A Clock DVA bár fellépett az utóbbi években egy-egy nagyobb zenei fesztiválon, azonban idén érett meg az idő arra, hogy új típusú trióként egy 16 állomásos klubturnéra induljon az Egyesült Királyságban és az EU-ban. Hozzánk legközelebb eső megállója már a turné vége felé, Bécsre esett, így ezt azonnal be is lőttük már szeptemberi elővételes jegyvásárlással. Bécsnél keletebbre eső helyszín nem is volt, ami valahol érthető, sőt megindokolható, hisz a nyugati modernitás és klubkultúra talán tényleg Bécsben ér véget. (De erről persze csak a legvégén ejtek szót.)

A Flex

Bécsben három jelentősebb ipari underground klubot tartunk számon. A Gasometer és a Viper Room mellett a Flex a harmadik. A hely a Duna-csatorna jobb partján, a belváros felőli oldalon, az Augartenbrücke-ről lépcsősoron lefordulva közelíthető meg. A környéke teljes mértékben a csatornamenti trash-graffiti-art rögtönzöttségét, bátorságát és punkságát illusztrálja, ami tulajdonképpen hézagmentesen végigvonul a Hunderwasser stílusban megpimpelt távhőközpont ikonikus tornyától (Spittelau) egész hosszan. Döglött növényekkel beültetett bevásárlókocsik, kordonok, bezárt itatós partihelyek, plakátrengeteg és kihaltságot árasztó, leponyvázott szakaszok teszik enyhén nyomasztóvá. Mikor kapunyitás előtt sokkal korábban berepültük a környéket, kicsit meg is rettentünk, ugyanis semmiféle jel nem utalt rá, hogy itt valóban Clock DVA koncert lenne. A hely elhagyatottnak, régóta lezártnak, koszlottnak tűnt kívülről. Se egy kifüggesztett programnaptár, se egy melegedő, de még egy árva DVA-koncertplakát se tette megnyugtatóbbá a Flexet és környékét. A kapunyitásról ellentmondásos információink voltak, egyik helyen 7 órát, másik helyen 8-at írtak. Ott ácsorogtunk páran feketeruhások, mikor a személyzet egyes tagjai elkezdtek beszivárogni a helyre, de csak mosolyt és jó estét biccentést kaptunk tőlük. Aztán egyszer csak hirtelen felkapcsolták a bejárati főreflektorokat, amelyek mintha még pukkantak is volna egyet, a Flex felirat izzói is égni kezdtek, mi pedig pont úgy éreztük magunkat, mint a fegyencek, akiket a börtönudvaron szökésen kapnak, épp csak a hangosbemondó hiányzott. Hatalmasat dobbant a szívünk!

Az előkészületeket nem kapkodták el különösebben. Egy idős biztonsági őr komótosan végigsétált és két ajtóra kiragasztott egy A3-as fénymásolt fekete-fehér Clock DVA plakátot, rajta a beugró ára, 35 EURO. (Klassz, mi elővételesen 30-ért vettük, és még csak 392 forint volt akkor az euró.) Ezek szerint teltház nem lesz, bár a hely befogadóképességét sem ismertük, hisz nem jártunk még itt korábban. 8 óráig szépen gyülekeztek a helyi arcok, pár külföldi is volt, és ahogy végigpásztáztam az érkezőkön, megállapítottam, hogy ez bizony szenior rajongótábor. Idős bácsik, a nyugdíjtól már nem különösebben távoli alterfigurák, csöndes, introvertált művészalakok szivárogtak a bejárat előtti sétányszakaszra. Volt néhány nő is köztük, de ők is jócskán 40 felett, azaz beérettek. Hiába tömörültünk a kerekablakos acélajtó előtt, amiről azt hittük, hogy az a bejárat, mint kiderült a beengedés méterekkel arrébb történik. A beléptetés hajszálpontosan 8-kor, komótosan és békésen, nyugdíjas tempóban zajlott. Nem ehhez vagyok szokva.

