Leginkább egy stílusos DEATH IN JUNE bevezető illene ide, mert a halál, a megszűnés, elmúlás júniusban úgy aratott, ahogy az régen a szocialista aratóversenyeken volt szokás. Mindenféle szempontból meg voltunk rendesen forgatva, hullámvasutaztatva, dolgoztatva, megpörkölve, lelkileg össze-vissza rágva. Volt ebben minden: öröm, bánat, gyász, büszkeség. (De főleg gyászmunka volt.) Emberek, platformok, szervezőbrigádok hullottak ki a halálos nyolcas hurokpályán. Másra nem is emlékszem. Pedig azt hittem, hogy idén a június lesz az új május és örömteli meg überhappy lesz minden. Hát nem lett az. (A H.I.T. el is megy ezután egy hosszabb szabadságra.)
Belföldről jelentem:
A Stahlgeist ostromolja a csúcsokat
Az új Stahlgeist album, a JUSTICE már a hatodik a Bandcamp Alternatív zenei toplistáján! A belga Dark Entries pedig 8/10-esre értékelte az új kiadványt. Kurt Ingles nagyon találóan ezeket írta róla recenziójában:
„A Stahlgeist elég okos ahhoz, hogy kortársabb hangszerelésekkel és modern hangzásokkal színesítse a dolgokat – függetlenül attól, hogy átmentek-e effektgépen vagy sem. Ez teszi a Justice-t egy erőteljes egésszé, amely az emberiség folyamatos hanyatlását meséli el egy egyre korruptabb és disztópikusabb társadalomban. Annak ellenére, hogy az alapfeltevése halálos adag EBM-et kínál –, az album elég sokszínű ahhoz, hogy 13 szám alatt végig magával ragadó maradjon, és ami még fontosabb, hogy a táncparkett remegjen és rázkódjon a gránátjainak zápora alatt. A dalok brutális, lényegre törő jellege ellenére mindig fellelhető bennük egyfajta finomság. Ez sokkal több, mint egy rakás véletlenszerű ütem, amit csak úgy stompolásra csinálnak. A „The Rain Machine” talán EBM 2.0 hangzást hoz, de az olyan számok, mint a „Ritual”, a „Machines” vagy a „Boots On The Ground”, tökéletesen illeszkednek a régi vágású EBM hagyományba. Az album közepén elhelyezett „Migraine” egy kísérletezőbb és introspektívebb pihenőpont – egy hangulatos tapéta, amelyet a romlott ipari dicsőség omladozó betonfalaira kentek fel. Vitán felül az album legszokatlanabb száma, valami olyasmi szellemében, mint ami a Front Line Assembly. A „Darkness Falls Upon Your Land” viszont kacérkodik a sötét electróval. Folytathatnám így, de egy dolog biztos: az electro/EBM szerelmeseinek a Justice kötelező darab.”
Vagy itt van például a Sanctuary.cz-n megjelent recenzióból egy fontos megjegyzés:
„Legújabb kiadványukon, a Justice-on, amely most jelent meg az Alfa Matrix gondozásában, a duó tiszta, sallangmentes, régi vágású EBM-et hoz. A borítón látható hatalmas hangszóró, amely apró embereket zúdít össze, mindent elmond – és higgyétek el, ez a tizenhárom szám egy pillanatra sem hagy majd lélegzetet venni.„
Szívből gratulálok ezekhez a szép sikerekhez a Stahlgeistnak! Csapassátok fiúk!
Analog Puzzles remixalbum jött ki
Az Analog Puzzles 2019-ben alakult, dallamos szintipopot játszó zenekar Tisóczki Gyula, Alföldi Miklós és Purczeld Tamás közreműködésével. Bár csupán szintibarátok alkalmilag összeállt triójának hathat, eddig is kitermeltek számokat, azonban egyéb elfoglaltságaik és más projektekben való ténykedésük miatt évek óta nem jelentkeztek újdonsággal. Most azonban a hazai elektronikus színtérről más alkotótársakat felkérve összekovácsolódott egy albumnyira való remix a korábbi munkáikból (Mellékhatás, a Hol a határ, a Valóság és a Tudom, hogy létezel) és pár új, eddig még a közönség számára nem ismert dal is felkerült az anyagra.
