Ilyen volt a Zack Zack Zack, Choke City, CMC az underground feltörekvő új központjában, a győri Betonban. Death Disco Vol. 6. – 2025.01.18. A BETON, Győr
Még piszkosszürke fagypaplan fedi az eget, mikor hétfő hajnalban a telephelyen a rondán metszett puszpángbokor mellett nagyokat lélegezve merengek azon, hogy mi is történt Győrben szombat éjjel. Egymás után osonó, huncut macskákban gyönyörködöm, ahogy kíváncsian fedezik fel a flottabázist, bújkálnak parkoló autók kipufogói alá, majd apránként óvatosan egyre tovább. Kuncogok rajtuk és magamon is, ahogy fejben pakolgatom egymásra az emlékrétegeket arról a januári szombat éjszakáról, amit Győrben éltem át és valószínűleg soha nem fogok elfelejteni. Beszámolóm hosszú lesz, de kíméletlenül alapos. Még napokkal később is a hatása alatt vagyok.
Egy kis dark underground rendezvényszervezői filozófia. Ha ezen átjutsz görgetés nélkül, elolvasod figyelmesen, akkor megérdemled az eseménybeszámoló többi részét is.
Kezdjük ott, hogy én nem vagyok rendezvényszervező.
Fogalmam sincs az egész hercehurcáról! Nincs klubom, nem szervezkedek, és nem is akarok részt venni ilyesmiben! Én csak eljárok ide-oda, aztán írok róla valamit. Közösségépítőnek sem mondanám magam. Művészeti marketinges, andragógus diplomám, sőt, tompa bicskám sincs hozzá, így nem fenyeget a veszély, hogy beletörjön bármibe is.
Van viszont némi rálátásom, hogy mennyire rizikós és stresszes biznisz ez.
Az egész ügynek itt van mindjárt 4 határozott és roppant sérülékeny rétege, amellyel jobb, ha mindenki tisztában van.
- Az első réteg a szubkultúra, az izmusok, zenei trendek és zsánerek dzsungele, valamint a konzumer pszichológia folyamatosan fortyogó, katyvaszos elegye, amiben ember nincs, aki alaposan kiismerné magát. Én sem, mások sem, és a rendezvényszervezők sem. (Eléggé.) Ez a réteg abszolút szenvedélymentes és algoritmus = üzleti érdek által vezérelt. Nem éppen egy cuki humán faktor, lássuk be.
- A második a rendezvényszervezői, színtérműködtetői, közösségépítői réteg. Ők vállalják a kockázatokat, ők fogadnak versenylovakra, ők teszik bele a saját pénzüket vagy másokét, hiteleznek vagy hitelt vesznek fel, kalkulálgatják az elvárt, remélt (Rendezvényszervező szak, „Bevezetés az általános elvárásmenedzsmentbe” tárgy, első évfolyam, első szemeszter, felezőbuli – kiütve) közönségszámot. Ők viszik a marketinget, egyeztetnek zenekarokkal, tüzelik fel a közönséget, táplálják a szósölt és igyekeznek behúzni, megtámogatni, elhozni olyan előadókat, akiket itthon még nem / már nem ismer senki. Vagy alig páran. Miközben jók, sőt, feltörekvők, ígéretesek, akiket meghívnak, csak a roppantul szétkúrt figyelemökonómiában nehéz logaritmikusan kiszámolni a kiadás és bevételi oldalát, elővételes jegyet, rajongószámot, a közönség biometeorológiailag megsaccolt kimozdulási és bulizási hajlandóságát. Ez egy erősen érzelmi-anyagi szenvedélyréteg. Nagyon adni akarnak valamit valakiknek, akikről úgy vélik, hogy ismerik őket. (Aztán…hol igen, hol nem.). Szenvedély és tűz! Erős hit abban, hogy sikerülhet és a közösség / közönség / fellépők végül hálásak lesznek.
- A harmadik rétegbe a fellépő zenekarok, DJ-k, akármilyen artist szereplők tartoznak. Ők valamit szeretnének meg- és bemutatni a művészetükből, a legújabb albumukból, találkozni régi és/vagy új közönséggel, követőket, hallgatókat, rajongókat (mindezek nem esnek ám egybe!) gyűjteni, némi mörcsöt (pólót, lemezt, stickert, kitűzőt) eladni, kipróbálni klubokat, gyakorlatot és tapasztalatot szerezni, valamint némi pénzt is keresni mások szórakoztatásával. Odahatni akarnak és közben sokszor leszakad a heréjük vagy sérvet kapnak a sok utazás, koffercipekedés, technikai beállás közben és alatt. Ők szintén nagy kockázatvállalók, de némi érdekük fűződik az egész gépezethez. Elég szenvedélyes fajta ez is. Nélkülük a fenti két réteg SOHA NEM IS LÉTEZNE!
- A negyedik réteg a szűk keresztmetszet. Ők a plebsz, a közösség, a rajongók, a partizni, bulizni, nosztalgiázni vágyók. Az tétova érdeklődők és a masszív, elkötelezett fan-ok, tulajdonképpen a fent felsorolt rétegek által motiválni, behúzni, odavonzani vágyott siserehad. A fizetőképes kereslet, aki a maga sajátos aznapi, pillanatnyi pszichikai és fizikai állapotának kiszámíthatatlanságával felszáll vagy nem száll fel egy hype-vonatra, eseményre, és vagy van körvonalazódott vagy megszilárdult motivációja (energiája és pénze), vagy nincs. A fenti három réteg tehát erre a roppant kiszámíthatatlan, negyedik rétegre bazírozik, ebben bízik, ezt akarja egy helyre terelni egy adott idősávra. Eddig gondolom, érthető vagyok.