A Flex belül egészen underground benyomást kelt. Vörös torpedóhal logója izzik a fekete falba préselve, lépcsőélbe szerelt vörös ledsor, plafonba szerelt technika, magasított színpad, oldalt tőle kicsit alacsonyabban merch-sarok, kellően hátul széles bárpult, emeleten gardrób. Minden átlátható, egyszerű, nem túlbonyolított, nem proli-ragacsos-trash érzetű. Ha bécsi lakos lennék, tutira rendszeresen és szívesen lejárnék ide.

A várakozás

A tér sötétségében csak a hatalmas fehér DVA-logó izzott, ami roppant sejtelmessé és ünnepélyessé tette a hangulatot. Valami átlagos, meditatív, nem túl gyors tempójú elektro szólt, nem is nagy hangerővel, így könnyedén tudtunk beszélgetni mellette. A merchpult körül bámészkodtak és vásárolgattak az elszánt relikviagyűjtők. Zömmel rizosfera-s kiadványok közül lehetett választani. Kapható volt pár kurrens Adi Newton projekt CD-je, vinylek, láttam piros Clock 2 USB-dobozt, Neoteric CD-R-t, aki akart, vehetett magának Anterior Research Station logós vászon bevásárlószatyort vagy Clock DVA-logóval nyomott pólót. Különösebben nem tapasztaltam bőséges kínálatot és az árakat sem csekkoltam, persze aki akart, az vehetett ritkaságokat az elmúlt évekből, viszont az égvilágon SEMMIT a régmúltból.

Fél órát vártunk így, én megbabonázva bámultam bele a világító DVA-logóba és lassan gyülekeztek a színpad elé az emberek szellősen és nyugisan. Bejött egy magas fickó, megállt mellettem pár másodpercre és ő is bámulta a színpadot és a különös keverőpultot. Arcán valami komoly derűt véltem felfedezni és a vonásai roppant ismerősnek hatottak. Pár perc múlva esett csak le a tantusz, mikor már kezeslábasban állítgatta készülékeit a színpad bal sarkában, hogy maga TeZ volt az.

Ennyi volt a vezérlőpult, maga a hangtechnika vezérlése. Minden be lett lőve előre, súlyos vasak vették körbe és le volt lakatolva az egész. A hangtechnikus egy furcsán bicegő idősebb fickó volt, de ő is szerintem csak humánvédelmet biztosított a kontrollállomás terén, aligha markolt rá bármelyik potméterre. (Már amennyire érzékeltem a hátam mögött a sötétben.)

A Buried Dreams intro

Pontban fél 9-kor elnémült a háttérzene. A három tag bejött a színpadra, elfoglalták pozíciójukat. Megszólalt egy két furcsa hang valamelyik gépből, csak úgy teszt gyanánt. Adi Newton szinte rögtön el is tűnt a vetített DVA-logóval majdnem egyszerre és pár másodperc elteltével felcsendült a Buried Dreams zenei alapjának minimálisra fogott néhány hangja. A háttérben zöld alapon zöld oszcillálás pergett, és mire az ismerős, első és egyetlen női erotikus nyögéshang visszhangja is kimúlt, Adi Newton lassan besétált a központi pozíciójába. Egyből átváltott a kép és a hang az Acceleration lüktetésébe és vibrálásába. Semmi elnyújtott hosszú felvezetés, semmi köszöntés, az egész bevezetés nem volt több 60 másodpercnél és talán ez volt minden idők legrövidebb, de egyben leghatásosabb live-intrója, amely diszkréten jelezte, hogy a most 35 éves, úttörő Buried Dreams album és az azóta megtett hosszú, zenei, de mindenekelőtt multimédiás Clock DVA-életút megidézése, összegzése, felelevenítése veszi most kezdetét.