Az albumborítón az látható, hogy a csávó kicipelte az analóg szintijeit, állványait, erősítőjét az elsivatagosodott Alföldre, hogy ott zajongjon, ne a pesti kilencedik emeleti panelben, de mivel hajnalban még olyan farkasordító hideg van, hogy dermedtek az ujjai, ezért rak egy kis tüzet, hogy bemelegítsen a billentyűzetek és tekergetős potméterek megfelelő és sportszerű használatához. (megj.: H.I.T humor, ne vedd komolyan.)
A remixalbum számomra pont olyan, mint a puzzle-kirakózás télen. Idegnyugtató, mintakeresgélő türelemjáték. Sokszor volt az az érzésem, hogy a kirakódarabkák nagy része ugyanaz a homogén, kék felhő, amiből persze sok van és ezek megnövelik a játékidőt, de baromi nehéz megtalálni a helyüket. Ez nem probléma különösebben, keresi a kirakóember az eltéréseket, az apró kis nüanszokat, amikkel talán megtalálja az aha-élményt (nem a norvég zenekari értelemben).
A remixelők markánsan beleinjektálták saját hangzásvilágukat és eszköztárukat ezekbe a számokba. A Hol a határ amúgy jó kis szám, eléggé csiklandozós és „catchy”, talán kissé szomorkás popnóta, de teljesen rádióbarát. Az viszont hajmeresztően túlterhelő, hogy négy változatban kell egymás után szerepeltetni és meghallgatni, még ha más hangszerelésben is. Clayfeet ernyedt-bágyadt feldolgozása után az E-Diode táncosabb, transzcendensebb lett, erős pontjai a beat, a pulzáló elektronika és a lenyűgöző gitármunka. A 80-as évek végén kazin ilyesmiket kellett volna bevinnünk a sulidiszkóba! G-Shoxz inkább az And One-hangzásszériát húzta Purczeld Tomi szép vokálhangja alá. Lüktetős, dobos, elektromos. Plazmabeat pedig 80-as analóg retro-hangzást és korai DM-patterneket választott köntösnek. Aztán ott a Mellékhatás, amit ketten választottak, igaz, ez kissé nehezebb nóta is. Music Engine Project szoftdiszkót hozott ki belőle, Viki & The Flow meg trükközött, csigatempóba tolta bele a számot. Mondjuk szépen haluzik, vannak benne különös és zajosabb csavarok és legalább bátrabban sikerült nekiesni a vokálsávnak is. A Valóság (nekem egyébként ez az abszolút kedvenc AP-számom) Simon’s Debil kezelésében üde kis chilles, gitáros, lábrázós változattá vált, bár lehetne benne azért több erőkifejtés a refrénrészeknél. A Tudom, hogy létezel romantikus, szívfacsargatós, nyári randiszagú a 8BIT remixben, ellenben csapatós-veretős-zúzda lett az Ügynökség „leápolás” után. Ezzel csupán annyi a bibi, hogy egy ilyen negédes-mézes, lassú számhoz nem passzol annyira a keménykedőbb zenei alap. Az album végére került öt új nóta, persze ezek is szépek, egyszer iskolai ballagásokon fogják énekelni végzős nyolcadikosok virággal a kezükben a lépcsőn lefelé slattyogva. (Erre a Ne gyújtsd fel a holnapot címűt még jelölném is, szövegileg és szintiileg is telitalálat, ezt majd ÚLF-os Gáspár Kornélnak adjátok ki még remixelésre, az ő profiljába nagyon vág ugyanis!).
Summázva: Az Analog Puzzles a magyar nyelvű számaival igen jól illeszkedik a hazai, gyógyíthatatlanul érzelemtúlábrázoló és kőromantikus szintipop-zsánerpalettába. Ez a remix-album is bizonyára a rajongók egyik kedvence lesz. Talán a számokat jobban szétkockázva, más, random sorrendben is szét lehetett volna szórni a tracklistet, mert négyszer egymás után és zsinórban a Hol a határ talán kissé soknak, megterhelőnek hathat… (Ha ennyitől nem szeretted meg ezt a dalt, akkor jó eséllyel a végére vagy meguntad vagy meg is utáltad.) Trackenként és alkalmanként, playlistbe befűzve ennek ellenére azért jól működhet.