Van azonban még egy ötödik réteg is, ez pedig maga a helyszín, a klub, ahol ez a mesés és sokak által remélt, sikeres találkozás és mágikus idő megtörténhet. Mielőtt tovább mennék, hadd ejtsek erről is azért néhány szót.
A BETON
A beton szót értem. Magam is elég sokat zsaluztam, öntöttem, simítottam, locsoltam, vizsgáltam, hogy megszilárdult-e már. A hely nevét és sokféle írásmódját (ABETON, A Beton, Beton, vatevör már nem annyira.) A győri objektum egy lakott területtől távolabb eső nagyszerű és többnyire kihaltnak tűnő ipari negyed sötétedés után, sőt, történelmi ipari emlékhely, ahol több cég is hosztol, bérel, tevékenykedik. Szinte egy önálló, misztikus városrész, ahol ha nem vagy már kellően járatos, és nem tudod melyik kapun kell bemenned a sötétbe, akkor bolyonghatsz jó darabig, de még úgy is megéri, mert átszellemülsz közben. Egy kicsit a szépemlékű, budapesti Gyárra emlékeztet, ahol számos nagyszerű koncert- és klubélményben lehetett részünk a régmúltban. Underground helyszín ez a javából, ráadásul jó vastag falakkal, elszeparáltsággal, békével, biztonsággal. Senkinek se jutna eszébe az itt zajló kulturális események vagy az egyáltalán ki sem szűrődő zaj miatt feljelentést tenni, razziázni, öntudatos, hepciáskodó kivagyi nagypolgárt játszani. Cserébe sötét és hideg van, az emberi testek fűtik be. Ide tényleg csak az jön, akinek ide KELL jönnie. Idegenek nem ténferegnek be csak úgy a belvárosi főutcáról, mert kihívást jelent és ez hatalmas előny. Az egész irdatlan telepnek önálló, kommunikálni képes szelleme, úgymond „ghost”-ja van. Mikor megtalálod és feltárul előtted A BETON tömbje, rögtön tudod, hogy célba értél. Azonnal megnyugszol. Hangulatba kerülsz. Eláraszt valami katalizáló hormon-shot és bizseregni kezdesz. A Betonnak vitathatatlanul betyárjó atmoszférája van. Nagy kár, hogy nincs egy ilyen hely Budapesten. Meg mondjuk minden magyar megyeszékhelyen.
A jegyvásárlás
A Kollektíva bulijaira érdemes időben jegyet szerezni, mert ahogy a helyzet mostanában kinéz, hamar sold-out-os lehet. A folyamat nem annyira bonyolult, mint elsőre gondolná az online shoppinghoz szokott ember. Elutalod a jegy árát egy megadott bankszámlára, nem felejted el a közlemény rovatban megadni az e-mail címed (ez roppant fontos!) és a buli nevét. Eltelik kb. 1 nap és e-mailben megkapod a jegyet az instrukciókkal, térképpel, füstölt-főtt császárszalonnával. Szükség van még egy támogatói tagsági kártyára is, ami ha még nincs a birtokodban, a helyszínen pár perc alatt laminálva kiállítják a számodra. Nem nagy kaland, nekem könnyen ment. Pecsét a pulzusodra, mehetsz az objektumba!
Veszélyes lépcsősorok
Ahogy beléptem a betontömbbe a vastag ajtón át, Németh József, a Kollektíva feje, szervező (sokaknak csak Dodó) széles gesztusokkal és örömmel fogadott. Félelmetes házigazda, karon ragadott és végigvitt a helyen, közben folyamatosan mesélt energikusan, bemutatott fűnek-fának, hangtechnikusnak, vitt helységről helységre, amit nem is bántam, mert A BETON trükkös labirintus ám! Szokni kell, akklimatizálódni, ajtó nyílik ajtó után, mire a robosztus lépcsőn leérünk a koncertterembe. Ott leesik az elsőbálozók álla, mint az enyém is, aki először jártam ott. Hatalmas belmagasság, hiteles underground dekoráció mindenfelé, hanyag alternatív elegancia, plakátok, múltszázadi falragaszok, autentikus atmoszféra és szokatlan tisztaság.
A hely legveszélyesebb része azonban a gonosz lépcsősor. Először az első platform felé, a főbejárathoz vezető út, amit szívesen állnak el és szűkítenek le trécselő-dohányzó népek, amiatt kicsit lavírozni kell. Aztán egy magasabb pontról vezet egy beton lépcsősor lefelé, ami még egy erősen antialkoholista Squid Game-ben is komoly flash, vagyis nagyon a lábad elé kell nézned erősen, hogy ne zakózz le rajta. (Nekem egyszer azért majdnem sikerült.) Ezek a lépcsősorok megérnének némi szegélybevilágítást, reflex-fénycsíkot, biztonságtechnikai menedzselést, de méterekkel a ki tudja melyik tengerszint alatt vagy fölött így lehet eljutni a színpadhoz és a tánctérhez. Némi kockulás és órákon át gyönyörködhetsz a beltéri dekorációkban. Még egy brutalista domestic falióra is van a színpadtér oldalán, ami nagyon hasznos, de ez a képeimről bizonyára látszik is majd.
WIN-WIN-WIN-WIN-WIN!
