Radio Kaleid Koncert Show + Darkstage DJ Party, 2025. január 4. Budapest, Dürer Kert.

Őszintén szólva a januárról ritkán szokták tömegek azt csicseregni, hogy az a nagy felismerések, új, nagyszerű lendületek hónapja. Még fogcsikorgatva megy az újévi fogadalmakkal való kíméletlen szembenézés, még kering a bélrendszerben a félig emésztett, repedt bejglimaradék, a munkahelyeken világmegváltó menedzsmentek nyomorgatják a rideg hajnalban szélvédőt vakarászó, kifolyt szemű, bérért és fizetésért robotoló alkalmazottakat. Ki a franc gondolna ilyenkor bármiféle buliszituációra, főleg rögtön karácsony és szilveszter után? Bizony vannak, akik nagyon is! A H.I.T most rövid időn belül két fontos hazai eseménybeszámolóval is érkezik. Kicsit elmerengek a kockázatvállalásról, a partiszervezés pszichikai aspektusáról is közben. Elsőként a Dürer Kertben rendezett Radio Kaleid Koncert Show kaleidoszkópjába kukkantok bele, aztán a győri bunkerboldogságról sztorizok majd nektek egyet.

Mi is kell egy jó bulihoz? Majdnem semmi, de mégis egyszerre minden.

Bevallom, elsőre oltári nagy marhaságnak tartottam, és tuti bukónak hittem, mikor először hallottam arról, hogy Magyarország első számú dark underground és szintipop rádió, a mostanra tényleg rendesen felfutott Radio Kaleid teamje egy nagyszabású, többfellépős koncerteseményt szervez. Még nyakig voltunk a sűrű őszi partiszezonban és akkor elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy az év végi kimerültség, betegséghullámok, fizikai, lelki és anyagi legatyásodás után, egyből bulizni vágynának emberek. Magamból indultam ki és igen rosszul, de én ilyenkor kb. úgy jövök ki a kecóból, mint Juliette a Silóból. Lebeszéltem volna őket erről, de jobb, hogy nem tettem és szerintem esélyem/igazam se lett volna.

Ugyanis a szervezői olthatatlan szenvedély az első számú és elengedhetetlen komponens ahhoz, hogy egy esemény elérje a célját. Baluék, Tamásék és a többiek tényleg mélyen hittek abban, hogy sikerülhet egy kaleidoszkóp jellegű, csillogóan családias, barátságos és elektronikus műfajokon átívelő programot szervezni, amely bevonzani és lelkesíteni képesek az embereket – még január első, csikorgó napjaiban is. Nekik volt igazuk és a kockázatvállalás kéz a kézben jár a bátorsággal. Jól tették, hogy hittek ebben, mert az esemény előtt én is elkezdtem hinni benne.

A Dürer Kert január 4-én szombat este apránként kezdte összeporszívózni a feketébe öltözött népeket. Utoljára a Laibachon jártam ott, és most teljesen más arcát mutatta a hely. A kinti bódék zárva, a színes izzósorok még poszt-karácsonyi hangulatot árasztottak, látszott a lehelet, a Hengermalomnak viszont még a sziluettje sem. Pár nappal előtte sikerült jegyet vennem, de előtte háromszor vertem a fejem a falba, ugyanis a Tixa már korán azt üzente, hogy befejezték a jegyértékesítést, aztán némi technikai hibát elhárítva mégis lett jegyem. (Tudom, voltak olyanok, akik akkor este próbálkoztak és volt némi akadozás, de úgy érzékeltem, hogy a szervezők mindent igyekeztek megtenni azért, hogy a sok „sötét rokon” bejuthasson. Ilyesmi bármikor, bárhol megesik, megszokhattuk már. A szándék és az erőfeszítés a problémák elhárítására viszont példás volt.

Várva a kapunyitásra és az ismerősök, barátok érkezésére, jót keszonoztam előbb a Fotelbárban, nézegettem a kifüggesztett műalkotásokat és szemezgettem a bárpult fölötti (de látogatók elől elzárt – sic!) könyvtáras galériával. Kellemes chill és melegség ölelgetett, aztán egyre többen és többen lettünk, amin meg is lepődtem kicsit, viszont örömmel konstatáltam. Imádtam, hogy kint a kertben itt-ott ilyen rácsos kosarakban fahasábok lángoltak, szépen köréjük is gyűltünk, fagyos kezeinket melengetve, mint egy jámbor nyáj tagjai beszélgettünk.