120 ezer villódzó frame gyilkolászta le a látásunkat

Bizarr képsorokból, ismert filmbejátszásokból, klipanyagokból nem volt hiány. (Fotó: Bari Máriusz)

Kezdem a vörös hajú nővel, aki a Clock DVA trió egyik igen fontos tagja. Ő E Gabriel Edvy, a zenekar vizuális mérnöke, fotósa, az egész A/V-multimédiavetítés puccparádéjának vezérlője, emellett a Clock DVA visszatérésének és egyéb társult side-projektek arculati felelőse. Ő a színpad jobb sarkban állt és egy laptop mögött komoly arccal végzett műveleteket, amelyek semmiféle összhangban nem voltak azzal, amit mi, a közönség érzékeltünk. Sokáig olyan benyomást is keltett, mint aki az előző napok koncertbevételeit könyveli egy Excel-táblában éppen, szóval inkább tűnt szigorú gazdasági vezetőnek. Viszont az ő érdeme mindaz az elképesztően részletgazdag és zenére pontosan komponált vizuál, vetítés, sűrűn pergő képsorok halmaza, amely konkrétan legyilkolászta a látásunkat és megterhelte az agyunkat. Egy insta-bejegyzéséből tudtam meg én is, hogy a koncerten látott vetítés 120 ezer képkockából állt össze. Csak összehasonlításképpen: egy átlagos, 24 fps-es játékfilm is nagyjából ennyit tartalmaz. Viszont ott olyan bit/frame-sűrűségben zúdult ránk egy rakás vizuális inger, feliratok, hullámformák, fotók, film- és videórészletek, geometriai formák, csíkok, számok, foltok, szoftverforráskódok, hogy ha valaki csupán ezt tekinti meg hang nélkül (!), akkor is olyan mértékben leterheli az agyának az információfeldolgozóközpontját, hogy utána még órákig szédelegni fog. Johnny Mnemonic élhetett át hasonlót, mikor túltöltötték az agyát adattal, átlépve a tárolókapacitás határait. Az ember idegrendszere, legyen bármennyire is edzett, az ilyen sűrűn villódzó képek egész hosszú során aligha képes befogadni és megfelelően érzékelni. Gyanítom, hogy az epilepsziára hajlamos egyének azonnal rohamot kaptak volna tőle, és ha úgy vesszük, akkor ez egy remek emberkísérlet volt, a Clock DVA koncert egyik leglátványosabb show-eleme. Sokféle vetítést láttam már koncerteken, de azt kell mondanom, hogy ez volt a legmenőbb, legprofesszionálisabb és legsokkolóbb mind közül. Ha most leültetnének egy több négyzetméteres közfalméretű 4K-s tévé elé egy kényelmes fotelbe, mégis hetekig tudnám nézni ezt a képáradatot. Egyes koncertállomásokon előttük volt egy félig áttetsző vetítővászon és arra vetítettek, most azonban csöppet sem bántam, hogy a hátuk mögött fut a vetítés, teljesen más élményt jelentett így.

Szóval a hölgy oldalt nem a bevételkönyvelést végezte közönyösen, hanem ezeket a saját generálású, gyakran kísértő, sűrű vágású képi szekvenciáit vezérelte, zúdította ránk.

(Fotó: Bari Máriusz)

TeZ, mint hangkutató-generáló mérnök

Maurizio „TeZ” Martinucci a bal oldalon, egy kis laptopon és egy összekábelezett analóg egységen vezényelte a zenei részt. Anterior Research Station logóval ellátott zöld kezeslábasában valóban úgy hatott, mint egy fegyelmezett tudományos labor munkatársa, aki valami roppant precíziót és odafigyelést igénylő kísérletet, műveletet hajt végre nagy műgonddal. Kiemelkedő szerepe volt a DVA-koncertanyag zenei összeállításában és a szemi-automatizált előadásában. Ő volt azonban szinte az egyetlen ember a stábból, akin látszott valamennyire is, hogy élvezi ezt a dolgot. Az előadás több pontján (miután elindította a szekvenciákat), látszólag örömmel konstatálta az energiát, néha oldalt fordult és mikor épp nem akadt más dolga, ő is ugyanúgy lenyűgözve nézte a háttérvetítést, vagy épp elégedetten bólogatott a gépies ütemekre. Talán benne volt a legtöbb emberi vonás is. Egy-egy rövid taps- és rivalgásszünetben ránk mosolygott, picit meghajolt, vagy épp a szívére tette a kezét, megköszönve a visszajelzéseinket. Irigyeltem ezért, hogy valami nagy dolognak lehet a részese, de ne feledjük el, hogy interdiszciplináris művész, zeneszerző és független kutató is egyben és rengeteg befektetett munkája fekszik abban, hogy a technológiát olyan eszközként használja, amellyel feltárja az észlelési hatásokat, valamint a hang, a fény és a tér kapcsolatát. Térbeli hangzású generatív kompozíciói, immerziós képességű fejlesztései a multiszenzoros észlelés fokozása érdekében ezen a koncerten is ránk köszöntek, számos hanghullám-vizualizációja felismerhető volt a műsorban.

