A kazetták az analóg hangzás melegségét és a személyes kapcsolódás érzését adják vissza, amit sok zenekedvelő és gyűjtő értékel a digitális korszakban. Aki a múlt században született, annak biztosan akadnak kazettás emlékei, de a fiatalabb generáció egy szűk szegmense is magáénak tudhatja ezt a különleges hanghordozót. A magnókazetta (és persze minden kapcsolódó eszköz, mint a tape deck, walkman, szalagtisztító, tekerőceruza) olyan kultikus tárgyi eszköz volt, amely a házi felvétel-másolás, hordozhatóság, hozzáférhetőség és ár-érték arány terén abszolút értéket jelentett. Nem véletlen tehát, hogy évtizedekig meghatározó formátum volt a zenei hanghordozók között. Kellett is a bootleg-ek, demókazik, mixtape-ek, zenei kalózkodások, walkman-ezgetések végrehajtásához, emellett számos underground szubkultúra ölelte a keblére az industrial, noise, metal, new wave és legfőképp a punk és rock műfajok rajongói között. Egy kis kazettás áttekintés következik most a Cassette Week aktualitása kapcsán. Csévéljünk előre-hátra, barátaim!

Egy középiskolai személyes emlékemmel kezdem. Nagyban ment a techno-láz, az elektronikus tánczenék meredek felívelése. A gimiben volt egy stúdiónk, ahonnan rádiózhattunk, vagyis az óraközi szünetekben „műsort sugározhattunk” zártláncú rendszerünkben iskolatársaink örömére, tanáraink bosszúságára. Általunk készített amatőr rövid riportokat, slágerlistás zenéket játszhattunk egy a diákönkormányzat pénzéből vásárolt Technics kétkazettás deckről, megtanulhattuk a mikrofon és a keverő használatát. Remek és felszabadító érzésekkel teli idők voltak. A padtársammal nagyban másoltuk a kazettákat, csereberéltünk, ötleteltünk zenei mixeken. MP3, okostelefon meg bluetooth persze akkor még nem voltak. Időnként annyira elkapta barátomat a zenehallgatási láz (és annyira unatkozott bizonyos órákon), hogy a derekára csíptetett és jól eltakart walkman-jétől a fülhallgatójának kábelét a pulóverének egyik ujján keresztül felvezette egészen a csuklójáig és egész órán zenét hallgatott – a könyökére támaszkodva adyendrésen, kitartó figyelmet színlelve. Sokat röhögtünk ezen, egyszer meg is dicsérték, hogy egész órán milyen fegyelmezetten ül, mi viszont tudtuk, hogy valamelyik techno house válogatás oda-vissza hallgatásába van belemerülve. Sose bukott le. A kazettacsere volt csak problémás a zörgés miatt, de a 90-perces kazetta egyik oldalának lejátszási ideje szerencsére egybeesett a tanóra hosszával.

A kazetták, ezek a keskeny mágnesszalagra épülő, tokozott formátumok, az 1960-as évek óta nagy hatással vannak a zeneiparra és a DIY kultúrára. Az októberi Cassette Week (2024. október 14-23.) alkalmából érdemes nekünk is röviden áttekinteni a kazetták szubkultúrára gyakorolt hatását.

A OLDAL: A KAZETTA MINT ALTERNATÍV MŰVÉSZETI HORDOZÓ

Hogyan befolyásolta a kazettakultúra a zene világát, és mi a jelentősége a DIY mozgalomnak?

A kazetta 1963-ban jelent meg, amikor a Philips a Nemzetközi Rádiókiállításon bemutatta első lejátszókészülékét, a Philips EL 3300-et. Az addigi reel-to-reel szalagokhoz (és a szalagos-tekercses magnetofonok nagyságához) képest a hangminőség továbbra is viszonylag jó volt, a hordozhatóság a kisebb mérete miatt viszont hatalmas előnyévé vált. Egész gyorsan az analóg zenei rögzítés forradalmi eszköze lett, pár évvel később elterjedtek a hordozható magnók, a kazetták pedig bekerültek az autókba, azaz az autórádiókba is. Ezáltal a kazetták a 70-es és 80-as években az otthoni felvételkészítés és könnyedebb zenei forgalmazás alapvető médiumává váltak.

Az első kazettás magnó, a Philips EL 3300. (fotó: Philips Design)

A kazettakultúra valójában egy underground zenei mozgalom, amely a 70-es évek közepén kezdődött el, és a 80-as évek közepéig kitartott. Az amatőr zenészek a kazettáknak köszönhetően otthon is készítettek felvételeket és terjeszthették könnyedén. A szalagos kultúra lényege a DIY (csináld magad) filozófia volt, amely lehetővé tette a független zenészek számára, hogy a zeneipar befolyása nélkül adhassák ki munkáikat. A technológiai fejlődés, például a kazetták jobb minősége és a házi stúdiók megfizethetővé válása hozzájárult a szalagos kultúra virágzásához. Bár a szalagos kultúra a 90-es években hanyatlásnak indult, a 2000-es években újra megújult az érdeklődés a korábbi kazettás kiadványok iránt, új kiadók és a zenei blogok segítségével.