ANIA még nem mánia, de sikerült előhangolnia

ANIA (Both Anna, ill. Ania Corporation) kapta azt a sohasem egyszerű feladatot, hogy elkezdje behangolni, bemelegíteni az apránként beszivárgó közönséget. Mint dalszerzőt, producert nem ismertem őt korábban és még nem láttam-hallottam élőben sem. Így érthetően kíváncsi voltam rá, hogy milyen megoldásokat alkalmaz majd live-ban, mennyire képes érdeklődést kiváltani, azonos hullámhosszra kerülni olyan makacs és önfejű közönségfajtával is, mint amilyen például én vagyok. Mindig érdekesnek tartottam a többtagú zenekarok, de különösen a szólisták imázs, marketing, követőtábor építését, nem keveset szoktam ilyesmiken agyalni. ANIA profilját előzetesen lecsekkolva volt egyfajta feltételezésem: angol nyelvű számok, nem túlságosan lélekmélybe vagy komplexitásba karmoló szövegek, vizuálisan talán kissé percepciós küszöbön túlbillentett női pszicho-body-pozitivitás, amelyhez amolyan derűsen kommersz plázás háttérzenék kapcsolódnak – a nemzetközi trendeknek szolgaian és hézagmentesen megfelelve – a siker és a Spotify-hallgatottság érdekében. (Ez volt az első, óvatos layerem.)

Azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy tiszteletre méltó az a fajta törekvés, amit ANIA beletett 2020 óta (sőt, még előtte is) a zenei produceri munkájába, fejlődésébe, tanulásába, dalszerzésébe és az egyéni pályaútjának, saját hangjának és imázsának, közösségi profildesignjának keresgélésébe. El kell azt is ismernem, hogy a célközönsége bizonyára, sőt, határozottan nem én vagyok, ugyanis engem kiver a víz a rádióbarát slágerektől és a kommersz hangnyalókáktól. A 80-as és 2020-as évek (kissé eurovíziós beütésű) popzenéje női fodrászatok és plázashopping-túrázók táborának tökéletesen megfelelő zene lehet, viszont nem hozzám szól. Lehet billegni ugyan a kommersz és a dark underground határmezsgyéjén, én sajnos nem jutottam tovább ANIA visibility-jének és tartásának csodálatán túl. Mindenképp érezni az igyekezetét, a színpadi mozdulatainak csiszolgatását, a lelkesedését. Számos budapesti és szombathelyi klubfellépésén van már túl, van egy jól bejáratott repertoárja az ismertebb, itt-ott játszott, vezető slágereivel (Fade Away, Cereal, Endgame, Cat). A közönség egy része érdeklődve figyelte (köztük én is), az őt nyilván jobban ismerő követői persze lelkesebben, és ez így együtt csodálatosnak is mondható. Undergroundnak és darknak közel sem. Érdekes jelenségnek tartottam, de most inkább nem is bonyolódnék bele ennél jobban. A ráhangoló-bemelegítő küldetését viszont teljesítette, különös jelenségnek (na jó, kicsit azért kakukktojásnak) tartottam ebben a line-up-ban, de még így, ebben a szerepében is volt őt látni és hallani.

(Ha esetleg kicsit bátrabban megvadulna és tovább sötétedne a zenei világa valamikor a közeli vagy távoli jövőben, headliner-ként biztosan újra szívesen megnézném.)

A First Aid Tech meg persze kifektet

A szünet alatt még javában kint beszélgettünk Gazdag Istvánnal és zenésztársakkal, mire egyszer csak észbe kapott és azt mondta, „juj, bocsi, mennem kell, én következek!” – azzal nyomulunk is be utána, hogy hiperaktív részesei legyünk egy olyan sötéttechno vadulásnak, amire még mi sem voltunk teljesen felkészülve. Aki vett már részt korábban First Aid Tech performanszon, az nagyjából sejtheti, mire lehet ilyenkor számítani: csatakosra táncolja magát a táncorientáltabb közönség, energiák és korábban sosem tapasztalt erők szabadulnak fel a gépzenei „stompoló” törzsi beatfolyamokra. Hamar kiderült, hogy ezen az estén mindez még jócskán hatványozva is lett!