Adi Newton, a központi ember

A Clock DVA ikonikus arca, atyja, énekhangja, főideológusa és természetfeletti-technológiai „hangfüvesembere” vastag fekete keretes szemüvegében, barnás színű, jellegtelen munkáskabátjában olyan egyszerűséggel és fáradságot sugárzóan állt ott középen, mintha akármelyik random, 70-es évekbeli közép-kelet európai termelőszövetkezet mezőgazdasági gépjavító, nyugdíj előtt álló Béla bácsiját állították volna be a színpadra – jóformán heccből. Talán már nem lát jól, fogy az energiája, a kelleténél is visszafogottabb, nem tesz fölös mozdulatokat, MacBookjából szinte fel sem néz, a közönséggel nem teremt semmiféle kapcsolatot. Hangja hullámzó, hol elgyengülő, de mégis jól felismerhető, máskor meg teljesen felbátorodó és precízen leköveti a zenei alapokat kilépések-belépések terén. Mikor több nyomatékot és érzelmet is visz bele a hűvösebbnek ható, lassabb Clock DVA-dalokba, akkor az igazi. Korához képest (8 évvel idősebb Bill Leebnél) azonban még mindig képes őszintén és hitelesen adni azt az egyedi, suttogós-mormogós énekstílust, ami a Clock DVA-t a különleges, technológiailag axiomatikus zenei alapok mellett feledhetetlenné és megismételhetetlenné tesz. Adi Newton amit annak idején cirka 30-33 évesen felénekelt, azt 66 évesen még mindig pontosan kiénekli élőben, kicsit talán már erőtlenebbül, de még mindig valamiféle titkos szenvedéllyel. Ő a központi ember, a műhely nyugállományú, ünnepelt vezetője és agya. Páran kiabáltak is körülöttem a közönségből, hogy „Thank you, Adi! Thank you, Adi!” – ő azonban komor, rezzenéstelen arccal csak állt tovább és belefeledkezett teljesen a Nagy Egészbe. Összekötőszövegeket, felkonfokat nem mondott. Nagy ritkán egy halk „thank you” kicsúszott belőle, és már a műsor felén túl is voltunk, mikor egy megkésett „jó estét”-et még hozzácsapott. Talán tudatos ez az öregurasság, látszólagos ridegség, hiszen mégis egy legendás, több évtizedes csoport aktuális teamjének a felsővezetője. Még ha ő is az agytröszt, showmenkedést kár várni tőle. Két szélen álló tudományos munkatársaira is csak ritkán pillantott ki. Ez viszont az egész est professzionalitását és precíz, hibátlan összemunkáját is sugallta összességében. Nem róla, nem róluk szólt az est, hanem valami teljesen fölöttük álló zenei szubsztanciáról.

