggatása vegye kezdetét „HOL A CSOMAGOM?” felkiáltással.
Telefonhívásokkal kezdtem, de „Packeta Petra” (valami elprogramozott mesterséges intelligencia, alacsony értelmi szinttel és ehhez társuló faluvégi tenyeres-talpas kommunikációs stílussal, esküszöm, még többször be is szólogatott nekem!) nem bizonyult csöppet sem segítőkésznek, inkább csak felbosszantott. Ezután beküldtem vagy 3-4 kapcsolatfelvételi űrlapot is, amire se egy ticket-válaszüzenet (oké, vettük az adást, nézzük, vagy valami ilyesmi), se egy visszahívás nem érkezett. Írtam e-maileket is nekik, hogy Fótról miért nem mozdul a csomagom felém, ugyan már tessék mondani? Sokáig nuku válasz, majd sikerült végül beszélnem élő, igazi packetás ügyfélszolgálati emberrel is, aki elindított valami csomagkeresési protokollt, de annak szintén napokig nem volt semmi eredménye. Semmi. Teljes radio silence.
Eredménye végül csak annak lett, hogy felhívtam a GrundRecords-ot és elmeséltem nekik a kálváriámat. Ők pedig készségesen, szinte azonnal kézbe vették az ügyet, indították a reklamációs eljárást a Packeta felé, nekem pedig összeszedték, felhajtották, beszerezték és gondosan újra becsomagolták, majd ezúttal a GLS-sel feladták a megrendelt lemezeimet. Pár naponta egyeztettünk telefonon, én megnyugtattam őket, hogy ha már így alakult (amiről a Packetán kívül egyikőnk sem tehetett), akkor az a minimum, hogy türelmesen várok még a lemezekre.
Ez ugyan csak egy eset, de a bizalmam megrendült a Packetás csomagküldésben a béna AI-asszisztensükkel, a válaszképtelenségükkel, csomageltüntetési képességükkel együtt. Ha a nyári uborkaszezonban ez történik veletek és túlterheltek vagytok, ugyan mit fogtok majd kezdeni a Black Friday és karácsonyi csomagrohamban, hm? Elmondom mi fog történni: EL FOGTOK VÉREZNI.
Az meg aztán a pofátlanság netovábbja a Packeta részéről, hogy a minap kaptam egy automata üzenetet még tőlük, hogy a rendszerük szerint a csomagom sikeresen átvételre került. Ugyan mégis ki által? Augusztus 15 óta lába kelt a fóti raktáratokból az a csomag, mégis kinek kézbesítettétek és mihez kezd majd vele? Talán egy bocsi, vagy ne haragudj, ellopták, elveszett, megsemmisült, beesett a polc mögé, nem? Hát nem.
A GrundRecords azonban nálam kitűnőre vizsgázott és tényleg erőn felül mindent megtett, hogy a szállító hibájából történt kárt és fájdalmat valahogy enyhítse, elfeledtesse. Nyilván senkinek nem esett jól ez az eset, de nem hagytak engem, mint vevőt, cserben és pácban. Mindvégig normálisan és emberségesen lehetett kommunikálni velük. És tudjátok mit? Épp ez különbözteti meg a valódi kultúrmisszióban, értékterjesztésben jártas, igazán zeneszerető emberekből álló boltot a rideg és gépies, csupán technológiára és rutinfolyamatokra szakosodott, érdektelen cégektől és platformokról.
Szóval a Packetát a csomagküldő szegmensben senkinek nem ajánlom opcióként, hacsak nem szeret valaki ilyen érzéketlen AI-Petrákkal meg arctalan és céltalan űrlapokkal hadakozni. Lehet, hogy tízezerből ez az egy szerencsétlen eset most pont én voltam, de többet nyilván nem leszek az.