Az alternatív szegmensbe száműzött előadók a kazettáikat a nagyobb kiadórendszerektől elkülönítve adták ki, és gyakran saját maguk terjesztették postán keresztül. A kazettahálózat gerincét a postaköltségek adták, mivel a művészek általában levélben (vagy ritkán telefonon) kommunikáltak egymással és közönségükkel, valamint írógéppel írt, indigóval sokszorosított katalógusokon, dubbingolt, azaz másolt és kézzel illusztrált válogatáskazettákon, zineken keresztül fedezték fel egymást. Ami ma a saját magad által írt, komponált zenéd felrittyentése a Bandcamp-re, az egykor bizony a magnókazettákon keresztül történt. Nem kellett kiadókkal tárgyalnod, érvelned, bonyolult jogi szerződésekben elveszned, nem kellett lemezgyárakba bekuncsorognod magad, hogy drágán és lassan nyomjanak már ki pár vinylt a zenéiddel. Egyszerűen felvetted a muzsikádat kazira, aztán annyit másoltál belőle, amennyit akartál, majd terjeszthetted az ismerőseid, haverjaid, rajongóid között. A kazettakultúra tehát demokratizálta a zenei alkotást és zenei kultúra terjesztését.

Kommersz nyomástól mentesen teret engedett az eklektikus, változatos és kísérletező zenéknek és műfajokban. Az alkotók saját maguk vághatták, másolhatták és loopolhatták a zenéiket, ami a DIY-szcénát is megerősítette, magánszemélyeknek és az alternatív, független zenei kiadóknak pedig lehetőséget adott az olcsóbb és rugalmasabb terjesztésre. A mailer tape-ek ezáltal az otthoni felvételek és demók népszerű formái lettek. A kevésbé ismert „háztáji” zenészek és rajongóik postai csomagokban küldözgettek egymásnak kazikat, ezzel globális underground zenei színtereket létrehozva.

Egy tipikus alapanyag, a népszerű TDK SA90-es 1983-ból. Még ma is menő cucc. Lehetett belőle mixtape, azaz válogatáskazi, mehetett rá demó, vagy B-oldalas számok

Elősegítette a műfaji sokszínűséget és a kísérletezést.

A szalagmásolás és vágás lehetősége emellett teljesen új műfajoknak és kísérletezésnek engedett teret. Olyan dolgok születhettek meg, aminek a hivatalos kiadása valósággal elképzelhetetlen volt. Így szökkenhetett szárba a kazettás zajzene és mindenféle experimentális felvételek, ahol a loopolás, az újravágás és a szalagmanipuláció innovatív, gyakran teljesen elborult zenei megoldásait fedezték fel alternatív művészek.

A DIY etika a punk mozgalomból eredően ösztönözte az önkifejezést és az önállóságot. A kazettakultúrában a hangsúly szintén az alkotói szabadságon, az önellátáson és a közösségi együttműködésen alapult. A DIY hozzáállás lehetővé tette a zenészek számára, hogy maguk irányítsák zenéjük minden aspektusát, a felvételtől a csomagoláson át a terjesztésig. Nonkonformista és antikapitalista jellege, a függetlenség iránti vágy, a közösségi értékek és a kommersz zeneipar elutasítása okán számos underground zenekar választotta ezt az utat.

A független zenei szcéna kezdeti demokratikus ideáljai, melyek a zene szabad terjesztését és a kreatív szabadságot hangsúlyozták, a szerzőség és a magántulajdon fogalmainak megjelenésével átalakultak. A „csináld magad” eszmeiség és a „low-fi” hangzás fontossága alapvető a független zenei szcénában. Mégi ezáltal alakult át az underground zenei színtér és az alternatív rögzítési és terjesztési, forgalmazási megoldásaival a kereskedelmi zenei piac egy különös alrendszerévé vált. A kazettakultúra és a házi felvételek nemcsak a technológiai fejlődés, hanem a zeneprivatizáció és a szerzői jogok hangsúlyozásának jelenségét is tükrözték.

A Sound Choice zine egyik címlapja. Az alcíme: Egy Audió Evolúciós Hálózat, Kiadány a független elméknek. Kazettaforradom töri le a lemezeket. Nem nehéz felismerni David Bowie bohócalakját az Ashes to Ashes klipjéből, amint frizbiként repíti messzire a hanglemezt, miközben ott a jobb kezében a zsebrevágható, kisebb kazetta.

Az európai underground kazettakiadók a 80-as és 90-es években fontos szerepet játszottak a független zenei szcénákban, különösen az industrial, electro-industrial, noise és más elektronikus, pl. minimal electro, ambient, experimental, drone és egyéb alternatív műfajokban. A korszak néhány figyelemre méltó zine-je közé tartozott a Sound Choice, a Soft Watch és az Electronic Cottage. A termékeny kiadók között szerepelt a Sound of Pig Music, a Harsh Reality Music, a ZH27, a Korm Plastics, az IRRE Tapes és a Calypso Now.