A koncepció átgondolt volt, érzelmekre azonban nem kívánt hatni

A koncert számösszetétele és hangszerelése egyszerűen leírható: a Buried Dreams és más régebbi albumok (Sign, Man-Amplified, Sign) ikonikus felvételei teljes dekonstrukción és rekonstrukción estek át, azaz néhány alaprimuson és jellegzetes hangon kívül alig maradt bennük valami az eredetikből, vagy egyenesen merőben másokkal lettek helyettesítve. Emiatt nem ritkán csak álltam én is, és füleltem, hogy ez most melyik szám kezdete is lehet? Ennek voltak kimondottan olyan előnyei is, mint a meglepetés, hogy „jé, ez így is szólhat?”, míg máskor zavarba jöttem attól hogy egy-egy erősebb dallammenet, hangeffekt, rimusképlet, szintiszőnyeg miért lett lentebb tekerve vagy konkrétan teljesen kimiskárolva. A Hide esetében a fúvós betét például egy egyszerűbb analóg szintire lett cserélve, sajnos éppenséggel az, ami a dal emelkedettségét, ünnepélyességét, érzelmi többletét adja. A NYC Overload felismerhetetlenségig lett roncsolva és ha nincs az urbánus, metropolitan vizuálstíl mögéprojektálva, illetve nem hagynak meg benne bizonyos sampling-darabokat, könnyen lehetett volna azt gondolni, hogy ez egy ismeretlen, új szerzemény. Volt, aki korábbi koncertállomáson már hallotta a műsort és egyébként teljesen helytállóan előre is jelezte, hogy a régebbi dolgok egyáltalán nem úgy fognak megszólalni, ahogy azt a stúdióalbumokról betéve tudjuk és ismerjük. Nem mondom, hogy rossz, de a belenyúlás mértéke és erőssége még engem is megdöbbentett időnként, vagy legalábbis szokatlan volt. A Noesis, Ext. Vol. 1, Clock 2, Neoteric (a legutóbbi négy, reaktivált DVA-kiadvány) kiválasztott számai viszont „papírforma szerint” lettek előadva, vagy legalábbis a felismerhetőségük és beazonosíthatóságuk jóval könnyebben ment.

A produkció repertoárja alapvetően ebből a két kategóriából, komponensből táplálkozott, azaz régi-átdolgozott kontra új-változatlanul hagyott. Egy másik felosztás is megfigyelhető volt azonban: a lassabb, elvontabb, kísérletezőbb számok kevésbé hatottak ezen az estén, ellenben több, magas tempójú Clock DVA klasszikus olyan mértékű basszusterrorral megspékelt szenvtelen törzsi kalapálássá alakult át, hogy az összes belső szervemben éreztem azt a remegést, azt a mindent szétdöngölő, laposra passzírozó hatást, ami többünknek fizikailag is kihívást jelentett. Mármint elviselni! Voltak, akik elől álltak, azonban pár szám után ki is fordultak a színpad előtti térből és teljesen hátrahúzódtak, vagy talán ki is mentek, nem tudom, viszont megértem. Ugyanis olyan mértékű és brutálisan erős hanghatások és terhes mélyekkel teli szekvenciákkal operált a DVA akkor este, hogy csodáltam, hogy végül senki nem lett rosszul. Nyilván van egy karakterisztika, amit a lemezekről ismerünk. Van egy felépített műsor, aminek vannak aprólékosan beállított, stúdióban kikísérletezett és összepakolt hangjai, emellett van a helynek a hangosítási sztenderdje. Hogy ebben mennyire játszott szerepet e két utóbbi, azt lehetetlen volna megítélni. De ha valaki arra vágyott egész életében, hogy a Clock DVA-t egyszer fulldinamikával és max hangerőn hallhassa, akkor abszolút ez az este (vagy ez a turné) volt az, amikor ezt büntetlenül és magas minőségben megtehette!