A GrundRecords webshopját viszont annál inkább ajánlom mindenkinek, aki zenei kiadványokat szeretne vásárolni. Főként magyar, de külföldi előadókból, fizikai formátumokból is óriási a választékuk, értenek is hozzá és nagyon megbízhatóak. Kattintás a logójukra egyenlő belépés a webshopjukba:
Alien: Föld
Ezt fogod indokolatlanul sokat és szokszor látni a sorozat alatt a sok bugyutaság ellensúlyozásaként.
itt van ez a lerágottcsont-sorozat, az Alien Earth, amelyben a xenomorf a legédesebb, legérthetőbb, legkedvelhetőbb lény.
Ezt a sorozatot nem lett volna szabad elkészíteni. Kirsh-en (kőkemény, kimért cseresznyemag! core!, Kern!, fésűt sosem látott Billy Idol Cyberpunk-klón!) és az idegen lényeken kívül mindenki félrészeg, idióta benne. Tényleg az. Ennyi unszimpatikus, irritáló, egydimenziós NPC-t rég kaptam már multipackban és nem igényeltem. (Ehhez képest az idegen lények sokkal, de sokkal izgalmasabb karakterek, még a gyerekkori kaleidoszkóposan látó octopus, csápos szemgolyócska is.)
A sorozat azokra a fölösleges és didaktikus snittekre lett felhúzva, hogy egy szintetikus youn adult testbe átültetett kiscsaj a makróra kinagyított szexi ajkaival képes – akár a távolból is – ismétlőleg cserregni-csicseregni a szigeten kényszerleszállt és mindenki által birtokolni vágyott idegen lényekkel, akik legalább őszinték, nem játsszák meg magukat.
Remélhetően senki sem birtokolja majd őket és a streaming-szolgáltató befektetői fejeit fogják elszopogatni koktélcseresznyeként. Megérdemelnék a forgatókönyvíróval és rendezővel együtt. De van az a pénz, amiért megéri nevet adni ehhez, folytatásokat, évadokat húzni fel rá, majd még jobban eltörni az egészet.
Az hagyján, hogy mindenki csodagyerek, megtestesült szuperpower benne (kivéve Wendy bátyját persze, mert ő csak mindig úgy ott van valahol és leginkább útban, bosszantóan), de az már kemény ellentmondás, hogy a Yutani-kisasszony bármit megtenne, hogy visszaszerezze a mélyűrből összekukázott specimenjeit, miközben a Maginot tele van balfaszokkal: esznek-isznak-zabálnak-füstölnek védőruha nélkül a „bármennyit megér nekünk” minták mellett. Minden ajtó kinyílik, protokoll, óvintézkedés nulla (Anya helyett én kérek elnézést!) Szintetikus vagy kiborg, ugyanolyan egybites mind, a nagyon gyorsan és megérdemelten darálthússá váló, egyéb noname legénység mellett. A franchise tökéletes megalázása ez.
A Prodigy-sziget meg a legalja. Egy együgyü gyerek kezében marad véletlenül a szupertitkosan és fegyverekkel őrzött high-tech laborban az etetőnyílás ajtaja, erre bemegy az idegen állat elé odarakni az abrakot, miközben a fegyveres őrség a vadonban kalandozgat és a lakóegységet járja körbe-körbe, újra meg újra folyton. Oktatófilm ez bukott biztonsági szakembereknek és forgatókönyvíróknak, aligha több.
Az ADHD-s Pénzes Péter Pán Nagyfőnök labdázgat folyton, mezítláb mászkál, gagyi meséket mond és hatalmas arcáról az idióta, önelégült vigyor sose kopik le. Mászkok, Venszek, Bezzoszok, Cukkerbergek – korunk zajosan ünnepelt csodagyerekeinek, billiárdos elhülyült hőseinek lenyomatai lépten-nyomon, akiket nem akarunk még fiktív médiatartalmakban sem látni. Meg sehogy, sehol, soha.
Ha nem kap kaszát ez a sorozat, akkor puszta kézzel szaggatom ki a teljes villamoshálózatot és optikai kábeleket a betonfalakból.
Egyedül a zenék jók benne. A végefőcímek és stáblisták alatt.