Ahogy fentebb elkezdtem kifejteni, a jó buliknak 4-5 fontos rétege van. A szubkultúra (trend) nagyjából önmagától és hanyag módon amorfizálódik, vállrángatva és szenvtelenül termeli újra önmagát, benne a katalizálóit, előadóit, rajongóit, hirdetőit. Azonban a szervezők tartják mutatóujjukat az ütőéren és ha kockáztatnak, elhoznak produkciókat, zenekarokat, kulturális missziót hajtanak végre ezzel, miközben a saját bőrüket viszik a vásárra. Megpróbálják összekötni egy általuk gondolt művészeti jósággal az erre fogékony közönséget. Ha a hely nyitott és adott, a zenekar minden jóságával, felkészülési hajlandóságával képes eljönni oda, plusz a közönség se zárkózik el mereven az újdonságtól, vagy éppen aktív és lelkes tagja a közösségnek, amolyan „hadd szóljon!” törzsvendég, akkor minden esély megvan a sikerre, és arra a csodálatos helyzetre, hogy végül mindenki nyer ezzel. Az előző eseménybeszámolómban, a Radio Kaleid Koncert Showról ezt kezdtem el a minap előpolírozni.
A Kollektíva mint underground zenemonitor és motorikus közösség, a győri „A BETON” (máig nem tudom, hogy kell helyesen, pontosan leírni), az oda elzarándokoló zenekarok, DJ-k, és a nyitott közönség együtt hozzák létre a közös eredményt. A belefektetett szervezői munka, a kulturális misszió, a szenvedély és lelkesedés, a működőképesség és működtetni képesség, valamint a hely szelleme és támogató atmoszférája együttesen hoznak létre egy olyan élményt, amivel mindenki jól jár, a szubkultúrák tovább virágoznak. A szervező visszaigazolni látja az erőfeszítést. A meghívott, bepróbált zenekarok új rajongókat szereznek, a közönség kap valami speciálisat, amit a YouTube-on, Bandcamp-en, TikTokon aligha, maga a hely pedig erősödik, szilárdul, akár a beton. Ezt szoktam szinergiának nevezni, nem úgy mint ahogy kocabusiness vonalon ezzel a fogalommal ész nélkül dobálózni szoktak. A Kollektíva a Death Disco sorozatának 6. epizódjával ezekről győzött meg. Most volt itt az ideje, még némileg megkésve is, mindezeket megfogalmazni (és megköszönni).
Egy rövid laudáció a warm-up szekció részére
Ugyebár a koncertek kezdete előtt az ember ide-oda csapódik, jön-megy, fogyaszt, csekkolja a többieket, várja a haverokat, turistáskodik, izeg-mozog. Én ezt csináltam, ezt szoktam meg. Bejárom a helyet, ingereket gyűjtök, inspirálódok, keszonozok. Még kint a hidegben, a placcon Gáspár Csabával (a CMC billentyűsével) folytatok baráti eszmecserét, aztán javaslom, hogy menjünk be melegedni, mert elég zord kint. Bent tovább diskurálunk, de akkor már javában zajlik egy DJ-szett, ami sokkal jobb, mint amihez általában szokva vagyok. Hőség ugyan nincs, de mégis érzem, hogy a bámészkodás és a beszélgetéseink alatt automatikusan elkezdem pakolgatni a lábaimat, erőt vesz rajtam a táncolhatnék és nagyon is meggyőző ütemek veszik át a kontrollt a saját testem fölött. Mindez richard_v győri rezidens DJ-nek köszönhető, odabiccentek neki, de szerintem nem is érti, viszont roppant hálás vagyok, mert esszencálisan jó mixet tol és ilyenkor elszégyellem magam, hogy a fejem nem egy zeneműtár, fogalmam sincs mik szólnak épp, kitől, honnan, melyik évtizedből, csak azt érzem, hogy nagyon boldog és feldobott vagyok és máris táncolni van kedvem.
Zack Zack Zack
A beállásuknál láttam és hallottam őket, alig a kapunyitás után pár perccel és Dodó lelkesen beszélt ugyan róluk, de alig hallok, így el sem tudtam dönteni, hogy valójában törökök vagy görögök, mégis felpezsdítő volt az a kevés is, amit elpróbáltak. A megjelenésük, kinézetük még a promóképeken is furának hat, nemhogy a hangzásuk. Akkor még nem is gondoltam, hogy az előadásuk végére örök rabjuk és rajongójuk leszek.
Miután negyedórával a kezdési időpontjukhoz később felkászálódnak a színpadra (megjegyzés: A BETON zárt hely, nincs színpad mögötti rejtett tér, így az előadók a tánctérről italos rekeszeken másznak fel a színpadra és ez nagyon jó dolog amúgy, mert olyan, mintha egyek lennénk, ők pedig valakik közülünk és nem pedig elérhetetlen sztárok), ellenőrzésük alá veszik az asztalkájukat, ami tele van pakolva kontrollerekkel. Feszült várakozás veszi kezdetét. Elég sokan vagyunk a cementes padlójú tánctéren, ez nem rossz jel. Ahogy beindul a műsoruk, egy ernyedt, nyekergős experimentális elektrozajfolyam zúdul a nyakunkba, amiről nem tudjuk, hogy ez már a koncert bevezető része vagy elállítódott a technika, ugyanis pokolian rossz a hangzása, nyekergés, sivítás aprítja éles séfkéssel a gerincünket és szúrja keresztül a dobhártyánkat. Többen egymásra nézünk, nem értjük, nem is szeretjük, kedvünk lenne befogni a fülünket, annyira rossz az egész! Ez most végig ilyen poszt-apokaliptikus post-punk nyekeregtetés lesz? Nem erre vágynék! A végpontot az hozza el, amikor a kis vastag fekete szemüveges, sűrű fekete bajszos emberke (Cemgil Demirtas) a tenyerével lenyomja a tereminje antennáját és belekezdenek a valódi műsorukba és számról-számra, az eddig két albumukról elkezdik nyomni nekünk a számokat. Mi pedig úgy olvadozunk onnantól kezdve, akár a forró szájba bedobott jégkocka.