Fontos célja volt ezeknek a mozgalmaknak és mindenfajta tape zine-eknek, hogy a kommunikáció új csatornáit nyissák meg, bátorítsák a kapcsolatfelvételt a művészek és a hallgatóságuk között (ezért gyakran szerepelt a kazettaborítón belül a szerző címe, telefonszáma is – ez ma elképzelhetetlen), segítsen művészeknek egymásra, hasonló gondolkodású közreműködőkre találni. A kezdeti lelkesedés a „demokratikus művészeti forma” iránt fokozatosan átadta helyét a szabványosításnak és az egységesülésnek. A kazettás zenészek elkezdték hangsúlyozni saját szerzőségüket, és a „DIY” mozgalom ellenére egyre inkább a hagyományos zeneiparhoz hasonló struktúrák alakultak ki. A szerzőség hangsúlyozása a zenei értékelés kritériumainak változásához vezetett. A kezdeti időszakban a spontaneitás, az őszinteség és az egyediség voltak a legfontosabb szempontok. Később azonban a minőség, az eredetiség és a stílusbeli kohézió került előtérbe. A kazettakultúra tehát nem annyira a szerzői jogok megdöntésére, mint inkább a szerzőség fogalmának megerősítésére szolgált. A mozgalom azonban fokozatosan elvesztette kezdeti lendületét. A szerzőség túlhangsúlyozása, a zenei szaksajtó szerepének változása és a CD-k megjelenése végül a színtér privatizációjához vezetett. A kazetta mint médium elvesztette jelentőségét, és a hangsúly inkább a zenekarokra és a zenei stílusokra helyeződött át.

A kazettakultúra népszerűségének technikai és társadalmi okai

A mozgalom népszerűségét több technológiai és társadalmi tényező is elősegítette. Az 1970-es évek végén a kazetták hangminősége jelentősen javult, ami lehetővé tette a zenészek számára, hogy jobb minőségű felvételeket készítsenek és másoljanak. A többcsatornás felvevők, mint például a TEAC Tascam és a Fostex által gyártottak, megfizethetőbbé és hordozhatóbbá váltak, lehetővé téve az otthoni stúdiók létrehozását. Az olyan elektronikus hangszerek, mint a dobgépek és a szintetizátorok, kompaktabbá és olcsóbbá váltak, továbbá a beépített memóriájuk is növekedett, ami szintén hozzájárult az otthoni felvételek készítésének lehetőségéhez.

Egy gyönyörű 4-sávos TEAC felvevő 1973-ból. Dolby B-t tudott! (fotó: HIFI VINTAGE)

A kapitalizmus kirekesztő és kreativitást elfojtó versenypiaci szabályaival egyre többeknek lett tele a töke, ezért ahol lehetett, ott igyekeztek trükkösen kijátszani a rendszert. Ebben fontos szerepet játszottak az egyetemi, főiskolai rádiók is, különösen Észak-Amerikában, ahol rendszeresen sugároztak olyan saját készítésű műsorokat, amelyekben otthon rögzített felvételeket játszottak.

Összességében a kazettakultúra népszerűségét a technológiai újítások mellett a társadalmi igények is ösztönözték. A mozgalom teret engedett az alternatív zenei irányzatoknak, és lehetővé tette a független zenészek számára, hogy a hagyományos zeneipari kereteken kívül is megmutassák magukat. Számos otthoni „kazettagyáros” amatőr zenész bevitt egy-egy szatyor kazettát a függetlenebb és nyitottabb szellemiségű lemezboltokba, ott pedig, ha volt hely, akkor kirakták a polcokra. Régen az ilyen zeneboltok olyanok voltak mint egy nyüzsgő piac, hasonló érdeklődésű arcok mutogatták egymásnak a dolgaikat, nagyban ment az információcsere, tehát szubkulturális és társadalmi diskurzusok fontos fórumai voltak. (Mindez a mai streaming-platformokon terjedő zenecunami mellett kvázi lehetetlen és elképzelhetetlen.)

Így múlt el az a bizonyos finom kazettaillat…

A szenvedély tüze azonban az 1990-es évek vége felé szép lassan leégett. A technológia fejlődése (CD-k, internet) végül a kazettakultúra hanyatlásához vezetett. A CD-írók megfizethetősége az akkor születőben lévő CD-R (írható CD-lemezek) technológiára terelte a művészeket, valamint a összekapcsolásukat szorgalmazó és támogató eredeti tape zinek és kiadók közül sok már ekkorra feloszlott, megszűnt. A postai díjszabások is folyamatosan nőttek, mialatt az internet ára lassan ugyan, de mégis csökkent. 1984-ben a SONY piacra dobta az első discman-t, a Discman D-50-et, 1993-ra befutott a népszerű mp3-formátum, majd 2001-ben az iPod. Mikor már az olcsó, írható CD-kre komplett mp3-albumok kerültek és elérhetővé váltak az ezeket lejátszani képes discman-ek, iPod-ok, mp3-lejátszók, ott szépen vége is lett a kazetták virágzásának. Füzetek és a másolt, felvett kazetták egymásnak küldözgetése (gyakran a hanyag szállítás miatt törött tokokkal) már nem volt vonzó opció többé senkinek.

folyt. köv.