Ne tékozoljátok el az értékes életidőtöket!
Hogyan tovább a Windows 10 kinyírása után?
Mármint tényleg: hogyan tovább, ha eddig Windows operációs rendszereken laktál évtizedek óta alkotóként és október 14-től sarokba lettél szorítva?
Bármikor is hoztam fel a témát, bármilyen körben, többnyire értetlenség, nemtetszés, gúnyos körberöhögés fogadott. Beszélgettem informatikusokkal, zenészekkel, marketingesekkel, rendszergazdákkal, családtagokkal, az utca emberével és senki nem értette, miről makogok. Most sem fogja senki, de tényleg ez az utolsó nekifutásom, többet soha nem jövök elő ezzel.
A Microsoft 2025. október 14-én megszünteti a Windows 10 frissítéseit, onnantól kezdve lyukas nájlonfüggönyből készített napszítta szunyogháló minden számítógép, amelyik WIN10-et futtat. Ezt régóta lehet tudni, ahogy azt is, hogy szétidegeli a gamereket, kritikus rendszereket működtetőket és hát a Windows alá régóta berendezkedett zenészeket, művészeket, mindenféle kreatív kreténeket is, akik nem kézzel, hanem géppel alkotnak. (Az ősi-törzsi Apple és Mac-hívőket most inkább hagyjuk.)
Hagyjuk most a Rufus-flybee-TPM-megkerülőket, LTSC- és Server Edition-huszárokat, egyéb módon Win11-re váltó kalandorokat is. Nem róluk van most szó. Hanem azokról, akik belaktak évek, évtizedek alatt egy vasat egy OS-sel, és nem akarnak se vasat, se OS-t cserélni, vásárolni, installálni, járulékos veszteségeket és hosszabb-rövidebb üzemszünetet elkönyvelni egy 3 percig sem tartó, látszólagos biztonság oltárán, mint jelen esetben mondjuk én.
Hagyjuk most az ESU-engedményt is, ami a minap bukkant fel „könnyítésként”. Egyszerűen már nem hiszek el semmit sem a „gyártónak”. Meguntam. Elegem lett belőlük és a közelményeikből, fiókjaikból, licenszeikből. Életemben vagy legalább 170-szer telepítettem egyenként a Win95-öt, a Win98-at, a Win2000-et, ME-t, XP-t, Windows 7-et, majd 8-at, majd 10-et. 30 évem ment erre rá és túl sokszor lettem ideges tőlük. Ez nagyjából olyan, mintha évtizedek óta halott lennél, de elő kellene kaparnod magad a föld alatt korhadó koporsódból, hogy magad váltsd meg a sírbérleted, írj alá, aktiválj – újra meg újra. Oké, technológiai haladás. De akkor is. Elegem lett belőletek és a nyomulásotokból. Itt van vége. Nem hiszek többet nektek. Eljátszottátok a bizalmat és sajnos már túl sokszor. („Már csak pár perc van hátra az indulásig…”) Na ezt… never again.
A saját megoldásom nem biztos, hogy mindenkinek kényelmes vagy racionális, de én így oldom (oldottam) meg:
A laptopomon most 3 partíció van:
- Windows 10. (update lekapcsolva, befagyasztva minden, hálózati adaptere letiltva, full offline-ban lesz október 14-től, rajta a több körben upgrade-elt FL Studio, több rakat bevált és gyakran használt VST, plugin, Office, oldschool dolgok, meg amit eddig Windows alatt használtam évek óta és nagyjából „jól” működött.) Ezt ezentúl múzeumi archív üzemmódban tolom tovább, internetre ki nem megy soha többet.
- Cachy OS (Arch-Linux): ez a „lakossági” internetes és kreatív alternatív rendszerindítóm dual-bootban. Szevasztok. Mindent tud, villámgyors.
- STORAGE: A bőséges NTFS-tár, amit mindkét OS olvas és ír. Ami a projektfájlokat, médiát és az értékeket, munkákat tartalmazza.