A Zack Zack Zack egy roppant tehetséges, olyan típusú zenekar, ami egy általunk eddig ismert világban nagyjából nem is igen létezhetne. A két multiinstrumentalista srác (Yigit Bakkalbasi, a magasabb, beszédesebb, ráadásvokalista és Cemgil Demirtas, az alacsonyabb, bajszos-szemüveges „frontember” csávó) a törökországi Izmirből származik, de már Bécsben találkoztak és ott döntötték el egy egyetemi experimentális projektmunka során, hogy összeforrasztják zenei és kulturális érdeklődésüket. A látványuk, a színpadi munkájuk önmagáért beszél. Néha felkacagok, ahogy látom őket, és ez beivódó, tanulságos emlék. Ugyanis totál lazán hozzák le a műsort, az összhang kicsit néha kaotikus, de mégis példás köztük, még akkor is, ha időnként belegabalyodnak a mikrofonkábelekbe, le- és felcibálják a gitárt a nyakukból, vagy a kütyüparkjukon heverő, gyűrött papírfecnijükbe merednek, számok között vagy számok alatt is szóban egyeztetgetnek egymással. A kedvenc pillanataim mégis azok, amikor simán és szemrebbenés nélkül átnyúlnak egymás kezein és bele-belenyúlnak egymás tekergetős potmétereibe is. Időnként tényleg négykezesek! Mind a ketten hihetetlen arcok, és bár van már rendesen színpadi rutinjuk (felléptek már számos európai klubban és még Japánban is), az egész mégis olyan természetes folyamatnak hat. A rásegítő vokál, a színpadról közönségnek szóló angol nyelvű magyarázatok, instrukciók, összekötő szövegek, énekeltetések, köszönetek, minden!
A Zack Zack Zack a magyar közönség előtt és máris az első alkalommal a mennybe ment. Hiszem, hogy ott sokaknak leesett az, hogy a sokféle elektronikus stílusból és az arabeszk / balkáni / eurázsiai zenei örökségből olyan elegyet rittyentettek három nyelven (török, német, angol) énekelve, autentikus hangszereket (például a nyeles fehér pomelóra emlékeztető elektromos baglamát) használva, hogy sokszor fogalmunk sem volt arról, hogy pontosan mi is történik a színpadon, csak azon kaptuk magunkat, hogy ugrándozunk, táncolunk, és egyszerre elkap minket a darkság, a szomorúság, az EBM-derű, a különös ritmusaikra vonaglás és késztetés. Ez az elegy pedig nekünk, magyar közönségnek a „sírva vigadás” és a „szomorkásan csápolva csürdöngölés” ősi és közösségi élményét hozta el – dark wave-be, post-punkba, és mindenféle árnyaltabb stílusba és atmoszférába csomagolva. Sosem láttunk és hallottunk még ilyet! Lehet, hogy korábbi ismert patternekből építkeznek (néha nekem itt-ott a Yello melankóliája figyelt be), de mindezt úgy tudták közösen kutyulni és színpadra állítani, hogy bőven volt mire rácsodálkozni és transzba esni. Én ott, azonnal a szívembe zártam őket és az olyan nagyszerű dalaik, mint a Para Para, az Alles was du hast, a Die Deutsche Bahn, a Luftballon, a Bütün, vagy a szomorúdiszkós, életről lehozó, záró Disco Traurig egyértelmű bizonyítékai voltak annak, hogy létezik egy egyetemes, nagyon is ismert, mély érzés, egy közös kulturális platform, ahol a sokféle kultúrkörből és forrásból csörgedező zene igen konkrét közös élményt és érzést képes nyújtani.
Feltehetőleg a Zack Zack Zack is meg volt lepődve ezen. Erre talán még ők sem számítottak, hogy érteni fogjuk, akár még a szövegileg olykor nehezebben kivehető társadalomkritikus részeket és hangulatokat. Meglepődtek, hogy ez itt, nálunk ennyire működni fog. Nagyon kellemes meglepetés és hatalmas ajándék voltak számunkra és talán egymás jó hírét visszük tovább és alig várjuk, hogy újra találkozhassunk. (A H.I.T-en mindenképpen lesz majd interjú velük, ha már kipihenték kicsit magukat. A cikk írása idején épp Párizsban lépnek fel.)
Zack Zack Zack (feltételezett, emlékezetből dekódolt) setlist:
1. Noise (?)
2. Ev (Album 1, 2021)
3. Az (Album 1, 2021)
4. Bak (Album 1, 2021)
5. Alles Was Du Hast (Album 1, 2021)
6. Österreichisches Erzeugnis (Album 2, 2023)
7. Ölüler Susar (Album 2, 2023)
8. Yaradan (Album 2, 2023)
9. Bütün (Zack Zack Zack EP 1, 2020)
10. Die Deutsche Bahn (Album 2, 2023)
11. Para Para (Album 2, 2023)
12. Disco Traurig (Album 1, 2021)
Choke City
A budapesti Choke City számomra szintén ismeretlen zenekar volt, azon az estén találkoztam velük első alkalommal. A Binder Gáspár, Géczi Richárd, Kiss Barnabás és Szűcs Szabolcs által meghajtott, gitárokra és dobra hangszerelt csapatról egyszerűen sütött és sugárzott a profizmus. Ezt még úgy is el kell ismernem, hogy a dark underground égisze alatt kevésbé vagyok lelkesíthető a kötöttsapkás-kapucnis urbán dark pop/rock/dream pop alternativizmusra. Azonban a Choke City-t két roppant tehetséges és biztos kezű fickó (Szűcs Szabolcs – basszusgitár, Kiss Barnabás – gitár) eszelős gitárpárbajai, és egy erőből fullos dobszerkót csapkodó tag (Binder Gáspár – dobok) tesznek nagyzenekarivá, öblössé és méllyé, amelyet Géczi Ricsi beleérzős éneke koronáz meg. Nem mennék bele most műfajelemzésbe, különösen azért nem, mert a shoegaze / gothic / alternative dark rock / dream pop / stb. területen én csak nemkívánatos tresspasser, ólálkodó, bámészkodó vagyok. Azt mindenesetre konstatáltam, hogy amit csinálnak, abban volt rendes lendület, épp elegendő műfajintern szorongás, alaposan begyakorolt munka, és ez gravitálja az elkötelezett rajongóikat. Meg- és átélt hangulataik, témáik, valamint jó adag energiájuk szintén működik a színpadon. Hangszerarzenáljuk és tehetségük vitathatatlan és úgy érzékeltem, hogy az angol nyelvű számaiknak bőven vannak ismerői, követői, sok dallamuk igen tapadós, szépséges. (Hosszan gyönyörködtem is egy Cro-Magnon’s Coke pólós apró leányban, aki önfeledten táncolt a számaik alatt valahol oldalt, az viszont csak később derült ki számomra, hogy ő épp a Szász Gyuri lánya és ezek szerint rajongójuk!)