Analog Puzzles: Analog Puzzles (remixek – új dalok) erre kóstolható.
A dicsőségen túl: befutott a hosszú ideje várt Cawatana album
8 hibátlan felvétel, az utolsónak még a címe is az. A borító szerethető, lesimult, minimalista, kissé talán OMD-s, de pont emiatt üdítő a rengeteg AI-fröccsöntő üzemből kipottyanó, olcsó és gagyi album artwork mellett. A játékidő viszont rövid, ellenben szépen lehozza a Cawatana hűvös és mértéktartó, coldwave, darkwave, minimal wave elektronikai stílusát.
4 évvel ezelőtt a Victory Of Regret című album is 8 átdolgozott dalt tartalmazott a zenekar történetéből, ugyanez a koncepciója a mostani Beyond The Glory albumnak is. Tehát az album új, a számok viszont nem új szerzemények, hanem a múlt felkavarása. Ez egyébként nem baj egy idén 25 éves zenekartól, további albumjubileumokat is halmozhatnék még ide. A Beyond The Glory tehát szemezget korábbi anyagokról, viszont ezeket az új felállásban és hangszerelésben, ugyanazokkal a felszerelésekkel rögzítette, amit mostanában a koncerteken is használtak. Ezek pedig jók ám, még gitár nélkül is. A keverés és masztering Buza Péter érdeme, szépen is szól, főleg nagyban, némileg teljesítményes eszközökön meghajtva.
Az album hetedik száma (egyik nagy kedvencem), a Splintered igazi különlegességnek számít, ugyanis ezt a dalukat eredetileg 2012-ben írták, de csak 2022-ben vették fel egy Senktwaves-es válogatásalbumra. Tisztelgésnek szánták a magyar indusztriál legenda, a CMC előtt. Lecsupaszított minimal wave, vagy akár minimal industrial, dübörgő dobok, feszes basszusszintetizátor, merev ének, elidegenítő szélsüvítés zajok, analóg szintifutamok – visszadob a hangulata a múltba. Birtoklás, birtoklás.
- We Live Silently – Az Advocation for Privileges albumról (2010)
- Real, Open – A Struggle for Wisdom albumról (2003)
- Something In The Final Hour – Az Advocation for Privileges albumról (2010)
- The Purpose – Az Advocation for Privileges albumról (2010)
- Oh, Cheerful Days Come – A Struggle for Wisdom albumról (2003)
- In Front Of The Shadow – A Decline of Privileges albumról (2015)
- Splintered – A Senkrecht Compilation válogatásalbumról (2022)
- Hibátlan – A Through Silver Shadows albumról (2006)
Cawatana: Beyond The Glory hallgatásért és rendelésért erre tessék fáradni.
NULAR – Live in Berlin
Kedvenc prog one-man djent thall metál MIDI-ujjdobos cyborg „zenekarunk”, a NULAR (mögötte Garamvölgyi Zsolt) új albuma ugyan július első napjaiban jött ki, most mégis ide szeretném csapni a ropogós újdonsága és nagyszerűsége miatt és legfőképp azért, hogy hallgassátok meg mielőbb! Tavaly az S8-asban rögzített koncertfelvételeinek lehetett örülni, ezúttal pedig a berlini előadásának egyedi és utánozhatatlan hangulata (benne természetesen közönségreakciókkal) lett szépen csokorba fogva. A Live in Berlin idén januárban lett megörökítve a telt házas Berlin Prog Night rendezvényen és kiváló betekintést nyújt abba, hogy miként lehetséges egyetlen embernek egy mellkasra szíjazott novation Launchpad PRO-n eszelősen szaggatott, darabolt ipari metált (meg hát kb. mindent is) játszani – mesterien improvizálva. Lesz majd a nyár folyamán teljes live videó is, együltömben fogom megtekinteni csumára tekert erősítővel.
Nagyszerű show nagyszerű tételekkel, mindez egy nagyszerű kiadványon – hardcore cyberpunk arcoknak kötelező darab.