A közönség összességében jól fogadta az extrémre hangszerelt darabokat, még a hosszabb szekvenciákba belefeledkező tételeket is, néhányan bólogattak is, de pogózás, lökdösődés, tánc nyilván nem alakulhatott ki, már csak a közönség 50 év körüli átlagéletkorából adódóan sem. Ugyan számos DVA-átdolgozás döngölősre és kegyetlen basszuslökéshullámokkal felerősítettre sikerült, minden szervünk módszeresen lett megmasszírozva, a vetítéstől pedig a szemünkben lévő pálcikák egyesével eltörve. Azért a Clock DVA mégiscsak egy rideg, fegyelmezett technokrata zene maradt, amely nem akar erősebb érzelmeket generálni, sírást vagy nevetést, katarzist kiváltani. Műszaki tudományos, kísérleti munka maradt, ami távol esik az intertainment szórakoztatási szándékoktól. Attól a pillanattól kezdve lefagytunk, amint megszólalt és ez utána sem hagyott alább, ahogy véget ért. Többnyire életidegen, természetidegen, mesterségesen generált és urbánus-informatikus szeánszról beszélhetünk, amelyről egyszerre megállapítható, hogy: ami sok, az sok, ami kevés, az kevés, a kevesebb néha több, de a több meg nem mindig elég, mindazonáltal semmit sem tudunk a bennünket körbevevő világ működéséről, csak eszelősen zabáljuk a kásás képeit és totaliter hangjait.

A közönség három régi Clock DVA-klasszikust teljes mértékben és maximálisan tetszésigazolt, így a lágyabb, romantikusabb, elvágyódásos Return To Blue, az automata szögbelövőre emlékeztető Sound Mirror, és a feszes golyózáporos, záró The Hacker bizonyára sokakat boldoggá tett. A vetítő aztán kialudt, a férfiak szinte azonnal eltűntek a színpadról, Gabriel pedig picit azért kedvesen integetett és dobott egy puszit a közönségnek kifelé menet.

(Fotó: Bari Máriusz)

Összegezve:

Régi vágyam teljesült ezzel, hogy élőben láthassam és hallhassam a Clock DVA-t és a régebbi számok mellett a legutóbbi nagy kedvencemet, a Noesis-t is átélhessem. Sok dologra viszont egyáltalán nem voltam felkészülve. Többek között arra sem, hogy ez mekkora hangerővel és lüktetően képes szólni, de annyira, hogy szinte leviszi a fejem és még az alsógatyám is majdnem lecsúszik közben, olyan erős rezgéshullámok és frekvenciák gázolnak végig rajtam. Bár könnyen lehet „öreguras”, nagyjából vonalas és eseménytelenül egyszerű, vagy démonian transzcendens elektronikának tekinteni a Clock DVA-t, de ez a koncert bárkit meggyőzhetett arról, hogy még mindig nagy formátumú és a dark undergroundban előkelő helyet foglaló zenekar!

A másik fő sokkélményemet az okozta, hogy ennek az erős vizuális támogatásnak mekkora szerepe van a teljes produkcióban. Elképesztő sebességgel pergő kockákat, hol szürkeárnyalatos, hol felrobbantott színpalettás, generált animációkat láthattunk. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a vetítésről és a három tag így csupán főként jelentéktelen árnyékok maradtak a színpadon és nem főszereplőkként voltak jelen. A zene és a képek hada vitt mindent. Szép és emlékezetes pillanatai is akadtak ennek az egész multimédiás kompozíciónak. A vizuál gyakran tükrözött volt, és hol isteni fényglóriával, hol hullámbozontokkal és geometriai gubancokkal vonta be a középen álló Adi Newton alakját és fejét. Ott is megroppant a szívem kissé, mikor a korabeli űrhajózási archív felvételek egyikében a hordozórakéta óriási gyűrűje a láncsóvákkal körülsimogatva épp apró karikává zsugorodott a fizikailag kicsi, elektronikus zeneszerzési tudásban és szakmai tekintélyben viszont hatalmas zseni mögött.