Még be sem voltam rendesen fűtve, de már céltudatosan téptem le előre magamról a ruharétegeket és dobáltam a színpad szélén lévő szabad területre hanyagul kupacba. A biztiőr egyből oda is ugrott hozzám felemelt mutatóujjal, hogy kérdőre vonjon: „Maga fellépő? Csak a fellépők használhatják a színpadot!” A válaszom halálkomoly, arckifejezésem ellentmondást aligha tűrő volt: „Értem, én viszont a tánctéri hangulatfelelős, az elsősoros tüzelőember vagyok!”. A biztonsági emberünk fejében ott egy pillantra laggelt kicsit a processzor, de hamar rávágta: „Jó, az más. Rendben.” (Lehet azt gondolta, hogy valami beépített, fizetett ember vagyok, titkos és váratlan meglepetésszereplője az eseményeknek, holott közel sem. Én csak imádom kitáncolni magam István zúzós dolgaira. Utána nyilván meg is győződhetett róla, hogy tulajdonképpen valóban ezt tettem és nem hazudtam.)

A korábbi színpadi világosság helyett sötétebb közegből és sűrűn pergő videomixtől hátbaverbe kell kiszedni István kötött sapkás bolhaként folyamatosan izgágán pattogó, kontrollereire görnyedő és tekergető alakját. Commodore-logós pólójában rá-ráfeszül a pultjára, kapaszkodik a potméterekbe, villódzik minden, rendesen még fotózni se lehet, nekünk is pogózni kell rá és vele együtt. Sorra tüzeltek ránk a Tech under your skin izompumpálós, tempós licenszkötegei (Haut Tension, Bloodwit, Breakout), nem is bírjuk abbahagyni a mozgást. István szünet nélkül gondoskodik róla, hogy legyenek váratlan meglepetések is. Egyszer csak valahogy felkerül rá egy lyukacsos fehér színű horrorhokis maszk, máskor meg elugrik a berendezéseitől és a színpad közepén nyom egy szóló cheerleader full body-vonaglást! Teljesen megvadulunk, lüktet már mindenünk, és a szett felépítése számol azért ezzel is. A performansz utolsó harmadában beugrik tehát Linda Daemon és a First Aid Tech énekesnővel kiegészülve, feltechnósított, ismertebb pop számok coverjeivel (pl. Pink Floyd – The Wall, Eurythmics – Sweet Dreams) is meglepetésben részesít bennünket. Bár fizikailag és szusszal is alig-alig éljük túl, a cirka majdnem egyórás FAT-veretés ideje mégis úgy repül el, mint Márton lúd, hátán Nils Horgelssonnal.

Talán furcsa lehetett egyeseknek a szolidabb és alapvetően lassúbb dark pop és szintipop produkciók közé beiktatni a First Aid Tech-et, viszont így legalább a kefekötőként táncoló és acid EBM-vonalért élők számára is kínált az este egy erős, csípős csemegét, zeneileg jó adag pszichoaktív szórakozási lehetőséget.

A Black Nail Cabaret túlmutat a krizantémillatú papírformákon

Bár kimondatlan ez (én azért mégis bátran kimondom), a szervezők is szépen, demokratikusan oldották meg az egyenlőséget és a digitális event flyer-en sem emelték ki vagy fel a dolgot, azért mégis érezni és tudni lehetett, hogy az est legsötétebb ragyogó fénypontja, rajongómágnese, vákuumos tömegvonzereje és headliner-fellépője azért mégiscsak a Black Nail Cabaret házaspáros, akik a hazai dark underground szubkultúrkörben igen előkelő és kiemelt helyet foglalnak el már régebb óta. Árvai Krisztián és Árvai-Illés Emese kitartó és elkötelezett, koncepcionális művészeti munkával, olthatatlan szenvedéllyel, mindezek mellett kellő alázattal viszonyulnak ehhez a kissé talán peremvidékre szorított, mégis értékekkel és érzékenységgel összeötvözött, kissé bizarr közeghez. Végigjárták a ranglétrát bármiféle panasz vagy zokszó nélkül. Fellépéseik idehaza és külföldön egyre több embert vonzanak. A BNC hangzása, vetítése, Emese elképesztő színpadi megjelenése és dramaturgiai képessége mesterien csiszolt, továbbá körüllengi őket valami megmagyarázhatatlan misztikum, rejtélyesség, egyszerre félt és vágyott borzongás.