Az más kérdés, hogy a Zack Zack Zack által elkövetett táncos feltüzelés után én épp kevésbé voltam nyitott egy sűrűn cikázó, de alapvetően jóval alulfényeltebb színpadon ilyen szomorkásabb zenei hangulatra. Az viszont megkérdőjelezhetetlen (bármikor is néztem és hallgattam bele a műsorukba), hogy roppant profik, halálkomolyan veszik a dolgot, rengeteg munkájuk fekszik benne, tele vannak energiával, ehhez szükséges motyóval és masszív küldetéssel. Pedig maga a Choke City ebben a felállásban csupán 2020 környékén jött létre, de a tagoknak több mint 15-20 előzetes zeneipari tapasztalata van ám!
Imádtam azokat a jeleneteiket, amikor az énekes képes volt hosszan, hátratett kezekkel, átéléssel énekelni, aztán hátrakóringyálni a dobokhoz és teli tenyérrel felugrásból megcsapkodni (óraműpontosan!) a dobszerkón a cintányért, majd visszajönni és folytatni ott, ahol abbahagyta. Vagy ahogy a két szélen gitározó pólus vetélkedtek egymással! Szépre feliratozott gitártokok, hófehér mikrofon, high-tech eszközök, kifinomult stílus, teljes átérzés és csodaszép kiadványok (szemeztem velük ám a merch-pultban sokat, artwork-ben mindenük csillagos ötös) maradtak meg bennem. Egy őszinte és komoly zenekar a Choke City, a dark underground egyik érdekes színfoltja, akik a fellépésükkel sokat nyújtottak a saját rajongótáboruknak és az arra fogékonyaknak és én sem jöttem el abszolút érintetlenül, miután befejezték. Nem kimondottan az én extrém ízlésvilágom, de remek előadásuk volt, és ezt nem is tudnám vitatni.
Itt az egyik kedvenc pillanatom látható. Jobb oldalon a felugrásból rácsapás a cintányérra. Egy jó főnök magabiztosan közlekedik, odacsap, ahová szükséges, ahol jólesik. Mindig klassz ilyesmit, ehhez hasonló szabad színpadbemozgást látni! Drukkolok nekik a folytatáshoz.
Choke City setlist:
1. Nahash (Dialects of Desire, 2023)
2. Aphrodite (P L E A S U R E S, 2022)
3. Body Language (P L E A S U R E S, 2022)
4. Devotion (P L E A S U R E S, 2022)
5. (Do Not Dare To) Ever Tell (Growing Gash EP, 2025)
6. Maze (Dialects of Desire, 2023)
7. Spellbound (Choke City EP, 2021)
8. Drive Me Wild (P L E A S U R E S, 2022)
9. Stay (Stay/Lovelock single, 2021)
A CMC 32 év után ismét a színpadon
– Helló, mit adhatok?
– Egy Cro-Magnoni Colát kérek szépen!
– Azzal most még nem szolgálhatok, ők 22.30-től lépnek fel.
Ezzel a képzeletbeli bárpultos dialógussal szórakoztattam (inkább fárasztottam) Gáspár Csabát a CMC elektronikus zenészét a betonbunker árnyékában még jóval az egész est kezdete előtt, aki készségesen mesélt erről a hosszú felkészülési periódusról, próbák sorozatáról, stúdiózásokról, amelyek ezt az underground-történelmi CMC live act-et előzték meg. Aztán kissé már fázva levonultunk együtt a színpad elé és végigkérdeztem, ő pedig végigmutogatta, hogy a színpadra felhalmozott sok-sok motyó, cucc, gépezet közül melyek azok, amelyek a CMC arzenáljához tartoznak és mindezt a fellépő zenekarok miként képesek átlátni. Hatalmas dög technikai rack telepakolva eszközökkel, billentyűzetek, laptopok, padok, kofferek, keszekusza (K)ábel a rengetegben. Cikázik a szem a sok mindenen és a várakozás még tovább fokozódik bennem, hogyan is fognak felcsendülni, elevenünkbe vágni az utóbbi évek és hónapok CMC-szerzeményei – ráadásul videóvetítéssel kiegészítve. A CMC artisztikusan szerves része ugyanis a vizuál.
Színpadra vinni valami komolyat, nehezet
Általában a zenekarok kétféle fő kínnal szoktak szembesülni munkásságuk során (a dalszerzés, kulturális marketing, és egyéb nyavalyák mellett). Az egyik csoportba azok tartoznak, akik jól eldzsemmelgetnek, élőben improvizálnak lazán és könnyedén, de inkább elharapják a saját ajkukat, ha valamit stúdióban kell felvenniük mindebből. A másik kör dolga sem könnyebb: ők kényelmesen elszöszmötölnek a hangsávokkal, hangszereikkel, effektjeikkel a stúdióban vagy próbateremben, hosszasan elkísérletezgetnek, kipróbálnak ezt-azt a végső felvételig, azonban amikor a stúdióanyagaikból kell szemezgetni és színpadra állítani, közönség előtt élőben eljátszani egy komplett műsornyit, az felér számukra egy lábon kihordott infarktussal.