NULAR Live in Berlint itt keressetek, ne Berlinben.
Egyébként a Lángolóban Turzai Gerda isteni jót írt róla, ezt is mindenképp olvassátok el.
A Radio Kaleid 2 év után befejezi
Gondolom senkit nem került el a hír, hogy a Radio Kaleid 2 év után lehúzza a rolót. A hazai dark underground színtérért végzett tevékenységükért és aktivitásukért így is sokat köszönhetünk, nem beszélve az idei két fantasztikus multikoncert-eseményükért, a januáriért és a májusiért. Hogy miképp tovább, lesz-e idehaza új rádiócsatorna a szintihangok és a pinceelektronika szerelmeseinek, az nagy kérdés.
Érdemes elolvasni a Radio Kaleid két évéről és a megszűnés körülményeiről szóló interjúmat Misli (Balu) Balázzsal.
Hazai alterfesztiválok is bezárják a kapuikat
Az alterfesztek versenymezőnyéből hullanak ki éppen: Kolorádó (élt: 9 évet) és Bánkitó (élt: 16 évet)
Mindkettő ó-ra végződik, nagy sóhajtás, óh! Bár egyiken sem voltam jelen egyszer sem, mert kinőttem már a fesztiválozásból, de a line-upjaikat minden évben azért átbújtam. A fesztiválszervezés brutálnehéz műfaj lehet, tele bukókkal (lásd pl. Sziget minden egyes évben), de egy ponton túl már vagy nem lehet, sőt, vagy nem is szabad növekedni, mert önmagát falja fel az egész vagy felhígul. A fesztiválok az élőzenei kínálat és közösségi élmények mellett a társadalomérzékenyítő, civil funkcióik miatt is jelentősek, nos ezek is mennek most mind a levesbe. A megszűnés, bezárás mindig fájdalmas, különösen akkor, ha meghúzódik mögötte egy combosabb gazdasági-politikai-hatalmi szál (csőrbaszás) is. Persze az is részigazság lehet, hogy igen mélyen a pénztárcájába kell nyúlni annak, aki egy teljes bérletet (vagy akár csak egy napijegyet) akar. Lehetséges, hogy a fesztiválok ideje valóban lejárt volna?
Az alter, underground, a kereteken kívül gondolkodó, a hazai mellőzött/másfajta zenék felvonultatása, nemzetközi produkciók behozatala természetesen értékvédő szemléletűnek tekinthető. Viszont a dark underground és az ipari szubkult számára ezek a fesztek azért sajnos mégsem voltak relevánsak. Bizonyára sokaknak hiányozni fog az emlékek és a közösségi megélések miatt, tehát őszintén osztozom fájdalmukban. Nekünk meg ott a Zaj.
Na, mindegy. Felkészülnek a központi kilövetési parancsra a földalatti klubok. Írmagja se maradjon olyan helyeknek, ahol emberek összejöhetnek és/vagy konspirálhatnak…
Új, letölthető H.I.T termékek érkeztek
Feltételezem, nem különösebben a DIY-mikrokiadványok olvasgatása a fő cél a nyár kellős közepén, mikor más jobb dolgokat is lehet csinálni, de az idei kritikus aszály és a belpolitikai (v)iszonyok ismét adnak egy érdekes fénytörést ennek a két limitált fanzinnak, amit tavaly tavasszal készítettem és már elérhető itt a H.I.T-portálról, meg a nagyszerű hazai underground fanzinadatbázisból, a fanzine.hu-ról is. Csak gondoltam, megemlítem még egyszer, hátha esetleg kimaradt, aztán végül csak lekapod a telódra, amolyan könnyed strandolvasmánynak.
Nyár végére pedig befut a HIT_ISS07 is. (Most már tényleg nekidurálom magam és pontot teszek a végére.)