Érvelj nyugodtan ellene / mellette. Vegyél és egyél vasat. Én nem fogok. Probléma megoldva, Microsoft elfeledve.
(Csak szolíd megjegyzésként: egy közel 15 éves patikaállapotú, megőrzött ASUS laptopom is van (F3L), Intel Core 2 Duo-val és 4 Gb RAM-mal, MX Linuxot vagy Lubuntut betöltve pont ugyanolyan gyors, mint bármilyen új, mai drága vas. Tegyük hozzá: én nem gémingelek, az a téma nem érdekel, nem izgat, csak az írás meg a zene. Szóval nem etettek meg semmivel. Nem a vas vagy az azon futó OS határoz meg, hanem az, amit a rendelkezésedre álló és „kényszerítésmentes” eszközökön és eszközökkel alkotsz.)
A Microsoftnak meg sok sikert és tőzsdeizgalmakban gazdag, 2026-os évet kívánok! Az XBox-fiaskójukhoz nem különben.
Entshittification reloaded (és Mass-Exodus-logok)
A szezonindító posztomban írtam az elszaródás művészetéről és a kivonulási aktusokról. Legyen az Disney+, Meta, Google, YouTube, Amazon Prime, Microsoft, Bandcamp, Spotify, XBox, One, Mészárosék, stb. a masszív tömegbázis- és követőképzés, bekebelezés, majd az árazási és üzletpolitika szanaszétcsavargatása egy borzasztóan rossz trend, olyan mint egy rohamosan terjedő vírusfertőzés, ami az ellenállási és kivonulási mozgalmak új generációját teremti meg. Tömeges szerződésfelmondások, cancelling, unsubscribe, leiratkozás, platform-elhagyás, pusztítótűz követi és keserűen csalódott fogyasztók vésik bele az emlékezetükbe, hogy át lettek baszarintva és a cél mindvégig a tisztességes, transzparens és nyílt üzleti modell helyett a pénztárcák megkopasztása, a tőke és adatvagyon gigászira növesztése volt. AI inkluzíve.
Nem telik el olyan nap, hogy ne jönnének velem szembe tömegesen az ilyen kiábrándulásokról és kivonulásokról szóló hírek és a fogyasztók általi ideges, negatív visszajelzések, a tüntetőleges kifelé ordítása annak, hogy „Elég volt! Kivonultam! Magam mögött hagytam! Nincs rátok szükségem!”
A szánalmas csak az, hogy ezek szerint ezek a nagyvállalatok nem különösebben érdeklődnek egymás (bukásai) iránt és ugyanazt a fostalicska modellt követik, vezetik be, erőltetik. A home office-ból visszarendelt irodaházfeltöltőket is ide sorolom, ahogy az önmaguknak kiválósági díjakat, PR felületeket (gravírozott üvegtárgy és plecsni is jár mellé! – tiszta ovi) vásárolni képes vállalatokat.
Mindenesetre izgatottan figyelem a trendek továbbgyűrűzését és a magam részéről (bár ez nyilván sejthető), nem a mega-tech-IT-média-entertainment-fintech korporációknak drukkolok, hanem az öntudatra ébredő és szakítani képes tömegeknek.
Át kell értékelnie mindenkinek a párkapcsolati állapotát és inkább céges előfizetéseket lemondani, mintsem elengedni (cella)társunk, partnerünk kezét. Azt ezentúl még jobban szorítani kell, mint az értékkeresést és a vállvetve együtt kitartást.
Nyugodtan pusztulhat minden olyan vállalkozás, amelyik nem képes a kapzsiságát kontroll alatt tartani.
USA vámháború a kultúrtranszfer (import-export) szemszögéből
Mit jelentenek az amerikai vámok a kulturális árurendelésekre nézve? Trump atyánk, ezt (is) jól elintézted! Kösz, fater!