A CMC 2019-re megvalósult újraélesztése is felért egy nagyobb adag csodával, hiszen a zenekar az akkori felállásában még a 90-es évek első felében függesztette fel a működését és 1993-ban állt utoljára színpadon egy akkor még jóval másabb technikai és társadalmi környezetben, no meg persze zsengébb rajongók előtt. Mindezek optikájában automatikusan felmerül a kérdés, hogy az utóbbi évek nagyszerű stúdiókiadványai (Reanimated – 2020, NOW – 2021 és Versek a zajban – 2022) hogyan és miként, milyen impakttal tárhatók az egykori, tisztességgel megőszült, megkopaszodott, megfáradt rajongók, barátok és a mélyebb, poetikusabb ipari zene új, fiatalabb, nyitottabb érdeklődői elé. Ha belegondolunk ebbe, akkor ez jókora átesés valami irdatlan és irgalmatlan tűzkeresztségen, különösen akkor, ha tudjuk, hogy Szász György évtizedeken át nem szerepelt színpadi környezetben, Gáspár Csaba pedig még egyáltalán nem. Horváth Barnabás viszont már számos live-helyzet eredményes túlélőjének számít. Nos, ezt a felállást kellett a CMC-nek valahogy összeboronálnia és színpadra adaptálnia, ami valljuk be, nem egy vállrándítással vagy legyintéssel elintézhető, könnyű feladat. Nem is csodálom, ha hatalmas volt a nyomás rajtuk emiatt. Merthogy mit szól majd a közönség, akik vérprofizmust, katarzist és még ki tudja mi mindent nem várnak el majd tőlük ezen a nagyon várt éjszakán? Most már nyugodtan kijelenthetjük: az előzetes, sűrű aggodalom felesleges volt. A CMC hatalmas tisztelettel, megértéssel és szeretetadaggal találkozhatott a közönség részéről. A publikum pedig kapott egy alapos, orkesztrált bevezetést a CMC felületességet hírből sem ismerő, komplex és poetikus művészetébe.
A felépített és előadott szett körül ismert volt az előzetes mondás: „Nem lesz Vörös Földek! Nem lesz nosztalgiabuli! Nem lesz múltidézés!” Ehelyett egy olyan válogatást kaphattunk a CMC 21. századi alkotásaiból, amiben nagyjából egyenletes arányokat sikerült belőni három-négy albumnyi számtömegből, amelyek egyszerre reprezentálták a CMC Workshop súlyosabb költészetét, sötét elektronikus, hol nyers, hol líraibb, experimentális ambientbe hajló zenei csúcsait, valamint a földbe döngölősebb, társadalomkritikus, ugyanakkor táncorientáltabb vonásait is. Ahogy az Einstürzende Neubauten a rámpáival, a CMC a különféle huzalaival tagolta és kötözgette teljesre, kerekre a műsorát.
Volt azonban egy extra / extrém kihívás ebben, ami a színpadi implementálás terén nekem még mindig ad bőven gondolkodni valót. Mindezt úgy, hogy a 90-es években még nem volt esélyem látni őket, viszont az összes felvételüket számtalanszor meghallgattam, így valószínűleg fejből vágom már, hogy hol csapódik be egy fémes robbanás, hol kúszik be a küszöb alatt egy beszédfoszlány, hangminta vagy dallam. A CMC számait úgy színpadra alkalmazni és úgy előadni, hogy annak folyamatosan feszes dinamikája, sőt, dramaturgiája, érzelmi hullámvasutaztatása legyen, valljuk be, pokolian nehéz ügy. Ugyanis a szövegek és a zenei alapok másként kapcsolódnak egymásba, mint ahogy a „versszak, refrén, 4/4, robotolásban” az megszokott. Hosszabb, elnyújtottabb zenei betétek, felvezetések, komplex effektcsomagok közé ékelődik be a spoken words, az értékes énekbeszédes narratíva, egymás után sorolt szavak, fogalmak láncolatai. Ez pedig hol a frontra vezényeli ki az énekes frontembert, hol pedig hátraküldi, mert igazából – valljuk be – időnként nincs szerepe. Áll az énekes stand-by-ban és várja a következő vokálos belépését. Ezt sokaknak kihívás ám kezelni élőben, ehhez némi átgondolt koreográfia is kellhet.
Nem vártam én el egyáltalán, hogy a hazai underground legjelentősebb és legtöbbet megélt legendás művésze, az egyik leghipnotikusabb hatású narrátora kivetkőzzön önmagából, felmásszon bakanccsal a kontrollhangfalakra, mikrofonállványt pörgessen a nyaka körül Dave Gahan módjára! Ez furcsa, sőt, természetellenes is lett volna. Szász Györgynek úgy kellett lehoznia azt az estet, hogy önhiteles maradjon azalatt a bő 70 perc alatt még akkor is, amikor idős, higgadt és bölcs karmesterként épp nem ő a kiemelt főszereplő a CMC-számokban, hanem a két oldalán gőzerővel dolgozó fantasztikus zenésztársa. A számok belső arányai és összetétele jelölik ki számára azt az időt és teret, amikor eldöntheti, hogy rezzenéstelenül áll és kivárja a sorát, míg ismét szavalhat, vagy tegyük fel tudatosul benne az a pillanat, hogy emberek lelkesen csápolnak, hullámzanak nekik lentről, vagy épp behunyt szemmel fejüket csóválják átszellemülten előtte a küzdőtéren, miközben a zene épp magas érzelmi frekvencián dübörög, erős ütések öklöznek minket. Akkor megéri neki is konstatálnia azt a tényt egy-egy pillanatra, hogy „hát ez kurvajó!” és minderre reagálva keményen bokszolni egy erősebbet a levegőbe, hogy „és basszus, tényleg az!” Ezt a nagyon emberi pillanatot sikerült elkapnom szerencsésen, ami a lenti képen látható és nem keveset harcoltam érte. De megérte!