Ez a turné abszolút a tiszteletadásról szólt, ami örök és kölcsönös. Lehetne mondani rá azt is, hogy fan service, hiszen a Clock DVA mégis végre valahára elérhető közelségbe hozta a több évtizedes munkásságának gyöngyszemeit, vagy legalábbis amennyi belefért abba a kb. másfél-két órába. Én nem éreztem közben egyáltalán az idő folyását. Tiszteletadás volt ez tehát felénk, ősrégi Clock DVA rajongók felé. Méltó megemlékezés emellett a nagyszerű és korszakváltó, a műsor nagy részét kitevő, 35 éves Buried Dreams albumukra (erről írtam a napokban egy hosszú elemzést), amely korszerűsített, mai hangszerelési, szintetizálási normákhoz, alapvetően a Clock DVA mostani, fejlett technológiai rendszerére lett igazítva. Respekt volt a Clock DVA korábbi másik két tagja (Dennis és Browser) felé, hiszen a záró The Hackerben az ő arcképeik is felvillantak számos korabeli, megőrzött grafikai vagy designelem között. Végül, de nem utolsó sorban tiszteletadás volt ez a kitartó rajongók részéről a zenekar felé, akik befizettek erre a show-ra és kinyilvánították, hogy a Clock DVA még 2024-ben is igen fontos és jelentős számukra, azaz életük és elektronikus zenei műveltségük megkerülhetetetlen része.

Semmiféle hiányérzet nem maradt bennem. Abszolút nem hiányzott például a közönség azon kulturálatlan kisebbik része, amelyet itthon sajnos mindannyian jól ismerünk. Nem hiányzott a folyamatos tömegátvágós csalingászások élménymegszakítós pofátlansága pohár sörökkel teli dűlöngélésekkel, testi ütközésekkel, ahogy az arrogáns emberi megnyilvánulások sem. Még a füstgép, de a sztroboszkóp sem hiányzott. Ezeken kívül egy átható, maradandó és teljes komplex élményt kaptam. A Flex pedig nagyszerű helyszínnek bizonyult erre a speciális koncertre. Tudom, Budapesten is számos korrekt, családias underground klub létezik, azonban a Clock DVA számára méretében, befogadóképességében, hang- és fénytechnikájában egyik sem lett volna erre alkalmas. Ha meg igen, akkor azt a klub szerény anyagi lehetőségei miatt nyilván nem tudták volna megfizetni és látogatókból kitermelni. Ha pedig valamilyen véletlen folytán mégis, akkor is lett volna maximum 25 ember, aki eljön. Továbbá a csendrendelet miatt nem jöhetett volna át az a masszív energia, ami viszont ehhez a produkcióhoz igenis kellett. Budapest ezért leesik a térképről, Bécs pedig ott marad. A Clock DVA mindenben jól döntött és szerintem mi is, akik átugrottunk erre a feledhetetlen élményre. (Tippre és arcra, hangra, amúgy kb. 8-10 magyar lehetett jelen.)

Nagyon bízom abban, hogy előbb-utóbb jó kép- és hangminőségben elérhetővé, visszanézhetővé válik a teljes DVA-turnéműsor valamilyen formában, digitálisan vagy fizikai hordozón. Azt hiszem, elindítanám és sosem kapcsolnám le többet, még azután sem, ha végül egyesekké és nullákká, saját testnedveimben gurgulázva esek szét véglegesen.

CLOCK DVA, Flex, Bécs, 2024.11.27. Setlist:

01. Buried Dreams (intro) – a Buried Dreams (1989) albumról
02. Acceleration – a Noesis (2023) albumról
03. Thinking Mirrors – az EXT. Vol. 1. (2024) albumról
04. Hide – a Buried Dreams (1989) albumról
05. Syndrome – a Noesis (2023) albumról
06. The Fall of the Dream Machine – a Noesis (2023) albumról
07. Rayonist – a Clock 2 (2014) albumról
08. The Engines of Intimidation – a Noesis (2023) albumról
09. NYC Overload – a Man-Amplified (1992) albumról
10. The Act – a Buried Dreams (1989) albumról
11. The Reign – a Buried Dreams (1989) albumról
12. Sound Mirror – a Buried Dreams (1989) albumról
13. The Sonology of Sex 2 – a Buried Dreams (1989) albumról
14. Return to Blue – a Sign (1993) albumról
15. Neoteric – a Neoteric (2016) albumról
16. The Hacker – a Buried Dreams (1989) albumról