Mindezek fényében nem is csodálkozom azon, hogy megtelik a terem különféle korú, nemű, hátterű, preferenciájú közönséggel. Mert ott van egy súlyos, lappangó titok, amire mindenki csak keresgéli a választ: Mégis kik ők? Mely világról valók? Hogyan képesek erre? Egyáltalán hogyan lehetséges ez Magyarországon? Miként jöhet létre egy hallgatagnak tűnő, háttérbe húzódó férfinak és egy rendszeresen boszorkányosra, fekete kontúrosra öltöztetett és sminkelt, prudens és varázslatos, szabályozott hangú nőnek a tökéletes és teljes párosa, hozzá egy lelkileg összetett, artisztikus komplex produktuma, ami generációkon és nemeken átívelően képes felkavaró, beivódó és engesztelhetetlen lenni? Ha van olyan, hogy nem evilági tudás, akkor a BNC bizonyára rendelkezik vele. Kívülről mindig durván fekete mágiának tűnik, azonban belsőleg használatos, a hatása pedig a fehér mágiáéval azonos.

Hogy valóban ezt reprezentálja-e Emese a hol simogatóan szolid, hol nyersebb, de érzelmes énekhangjával, elemi színpadi mozgásával vagy azzal, hogy teljes dekoltázsa egészen az állvonaláig teljesen feketére van kenve, vélhetően senki sem fogja sem megerősíteni, sem megmagyarázni. Miközben elhangzanak a gyönyörű Chrysanthemum album dalai, pár oldalról, oszlopfedezékből elkövetett oldalpillantás és elbénázott fotózási próbálkozás után egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre hátrébb szorulok a közönség szövetében, miközben olyan érzelmi hullámok söpörnek végig rajtam, amelyeket nehezen tudnék megmagyarázni vagy akár csak önmagamnak értelmezni.

Amikor felcsendül a Totem and Taboo, menetrendszerűen párásodni kezd a szemem és nem a tömegtánc testmelegének lecsapódásától vagy a robotlámpák által kibocsájtott energiahőtől. Ehhez nagyban hozzájárulnak olyan tényezők is, mint a káprázatos, két oldalt vetített, igen magas minőségű és invazív, klipszerű videomix-ek, amelyek ugyanúgy követelik a figyelmemet, akár a színpadi vagy színpad előtti történések. Vagy mondjuk az olyan szép emberi pillanatok, amikor Emese egyszer csak két szám között lehajol és beszélget kicsit egy színpad előtt magát illegető-billegető, aprócska kislánnyal. Feltehetően az anyukája lehet BNC-rajongó. Ennél a pontnál is váratlanul kaparni-facsarni kezd a szívem. Azért, mert hiszem, ott meg lett alapozva a gyermekének is egy fontos és biztosan igen mélyre bevésődő pozitív emlék: hogy a legkülönlegesebb történetek, valódi katartikus élmények nem az ilyen-olyan mesekönyvek színes lapjairól, de még csak nem is a YouTube Kids vagy a Nickelodeon idegroncsoló, sűrűn pergő műanyagízű- és alapú hamis akciók képkockáiból érkeznek, hanem abból a varázspillanatból, hogy egy furcsa kinézetű, de angyalian lágy hangú „énekes néni” lehajol és vált vele spontán pár kedves szót. Most is elérzékenyülök, ha a koncert ilyen és ehhez hasonló őszinte mozzanataira, mozdulataira, hömpölygő emlékeire gondolok.

A fentieken túl három dolgot szeretnék még kiemelni a BNC fellépése kapcsán, amelyeket fontos és szubjektív megállapításként kívánok továbbadni az olvasónak. Az egyik az, hogy a Black Nail Cabaret mindezt rengeteg munkával, odafigyeléssel és nagyfokú tudatossággal, építkezéssel érte el. Ez nem hull csak úgy senki ölébe. Az itthoni és a külföldi live-tapasztalatok összeadódnak, egymást erősítik, tulajdonképpen a jófajta professzionalizmus ebből is fakad és túlmutat a papírformán. A szakmai rutin nem feltétlenül kell haknikipipálós, lélektelen egyformasághoz, túlkontrollált hibátlansághoz vezessen. Roppant fontos ezt megtapasztalnunk. Ez a koncert tankönyvi példa volt: lélekkel, tudással, közönségre figyelmességgel és érzékenységgel megtöltve. Ezt szerintem bárki észlelhette ott, nem csak én.