Mindemellett van valami fegyelmező is ebben, ahogy ez a napszemüveges-sálas lezser professzor vagy inkább film noire-okból kilépett társadalomnyomozó mennyire türelmesen és fegyelmezetten éli meg a saját koncertjét, miközben a közönség (és köztünk két lánya is) az egész produkciónak szorít, örül, csápol egyszerre és minden idegszálával és telefonjával rögzíteni igyekszik minden lehetséges módon. Embert próbáló, de mégis katartikus perceknek vagyunk szem- és fültanúi. Mindeközben Gáspár Csaba a szemét és kezeit le sem veszi a keyboard-járól, tekerget, operátorkodik a Weyland Yutani felsőjében, mintha nem csak a CMC billentyűse lenne, hanem másodállásban még a terraformáló cég android alkalmazottja is. Pedig egészen biztos, hogy benne is ott a drukk, de arcáról semmit sem lehet leolvasni. Horváth (Barnsz) Barnabás pedig a jobb szélen olyan heves és cikázó munkába merül – épp a szemeim előtt -, hogy el sem tudom képzelni, mi mindent élhet át a CMC backing tape és effektlánc működtetése közben. Egyik pillanatban gitárt kap a nyakába és löki ránk az akkordokat, másik pillanatban a gitár nyakát a füléhez tapasztja és hangol még rajta, majd rágörnyed a laptopjának tapipadjára és feszülten koncentrálva villámgyorsan machinál valami számunkra abszolút rejtélyeset, ami első ránézésre leginkább valami rövid határidős, nagy tétre menő programozói verseny véghajrájának tűnik. Mindebből pedig három szálon, három különböző karakteren, három pozícióból áll össze valami rendkívüli multimédiás performansz, amit CMC-ként ismerünk és szeretünk. Az erősebbnél erősebb zenei alapok, az élőben rájátszások kiegészülve Szász György barátunk suttogó (és sajnos technikailag többször alulvezérelt, elhalkuló) szavalataival, énekbeszédével, tranzitív narrációjával azt nyújtják, amit nyújtaniuk kell: egy igen különleges szövegvilágú, hangzású, az emberi lét értékeinek megkérdőjelezését, természet, isten, az önmagából kifordult társadalom és az ismert civilizáció és evolúció lassú, de kíméletlen eróziójának képi, zenei és szövegi illsuztrálását és dokumentálását. Arra fizettünk be, hogy előbb szemlélőként átéljük, utána ugyanis úgyis arra leszünk ítéltetve, hogy saját bőrünkön megéljük.
Damage is beugrott vendégművészként
Teljes jogán. Ugyanis Damage (Planetdamage, Bari Máriusz) két CMC számhoz is hozzájárult már korábban szöveg, fordítás és vokódált vokál szintjén, így A legkülső kör bezárul és a Static Gravity (Chrome Cover) alatt felugrik a színpadra és beáll Gyuri mellé, hogy teljes erőből nyomja az angol nyelvű blokkjait egyfajta torzított robotként. Mintha nyomatékosabb és hangosabb is lenne a frontembernél, kicsit talán elidegenítő, meghökkentő, de kifejező is, különösen így duettben, közös színpadon, egymás mellett állva látni és hallani őket: egy fiatalabb, artificial, cyberpunk programozottságú és egy komótosabb, megfontoltabb, líraibb, humán karaktert. Reakcióidő tekintetében Damage átment amúgy a terheléses teszten, ugyanis guggolva egyeztetett valamit az odarohanó technikussal a földön lévő effektpedálok környékén az egyik szám közben, de aztán mikor eljött ismét az ő része, olyan villámgyorsan ugrott fel a mikrofonhoz, mint a gyerekkori játékunk, a rugós-tapadókorongos műanyag béka! És igen, elcsípte a pillanatot, ott volt és pont akkor, amikor kellett neki! Ügyes, ügyes…
Két hazai ipari legenda egy színpadon. „Demídzs!” – így konferálta fel és le zenésztársát a CMC karmester széles gesztussal. Jó érzés volt így együtt látni őket, lefogadom, hogy mindkettőjüknek és nekünk, közönségnek is exkluzív rész volt ez a show-ban.
A játékidő (a sok csúszás ellenére, hisz közel 1 órával később kezdődött a CMC a tervezettnél) igen hamar elszaladt és ahogy haladtunk számról számra, úgy melegedett be fokozatosan az egész koncepció, kezdett feloldódni a keretrendszer, a vokál. Az utolsó szám ismert nyitóhangjaira már teljesen eufóriába kerültünk, hiszen a Menj! a CMC talán legemblematikusabb, legismertebb felvételének modernizált, felerősített 2024-es verziója. Teljesen elszabadultunk örömünkben és a Betonba tömörödött nem éppen kis számú tömeg egyszerre lendítette magasba öklét, hogy még inkább kiadja energiáit és kórusban ordítsa, hogy „Nincs tánc és nincs zene!” Tökéletes és olyan példás lezárása volt ez az estének, a CMC győri, különleges, színpadi főpróbájának, ami sokunkban örökre megmarad fontos, mélyre bevésett emlékként. A CMC minden egykori és új rajongója a legnagyobb tisztelettel fogadta ezt a visszatérést és kétlem, hogy bárki is megbánta volna, hogy részt vett ezen a speciális estén.