Külföldről jelentem:
Douglas McCarthy is itt hagyott bennünket
Sokkoló volt szembesülni a hírrel és a csupasz ténnyel, hogy a Nitzer Ebb ikonikus frontembere is már odaát van, és nem itt velünk. Akkor ezek a gondolatok jutottak eszembe és darabosan, letörve írtam ki a H.I.T facebook-oldalára:
„Kegyetlen világ ez! A teliholdas éjszaka hatására reggel tovább aludtam a tervezettnél, élénk, sűrű és abszurd álmaim voltak. Aztán nyúzott fejjel és csíkszemekkel kapcsoltam be a laptopomat és addigra már elárasztották a hírfolyamomat. Befutott a rossz hír: Douglas tegnap óta nincs többé. Az álmok után visszatérni a rideg, kegyetlen valóságba felér egy vonatgázolással. Kegyetlen világ ez!
A Nitzer Ebb fiatalságunk meghatározó zenekara volt. Douglas McCarthy személyisége, energiája, frontemberkedése, de legfőképp speciális, hol agresszíven üvöltözős, hol meg szelíd, selymes hangja évtizedeken át tüzelt és szolgált minket. Fontos példaképünk volt a sok között.
Hiába tudtuk, hogy az egészsége megromlott, hiába szorítottunk érte, kívántuk a legjobbakat, vártuk és bíztunk a felépülésében, a vége mindig ugyanaz. Ikonjaink nem élnek túl bennünket. Előbb mennek el. Végül pedig úgyis mind elmegyünk.
Douglas nem volt lusta. Nem egy tétlen, üres, paralizált életet élt. Lemezeket, videókat, szövegeket, emlékezetes koncerteket, kollabokat, tartalmas és progresszív produkciókat hagyott hátra nekünk. Továbbá bennünk élő szikár alakját és markáns hangját.
Most, hogy nincs többé már velünk itt, ebben a kegyetlen világban, annál inkább velünk és bennünk van: egy, a kintinél, fizikainál sokkal jobb világban.
Köszönünk mindent Doug.”
Azóta sem volt lelki erőm hozzá, hogy akár csak egyetlen Nitzer Ebb nótát, vagy bármi mást meghallgassak, amiben az ő jellegzetes hangja, orgánuma van. Tiszteletét sorra mindenki lerótta, részvétét kinyilvánította, az Élet itt megy tovább, a remény nem tűnik el, maga a Nitzer Ebb produktum Bon Harris vezetésével feltehetőleg folytatódik valamikor, ami rendben is van. Persze ez sem tetszik egyformán mindenkinek, mert Douglas nélkül a termék számukra már nem ugyanaz, nem értékelhető (az új NE anyagból pedig még semmit se hallottak.) Furcsa ez, hiszen a Nitzer Ebb azért nem 100% McCarthy-ból állt össze eddig sem, a zenetörténelemben pedig számos példa van arra, hogy kilépés, betegség vagy halál miatt más veszi át a frontember szerepet vagy kívülről castingolnak és a formáció ugyanolyan sikeres tud maradni és folytatni képes a megkezdett utat. Nos, ez idővel úgyis kiderül, azonban van még egy dolog, ami azóta sem hagy nyugodni.
A hiperszenzitivitás. Meg hogy sosem tudjuk teljesen megismerni, kiismerni valaki rejtett szorongásait. A Ted Lasso sorozat egyik legdrámaibb jelenete jut eszembe folyton, amiben Ted az apja elvesztéséről mesél. Meg azok az emberek, akik jóval kisebb teljesítmény mellett is galaxisméretű arcot növesztenek maguknak. Meg azok az átlagemberek, szülők, gyermekek, művészek, akik hihetetlen erőbedobással igyekeznek jók lenni másokhoz, de a kutya sem veszi őket észre vagy számba. Vagy ha észre is veszik, vissza is igazolják, meg is köszönik ezt, az illető mégsem képes elhinni magáról, vagy legalább egy picikét legbelül megbizonyosodni arról, hogy „elég jó vagyok”. Lehet mosolyognak kifelé közben. Lehet, hogy ünnepelt sztárok is akár, vagy leverik a ranglisták tetejéről az összes csillagot. A kétely, hogy „nem vagyok elég jó” azonban féregként ott fúrja a lelket egy egész életen át. A szorongást, az alattomos belső hangot pedig alkohollal vagy egyéb szerekkel, cselekedetekkel, ellenkompenzálással igyekeznek elfojtani, vagy legalább egy pár órára hátrébb rugdosni. Ez azonban soha nem egy tartósan jól működő stratégia. Soha nem az.