Jelentős változások történtek ugyanis a globális vámokban (a US kormány által kivetett importvámok), amelyek befolyásolják a csomagok Egyesült Államokba történő behozatalát. 2025. augusztus 29-től lejárt ugyanis az Egyesült Államokba érkező csomagok de minimis mentessége, ami azt jelenti, hogy az amerikai vásárlók egyes áruvásárlásaira mostantól bizony vámok vonatkoznak, magyarul meg lettek, lesznek terhelve és valakinek ezért fizetnie kell majd. (Nem, nem Trump lesz az.)
Jelenleg van ugyan kivétel az Egyesült Államokba érkező „információs média” esetében, ide tartoznak a bakelitlemezek, CD-k, kazetták, könyvek, kották és egyéb tételek. A kivétel attól függ, hogy az eladó a helyes HS-kódokat (Harmonized System code, vámtarifaszám) adja-e meg a váműrlapokon, és hogy az amerikai oldalon helyesen dolgozzák-e fel azokat a csomagokat. (Ezt most mondjuk erősen kétlem, amekkora a káosz.)
Az Egyesült Államokba szállított ruházati cikkek és egyéb árucikkek vámkötelesek (ingek, kapucnis pulóverek, sapkák, táskák stb.), vagyis minden, ami „merch”. Pl. egy magyar vagy más európai zenekaré, amivel még keres is némi pénzt mondjuk, ha már a streaming-platformokkal lossless-mentesen se.
Ezenkívül számos nemzetközi postai és csomagszállító szolgáltató ideiglenesen felfüggeszti vagy módosítja az Egyesült Államokba történő kézbesítési lehetőségeket. Ez a rosszabbik kimenet. Mert ugyan kinek kell a bajlódás? Ezek a korlátozások még csak nem is a művészektől és a kiadóktól, hanem a globális futárszolgálatoktól származnak. Ennek eredményeként egyes művészek és kiadók leállítják, ill. leállíthatják az Egyesült Államokból érkező megrendelések teljesítését, amíg a szállítási lehetőségek újra rendelkezésre nem állnak, vagy legalábbis nem stabilizálódnak. Ebben az esetben a fizetés során egy üzenet jelenik meg az online vásárlás során, amely szerint: „A kosarában található egy vagy több tétel nem szállítható a következő régió(k)ba: [USA].”. Nesze neked, bontsd szét vagy hagyd el a kosarat fizetés nélkül. Pooor Americans!
Bár az Egyesült Államokba 2025. augusztus 29. után szállított csomagok esetében a rendelés kézbesítésekor vámot számíthatnak fel és a behozatali vámok megfizetése a vevőt terheli.
Ez egy újabb, a Brexit-hez hasonló kulturális válságtünet, ami egyaránt hátrányos helyzetbe hozza mind az USA-ban élőket, akik az USA-n kívülről rendelnek kultúrcikkeket vagy ahhoz kapcsolódó egyéb promóciós tárgyakat, de pl. az európai előadókat, zenekarokat, kiadókat is megvágja, akiknek ezáltal megnehezítik a tengerentúli promóciós terjesztést. Az a piac ugyanis lebénulttá válik ezáltal.
Hogy ennek milyen lesz a gyakorlati hatása hosszabb távon, miként veti vissza a kontinensek és az USA, valamint más országok közötti kultúrtranszfert (még akkor is, ha csak egy nyamvadt merch-ről van szó), azt most még nem tudni, nem áll rendelkezésünkre ehhez elég historikus adat. De ez a változás senkinek sem jó és kétlem, hogy mindenki csak egy lecelluxozott kis szűk dobozkában szeretne élni a továbbiakban, amin még egy nyamvadt lyuk sincs.
Hogy miért érdekel ez engem, ha közvetlenül nem érint személyesen?
Hát, csak úgy gondoltam, hogy megemlítem…
Talán tényleg nem annyira fontos… Mindegy.
Lassan már minden mindegy.
Tudnék még, de egyéb ideológiai és kultúrharcokról most már hadd ne…
0 hozzászólás