Ahogy kifutott az utolsó hang és rezgés is a hangfalakból (és benne Istenből), felkapcsolták a fényeket, elült a műfüst, mi még javában skandáltunk és vastapsoltunk, azonban tudható, hogy későre jár és ma már nincs tovább. Gyuri lassan lerogy a dobplatform szélére, érthetően elfáradt, kijár neki a pihenés. „Ne haragudjatok, ráadással most nem készültünk, de majd legközelebb!” – nyugtat meg minket és ezt bizakodással, de el kellett fogadnunk. Alig várjuk a következőt és hiszem, hogy még többen leszünk akkor és még nagyobb zajt csapunk!
A képen látható elkapott pillanat szerintem jól visszaadja azt, hogy a CMC korunk és világunk, valamint a hazai underground igen rendkívüli formációja, benne roppant tehetséges zenészekkel, egyedi hangvételű szövegekkel, látásmóddal és technikailag brilliánsan alátámasztott zenei hatásokkal. A több évnyi stúdiózások, próbák, egyeztetések, felkészülések után nagy és bátor lépés volt ez a zenekarnak, mi pedig hálásak lehetünk, hogy ennek személyesen is részesei lehettünk Győrben.
(Ezt a fenti képet Gyuriról pedig lehet megfestem majd egyszer olajjal vászonra, hogy mindig emlékeztessen erre a különleges eseményre, amire ennyit vártunk és hogy ezt bizony csinálni kell tovább. Vagy inkább neki ajándékozom, magamnak meg festek egy másikat.)
CMC Setlist:
Huzal / 1.
1. A hatodik napon
2. Tiszta szívvel (NOW, 2021)
3. The Movie (NOW, 2021)
Huzal / 2.
4. Leples bitang (Versek a Zajban, 2022)
5. Levitation (NOW, 2021)
6. A komp (single, 2023)
7. A legkülső kör bezárul (single, 2023)
Huzal / 3.
8. Static Gravity (single, 2024)
9. The Loser (Reanimated, 2020)
Huzal / 4.
10. Walpurgis (Cro-Magnon’s Coke) (Cro-Magnon´s Coke_Reanimated, 2019 EP)
11. Homo homini lupus est
12. A sertés énekeiből (NOW, 2021)
13. Sirályok (NOW, 2021)
14. Menj! (Nincs tánc és nincs zene!) (single, 2024)
A BETON hangtechnikája kicsit szabotált itt-ott, de nem ez a lényeg.
Általában a klub hangtechnikájáról ódákat szoktak zengedezni és a berendezése is bizonyára ezt támasztja alá, ezt nem tudom megítélni. Én most először jártam ott és nem állítom, hogy fejben minden egyes underground klub hangzása, hangtechnikai profilja, karaktere megvolna a fejemben vagy emlékeznék rá részletesen. Sajnos a körülmények szuboptimálisak voltak azon az estén, pedig a hangtechnikusok (iPad-del vagy anélkül), de érezhetően sokat cikáztak és küzdöttek mint malac a jégen, hogy kikalapálják három zenekar hangzását. Aki ott volt, az bizonyára tapasztalhatta, hogy a jobb csatorna az elején sercegett, a második fellépő alatt már bugyborékolt mint egy vízzel teli mosogató, miután kihúzzák a dugót. Többször volt túl halk a vokál szinte minden előadó esetében, mint amennyire szerettük volna és a CMC alatt szerintem mindenkinek megfagyott a vér az ereiben, mikor az egész másodpercekre elnémult. A közönség némán, fegyelmezetten várt, a zenekar is. Azért nem lettem volna a hangtechnikusok helyében, de most hadd nyugtassam meg őket kicsit így utólag. Tudtuk, hogy nem a MÜPÁ-ban leszünk! Mi a zenekarokat jöttünk megnézni és meghallgatni tiszteletből! Azért jöttünk, hogy a Beton falai között a legjobb barátainkkal, zenésztársainkkal, rég látott cimboráinkkal együtt lehessünk és ünnepelhessünk egy szuperjó közösségben! A technika bizony ilyen. Ilyen megesik bármikor, ilyen előfordul ezután is. Hiszem, hogy ti mindent megpróbáltatok és amiket fentebb leírtam, főleg azokra fogunk emlékezni és nem a technikai hangzásra. Majd legközelebb jobb lesz. No para. WIN-WIN-WIN-WIN-WIN (ötszörösen írtam le!)
Záró köszönetek
A Kollektívának a szervezésért és a kedves fogadtatásért, a zenekaroknak a beleadott energiáért és bátorságért, a győri, a környéki, a határon túlról érkezett, vagy Budapestről leutazott szép számú közönségnek a kulturált szórakozásért, szórakoztatásért, köztük az egész estét végigugrabugráló, vicces szőrmeusankás fiatalembernek és koponyakapucnis társának a kitartásukért és lelkesítésükért, mindenkinek a nyitottságáért és a családias, közösségi élményért.
A maradók nevében természetesen köszönet illeti a koncertek után DJ-zőket is Ermete Lo Stige DJ-t, aki dark disco szettel, valamint DNYN és Lvcretia DJ-ket, akik ipari EBM és trappolósabb szettekkel táncoltatták a hajnalig kitartókat. (Sajnos ezeken már nem tudtam részt venni, mert taxiztam.)
Nagyszerűek voltatok mind!
További élménybeszámolóért látogassatok el a Necrogenesis webzine-re, illetve kiváló minőségű koncertfotókat az A L Pix jóvoltából fogtok kapni.
0 hozzászólás