A másik felismerésem is ehhez kapcsolható: már nem tipizálható olyan egyértelműen és elnagyoltan a BNC törzsközönsége. Én például egyáltalán nem gondoltam volna azt, hogy ennyi fiatal és már azért a középkorúságon is lassan túljutó rajongója lehet a zenekarnak és ez még csak nem is a képekkel vagy közhelyes egysorosokkal vastagon agyonetetett social media-csatorna vagy marketingmacherség függvénye. (Van amikor ugyanis ez inkább kontraproduktívnak bizonyul.) A BNC valami misztikus zenei lélekkulcsot talált fel, okosan forgatja a zárjainkban és ezzel egyesíteni és összekapcsolni képes bennünket, embereket (és nem pedig szektásítani). Ez is egy ritka, különös, hozzáadott értéke.

A harmadik dolog szintén nem mellékes, sőt, oktatni kellene mesterkurzusokon: a BNC más módon is alaposan készült erre az estére. Volt működő merch-pultjuk, üzenőtáblájuk, termináljuk, idejük, sold-out-osnak gondolt termékeket is hoztak magukkal az otthoni raktárukból, dedikáltak, fotózkodtak, beszélgettek a rajongókkal a koncert után fáradhatatlanul, töretlen lelkesedéssel, türelemmel és le kell borulnom előttük emiatt is.

A 8BIT-ről meg persze jól lecsúsztam, de van alibim.

Nem akarom különösebben mentegetni magam, de a BNC után az előtérben zajló spontán csapatösszevonások, baráti találkozások és beszélgetések, egymásnak örvendezések, eszelős zenészdiskurzusok teljesen el- és kisodortak a koncertfolyamból. Pedig Dobrocsi Krisztián szintetizátormunkáját Nagy Gergely dalaival szívesen meghallgattam volna.

A 8BIT a szintipop-rajongók és analóg szintiszakértők körében bizonyára kedvelt, elismert, némi Bonanza és egyéb inspirációval 2010-ben keletkezett zenekar. A Radio Kaleidhez közel álló és a Hungarian Synthpop Allstars egyik emblematikus formációjáról, szintetizátorszerető emberekről van szó ugyanis. Viszont mire nekiindultam volna, hogy visszanyomuljak a kisterembe, hogy belekóstoljak az előadásukba, meglepődésemre már mindenki kifelé áramlott. „8BIT?” – kérdezem? „Most lett épp vége!” – mondták többen is. Ahh, ennyire elröppent volna az idő? De kár! Észre se vettem! Pedig a Gyárak című számukat (az kicsit iparibb, sample-s, meg okos szövegű, antikonzumer kedvenc is) szívesen meghallgattam volna, bár nem tudom, azt játszották-e akkor este. Így hát róluk nem tudok most írni közvetlen tapasztalatból, de majd igyekszem valamikor bepótolni.

A koncertek után ott maradó kitartóknak még a Dark Stage team jóvoltából lehetőségük volt tovább is ünnepelni.

Összegzés

Ugyanis ez egy valódi ünnep volt! Ráadásul gitármentes is! (A gitárok a szomszédos nagyteremben mentek, ott heavy metal volt. Bármennyire is kilátástalannak és kivitelezhetetlennek tartottam – mégis szép, nagy számú, elektronikus zenékért (legyen az pop vagy dark techno), sötét dallamokért, undergroundért lelkesedő embernek, közösségeknek, zenészeknek, barátoknak kínált egy nagyszerű alkalmat a cross-over találkozásra, jó zenéken való osztozásra, közös élményekre, beszélgetésre, barátkozásra, táncra. Teljes mértékben adom és aláhúzom fekete táblafilccel háromszor is, hogy ez a Radio Kaleid Koncert Show egy igen szerethető, közösségkovácsoló, békés atmoszférájú és teljesen családias rendezvény volt. Ráadásul technikailag is perfekt színvonalon zajlott, ami azért nem feltétlenül számít minden esetben alapvetőnek és egyértelműnek. (Ahhoz nem csak 230 Volt kell, hanem olykor szerencse is.)

Így köszönetet szeretnék mondani a Radio Kaleid stábjának, mindenkinek, aki a rendezvény létrejöttében, megvalósításában valamilyen módon közreműködött, kooperált, segített. Külön köszönet minden fellépő előadónak, hogy jelenlétükkel, művészetükkel és energiáikkal támogatták az estét és a mi örömünket.

Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni azoknak is, akik a január eleji punnyadtságukat egy néhány órára félretették, vagy egyáltalán fel sem ismerték. Ettől a pezsgéstől, lelkesedéstől, a rég látott arcoktól is kiemelkedőnek számított ez az este.

Soha senkinek nem kívánok ennél rosszabb évkezdést!

(Rendszert amúgy tudtok belőle csinálni? Szerintem sokan egyből bólogatnának rá!)