Vajon Douglas halála után hányan lehettek azok, akik egy kicsit is önmagukba néztek? Voltak akik azt mondták netán, hogy „hát de basszus, eddig is feláldoztam magam másokért, nyerni semmit nem nyertem, de az önmagamban kételkedéssel, stresszoldással se megyek semmire!”, majd letették az alkoholt, vagy bármi mást, és egycsapásra meg is nyugodtak, hogy „azért mégis elég jó szülő, gyermek, rokon, testvér, zenész, művész, dolgozó, szomszéd, stb. vagyok”? Vagy folytatódtak a további darálós napok és a féreg másnap, harmadnap, évek múltán is tovább fúrta-e a lelket és azt üvöltözte teli pofával közben, hogy „Shout! Dolgozz erősebben a szeretetért és elfogadásért, mert ez így még kevés!”
Nem ismerhettem személyesen Douglast, nem tudhattam a privát vagy szakmai életéről részleteket, ez talán kevesek számára adatott meg. Azt viszont hiszem, hogy a belső marások, önmarcangolások adhatták a táptalaját és egyben a műtrágyázását is annak, hogy nagyszerű dalszerző, énekes, zenész és sokak által respektált barát és munkatárs lehetett. Hogy legbelül mi is volt igazán, mit érezhetett a hétköznapokban és a bulik előtt, bulik után, azt legfeljebb ő maga és a megfogott poharak és üvegek tartalma tudhatta.
Fontosnak tartottam ezeket a gondolatok egy hónappal Douglas halála után még rögzíteni. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak egyetlen embert érint, hanem vélhetően sokakat. Van min elgondolkozni és levonni önmagunk számára a következtetéseket.
Ide rajzszögelem még Janurik János barátunk visszaemlékező búcsúírását is, hisz ő jóval több tudás birtokában van ugyanis mint én vagy bárki más közülünk:
„… más dolgokkal vagyunk elfoglalva, de örülnénk, ha találkoznánk veled…” – Búcsú Douglas McCarthytól
(Lángoló, Janurik János, 2025.06.18.)
Mark Snow és vele az igazság nyitódallama is odaát van
X-Akták főcímzene és még megannyi tétel a T.J. Hookertől a Millennium sorozaton át, felsorolni is elég lenne. A világ egyik toplistás zeneszerzője több évtizednyi film- és sorozat zenéjének komponálása után végleg megpihent. Emlékszem rá, mekkora harcok mentek a koliban a tv-szobában a távirányítóért, mert a kolisok egyik fele a Vészhelyzetet (ER), míg a másik fele az X-Aktákat akarta nézni (egyidőben és egy tévén, de két csatornán – hát, nem ment valami békésen!). Nem tudom, hányan emlékeznek még csak úgy fejből a Vészhelyzet főcímzenéjére, de abban biztos vagyok, hogy az X-aktákét bárki el tudná pontosan fütyülni még ma is. (Már ha képes egyáltalán fütyülni.)
Isten Önnel, Mr. Snow. Köszönjük gazdag hagyatékát.
Nyári zárószavam: PAUSE.
Ideje kicsit nekem is megpihennem, hisz meglehetősen zúzós volt ez az első hat hónap mindenestül és mint tudjuk, a nyári uborkaszezonban megcsappan ám az általános érdeklődés meg a figyelem. Ezért inkább a személyes projektjeim és a regenerálódásom irányába oldalgok el én is, befejezek félbehagyott ügyeket és ügyleteket, meg felkészülök mind lelkileg, mind fizikailag és technikailag is az erősnek ígérkező őszi-téli szezonra. (Ki tudja, hogy tényleg az lesz-e?)
Most egy darabig nem lesz a portálon ezért update és új tartalom, viszont temérdek remek írás vár az archívumban így is, ha netán olvasni támadna kedved az underground zegzugos, sötét, rideg bugyraiból egy zsúfolt és emberzajos belföldi vagy külföldi resortban, Balcsiparton uncsizva, vagy egy lerobbant MÁV-szerelvényen megsülve.
Stay tuned, take care. Jó pihenést mindenkinek.
0 hozzászólás